Tegnap este színház után megnéztem a Válás albán módra című filmet. Na nem azért, mintha egy kulturális élmény egy napra nem lenne elég, hanem véletlenül kapcsoltam át a National Geographicról a Duna TV-re, mert reklámot adtak. Ritkán sikerül éppen a film kezdetére átkapcsolnom. Most összejött.

Éppen a címet vetítették, és felkeltette az érdeklődésemet. Átfutott az agyamon, hogy biztos válási krízist dolgoztak fel a filmben, egy kis veszekedés, netán verekedés is lesz, de főleg az albán jelző ébresztett bennem kíváncsiságot. Meg az első képsorok: idős emberek meséltek a múltról. Lassan indult be a film, de kivártam. Először csak utalás szinten derült ki, hogy a rezsim szólt bele az életükbe. Aztán kifejtették bővebben, hogyan „váltak el”.

A helyükben gyilkolni tudtam volna. Vagy nem is tudom. Inkább kínozni, hogy tovább szenvedjenek az elkövetők. Újabb Nürnbergi pert indítottam volna.

Enver Hoxha vagy Hodzsa, ahogy tetszik, a 20. század leghosszabb ideig élt diktátora tette tönkre az életüket. Egy terrorizáló zsarnok. És a Sigurimi, az albán KGB, akiknek immár idős tagjai is szóhoz jutottak. Máig sem értik, miért kéne megbánniuk tetteiket, és miért kérnének bocsánatot a túlélőktől. Egyiküknek a tévésekhez intézett legfőbb kérdése az volt, honnan szerezték meg az ügyiratokat. Mérges volt, mert ezzel elvették az örömét, hogy szerepelni fog a tévében! Ilyen régi, elavult dolgokkal nyaggatják! A dicső Hodzsa idejében bezzeg minden más volt!

Más volt hát: az értelmesek szenvedtek, a hozzá hasonló ostobák meg a rendszert kiszolgálva uralkodtak felettük. A vegyes házasságokban élőket megbélyegezték, kihallgatták, munkatáborokba hurcolták, kínozták. Hogy vallják be, besúgók, vagy a társuk besúgó. A lengyel és az orosz nők rezsimnek való kiszolgáltatottságát követhettük nyomon, akik maguk mesélték el életüket. A rendszer szétválasztott családokat, megpecsételt sorsokat.

Ha az én legszebb éveimet vették volna el, és börtönben sínylődtem volna, a párom egy másik börtönben, a gyerekeinket meg árvaházba akarták volna rakni… nem is tudom, honnan vettem volna az erőt a továbbéléshez. Hogyan tudtam volna annyira összeszorítani az állkapcsomat. Valakinek sikerült, más beleroppant. Van, aki a nagycsaláddal tölti a napjait, mást elhagytak, elfordultak tőle, és 18 év börtön után, magányosan is képes belenyugvó arccal kijelenteni, hogy akkoriban olyan idők jártak. Csak a beletörődés maradt?

De mit is várhatunk olyan embertől, aki az albán (öcsém felhívta a figyelmemet, hogy aromán) származású Teréz anyának megtiltotta, hogy meglátogassa haldokló anyját?

Persze még sorolhatnánk, ki mindenkivel érezhetnénk együtt. Afrikában a ruandaiakkal vagy a hererókkal, Ázsiában a kambodzsai vörös khmerek mészárlásainak áldozataival, az India és Pakisztán közt kettéosztott pandzsábiakkal, az örményekkel… Vagy a katyni vérengzés áldozataival…

Ilyenkor valahol mélyen sajog minden…

Szerző: pétiti

Szólj hozzá!

Címkék: albán hoxha

A bejegyzés trackback címe:

https://penzestimi-kalandozasai.blog.hu/api/trackback/id/tr942423257

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.