Sossusvlei és Deadvlei

2010.10.20. 16:14

7. nap

Fél nyolckor kitápászkodom a sátorból, és lefényképezem a kőkerítéssel körülvett zöld sátrakat. Általában egész busznyi ember alszik egy-egy sátorhelyen, néhányan pedig az autók tetejére szerelt sátorban. Férjem is kidugja a fejét, amikor visszaérek, és kedves-morcosan megkérdezi: Hát egyedül keljek fel?!

Sesriemi kempingünk homokját állatok lábnyomai borítják. Lelki nyugalmam megőrzése érdekében nem nézek utánuk az útikönyvünkben. Elsétálunk a bárhoz, és reggelit rendelünk: teát, kávét önkiszolgáló módon 10 NAD-ért vehetünk, és 50-ért sajtos rántottát kapunk. Amíg várakozunk, a bár melletti fán terpeszkedő óriás madárfészket nézegetjük; az apró lyukakból ki-be szállnak a madarak. A báros, kábé hatvanas fekete, fehér kalapban, fehér ingben és fehér nadrágban homokot seper. Filmbe illő jelenet.
 
 
Nem húzzuk az időt, és nekivágunk a világ legnagyobb homokdűnéinek, melyek akár a 380 méter magasságot is elérhetik. Vár a fehérre szikkadt Deadvlei, a Halott völgy. Kifizetjük a fejenkénti 80 NAD-ot, és hivatalosan 24 óráig tartózkodhatunk a parkban, persze napnyugta és napkelte között el kell hagynunk.
A parkban páviánok fogadnak, akár a ghánai Mole Parkban. Meg struccok, antilopok, sakálok. Tegnap még porolt a kocsink, csapkodta a kavicsot a kerék, ma azonban ismét betonúton suhanunk. Téglaszín vagy narancssárga dűnék, barna hegyek, sárga fű. Sejtelmes, álombeli táj. És milyen szép zöldre változhat esős évszakban! Mert gondolom, nem ilyen sárgán nőtt a fű!
Átkelünk egy kiszáradt folyómedren, holt akáciafák közt. A dűnék előtt egy sávban zöld fák nőttek, előttük meg teljesen kiszáradt fákból álló sáv húzódik. A 45-ös számú dűnénél több autóbusz megáll. 9.30 és 23 fok. Mint a hangyák, gyalogolnak fel a turisták a homokdűnére, szép sorban, a dűne élén.
 
 
 
 
A kisebb-nagyobb ívekben „hajló” dűnék plasztikussá formázzák a tájat.
Kénytelenek vagyunk leállni egy parkolóban, ahonnan 100 NAD/főért terepjáróval bevisznek a Halott völgyhöz. Csak nem riaszt el pár kilométernyi út! Életerős fiatalok vagyunk. Sorban húznak el mellettünk a terepjárók, némely sofőr int nekünk, felvenne, de én nem bánom, hogy végre megmozgathatom a tagjaimat! Ebben az álomszép tájban nem árt egy kis séta, még ha lábunk süpped is a homokban.
Nem bánjuk meg, hogy gyalog vettük nyakunkba a sivatagot, mert kábé három kilométer után mindenki kiszáll a jeepből, és csak gyalogosan fedezheti fel a homokdűnék közt megbújó Halott völgyet. A turisták többsége már visszafelé tart, valószínűleg hajnalban érkeztek, amikor még nem tűzött a nap, és a fény is szebben színezte meg a dűnéket.
A vörös dűnék közt egyszer csak egy fehér, száraz völgy tűnik fel, és halott fatörzsek, melyek talán örökre elvesztették leveleiket, és talán már madár sem száll rájuk. Világvégi csend. A talaj kemény, szikkadt fehér, a környező puha, pergő homok vörös, az ég kék. Lélegzetelállító. Leülök, és csak bámulok. Az ember nemcsak lélegzethez, de szóhoz sem jut. Egy strucc sétál az egyik dűnén. Álom.
Aztán készítek egy felvételt, gagyi költői kommentárral.
 
 
Míg mi a holt fák közt sétálunk, sokan egy magas homokdűnéről, madártávlatból szemlélik a tájat. Talán mi is követjük őket. Igen, miért is ne! Csak ők a dűne kemény élén jutottak fel, mi meg oldalról próbálkozunk. Végzetes hiba! Egyet lépünk, egy lépésnyit visszacsúszunk. Süppedünk a forró homokba, de nem adjuk fel. Tűz az egy órai nap, a szánk kiszáradt, vizünk fogytán. Úgy érezzük, kinyiffanunk. Amikor a dűne háromnegyedénél tartunk, végleg feladjuk, hogy legalább a drága jeepekig el bírjunk botorkálni.
 
 
 
 
Visszasétálásról már nem is álmodunk, és kifizetjük a száz dolláros visszautat. Legyenek vele boldogok! Kész kizsákmányolás! Az ember itt jól megszedheti magát! Ötpercenként térnek az állítólag 5 kilométernyi útszakaszon, néha 4-5, máskor 10-15 emberrel. Az antilopok láttán sofőrünk viccesen megszólal: ha egy nyársas antilop véletlenül félre néz, kiszúrhatja a társa szemét, vagy akár meg is ölheti.
A kocsiban látjuk, hogy 33 fok van, és leégtünk. Elindulunk a kemping felé, amikor a szembejövő autó megáll, és kiszáll belőle egy fekete pasi. Úgy tűnik, mintha leintene. Az utánunk jövő autó megáll, mi is lassítunk, majd visszafordulunk. Egy egyenruhás. Mi lehet a gond? Elkezdi magyarázni, hogy ennek az útszakasznak a felelőse, és megkérdezi, hogy az a kocsi, amit nemrég megelőztünk, az úton vagy az út mellett állt-e meg. Kábán és értetlenül nézünk rá. Nem emlékszünk. Nem is értjük, hova akar kilyukadni. Egész nap tűzött a fejünkre a nap, ki figyel az ilyesmire! Megtudjuk, hogy múlt héten baleset történt, és el akarják kerülni a baleseteket. Még mindig nem értjük. Alig várjuk, hogy igyunk a bárban egy hideg kólát.
Nagy nehezen elenged, de előtte közli velünk, hogy figyelmezteti vagy megbünteti a másik kocsi sofőrjét, hogy máskor ne álljon meg egyszerűen az országúton, hanem teljesen húzódjon félre, hogy a mögötte haladónak, azaz nekünk, amikor megelőzzük, ne kelljen a szemközti sávba átmennie, ahol ő haladt. Mert bizony a másik kocsi nem teljesen húzódott az út szélére, ami miatt kicsit ki kellett őt kerülnünk, és állítólag mi vagyunk ennek a szemtanúi. Hát a szemtanúskodásunkkal nem sokra megy, úgy szédülünk a hétágra tűző naptól.
Fehér mandulás és mentás Magnum! Életmentő! Fa árnyéka! Hmmm!
Bénán égtünk le, fehérlik a zokni nyoma. És jól megkínoztuk magunkat, tűző napon, napkrém nélkül, másfél liter vízzel öt órán keresztül kóboroltunk a sivatagban! Délután már felfegyverkezve, minden erőnket összeszedve indulunk vissza a parkba.
Megint kérik a belépőjegyünket, és azt ajánlják, menjünk az Elim dűnéhez, ott van a „sarkon”. Meggyőznek. Két méter magas fűcsomók lepik el, és bármeddig is haladunk, újabb és újabb dombok tűnnek fel, újabb távlatok nyílnak. Az élen haladunk. Elrontjuk a dűnék élét, amiket évszázadon át alkotott a szél, sajnálkozik a férjem. Rálátunk az egész környékre, a kempingre is. Apró fekete és kék bogarak futkosnak szapora léptekkel, a fenekük magasan, lábuk rövid ideig érinti a talajt. Így kevésbé érzik a forró homokot, ami mostanra már eléggé kihűlt. Amikor lefelé haladunk, levesszük a cipőnket, és kellemesen süppedve járunk a lisztfinom homokban. Közben a láthatár mögött eltűnik a napkorong és már a hold világít fehéren. Az óránkat nézzük, nehogy bezárjanak a parkba. Kissé tartok a kígyóktól, és kuruttyolásszerű hangokat hallok, de nem valószínű, hogy a sivatagban élnek békák…
 
 
 
 
Fullra tankolunk. Útközben Lüderitzből, 400 kilométeren át csak 1 darab benzinkút volt, ott is csak dízelt árultak. Hét után kezd alkonyodni, 25 fok van, és fél nyolcig kell elhagyni a parkot. Ma is elfutott egy sakál mellettünk a tágas és jól kiépített kempingben. A mosdóban felirat figyelmeztet arra, hogy fogmosás és szappanhasználat közben zárjuk el a vízcsapot, mert a víz érték.
Este a párom megszólal, hogy Te zokniban fekszel le? Én? Miért feküdnék? Hát mert fehér zokni van a lábadon! Hahaha!
Minden megpróbáltatás ellenére csodás napunk volt! Lenyűgöző ország! Csak ajánlani tudom!
 

Feljegyzés dátuma: 2010. 09. 22.

A bejegyzés trackback címe:

https://penzestimi-kalandozasai.blog.hu/api/trackback/id/tr942386335

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.