Reggeli után szállásadónk Matanzasban és Varaderóban is ajánl casát az ismerőseinél, és kedvesen minőségi dohánnyal is megkörnyékez. A helyi dohánygyár ajándékboltjában állítólag jóval drágább... A parkolóban tiszta autónk vár (ismét nem kértük, de megmosták, bizonyára vendégszeretetük jeléül).

Első megállónk a La Troma del Tren Blindando emlékmű. Ezen a helyszínen fogtak el és siklattak ki Che Guevara és társai buldózerrel egy páncélvonatot – ezt az eseményt a vonat vagonjaiból álló szabadtéri kiállítás őrzi. A környékén egy férfi téblábol, és el is akar adni egy Chet ábrázoló pénzérmét, de már Havannában sikerült egy hasonló ügyeskedőnek ránk sóznia hármat, ezért visszautasítjuk őt (Che dombornyomással, sapkáján csillaggal, Patria o Muerta felirattal, 1995, Republica de Cuba, tres pesos). A közelben emeltek egy Che Guevarát és a gyerekét ábrázoló szobrot (két felesége volt és négy gyereke – nemcsak gerillatársaival múlatta az időt hegyek közt és erdők mélyén), amit jó lenne megnézni, de keresgélés helyett inkább nekivágunk az előttünk álló hosszú útnak. Bezzeg az egyirányú utcák miatt bekeveredünk a városközpontba, és a sétálóutcát kerülgetve a főtérre is eljutunk, ahol tüllruhás lányok táncolnak a tömeg gyönyörére, és bakkecskefogatok szállítanak apró gyerekeket.

Igyekszünk megtalálni a képregény-falat, és egy benzinkútnál sikerül is megpillantanunk. Kattintok párat, de kiderül, hogy a sok részből álló graffity mural egy kicsivel odébb van. Amikor a benzinkútnál rákérdezek a városból kivezető útra és a híres falra, páromnak eszébe jut, hogy a matrac alatt feledtük a pénztárcánkat az összes CUC-cal és euróval. Bevetem a legjobb tájékozódási képességem, és a lehető leggyorsabban igyekszünk visszajutni a szálláshelyre. Már lecserélték az ágyneműt, de a bejárónő még a szobában matat. Csak remélni tudom, hogy a matrac alá nem kukkantott be. Szerencsére a tömött pénztárca ismét a tulajdonunkba kerül. Még így is, hogy a dohánygyárat és Che „gyerekes” szobrát kihagytuk a programunkból, 11-kor sikerül elindulnunk a 200 km-re fekvő Varadero irányába.

Santa Clara külvárosában, a szocializmus egyenruhás építményei, a színesre mázolt és a szürke lakótelepi panelházak láttán párom megszólal: ez akár Marosvásárhely is lehetne.

Elhaladunk Santa Domingo színesre festett házai és temploma mellett, majd legelők és cukornádültetvények között vezet az utunk. Most folyik a cukornád betakarítása (kirándulásunk végén a havannai rummúzeumban megtudjuk, hogy a cukornádat évente egyszer takarítják be, és nagyszerű rumjaik kiváló alapanyaga). Itt jóval több a cukornádültetvény, mint a Cukormalmok völgye kezdeti szakaszán – hiába, változnak az idők!

A települések közt is folyamatosan felbukkannak emberek, két keréken, lóháton, lovas kocsin, lábbuszon. Nem ritka a biciklistopp sem, amikor egy biciklis traktorba vagy lovas kocsiba kapaszkodva segíti maga számára a haladást.

A Cervezería Antonio Diaz Santana sörgyár épületére is felfigyelünk útközben. Több helyütt telepített fenyőerdők és agávé ültetvények húzódnak, ismét megpillantunk egy semmibe vezető hidat, a kis településeken zsinórra kiteregetett, száradó ruhák lengedeznek a házikók előtt. Több helyen füstöl a határ, néhol a bozóttól vagy a nem kívánatos gyomtól próbálnak megszabadulni, máshol a szemetet égetik, szemétszállítás nem lévén. Az egész tájat füst borítja. Amikor egy kis pihenőt tartunk, sikerül lekapnom lovas kocsin üldögélő férfiakat, meg egy-egy csodaverdát.

A hosszadalmas autókázás után – nem figyeltem a térképet, és ezért nem tértünk le Varaderóba, amire csak azért vagyunk kíváncsiak, hogy összevessük Kuba más területeivel, – az autóút bevisz Matanzasba. Ez van, ha elmerülök a bámulászásban. A sorompónál 2 CUC-ot kérnek, hogy bejussunk a félszigetre egy két-két sávos, nagyon karbantartott, rendezett országúton. Először a városba jutunk be, ezt követi a luxus üdülőtelep. A város talán a legjellegtelenebb valamennyi kubai város közül, az ajánlott szállás keresésével sokáig elbíbelődtünk, és közben el is megy a kedvünk attól, hogy maradjunk. A casában négyen ülnek a szobánk ajtaja előtt tévére meresztett tekintettel, kutyák futkosnak ki-be, ezért inkább odébb állunk. Egyébként sem voltunk meggyőződve róla, hogy maradni akarunk, inkább csak egy röpke benyomás végett álltunk meg. Végigautókázunk a félszigeten a luxushotelek mellett, majd az üdülőtelep és a város közti résznél lesétálunk a partra. Egyre erősebb bennünk az érzés, hogy el kell mennie Kubába mindenkinek, aki még nem járt, mielőtt nagyon megváltozik. Bár a változás szele érezhető, nem rohamléptekben támad. Annyiban megegyezhetünk, hogy Varadero a legkevésbé kubai helyszín. Mesterséges. Egy cseppnyi Nyugat.

Azt viszont el kell ismerni, hogy a homok valóban hófehér és a tenger türkizkék. A tengerpart paradicsomi. A víz alig mélyül és átlátszó, ami gyerekes családoknak igen előnyös, de a félsziget szeles, keresztülfúj rajta a szél, és a luxushotelek sem állják útját. Valószínűleg szeles napot fogtunk ki, máskor talán csendesebb a tenger és a part. Most a homokot folyamatosan fújja a szél, fülemre tapasztott kézzel sétálok, a víz meglehetősen hullámos. Még a törülközőnket sem tudjuk leteríteni, és a hullámos vízbe is csak térdig megyünk be. A homokszemek csípik a testünket, és a fülem is sajog. Orosz huszonévesek fényképezik egymást a nappal szemben, nedves testükhöz hozzátapad a fehér ing, pózolnak a legkülönfélébb (számukra) szexis pózokban. A homlokunkat ráncoljuk.

A szállóvendégek bizonyára a hotelmedencékben fürödnek vagy kirándulgatnak, mert alig lézeng ember a parton és a vízben.

Egy órán belül kipipáljuk Varaderót és a sorompó felé haladunk, amikor elsuhan mellettünk egy Varaderót ismertető turistabusz… Kíváncsi vagyok, milyen látványosságra hívja fel az idegenvezető a figyelmüket. Hogyan alakult ki az üdülőtelep? Melyik hotel mikor épült? A sorompónál ismét kérnek 2 CUC-ot, hogy elhagyhassuk a félszigetet. Nem értem, miért nincs retúrjegy. Aki bemegy, bizonyára nem úszva érkezik vissza.

Matanzas felé leállít egy rendőr, és megkérdezi, tetszik-e Kuba, majd a választ sugallva az ujjbegyeit összefogja és a szája elé illeszti, csókot lehelve. Én is puszisan összefogom az ujjaimat, és nagyokat bólogatunk. Erre mindenfajta ellenőrzés nélkül, örömittasan utunkra enged.

Matanzasban végigsuhanunk az öblön, és bár érdemes lenne jobban szemügyre vennünk a várost, tovább haladunk. A kikötőben méretes hajók horgonyoznak, a városból előbukkan a katedrális tornya. Néhányan kitesurfingeznek.

Elérünk a két tartomány határán húzódó óriási hídig, felmászok a lépcsőkön a kilátóhoz, és rálátok a zöld tájra. Később kiderül, hogy lépcsőzés nélkül autóval is lekanyarodhattunk volna a miradorhoz.

Kőolaj finomítókra leszünk figyelmesek, legalábbis az út egy részén a tájból cigarettaként kiálló vékony csövek végén tűz lobog.

Jibacoa a célállomásunk, ahol könnyűbúvárkodásra alkalmas partot ígérnek, de nem sikerül szállást találnunk és rohamosan sötétedik, így a közeli Playas del Este mellett döntünk, hogy a holnapi utolsó napunkat D-vitamin aktiválással töltsük és napbarnítottságunk érdekében is megtegyük a szükséges lépéseket.

A hullámok vadul ostorozzák az országút mellett húzódó partot. Maguk a felcsapó hullámok is lenyűgözőek, ahogy megcsillannak az alkonyatban, de a nyomukban megjelenő vízpermet talán még szebb. Vagy a kettő egymást követő egyvelege. Tudnám csodálni órákig, de szállást kell találnunk (az utolsó éjszakára foglaltam del Este-n szállást a casa particular rendszerben, felkereshetnénk egy nappal korábban. Ha teltház lenne, azonnal szereznek másik casát.)

Guanabo falujában vagy városában térünk le az üdülőhelyre. Világ végi településnek tűnik, lepusztult, sötétbe borult utcákkal. Valóban ez Kuba Riviérája?, tesszük fel magunkban a kérdést, miközben végigsuhanunk a főutcán. A mellékutcákba is betérünk, mivel szeretnénk tengerre néző szállást találni, de az útra fújt homoknyelvek az utunkat állják.

Végül az egyik legszebb ház mellett döntünk, Olga Guitérez a tulaj, és szerencsére van kiadó szobájuk. Egy tükörszobát kapunk. Nagy tükör az ágy felett, az ággyal szemben több kisebb-nagyobb. Találgatunk, honnan van itt ennyi tükör? Valószínűleg tükörgyárban dolgoznak és onnan lopták, rosszmájúskodunk. A szél Guanabóban is jelentős, erősen süvít a spalettán keresztül – ablaküveg ugye itt sincs.

Megkérdezzük, hol kaphatnánk be néhány falatot. A pár háznyira álló csirkebárt ajánlják, de előtte körülnézünk a főutca egyéb helyein is. Egy légkondis éttermet is felfedezünk, az El Cubanot, nagyon stílusosan berendezett tömör fabútorral, öt pincér álldogál a sarokban, de teljesen kihalt és libabőrösen hideg. Inkább a Chicken Little Cubában eszünk, amit szállásadónk javasolt. Két ingyen koktél a welcome drink, az előétel forró péksütemény fokhagymás szósszal, és ügyesen hozzák a mangólét, a sajtlevest, a tengeri gyümölcs salátát és a halat, paradicsomszószos, olívaolajas mártással.

A szomszéd asztalnál egy férfi ül, szóba elegyedik velünk spanyolul, majd angolul, végül átvált németre. Ahogy utunk során a legtöbb helyen, itt is azt hiszik, hogy olaszok vagyunk. A férfi elmesélte, hogy járt Magyarországon is, meg Lengyelországban, a Szovjetunióban, Romániában és Bulgáriában is, és meg is lepődtünk, hogyan juthatott el Kubából ennyi európai helyre. Mivel sportoló, magyarázta. Birkózó. És akkor szabadon utazhatott, tettük fel a kérdést. Egy-két mondat után kiderült, hogy német származású, de annyi ideje él Kubában, hogy asszimilálódott, minden tekintetben. Kétszer vett el kubai nőt, de az igazi nagy élménye abból az időből származik, amikor először járt Kubában és egy szót se tudott spanyolul, és egy kubai lánnyal három hetet töltött együtt. Akkoriban még több volt a jinetero/jinetera (dzsigoló vagy prosti), révedt el a tekintete. Évente pár hónapot Ázsiában tölt, párat Kubában. A nyarat Németországban, mert a többi évszak mit sem ér. De nemcsak az időjárás rosszabb otthon, gyakoriak az alkohol-ellenőrzések, és ha a járdán a parkolást jelző vonalat két centivel elvéted, máris megbüntetnek. Felkérték, hogy eddze a helyi fiatalokat, de nem ér rá, mert hetente háromszor mountainbike-ozik, hetente háromszor konditerembe jár, a strandra kötelező járni, mert imádja, és este meg az asszonyra is kell idő. Nem bírja elkölteni a pénzét, egyre növekszik az összeg a számláján, nevet fel.

Veszünk két sört elvitelre, felmegyünk a tetőteraszra, és az óceán robajára kortyolgatjuk a nedűt. A szobánkból is halljuk a tenger zúgását. Egy hét múlva ilyenkor már nagyon réginek fog tűnni, hogy itt voltunk.

Azon agyalok, adjuk-e le már holnap az autót az egykor maffiózóktól hemzsegő Sevilla Hotelben és kérjünk transzfert a reptérre, vagy eredeti tervünkhöz hűen próbáljunk meg magunk kijutni a reptérre.

(2013.02.10.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.