Van a városban egy nagyon szép étterem, árkádos udvarral, igényesen kialakított bárpulttal, latin-amerikai zenével, és autentikusan azt az érzést kelti, mintha Kubában lennénk. Kisebb válogatás után úgy döntöttünk, ide ülünk be ünnepelni. Először elsétáltunk megnézni, hogy tényleg tetszene-e a képekről ismert enteriőr és udvar, csinos lányok invitálták be az utcán sétálókat, sok szépet ígérve. Nagy volt a készülődés, ott ünnepeljük a házassági évfordulónkat, ezen a csodás, hangulatos helyen, visszaemlékezünk Kubára, meg a többi utazásunkra, az együtt töltött éveinkre, meg az előttünk állókra. Végre kimozdulok a gyerekek mellől, kettesben töltök egy estét a férjemmel, egy pazar vacsora mellett. Adjuk meg a módját, döntöttem el, legyünk elegánsak, vegyük fel a legszebb ruhánkat és érezzük jól magunkat. A húg-bébiszitter addig vigyáz a gyerekekre, az önfeledt kikapcsolódás biztosítva. Hetek óta erre vártam, időpontot egyeztettünk húggal és étteremmel, napközben még fodrászhoz is eljutottam, sminkelés, pelusozás, virágcsokor, zuhany, csipkés bugyi.

Meg is érkeztünk, kézenfogva, romantikus hangulatban, és bár a kerthelyiségben nem tudtunk a korábbi eső miatt helyet foglalni, a pompás kis bárban vezettek egy asztalhoz. Háromnegyed nyolc előtt rendeltük meg a mojitónkat és a daiquirinket, és mire kihozták, a főételünket is sikerült eldöntenünk. Nem lézengett felénk túl sok pincér, végül egyet elcsíptünk, újabb mojito a férjemnek. Kilenc körül ittam volna valami alkoholmenteset. A galériáról intettünk a rendelésünket felvevő, végre felbukkanó pincérnőnek, mire megkérdezte: a számlát kérjük? Döbbenten néztünk rá. Hiszen még nem is vacsoráztunk. Az itallapot kérnénk. Értetlenül, magában morogva sietett el.

Negyed tíz volt. Magaszkáron meglepődtem, amikor egy óra múlva sem kaptam meg a megrendelt ételt. Magyarországon másfél óra telt el, és még mindig éhesen üldögéltünk az italaink mellett. Pedig ott nem előre elkészített vagy félkész ételekből, vagy extrán felszerelt konyhán dolgoznak, hanem az udvaron összeszkábált tűzhelyen, faszénen sütik meg a nemrég még az udvaron futkosó csirkét.

Aztán a pincérlány bevallotta, hogy az ő hibája, meg a rendszeré, valamiért nem jutott el a rendelés a konyhára. De V.I.P. kapjuk meg, öt perc alatt elkészül, ígérte. Öt perc alatt megsül? Igen. Már háromnegyed nyolckor ehettünk volna? Sosem szerettem a késő esti vacsorázásokat, és azon a ponton voltam, hogy hagyjuk a fenébe, vegyünk egy gyrost.

Már az étterem felé tartva javasolta a férjem, hogy kapjunk be inkább egy pizzaszeletet az utcán. Nem lett volna rossz, mert akkor útközben vagy egy padon, de legalább időben jóllakunk.

Túlságosan készültem erre a vacsorára? Túl nagyok voltak az elvárásaink? Valószínűleg. A férjem már a készülődéskor megjegyezte, hogy minek az a felhajtás, nem illik hozzánk. De én valami szépet akartam arra az estére.

A zene ordított, így a beszégetést minimálisra redukáltuk, és a táncoslányok is elmaradtak (pedig gyanítom, hogy ez győzte meg a férjemet) – lehet, hogy az eső őket is elmosta, vagy nem fértek volna el a benti helyiségben. A kaja tényleg hamar elkészült, a lazac belseje azonban nyers volt, de talán ilyennek kell lennie. A pincérnő küldött a férjemnek egy mojitót, amikor a pincér hozta az én – sajnos szirupból és nem szeletelt gyümölcsből készült – limonádémat. Visszaküldtük, hogy mi mojitót nem rendeltünk, de a limonádé mellé a ház ajándékaként jár. A férjemnek annyira megtetszett ez a gesztus, – bár más italt rendelt volna, ha megkérdezik –, amivel ezidáig csak külföldön találkozott, hogy a tervezett nulla borravaló helyett nagyobb összeget adott a pincérnek. Az egykori Gödörben – mostani Akváriumban – ugyanis leöntötte a pincérnő, és amikor megemlítette neki, hogy nyugaton ezért ingyen ital jár, a pincérnő csak vihogott, és amikor hangsúlyozta, hogy tényleg, akkor is csak vállat vont.

Engem nem kenyereztek le ezzel a gesztussal, nem tudták jóvátenni a feledékenységüket. A férjem megjegyezte a pincérnőnek azt is, hogy ő is volt pincér, és nem hanyagolták a vendégeket. Nekem elmondta, hogy parancsba kapták, bármekkora is a forgalom, álljanak meg a sarokban fél percre és mérjék fel a terepet: ki kapta meg az italát, ki rendelne főételt, ki tart a főételnél, kinek ajánlhatnak kávét vagy desszertet. Nem ilyen akadozva működött a rendszer.

Aztán sétáltunk egyet az esőmosta városban, és a kézenfogós séta mindenért kárpótolt. Ez volt az est fénypontja.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.