A tegnapihoz hasonló kalória- és vitamindús reggelink után a Cubacar irodája a mai első úti célunk. A kubai autóbérlés intézése nem tartozik életem legfelemelőbb élményei közé (ahogy általában semmiféle hazai ügyintézés sem). Az úti beszámolók és útikönyvek figyelmeztettek az adminisztráció lassúságára: aki a nyugaton bevett gördülékenységet (?) várja el Kubában, az csalódni fog. Egyetlen fiú vár előttünk, de a kisimult arcú hivatalnok telefonon trécsel, majd lassan pénzt számol, aztán az iratokban lapozgat. Néha felpillant, majd ismét a teendőibe merül. Vele se a stressz végez. „Sorra kerül” a fiú, a hivatalnok végtelen nyugalommal tölt ki számos oldalt. Mindent kézzel. Ezért élnek meg átlagosan irigylésre méltó 75 évet, mert nem idegeskedik halálra magukat. Valószínűleg a (sokat szidott) szocializmus is hozzájárul a ráérős életvitelhez. Mindenkinek van munkája, mindenkinek van hintaszéke és van is ideje beleülni. Bár kevés a bevételük, legalább mindenkinek egyformán kevés. De azért jó páran nem bánnák, ha a kapitalizmus mielőbb bekopogna az ajtójukon, bizonyára azonnal betessékelnék. Tegnap már megtapasztalhattuk, hogy sofőrünk is inkább venne új kocsit, minthogy egy régi járgány folytonos karbantartásával bíbelődjön.

Útközben azon tűnődünk, eltitkolnák-e Castro halálát, és halálával mi lenne a rendszerrel. Castro bármilyen diktátor is, szimbólumként írta be magát a történelembe, és Raúl nem töltheti be hiánytalanul az utána maradó üres helyet, sem egy párttitkár. Ma már bizonyára mások a példaképek Kubában is, érezhető a változás szele, az emberek nyitottabbak, és a számos turista révén szembesülnek a lehetőségekkel (magánszállásokat adhatnak ki, magánéttermeket nyithatnak).

Szerencsére már otthon megrendeltük és kifizettük az autót – ha itt állnánk neki a procedúrának, valószínűleg ma nem kelnénk útra. Amikor sorra kerülünk, a hivatalnok átnézi a papírjainkat, majd napra lebontva kiszámolja a biztosítást, kifizetteti velünk egy tele tank benzin árát (- Nyugodtan üresen is visszahozhatják. - Jó, akkor tolni fogjuk.), és kb. negyvenezer forintnyi terhelést tesz párom bankkártyájára. Egyes tételeket csak készpénzzel, másokat bankkártyával is fizethettünk (+3% felár). Megadja a rendőrség számát (106) és figyelmeztet, hogy a Cupet Cimex és az Oro Negro benzinkutaknál tankoljunk. A számos telefonhívással megzavart ügyintézés hamarosan véget ér.

Nálunk ennyi idő alatt lakást veszel, szögezi le a párom. Nem lenne nehéz növelni a hatékonyságot. Fél munkanap alatt két embert szolgálnak ki, majd jön az egy órás ebédszünet. A kocsi visszaadásakor is ennyi papír kitöltése vár ránk? És ez még csak a papírmunka. Néha órákat kell várni, míg meghozzák a kocsit.

Érdemes lett volna inkább egy-két napos szervezett kirándulásokkal felfedeznünk az országot, kacsintgatok a szomszédos asztal felé, de ott is várakoznak turisták, ráadásul időközben az alkalmazott is eltűnik fél órára…

Nem sikerült kiderítenünk, miért kapunk kis autót közepes méretű helyett, és nem is firtatjuk, nehogy újabb ügyintézés vegye kezdetét. Kubai tartózkodásunkat nem egy irodában szeretném eltölteni. (Amikor írtunk nekik, még aznap átutalták a különbözetet. Le a kalappal előttük!) Egy másik férfi hozza is a slusszkulcsot, majd tartja a markát azért, mert felrakja az ablaktörlőt a helyére, és kérés nélkül elmagyarázza, merre induljunk Vinalesbe (kap 2 CUC-ot, nagyokat mosolyog). Visszasietünk a szállásunkra a pakkjainkért, a szobánkat már kitakarították, kapunk névjegykártyát, hogy ajánljuk őket Kubába készülő ismerőseinknek, és a hátizsákok bedobálása után párom rögvest a gázpedálra lép.

A Cubacaros ürge javaslata nem jött be, mert a Malecónt, vagyis a tengerparti országutat több helyen lezárták, és egyébként is jó ideig kocsikázhattunk volna az északnyugati tengerparton, mire rátérhettünk volna az autópályára. Akarva-akaratlan más útvonalat választottam, és akarva-akaratlan egy kis városnézésben is részesültünk. Bekeveredtünk a Vedado jól karbantartott kertes villái közé, szemünkbe tűntek a sok emeletes vadonatúj hotelek, majd a Forradalom téren (Plaza de la Revolución) álló José Martí emlékművet és a díszes sírköveiről és mauzóleumairól híres Kolumbusz Kristóf nekropoliszt (Necrópolis Cristóbal Colón) is megkerültük, majd a reptér irányában síneken átjutva ráleltünk a keresett autópályára. Pinal del Rio 150 km, hirdeti a tábla, de a város peremétől hat-hét kilométerre is akadnak kecskék társaságában álldogáló stopposok. Az országút szélén tehenek is feltűnnek, gyöngytyúkok futkosnak, egy tónál pelikánok repdesnek. Néhány férfi felfűzött hagymát és fokhagymát árul, de arra nekünk most nincs szükségünk.

Nemsoká letérhetnénk a lenyűgöző Soroa orchideakertbe, de úgy döntünk, már elég orchideát láttunk életünkben, ám a Las Terrasas már korábban is felkeltette az érdeklődésünket és csak 8 km-es kitérőt jelent. A Las Terrasas híres bioszféra rezervátum, egy ötezer hektáros másodlagos erdő, amely új fák telepítésével keletkezett, és melyet 1985-ben csatoltak az UNESCO-listás Sierra del Rosario bioszféra rezervátumhoz. Az erózió megelőzésére teraszos megoldáshoz folyamodtak, és az ezer lakosú településen hoteleket emeltek, éttermeket üzemeltetnek, és gyalogosan vagy biciklivel fedezhetjük el a tavakat meg vízeséseket rejtő környéket. Las Terrasas kiváló hely a kikapcsolódásra és a madárlesre, és az ország gazdaságtörténete szempontjából is jelentős, mivel valaha a környéken kávéültetvényeket létesítettek (Kuba legrégebbi kávéültetvényeit) a haiti francia menekültek. A 19. század elején, a kubai kávétermesztés virágkorában, több mint 50 kávéföldbirtok létezett a térségben (a Cukormalmok völgyében ugyanennyi cukormalom).

Az ökofalu előtt sorompó fogad, megtekintése 2-2CUC/fő.

Számomra nagyon szimpatikus a kezdeményezés és dicséretre méltónak tartom az elképzelést, hogy újratelepítették az erdőket és a település önellátó módon igyekszik gondoskodni magáról,  azonban a falu nem nyeri el különösebben a tetszésünket. Az erőteljes kék-fehér-piros színűre festett épületek természetellenesen hatnak ebben a természetes környezetben. Talán kormányrendeletre kellett nemzeti színekre festeni a házakat és kellett egyenruhában felsorakozniuk a természet lágy ölén. A környezet viszont kellemes, sétára csábító, családok és kisebb társaságok pattantak biciklire vagy fedezik fel gyalogosan a környéket.

A vízirózsákkal vagy vízililiomokkal fedett tó mellett színes házikók mellett érünk fel egy ökoszállóhoz, a Moka Hotelhez, majd a sorompótól balra elhelyezkedő Cafetal Buenavista felé vesszük az irányt. Az ültetvényes egykori házát felújították és étterem üzemel benne, de a rabszolgák házait nem sikerült felfedeznünk (a helyiek lakják őket vagy nem tudtak ellenállni az idő vasfogának), viszont egy kávészemőrlő szerkezetre rábukkanunk, amit kézzel tolhattak körbe-körbe. Éppen két busznyi turista érkezett, megrohamozták és elfoglalták az ültetvényes étteremmé alakított házát.

A kávé történetéről annyit, hogy a 18. században érkezett Santo Domingóból, majd a rabszolgalázadás után Haitiről betelepült francia családok kezdték Kubában elterjeszteni és népszerűsíteni. A kávékereskedelem visszaesett, miután cukorból jelentősebb bevételre tett szert az ország (kávétermesztésben Brazília és Venezuela vitte a prímet). A tízéves háború alatt (1868-1878), amikor Kuba először próbált meg felszabadulni a spanyol uralom alól, tönkrementek a kávéültetvények is, és az ország nagy része romokban hevert. Ma főként Sierra Maestra és Santiago környékén maradtak fenn kávéültetvények, hegyvidéki területeken (Vinalesben megtudjuk, hogy a farmokon főleg saját fogyasztásra termesztenek kávét). Megnézegetjük az őserdőből fennmaradt fehér-szürke-rózsaszín foltos fák törzsét, meg a felettünk köröző keselyűket, melyek afrikai fajtársaikhoz képest valamivel bizalomgerjesztőbbek.

Pinar del Rio irányában haladunk tovább az autópályán, ahonnan majd letérünk az északabbra fekvő Vinalesbe. Banánültetvények és rizsföldek mellett vezet az utunk, a vizes ágyásokat határoló kis töltéseken kötegekben áll a palántálni való rizs. Az út háromsávos, majd kétsávosra szűkül, a két-két sáv között szépen megnyírt, zöld és virágos sövény húzódik. Maga az úttest nem karbantartott, amióta megépítették, valószínűleg nem nyúltak hozzá.

Az úttest felett sehonnan sehova vezető hidakra figyelünk fel. Híd, hozzátartozó út nélkül – akár egy abszurd, szürrealista elbeszélésben. A hidak alatt gyülekeznek a buszra várók és stopposok - egy részük (a beszámolók alapján) elvinne ismerősei vagy rokonai magánéttermébe vagy megmutatná a dohányültetvényét, netán szivart próbálna eladni nekünk. Hogyan jöhettek létre ezek a félkész "műalkotások"? A Szovjetunió felbomlásakor megszűntek a Kubának folyósított támogatások, vagy egyszerűen elfogyott az országutak megépítéséhez szükséges pénz. (Akkoriban sokan hitték és remélték, hogy Kuba is belebukik a kommunizmusba, de Castro kitartott - lásd sokat idézett jelszavát: szocializmus vagy halál!). Az is megfordult a fejemben, hogy bizonyos szempontból stílusos, hidat formázó betonbuszmegállókat építették, hogy legyen hova bújniuk az eső meg a tűző nap elől a várakozóknak.

A vinalesi leágazást elszúrtuk, és még egy lehetőségben bízunk, de újabb leágazás nem lévén begördültünk Pinar del Rióba, ahol tömegek hömpölyögnek az utca színes, oszlopos koloniális épületei között, lovaskocsin, biciklin és gyalog, egyedül az úttest mozdulatlan.

Kicsit még bolyongunk a várost elhagyó kacskaringós utakon, hogy megnézzük az Alejandro Robaina Tobacco Plantationt, de rájövünk, hogy dohányültetvény bőven akad Vinalesben is, hát visszafordulunk. Rió központjában be szeretnénk jutni a szivargyárba, hogy megismerkedjünk a dohánytermesztés és a szivarsodrás fortélyaival, de fél négykor éppen véget ért a műszak (vagy a látogatási idő), és szivar helyett a portások széttárt karjaiban gyönyörködhetek. Pedig szívesen megnéztem volna a gépi segítség nélkül serényen dolgozó kezeket. Kiderült, hogy egyébként sem lehet csak úgy befizetni és bemenni, hanem az illetékes irodában kell a belépőjegyet megvenni, azzal kell a gyár bejáratánál jelentkezni. Holnap délelőtt két órára kinyitnak, vasárnap pedig zárva vannak.

Holnap nem jövünk vissza, de talán Santa Clarában vagy Havannában eljutok a dohánygyárba, addig is felidézem magamban az otthon látott felvételeket, ahogy faasztalokon válogatják a leveleket, a magnak, a köztes anyagnak és a fedőlapnak valót, ami a szivar minőségét általában meghatározza, a ragasztást, majd ahogy megmérik a szivar hosszát és kerületét úgy, hogy áthúzzák egy lyukon (mi az uborkát válogattuk úgy gyerekkoromban, hogy többféle méretű résen keresztül dobhattuk a ládába). Munka közben pedig hallgatják a mindennapi felolvasást. Mert bizony szorgalmasan felolvasnak a dolgozó népnek, hogy művelődjenek, mégpedig a napi híreket meg különféle szép- és pártirodalmat.

Rióban a megfelelő benzinkútnál tankolunk (nem volt olyan benzin, amilyet az irodában javasoltak, de ránk sóztak egy másfélét), és egyben rákérdezünk a Vinalesbe vezető útra. A völgy felé közeledve bizsergeti a szívemet a mai napon először melegség. Szemet gyönyörködtető látvány tárul elém.

A Vinales völgyet páratlan természeti csodaként emlegetik, joggal. Korábban megnéztem felvételeken és képeken, de azokon fakónak és távolinak tűntek a sok millió év alatt kialakult mészkőképződmények (akárcsak ezen a képen). A puha és laza kőzeteket az erózió eltávolította, és csak az ellenálló mag maradt a helyén. Ezáltal nem teljesen összefüggő hegyvonulatok, hanem enyhén összekapcsolt, szinte különálló dombok avagy mogoték keletkeztek. Ezek az elefánthátaknak is nevezett, zöld bokrokkal és fákkal benőtt méretes vakondtúrásforma dombok viszonylag sík területen magasodnak. A völgy valóban festői szépségű, és megérdemelten került fel 1999-ben az UNESCO világörökség listájára.

Több szempontból is jelentőséggel bír ez a tájegység: egyrészt az egyedi sziklaformációk okán, másrészt a vidék mezőgazdasági szempontból is lényeges, itt nő a legkiválóbb, világviszonylatban is elsőrangú kubai dohány, és különféle egyéb terményeket is termesztenek, például a kubai konyha számára is értékes babot, meg különféle trópusi gyümölcsöket. A dombok és a termőterületek hangulatos dohányszárító pajtákkal és zöldellő dohányültetvényekkel egészülnek ki.

A Tony által ajánlott casa particular (magánszállás) foglalt, de pár perc alatt szereznek a tulajdonos rokonánál egy másikat. A végtelenül kedves hölgy hamar felbukkan az ajtóban és jókedvűen mutatja az utat a saját házába, majd üdvözlésképpen gyümölcslével kínál. Bár nincs mangószezon, nagyon jól esik a mangólé (valószínűleg elteszik, mint mi az almát). A szállás olcsóbb a havannainál, csak 20 CUC/ éjszaka, a szemközti udvaron pedig napi 2 CUC-ért parkolhatunk.

Korog a gyomrunk, de megvárjuk, hogy a hölgy két óra múlva vacsorával kedveskedjen nekünk. Délután öt és hét között a város utcáit járjuk, kézművesek portékáit, festményeket, újrahasznosított sörösdobozokból készült autókat, gyümölcs- és zöldségárusok kínálatát vesszük szemügyre, és éhségünk csillapítására veszünk ujjnyi banánkákat és főzőbanán chipset. Sok autócsoda gördül itt is az országutakon, ontva magából a füstöt, és sokszor az utcán szerelik a lerobbant kocsikat.

A város peremén egy filmbe illő (filmvászonról legördült) fehér autó parkol egy ház előtt arany fényben, kihagyhatatlan fotótéma az elegáns bogárszemű kocsi.

Árnyékunk megnyúlt, a határban dohányföldeket, kókadt pálmákat, pálmafedeles dohányszárító pajtákat pásztáz tekintetünk.

A szálláson terülj-terülj asztalkám fogad két darab óriási sült hallal, zöldsalátával, káposztával, retekkel, kasszavával, fekete babos rizzsel, ananásszal, guavával, banánnal, papayával. Egyszerűen fenséges. A testem nem érti, mi történik vele, mormolja párom, legalább plusz fél évet jelent az itteni nyugalom és a finom ételek. Ilyen finom halat Komodó partjánál ettünk csak, azóta is emlegetjük. És ilyen vendégszeretet csak Erdélyben éltem át.

A vacsorát követő koktéljainkat, pina colada (rum, kókusz, ananász, víz) és canchanchara (Trinidad híres koktélja, összetevői: rum, citrom, méz és víz) a ház tetején fogyasztjuk el a tündöklő csillagok alatt. Rálátunk a gyéren megvilágított vörös cseréptetőkre, a nyújtózó pálmafákra és a hegyek nyújtotta sötét kulisszára.

Vinales egyszerűen elbűvöl. Családi házak verandával, kertekkel, rálátás az elefánthátként magasodó hegyekre. El tudom képzelni, hogy öregkoromra ideköltözzek. (Bár addigra bizonyára valamelyest megváltozik.)

(2013.02.01.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.