Windhoek és Keetmanshoop
2010.10.17. 20:16
2. nap
A reggelizőben önkiszolgáló módon piríthatunk toastot, megkenhetjük vajjal, lekvárral vagy mogyorókrémmel, készíthetünk kávét, fekete vagy rooibos teát, és ehetünk müzlit tejjel. Mindenki maga után mosogat, és a hulladékgyűjtés szelektív. Szépen kitalálták!
Mielőtt elindulunk az autókölcsönzőbe, átküldöm barátaimnak mailben a bennszülöttekről készült fényképet. Az útikönyv szerint ajánlatos a nemzeti parkokban szállást és belépőjegyet foglalnunk, ezért rákérdezünk a portásnál, de szerinte nem kell, mert állítólag nincs főszezon. Az autókölcsönzős sofőr a megbeszélt 9 óra helyett 8-kor jött értünk, hát visszaküldtük, mert még nem pakoltunk össze. Erre fel 9.40-kor sem jelenik meg, ezért kénytelenek vagyunk a portáról telefonálni a kölcsönzőbe. Természetesen azt állította, hogy 9-kor is ott volt.
Az irodai alkalmazottak németül társalognak egymás közt, a nyomtatványok angol és német nyelven íródtak. A kölcsönzési díj 20%-át még otthonról lefoglalták a számlánkról. A hitelkártya bedobta a törülközőt, kiderült, hogy nem tudjuk kifizetni a bérleti díjat, mert korlátozott a kártyáról levehető napi összeg. Az egyik alkalmazott közben elmondja, hogy elődei Németországból, illetve Orosz- és Lengyelországból származnak, ő pedig dél-afrikai. Kicsit meglepődöm, mert fehér a leányzó, de Namíbia 1883-tól német gyarmat volt. Nincs min csodálkozni, mivel a lakosság kábé tizenkét százaléka fehér és félvér…
Miután férjem többször telefonált a bank legkülönfélébb részlegeire, a telefontársaság bevételeit is növelve, sikerül fizetnünk. Bepattanunk a fehér Toyota Corollába. Szerinted azért fehér a kocsink, hogy ne szívja be a napot? A feketék szeretik a fehéret, feleli férjem, és kéri, írjam fel a kilométerállást: 28.100. A tolatás még nem megy igazán, a kanyarokat és a sebességváltást is meg kell szokni, meg az indexváltást az ablaktörlés helyett. Csak ki kell jutnunk a városból, a kihalt utakon könnyebb lesz a vezetés! Irány a szavanna!
Berakjuk a lagzis zenénket, és a ritmusra mozgó fejjel száguldunk. Maximum százhússzal, akkor elkezd csipogni egy szerkentyű, amely egyben az egész utunkat feljegyzi. Nem léphetjük túl a sebességet, mert ha balesetet okozunk, nem fizetik, és a csipogást sem kellemes hallgatni. És ha belénk rohan valaki, akkor is van önrész. Nagyon kitalálták ezt az autóbiztosítási rendszert. Legalább sebességszabályozó lehetne a kocsiban, nem kéne folyton a sebességmérőt bámulni. A totál egyenes úton könnyű elbambulni. Napszítta, szőke fűcsomók a száraz talajban, gyér cserjés, és a tájat kettészelő, fekete országút. A semmiből a semmibe vezető út. A félsivatagos vidéken perzsel a nap. A köves tájon kecskék kutatnak zöld fűcsomók után.
Balra semmi, jobbra semmi, elöl-hátul országút. Kezdünk valamit sejteni a végtelenségről és a kietlenségről. Balra tőlünk a hírös-nevezetös Kalahári-sivatag, a háttérben erózió bontotta fennsík. A csodás természetfilm, a Sivatagi show helyszínén járunk.
Ennyit utazik az ember, és ugyanabban az időzónában van, sóhajt fel férjem. Hát van értelme?! Nem is tudom, mosolygok. Azért ritkán mutat a GPS olyat, hogy 460 kilométer után fordulj jobbra…
Várom az élményeket. Várom, hogy rohadt poros legyen a kocsi, feleli elszántan.
Első megállónk Mariental, amit Herman Brandt első telepes nevezetett el a feleségéről. A városszéli benzinkútnál veszünk szendvicseket, egy fa alatti pihenőhelyen pedig elfogyasztjuk. Zambiai rendszámú kocsik tűnnek fel, majd egy AMAZING NA rendszámú kocsit veszünk észre. Zambia egy kis részen határos Namíbiával.
Irány Keetmanshoop, vagyis Keetman bankár és kereskedő Reménye. A semmi közepén rendőrök mérnek sebességet. Keetmanshoopban alig van mozgás. Ma kábé ötszáz kilométert tettünk meg a bal sávban, végig egyenes úton. Négy kanyar lehetett, és csak párszor váltottunk sebességet. Nem volt túl megterhelő. Főként utas minőségben nem…
Megállunk egy drága hotelnél, majd egy kihalt kempingnél, és hamarosan felmértük, hogy a szállások átlagosan 500-700 NAD-ba kerülnek. Lefényképezem a Balaton Restaurant-ot a Mittel Strassén. A Bernice Beds szállónál lassítunk, a szállásadónk egy hatvanas dél-namíbiai asszony. A szállás díja 300 NAD két személyre, plusz 50 a reggeli. Elugrunk a Sparba, joghurtokat meg Windhoek Lager és Draught söröket vásárolunk 750 milliméteres kiszerelésben. Járunk egyet a szálláshely környékén, és három tegezfát veszünk észre egy udvaron. Vastag törzsű fa, és állítólag íjat, nyilat tartó tegezeket rejtettek el a belsejében, innen a név eredete. Én nem láttam rajta odút, sem rést az ágak belsejében. Kokerboomnak, Köcherbaumnak nevezik, latinul Aloe Dichotoma, szóval aloe-fajta. Holnap megnézhetnénk a közeli Tegezfa erdőt, ezeket a tipikus boszorkányos fákat, amelyekből számtalan nő a parkban, míg máshol csak elvétve bukkannak fel. A park tizenhét kilométernyire található a várostól, akár az Óriások játszótere. Hét órakor sötétségbe borul a környék, és már tudjuk: minden nap célba kell érnünk hét előtt, vagy bóklászhatunk a sötétben.
Bámuljuk a déli félteke csillagképeit. Nem ismerünk fel semmit. Akkor mi most majdnem fejjel lefelé állunk? A gimi alatt sokszor ültem egy csillagképes atlasszal az ablakban, és próbáltam a képeket ráilleszteni az égre. Még az eső hangját is felvettem magnóra, úgy szerettem, ahogy az ablakpárkányon kopog. Hogy ha nem esik, akkor is hallgathassam.
Kellemesen lehűlt estére a levegő.
Feljegyezve: 2010. 09. 17.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://penzestimi-kalandozasai.blog.hu/api/trackback/id/tr522379287
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.