Reggel tíztől éjfélig tartó utazásunkat követően kábán és elgyötörten érkezünk meg helyi idő szerint este hét óra tájékán a szabadságharcos íróról és költőről elnevezett José Martí repülőtérre. Az utazást a vártnál színesebbé és mozgalmasabbá tették a Budapest–Párizs és a Párizs–Havanna járatot érintő bőségesen adagolt, jókora széllökések, főleg Írország és az óceán felett dobálta a gépet jobbra-balra és fel-le a szél. A szomszéd ülésen remegő hangon biztatta egy fiú az apját, hogy semmi baj, egy vidám társaság viszont jókedvűen áradozott a légikisasszonynak, hogy ilyen klassz hullámvasutazást még nem élt át.

Landoláskor még aranyszínben úszott a táj, de a hosszadalmas útlevél-ellenőrzést követően, ahol az útlevélen kívül a különálló vízumot is elkérték, és egy kamerába is bele kellett hosszasan tekintenünk, hogy talán a képernyőre pillantva összehasonlíthassák aktuális képünket a fényképünkkel, az ablakokon túl már besötétedett. A nevemmel egy táblán várakozó taxisofőr elkísért a pénzváltóhoz, ahol szintén sorok kígyóztak. Többek közt elújságolta, hogy Kuba szép és biztonságos, az emberek kedvesek, mindenkivel szóba elegyednek. Hallotta, hogy nálunk a metrón gyakran naponta ugyanazok az emberek ülnek egymás mellett, és mégsem beszélgetnek. Kubában nagyon közvetlenek az emberek, majd megtapasztaljuk. Az autóban kiderül, hogy egyetemista, fizioterápiát tanul, és a kollégája helyett ugrott el értünk a reptérre. Elmesélte, hogy kétmillió kubai él Miamiban (az i-t i-nek ejtette), és ebből kifolyólag Nagy Havannának hívják, hiszen a spanyolul beszélő kubaiak száma meghaladja az angolul beszélő amerikaiakét. Castro politikájának köszönhetően, aki „szocializmus vagy halál” jelszavával üldözte el vagy vetette börtönbe állampolgárait, többen átmenekültek a mostohatestvérhez, ám nem mindenkinek volt szerencsére és jutott el „Nagy Havannába”, sokan vesztették életüket lélekvesztőkön a tengeren.

A forgalom meglepően nagy, pedig azt hittem, csak pár kocsi kószál majd az utakon. Most ért véget a munkaidő, magyarázza a sofőr. Olyan vadonatúj Hyundai-jal robogunk, amilyenre neki is fáj a foga, a folyamatos javításra szoruló öreg kocsik nincsenek az ínyére. Mi pedig kizárólag a régi amerikai járgányokon legeltetjük a tekintetünket, Buick és Chevrolet jócskán akad az utakon, de bőségesen gurul Lada és Moszkvics is. A Szovjetunió felbomlása és a szovjet-kubai kapcsolatok fellazulása óta a kubai kormány Koreával és Kínával kötött szerződést, tőlük vásárolják a kocsikat. Akad kínai Mercedes is. Sofőrünk a Skoda és az Ikarus hallatán nagyokat bólogat.

A városközpontba érve elhaladunk az út szélén fenségesen emelkedő, a washingtoni Capitoliumra hajazó Capitolio kupolás épülete mellett, ami egykor parlamenti üléseknek adott otthont, ma pedig a Kubai Tudományos Akadémia, illetve a Tudományos és Műszaki Könyvtár székhelye.

A következő nevezetességetnem építészeti vagy politikai-tudományos értékeiért, hanem irodalmi jelentőségéért keresik fel tömegesen az érdeklődők: az El Floridita bár Hemingway törzshelyeként vált híressé.

A Centro Habana kivilágított és rendbetett helyszíneit elhagyva lekanyarodunk az Óváros, avagy Öreg Havanna (Habana Vieja) egyik szűk mellékutcájába, ahol rögvest megváltozik a fényes és megnyerő városkép. Nem megvilágított utcák fogadnak, hanem az ablakok spalettáin és az ajtók résein kiszűrődő fénnyel gyéren megvilágított utca hiányos kövezete, felhalmozott építkezési törmelék, bejárati ajtók előtt üldögélő és lézengő alakok. De mivel a közbiztonság jó hírnévnek örvend, és a turistákkal szembeni mindennemű rossz cselekedetet büntetik, valamint a sofőr szavai is bizalomkeltően csengtek, úgy gondolom, nincs mitől tartanunk, és bátran felfedezhetjük Havanna éjszakai arcát.

Lefékezünk szállásunk előtt és kifizetjük a sofőrnek ígért 30 CUC-t – ebben az összegben egyeztünk meg a casa particular nevű magánszállás rendszeren keresztül kapcsolattartónkkal, Tonyval, akinél az első két napra szállást foglaltunk. Tony a többi napra is ajánlott szállást különféle városokban a szállásadók nevével és címével, ha máshol is magánszállásokon aludnánk. Úgy terveztük, hogy kubai tartózkodásunk alatt családoknál szállunk meg, így a pénzünk nem az állami tulajdonban levő hotelek vagy a külföldi tőke bevonásával működő vegyes tulajdonú szállodák markában landol, hanem a helyiekében. Mármint az, ami adózás után a zsebükben marad. Valamiből ugyanis az államnak finanszíroznia kell az ingyenes oktatást és a világszinten is kimagaslónak számító egészségügyet (Kuba gyógyszergyártás és orvosi ellátás szempontjából is világklasszis).

A szálláson egy bájos leányzó, Seléna elkéri az útleveleinket és megkapjuk tőle a ház kulcsait. Mielőtt útra kelnénk, megpróbáljuk bezárni szobánk konyhára nyíló ajtaját, de az ajtót nem lehet becsukni, ráadásul a kulcs sem fordul a zárban. Amikor az ajtóról kérdezzük, kedvesen legyint, hagyjuk csak nyitva. Azért mégiscsak becsapjuk, és örömmel tapasztaljuk, hogy így már lehetetlen kinyitni – örömünk kissé lankad, mikor rájövünk, hogy nemcsak a lehetséges behatolóknak, de nekünk sem sikerül. Végül egy konyhakéssel betolom a zár nyelvét, és az ajtó rögvest engedelmeskedik akaratomnak. Hát újra becsapjuk.

Hamarosan kiérünk a cégérét villogva hirdető El Floridita bárhoz, ahol Hemingway szobra és fényképei ma is közénk varázsolják a neves író szellemét. A parkoló autóbuszok nagyobb tömeget sejtetnek odabent. A légkondicionált terem ajtaját előkelő pincér tárja ki előttünk, pezsgő hangulat és élőzene fogad, de még Hemingway pultra támaszkodó szobrához is nehezen férek hozzá, annyi jól öltözött japán és egyéb turista szopogatja daiquiríjét a bárban. A falakon fényképek sorjáznak – Hemingway pulóverben, Hemingway Castróval stb. – ám a helyzet reménytelen, a rendelés is időbe telne, így Hemingway társaságában elfogyasztott koktél helyett kiverekedjük magunkat a friss levegőre. A szomszédban álló egyszerű bárban, a Castillo de Farnes-ben fogyasztjuk el első havannai daiquirínket (fehér rum, lime, cukor, jégdara), mojitónkat (fehér rum, lime, menta, jégkocka) és cubatánkat (fehér rum, lime, kóla, jégkocka), hogy kissé akklimatizálódjunk. A bárpult mögött Che Guevara fényképének is kiemelt fontosságú hely jut a Havana Club rumosüvegjei mellett. A koktél meglehetősen erősnek tűnik, a rumot találomra, szemmértékkel öntötték a poharunkba. Valójában nem is szeretjük a jeges meg édeskés italokat, de ha Hemingway is ezt itta, nekünk sem árthat, meg a koktélokat állítólag a trópusokra találták ki (éppen a környező bárokban) és kissé fanyar ízüknek köszönhetően üdítőleg hatnak a szervezetre. Meg hát mit is tehet az ember Kubában, Hemingway és a koktélozás mindenütt jelenlevő szelleme körüllengi és magával ragadja. Erre az égövre nem a féldeci a megfelelő.

Italozás közben szebbnél szebb autók jól megmunkált teste bukkan elő a sötétből. A koktélok komótos felhörpintése után a kátyúkkal és gödrökkel tarkított Obrapía utcán teszünk kis sétát, de a közvilágítás nem éli fénykorát, így hát átbotorkálunk a város fő ütőereként emlegetett Obispo sétálóutcára, ahol leesik az állunk a világító és villogó fényektől, az egymást érő éttermektől, üzletektől és hotelektől (a Florida Hotel előcsarnoka talán a legelőkelőbb). Elvegyülünk a tömegben, feloldódunk a szórakozóhelyenként eltérő élőzenekar muzsikájában, és máris otthonosan érezzük magunkat, sőt úgy érezzük, Havanna a szívünkbe férkőzött. Hazafelé még a Katedrális térre (Plaza de la Catedral) is betévedünk, és most már teljesen le vagyok nyűgözve. Ezek szerint, ha nem böngészem folyton a térképet, könnyebben rátalálok a keresett helyszínekre, ráadásul a mindennapi életből is többet látok. Bár a képek alapján úgy képzeltem, hogy a katedrális jóval méretesebb téren kápráztatja el az arra járót, így is elegendő hely áll a rendelkezésre, hogy teljes pompájában kibontakozzon. Mi tagadás, elragadó, akár a város eddig felfedezett részei. A zenészek szívet melengető dallamai, a balkon étterméből áradó duruzsolás, a régi időket idéző katedrális, a tér macskakövei, a szomszédos utcák kovácsoltvas rácsai, a letűnt világ régi pompája és a jelen bizsergető hangulata, a nyitott ajtóknál hintaszékben tévéző emberek mind hozzájárulnak a kellemes összhatáshoz. Még a La Bodeguita bárba is belebotlunk, ahol tömegek ácsorognak az utcán, ugyanis nem férnek be Hemingway másik törzshelyére („My mojito in La Budeguita, my daiquiri in El Floridita”), ahonnan fennhangon ordít a zene. Hazafelé a zord mellékutca is jóval barátságosabbnak tűnik.

Reggel behallatszódik ausztrál és svájci lakótársaink beszélgetése, ki merre járt és mit tervez, – valószínűleg szállásadóink 3-4 szobát is kiadnak –, majd a konyhában elfogyasztott kiadós és vitamindús reggeli után (papayából, banánból, narancsból és görögdinnyéből álló gyümölcstál, rántotta, friss péksütemény, vaj, lekvár, guavadzsúsz, kávé, meleg tej, méz és sütemény – mindez 10 CUC két főre) egész napunkat Havanna gyalogos felfedezésére szánjuk. A piac az első állomásunk, de majdnem elhaladunk mellette, annyian terelik el a figyelmünket és érdeklődnek afelől, honnan jöttünk, nem mennénk-e magánétterembe vagy a Buena Vista Social Club törzshelyére, meg főleg mindenféle salsa és egyéb fesztiválra. Ó, Magyarország, kiáltanak fel, egykor az is szocialista állam volt, mint ma Kuba!

A piac nem éppen Lehel téri piac méretű, hanem kb. tizenöt standot foglal magában, és nem is olyan különleges, mint a thai úszópiac, de mindenféle gyümölcs és zöldség (banán, ananász, paradicsom, hagyma, bab stb.) hever a hevenyészve összetákolt pultokon. A magas árak láttán meglepődünk, de rájövünk, hogy az árak a helyiek pénzét, a pesót, és nem az USA-dollárhoz rögzített konvertibilis fizetőeszközt, a CUC-ot jelölik (1 CUC = 25 peso). Egyébként Tony is figyelmeztetett, hogy dollár átváltásakor „büntetést” kell fizetnünk az amerikai-kubai „áldásos” viszonyokból kifolyólag.

Az Óváros tér vagy Öreg tér (Plaza Vieja) igazi kis gyöngyszem, csupa eltérő színben tarkálló és eltérő homlokzattal rendelkező árkádos épület szegélyezi.

https://www.youtube.com/watch?v=s9gN7Qoyprk&list=UUaMjOt4ZHwHew-k-4Gi1d7Q

Minden egyes ház előtt hosszú percekig lehetne bámészkodni, de mi felülnézetből vagyunk rájuk kíváncsiak – szeretem magasból is látni a dolgokat. Azonban egy diáksereg is ugyanezt a tervet igyekszik megvalósítani, ezért még keringünk a környéken, hogy ne a tetőn nyomorogjunk. Felfedezzük a Poézis házát (Casa de la Poesia), a közeli Assisi Szent Ferenc bazilika által ihletett, szerzetesszobrokkal teli szállodát (Hotel los Frailes) és néhány szép házat, utcai lámpát meg kapualjat.

A német tudós és utazó, Alexander (spanyol változatban Alejandro) Humboldt múzeumába is belebotlunk, majd a Rummúzeum szomszédságában Federico García Lorca törzshelyét fedezzük fel, aki három hónapos itt tartózkodása idején a Dos Hermanos bárban fordult meg leggyakrabban (Hemingway sem fosztotta meg magát ettől az élménytől), és ebből a tényből a bár ma is jól profitál. Itt vásároljuk meg első havannai CD-nket, az éppen muzsikáló zenekar tagjainak aláírásával, egy-egy mojito társaságában.

A bárral szemben figyelemre méltó autók parkolnak:

Egy kis tekergés után visszatérünk az Öreg térre és lifttel feljutunk a Camera Obscura (Cámara Oscura) tetejére. A színes árkádos házsor nekem leginkább a csehországi Telč városát juttatja eszembe. Miután végiglegeltetjük tekintetünket a téren és a környék épületein, hamarosan elkezdődik az ismertetés, azonban nem a tetőtől letekintve, hanem egy sötét teremben. Egy homorú felületre a város mozgóképét vetítik – állítólag Da Vinci találta fel ezt a remek műszaki megoldást. Felismerjük és megismerjük a közeli-távoli jelentős épületeket is, pl. a Capitoliumot vagy az Assisi Szent Ferenc téren a Kereskedelmi Kamara (Lonja del Comercio) épületét, tetején Mercuriusszal, a kereskedelem istenével.

Az Assisi Szent Ferenc térről (Plaza de San Francisco de Assis) a Kamara tetején pózoló szobor nem látszódik, de bekukkantunk a bazilikába és egy szemközti udvarba, ahol kecsesen vonuló pávák társaságában egy Mozart emlékmű áll, és elkapok egy kirívóan öltözött, vagány öregurat, akinek a szájából szivar lóg. Miután elkészült a fénykép, a markát tartja. Ekkor jövök rá, hogy az ilyen csuda figurák a turisták pénzére utaznak…

A Hostal Valencia frissítően zöld és ízléses udvarába is bekukkantunk, elszaladok mosdóba és a pincértől vizet vásárolunk, majd bekukkantunk az Autómúzeum kapuján, ahova szintén betérhetnénk, de párom leint: minek, ha az egész ország autómúzeum!

A Fegyverek terét (Plaza de Armas) zöldbe borult fák árnyékolják, a Városi Múzeum udvarán megpillantjuk Kolumbusz szobrát, majd a számtalan könyv- és lemezritkaságot vesszük szemügyre. A tér egy óriási szabadtéri antikvárium, ahol elnyűtt és díszkötéses könyvek meg bakelitlemezek várnak a gazdájukra. És számos kötet foglalkozik Chevel.

De nemcsak itt, hanem városszerte: az Obispo utcán ajándékboltok, az Öreg téren képeslapárusok kínálatában tűnt fel, kapualjakban festményként kínálják, egyszóval városszerte számtalan kép ábrázolja a legendás hírűvé vált, a lázadás szimbólumaként emlegetett hőst, orvost, felforgatót, írót, gerillavezért, börtönparancsnokot és tömeggyilkost, a számtalan jelzőt kapott férfit pólón, sapkán, csillaggal, zászlóval, az aláírásával, mikrofon előtt, erdőben, fényképezőgéppel, és jótét lélekként szerepel például gyerekkel.

Kuba valahol Che otthona is: az Argentínában született és Bolíviában kivégzett orvos-forradalmárt Fidel Castro kubai állampolgárnak nyilvánította (később erről Che lemondott, mégis itt temették el – bár mindmáig vitatott, hogy Che teste van-e a mauzóleumban).

Az ágyúkkal védett erődnél (Castillo de la Fuerza)

a tengerparton utasaikra várakozó oldtimer taxikban gyönyörködünk,

majd az Ambos Mundos Hotel a következő helyszínünk, ahol látogatható Hemingway egykori szobája, az 511-es. A hotel halljában is megtekinthető fényképgyűjtemény, ahogy Hemingway bokszol, különféle emberek társaságában ücsörög, meg az öreg halászról is kiállítottak egy képet. Először a tetőterasz étterméből gyönyörködünk az öblöt és a túloldali erődöt átölelő kilátásban – körülbelül ezt láthatta egy emelettel lejjebb levő szobájából Hemingway is, csak kisebb szögben.

A kiállító teremként szolgáló hotelszoba ajtaja zárva, akkor nyitják ki, amikor kedvük tartja. Van, aki már másodszor jött vissza, és én is fél órán át várakoztam, háromszor kopogtam, míg végül egy hölgy ajtót nyitott. Hemingway szobája meglepően kicsi, de hát nem egy lakosztályt bérelt (mint Al Capone a Hotel Sevillában). A tárlatvezető hölgy ismertetése elég szűkszavú és annyit tudtam meg, hogy itt írta meg két művét, mielőtt elköltözött tengerparti villájába. Megnéztem az üveg alatt kiállított írógépét, amelybe egy lap volt befűzve, a fényképekkel és könyvekkel borított ágyát, a hajómakettjét, az üvegeit és a dugóhúzóját.

A rövid szobalátogatást követően visszatérünk a tegnap már felfedezett Katedrális térre.

A tér teljesen más képét mutatja: a tegnapi sejtelmesen hangulatos hely tele van a turisták Kubáról elképzelt képét megvalósítani hivatott vásári figurákkal (óriási szivaros férfiak, csupa fodor ruhás nők).

https://www.youtube.com/watch?v=QcXG_fBu7dc&list=UUaMjOt4ZHwHew-k-4Gi1d7Q

Mivel nyitott kapukkal vár az 1700-as évekből származó Szent Kristóf (San Cristóbal) katedrális, szemügyre vesszük a fenséges belső teret is. Egy kisebb csoport alaposabban is megtekintené, de rövidnadrágban nem engedik őket a katedrálisba.

Ha az ember kissé több időt tölt egy helyben, azonnal megrohamozza valaki. Míg ide-oda téblábolok, két zenész a járdaszélen üldögélő párom mellett terem, és máris rázendít.

A minden centiméterén graffitivel borított Bodeguita bár szintén tömve van, és mivel itt fogyasztotta Hemingway a mojitóját, mindenki mojitót akar inni. Itt is, akár a Dos Hermanos bárban, a bárpulton sorakoznak a mentaleveles poharak, arra várva, hogy nyakon öntsék őket valamilyen cukros-szörpös rummal.

Miután bejártuk a város színe-javát, és betértünk egy-két parkolóba, hogy lefényképezzünk egy-egy autót, elsétálunk a Sevilla hotelhez, hogy megkeressük a Cubacar autókölcsönzőt és rákérdezzünk, minden rendben van-e a másnapra rendelt autónkkal. A Forradalmi Múzeumhoz (Museo de la Revolution) tartozó, híres hajót rejtő Pavilon Granma üvegépülete mellett haladunk el – ezen a hajón érkezett Fidel Castro és Che Guevara Mexikóból Kubába 80 lázadó társával együtt 1956-ban. Az objektumot éjjel-nappal fegyveres őrök őrzik, és harci gépek meg tankok veszik közre. A Nemzeti Szépművészeti Múzeum (Museo National de Bellas Artes) sarkánál megpillantjuk az elegáns Sevilla Hotelt. Már a külseje tiszteletet ébreszt és a belbecs is felveszi a versenyt a külcsínnel. A falakon Lucky Lucianóról és Al Caponéról szóló újságcikkek és fényképek az amerikai olasz maffia egykori jelenlétét hirdetik. A maffia itt rázta a rongyot, és Al Capone a szálló egy egész szintjét kibérelte egykoron. Eszembe is jut a Keresztapa, a Gengszterkorzó és a Casino című remekművek, meg az összes gengszterfilm, amiket úgy szeretek.

Az autókölcsönző irodában kis várakozás után közlik, hogy a kocsink rendben lesz, de csak holnap foglalkoznak velünk érdemben.

Folytatjuk hát városnéző körutunkat. Elég felhős az ég, egész nap bujkált a nap, de nem zavar, jobb így kóborolni, mint hőségben. A városnézést a José Martí szobor és a Parque Central irányában folytatjuk, és lecövekelek egy kereszteződésnél, ahol egy-egy piros lámpánál számos veterán autócsoda gyűlik össze. Nem tudok elszakadni a hihetetlen látványtól. Már tegnap kaptunk ízelítőt a taxiban és a bárban, most azonban nagyobb számban sereglettek össze az amerikaiak Kubában hagyott járgányai. A kubai forradalomig (1953-59) Kuba volt az amerikai autók fő importőre, és mintegy ötven éve futkosnak ezek az autók alkatrész-utánpótlás nélkül az utakon. Azt hittem, sokkal kevesebb veteránautóhoz lesz szerencsém, de itt tömény oldtimer-gyönyörben lubickolhatunk! Attól is tartottam, hogy párom folytonosan figyelmeztet majd a szebbnél szebb Cadillac, Pontiac, Buick, Chevrolet és más mozgó múzeumi darabra, hogy ezt a kocsit nézd, és ez milyen gyönyörű, de be kell látnom, hogy én ujjongok gyakrabban egy-egy kocsicsoda láttán.

Nem sejtettem, hogy így odaleszek az autókért, de valójában esztétikai remekműveket, amolyan autókölteményeket vélek felfedezni ezekben a nagy képzelőerővel megtervezett és kivitelezett autókban. Akkor még nem kötötték a mérnökök kezét különféle gyorsulási és széndioxid-kibocsátási szabványok és egyéb paraméterek, és szabad utat engedhettek fantáziájuknak (a szaglásom alapján ez a pár tízezer kocsi annyi kipufogógázt termel, mint máshol a pár százezer). Ha ide is betör a kapitalizmus, bizonyára az autóállomány is felhígul új gyártmányokkal.

https://www.youtube.com/watch?v=0rrC-dpGTnI&list=UUaMjOt4ZHwHew-k-4Gi1d7Q&index=5

A Capitolio az úti célunk, de rá kell döbbennünk, hogy éppen felújítás alatt áll és nem látogatható, de azért itt is akad látnivaló, a két-két sávos út közepén húzódó parkoló sávban várakozó cabrio kocsigyönyörűségek, meg a színházépület (Gran Teatro de la Habana), a Kubai Nemzeti Balett háza, a galiciaiak egykori központja.

A felújított és rendbetett területek teljes szimbiózisban élnek Havanna szegényebb részeivel, ahol szinte korhadnak az ajtóként és ablakként szolgáló fakó deszkák és spaletták.

Hazafelé még beülnénk valahova, de az Ambos Mundos Hotel tetőteraszán erős szél fúj, hát a Cafe Parisban fogyasztjuk el son zenekörítésű, természetellenesen csudarózsaszín daiquirínket középen púposodó jégkásával és mentalevéllel. Az estét a tegnapi egyszerű bárunkban, a Castillo de Farnesben végezzük, ahol tegnap daiqirít és cubatát ittunk. Most mojitozunk, akárcsak délben. Az első vacsoránk rizses-halas paella, sült hal és mediterrán saláta. Evés közben nem szalasztjuk el az utcai történéseket sem. Egy férfi üzletközpontokból ismert bevásárlókocsit tol, ami elég fura látvány, nem lévén üzletközpontok az országban. Lábbal tekert bicitaxik is feltűnnek, meg sárga színű, tojás alakú, két személy szállítására alkalmas Coco taxik.

Még nem döntöttük el, holnap merre induljunk: az ország nyugati részébe, az UNESCO Világörökség listás Vinales-völgybe, az északkeleti tengerpartok irányába vagy a Zapata-félszigetre, ahol vízimadarak és korallzátonyok várnak ránk? Az biztos, hogy mindre sor kerül!

Fotó: Kádár István

(2013.01.30.–31.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.