3. nap

Ma Keetmanshoop környékét fedezzük fel, és első alkalommal térünk le földútra. Szóval porosodik a kocsi, kezdődnek a kalandok! A Tegezfa erdő (Kokerboom v. Quiver Forest) bejáratánál ufo-szerű házak és karbantartott kemping fogad. 100 NAD-ba kerül két személynek a belépőjegy.

Újabb és újabb különleges, csupán Namíbiában honos, endemikus fa – ami egyébként nem is fa, hanem aloe és magról szaporodik – bukkan elő, az egyik lenyűgözőbb a másiknál, és nem győzünk gyönyörködni és fotózni. Az endemikus kifejezés leegyszerűsítve azt jelenti, hogy csak egy bizonyos területen fordul elő, és Namíbia több ilyen növény otthona, például csak itt nő egy élő „őskövület”, a Welvitschia, valamint a proteinben gazdag nara-dinnye vagy nara-tök, melynek gyökere akár negyven méter mélyre is lenyúlik, víz után kutatva. A tegezfák törzsét vastag kéreg fedi, ágas-bogasak, koronájuk szinte kerek. Levelek csak az ágak végén nőnek. Kiderül, hogy egykor a busmanok és a hottentották kivájták az ágak belsejét, és a kéregből készítették a tegezt, nem az ág belsejében rejtették el tegezeiket, ahogy gondoltam. Akkor ezt tisztáztam. Az erdő egyes fái 200-300 évesek, és egyet sem ültettek, mind természetes módon nőtt ki. A tegezfa imádja a fekete sziklaformációt, amely rengeteg hőt képes magába szívni és tárolni. Pockok futkároznak és pózolnak nekünk a melegedő sziklákon.
 
A szomszédban látogatható az Óriások játszótere (Giant’s Playground), szétdobált és egymásra rakott óriási sziklák, hatalmas játékkockák, melyeket csak óriásbébik mozgathattak meg. A tudomány azonban más véleménnyel van erről a játszótérről. A korai jurakorba, röpke 180 millió évre nyúlik vissza a története, különféle földmozgások meg erózió folytán töredezett darabokra. Sárga, füves tájon sétálunk, és megmásszuk a köveket. Állítólag izmos, karcsú gepárdok is élnek itt, a világ leggyorsabb szárazföldi állata. Könnyen megkülönböztethető a leopárdtól a mintázata és a farka alapján. A szakértők szerint. Én csak arra jöttem rá, hogy mindkét szó utótagja „párd”, azaz párduc. A gepárdok inkább nappali állatok, és a földön járkálnak, a leopárdok inkább éjszakaiak és a fákon élnek.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Miután bejárjuk a két parkot, Keetmanshoopban tankolunk, mert tankolni minden adandó alkalommal kötelező, fullra. A benzin ára kábé kétszáz forint, nagyon barátságos ár. Irány a Fish River Canyon, a világ második legnagyobb kanyonja a Grand Canyon után. Ez a nagy hasadék 160 kilométer hosszú, 550 méter mély és 27 kilométer széles.
 
A kanyon bejáratánál újságcikk díszíti a sorompó melletti épület falát, arról szól, milyen nehéz volt a kanyonban futni, de kivételes élményt jelentett. Egyébként egyszerű halandók több napos túravezetős útra indulhatnak a mélyén.
 
 
A kanyonba a belépőjegy 170 NAD két főnek és egy kocsinak. A bódéban üldögélő fickó megkérdezte, honnan érkeztünk, és az ország alapján szabta meg az árat. Miután megfizettük a díjat, göröngyös úton rázkódtunk pár kilométert a pénztártól. A kanyon méretei igazán káprázatosak, éppen a vonulat egyik nagy kanyarulatára látunk rá a kilátóhelyről. Három view pointról is beletekintünk a mélységbe. A méretek valójában félelmetesek és felmérhetetlenek, és a kanyon csak az alján lenne bejárható, vagy panorámagépről, madártávlatból megszemlélhető. Az egyik kilátón lépcsőkön is lesétálhatunk a mélybe, bár tilos. Csak pár méternyit haladunk lefelé, vaskötélbe kapaszkodva. Lengyelek jönnek éppen felfelé a tilosból, négyesben, zambiai rendszámú kocsijukba szállnak.
 
A kanyon szélén kaktuszok nőnek. Az alján alig folydogál vajmi víz, és oldalán világosan kivehetőek a földrétegek. Állítólag a kacskaringózó folyóban élő harcsák a száraz évszakot az iszapban vészelik át.
A kanyont estefelé, arany fényben is megcsodáljuk. Ugyanis éppen esteledik. Szeretem, ahogy az alkonyat árnyakat rajzol a vonulatokra.
Visszafelé az út még mindig zötyögős, olyan réteg képződik a felületén, mint a megdermedt hullámok. A táj kietlen, néhány helyen tegezfa emelkedik, és csupasz bokrok vannak szerteszét szórva a tájban. Struccot pillantunk meg, megriad, de egy vándorantilopot sikerül megközelítenünk. A kanyon kempingje nem túl szimpatikus, viszont a kanyontól tíz kilométerre fekvő Roadhouse Canon étteremnél utunk során először felverhetjük a sátrat 220 NAD összegért.
 
Az éttermet nagyon vagányul megtervezték és kivitelezték. Öreg autók parkolnak kívül és az étteremben is, teher- és személygépkocsik bábvezetőkkel. A kert ápolt, a kempinghelyeket megvilágították és elgereblyézték. Az étkezőben sok a vendég, a bárpult is vadnyugati stílusban készült, a falakat régi kocsik képei díszítik. A menün strucc és oryx, vagyis nyársas antilop, meg springbok, vagyis vándorantilop is szerepel, de lasagne és csirke, jégkrém és parfait is ehető.
 
Megkóstoltam a strucchúst. Nem estére kellene vadat ennem, de nem szalasztom el a lehetőséget! 125 NAD körettel, salátával. 95-98 NAD-ba kerül az antilophús. A strucc kissé rágós, de finom. Férjem struccok rémének nevez: Nem elég, hogy rájuk ijesztesz, meg is eszed őket!
Azt hiszem, ma este érkeztem meg Namíbiába, szólalt meg újra. Most kapcsolódott ki, távolodott el a munkától. Végre átállt, kezdi élvezni a kirándulást.
 
Holnap az óceánparti Lüderitz és Kolmanskop, az elhagyott kísértetváros vár. És remélhetőleg egy fókákkal, pingvinekkel és flamingókkal megfűszerezett hajókirándulás!
 

Feljegyzés dátuma: 2010. 09. 18.

A bejegyzés trackback címe:

https://penzestimi-kalandozasai.blog.hu/api/trackback/id/tr192380600

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.