Lüderitzből Sossusvleibe

2010.10.20. 14:31

6. nap
 
Reggel iskolatáskás gyerekek futnak a szemközti iskolába, zajongásukra ébredek. Mivel a szállón van hűtő, toaster és egyebek, és tegnap bevásároltunk, sajtos-szalámis pirítóst készítek, és örömmel konstatálom, hogy végre teli hassal indulok a napnak. Az út egy része már ismerős lesz, mivel visszafelé kell haladnunk Ausig, az elágazásig, ugyanis más úton nem jutunk el északra.
A kihalt vidéken néhány antilop és strucc kószál. Önkéntelenül is felteszem a kérdést: mi a csudát keresnek itt? Csak kő és homok, amerre a szem ellát, és fél tízkor csak 11-12 fokot mutat a hőmérő. Megint bujkál a nap, felhős az idő. Mondjuk nem bánom, hogy mindkét éjszaka esett, legalább lemosta kicsit a kocsit.
Útközben nem hagyhatjuk ki a vadlovas letérőt, és nem is bánjuk meg. Most struccok is isznak az itatónál, hosszú nyakukat leeresztve. Tegnapelőtt éppen távozóban voltak, amikor érkeztünk, és a közelben fürödtek a porban. Egy német turistacsoport érkezett velünk együtt a megfigyelőhelyre, és csendben, mondhatni fegyelmezetten szemlélik a vadlovakat.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
A hosszabb, óceánparthoz közelebb eső utat választjuk északi irányban, a Namib-Naukluft Park irányába. A hajósunk szerint ez sokkal lenyűgözőbb, így nem nehéz a választás. Bár ki tudja, járt-e erre vagy másfelé (az kiderült, hogy állatkertben még sosem, de miért is menne egy namíbiai állatkertbe?!), de félreeső helyeken egyébként is szívesebben járunk, mint főútvonalakon.
Jobb oldalt hegyek és legelőszerű lankák húzódnak, balra pedig felbukkan a vörös dűnés sivatag. Lovak, lapátfülű rókák, struccok tűnnek fel olykor. A táj csodás, de az út minősége nem leányálom. Hol jobban, hol kevésbé süppedünk, hol zötyögünk, hol csúszkálunk a homokon, de főként keményre fagyott földhullámokon rázkódunk, mint a Fish River Canyon felé. Egyre közelebb érünk a kis fűcsomókkal benőtt vörös homokdűnékhez. Vagy inkább narancssárgák? A megrozsdásodott vas színezi őket. A Namib Biosphere Reserve rancson vagy farmon megszállhatnánk és állatokat láthatnánk, de fiatal még az idő, nem akarunk napközben leragadni. És ezek a farmok elég távol esnek az úttól, ez például 12 km-re, és egy tábla jelzi, hogy csak azok látogathatják, akik ott is alszanak. Amúgy miért adtak egy nemzeti parkra hajazó nevet egy farmnak? Végül is miért ne? Csöppnyi túlzással, Namíbiában szinte bármely tájegységet kikiálthatnák nemzeti parknak.
Néhány nyársas antilop legelész a zöldes-barnás-fekete hegyek előtti síkságon. Ismét feltűnik pár zöld fa, és még mindig kérdés számomra, honnan jutnak elég csapadékhoz. Nekik is elegendő a reggeli köd, a talaj felszíne alatti vízkészletek, mint a szukkulenseknek? Vagy a kis éjszakai eső? Nem túl igényesek…
 
 
Ezt követően füves-köves rész következik csupasz hegyekkel, és egyes fákon óriási fészkek „élősködnek”. Valóban termetesek, és nem hasonlítanak a mi fészkeinkhez. Nem egy-két madárka építette őket és nem egy-két madárka lakóhelye, és nem felülről ülnek beléjük, hanem akár ötven madár is építheti és lakhatja, és alulról repülnek a kis alagutakba (tudom, ez egy kis magyarázatot igényel, de a fotók majd segítenek). Valódi kis műremekek ezek a fészkek, a szövőmadarak alkotásai. Ennyi fűszálat felhordani egy fára! De nemcsak a madarak teljesítményét dicsérem, hanem az ágét is, amely megbírja ezt az óriásfészket. Ha alulról nézzük, apró lyukakat látunk, melyekben a kismadarak fészkelnek és költenek. De nem érdemes alájuk állni, állítólag a kígyók sem vetik meg ezt a búvóhelyet… Jobb tisztes távolságból szemügyre venni őket.
Az ilyen szavannás fűben is szeretnek megbújni a kígyók és a nagymacskák! De csak bozóti antilopot is látunk. Nagy fülével, jókora testével olyan, mint egy állatbőrbe bújt UFO. Mire ráfókuszálnánk, túl van árkon-bokron! Egy ráérős strucc meg sem riad a közeledtünkre, még az úton is átsétál előttünk. Nem szívbajos.
 

Sikerül eljutnunk a Duwisib kastélyig – középkori jelenségnek tűnik, de a látszat ellenére a 19. század elején építtette egy szász tiszt. Egy tegezfa árválkodik előtte, és egy citromfa. A zöld citrommal teli fára egy csillogóan kék madár száll. A kastélybelépőnket 60/fő NAD-ra saccolják az országunk neve hallatán, de nem látogatjuk meg, pedig állítólag szépen berendezett, egyrészt mert sötétedésig Sesriembe, a Sossusvlei bejáratánál fekvő akáciafás kempingbe szeretnénk érkezni, másrészt férjemet a természet jobban érdekli.
 
 
Kezdek kissé nyűgös lenni, hogy nincs üzlet, sem étterem útközben, egész nap kekszeket eszünk (bár készíthettem volna toastot az útra is). Rátesz egy lapáttal, hogy nem is mozgunk, egész nap a kocsiban ülünk. Reggel 9-től este 7-ig. Kissé elegem van a kimerítő körutazásból, végre lehorgonyoznék legalább két napra valahol. Ma is kábé 400 kilométert tettünk meg a zötyögős porúton. Pedig erre vágytam: változó, elbűvölő tájakra, nem látni városokat és embereket, most azonban nem bánnám, ha valamicskével több civilizáció venne körül.
Kábé 60 kilométerrel úti célunk, Sesriem előtt legalább hatvan nyársas antilop és pár zebra legelész, és hiénára is figyelmeztet egy tábla. Hat óra van, arany fénybe merül a táj. A környéken őrült drágák a szállások (1000 NAD felettiek), és mind távolabb fekszik a Sossusvlei bejáratától. A kempingbe sötétedés előtt érkezünk. Egyetlen hely maradt szabadon, egy homokos útszakasz előtt. Sikerül is megakadnunk. A kerék tehetetlenül forog, és egyre mélyebbre süllyed. Nem hátrafelé, hanem egyenest a homokba próbálom beletolni, hátha sikerül áttolnom számottevő testi erőmmel a két méternyi homokon, ahol a kempinghelyünk áll. Egy fehér ember siet a segítségünkre, bágertenyerével kimeri a kerekek alól a homokot, és kitolja a kocsit a laza homokból. Rükvercben. Nektek, európaiaknak pénzetek van, mondja, nekünk pedig időnk. (Arra számítottam, hogy mondja az „időnk” helyett, hogy, „eszünk”. De jól neveltek!). Még mindig fura, hogy fehérek vallják magukat namíbiaiaknak.
Mire felállítjuk a sátrat a kemping (125 NAD/sátorhely) egyetlen kiszáradt akáciafájának tövében, besötétedik. Az akácia, avagy camelthorn a zsiráfok – és nem a teve! – kedvelt tüskés fája. Már említettem, hogy a zsiráfot camelopardalisnek nevezik latinul, a magyar nyelvújítók meg a foltos nyakorján névvel akarták megbélyegezni. Tehát a foltokat, melyek egyben a párduc jellemzői, a latinok és a magyarok is kiemelték (volna). De hogyan tudja megrágni az akáciafa tüskéit? Simán széttöri a fogával! És még a fatörzset is lehántja a fogával!
Megnézegetjük a fényképeinket, és a holnapról ejtünk szót. A parkról olvasunk, ahol élő és holt akáciákat láthatunk, miután megvettük a belépőjegyet. Az Elim Dune öt kilométerre fekszik tőlünk, és állítólag egy órába telik, amíg felér az ember a tetejére. És a 45-ös számú dűne nagyon fotogén. Istenem, itt számozzák a dűnéket! Kábé 60 kilométert mehetünk a kocsinkkal a parkban, de a Dead Vlei csak 4x4 kerékmeghajtású terepjáróval közelíthető meg. Öt kilométert kell sűrűn közlekedő jeeppel (allroad vagy offroad, netán range rover?:-) megtennünk. A bárban hideg sört rendelünk 17 NAD-ért. Aztán látunk egy kutyaszerű állatot, a sátorhelyek körül sündörög. Vonzza a grillszag. Előszedjük elemlámpánkat, és követjük elsuhanó alakját. Háta egy részén sötétebb folt ékeskedik. A sakált is kipipálhatom!
 
Feljegyzés dátuma: 2010. 09. 21.
 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://penzestimi-kalandozasai.blog.hu/api/trackback/id/tr82386034

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.