Költözés

2011.03.01. 13:22

Hétvégén végre átköltöztünk az új lakásba! Lejárt az egyéves szerződésünk, ami jó ürüggyel szolgált arra, hogy tovább álljunk. Bár a szerződések meghosszabbíthatók, és főbérlőnk a kedvünkbe járt, változásra vágytam: más lakberendezésre, más környékre, más szomszédokra. Bár a lakást állítólag lakberendező rendezte be, és mi voltunk az első lakói, mégis úgy éreztem, itt az ideje, hogy körülnézzünk. Bár nem lehetett kifogásunk semmi ellen. A rekamién és a vendégszobai ágyon kívül minden vadonatúj volt, de azt is bevonták modern anyagokkal. A konyha tágas és felszerelt volt, a fürdőszobák csillogtak, és hogy a hatást növeljék, óriási plazmatévét vettek a nappaliba. A sok kristálydolgot és az aranyporos gyertyákat eldugtuk. A csillárt persze nem szereltük le, és az aranyozott tapétát sem téptük le a falról…

 

Mi tagadás, nehéz olyan berendezett lakást találnia az embernek, amely a saját stílusát tükrözi. Napokig bújtuk a netet, egyeztettünk, lakásokat látogattunk, míg végre azt mondtuk, igen, ez az!!!

A régi lakás tág és kényelmes volt – száznegyven négyzetméteresnek hirdették (sosem mértük le) –, és ketten szinte elvesztünk a három szobában, de a kétszobásokat is hasonló árakért kínálták, ezért döntöttünk a három szoba mellett – a vendégszobának több alkalommal is hasznát vettük. És Bukarest egyik legjobb negyedében, a Herastrau park közelében épült. Szóval nyugtató tófelszín és zöldellő park bőven, meg persze a városkép elmaradhatatlan részei, a kóbor kutyák.

A régi lakásban valahogyan mindig úgy éreztem magam, mint egy hotelben. Óriási volt az open space nappali-konyha, képek sem díszítették a falakat, és nem a mi ízlésünk szerint rendezték be, de a kínálat között ez volt a legmegfelelőbb és a legstílusosabb – semmilyen ízléstelen újgazdag berendezés. Csak a szomszédok voltak dühítők, mert mindent emelt hangerővel csináltak. Hangosan ásítoztak, elnyújtott, álmos hangon – hangosan – beszélgettek... Minden megnyilatkozásukat hallottuk, a tévéprogramjukról nem is beszélve. Lőném azokat, akik a hálójukba tévét helyeznek el és bömböltetik (vagy a nappali ajtaját hagyták nyitva?). Néha maximum hangerőre kapcsoltam a magnónkat és kimentem a nappaliba. Hátha észreveszik magukat. Szerintem nem tűnt fel nekik, csak én húztam fel magam feleslegesen…

Az elmúlt hetekben megfordultunk pár lakásban. Felmerült a város széle is, ahol a városi árakhoz képest nagyobb luxust kapott az ember, de nem akartam, hogy a párom napi két órát ingázzon a forgalomban. Ha már nagyvárosba vetett a sors, éljünk nagyvárosiasan.

Egy lakóparkban, a nyolcadik emeleten végül megtaláltuk lelket nyugtató lakásunkat. Krém-, föld- és homokszín berendezés, hangulatos képek a falakon, narancssárga konyha és fürdőszoba… És CSEND. Tökéletes csend. És mindennek a tetejébe mosogatógép! És magyar szöveggel a Discovery World, Science, az Animal Planet... Kell ennél több?

Hétvégénket a költözés határozta meg. Liftezés fel-le, pakolás, rakodótér nyitás-csukás, kulcs felváltva a két lakás zárjába. Az ellipszisgépet és a pálmánkat is be kellett pakolnunk. A lámpát, az ágyneműket, a tányérjainkat, a kávéfőzőt, a gyümölcscentrifugát, a magnót, és vagy 30 kg könyvet. Szépen felhalmoztuk a dolgokat, és otthonról is jócskán hoztunk magunkkal. Pedig a lakások szinte mindennel felszereltek. De jó, ha a sok idegen dolog között saját is akad. Aztán az utolsó takarítási simításokat követően átadtuk a kulcsainkat a főbérlőnknek, aki kétszer is megköszönte, milyen jó albérlők voltunk.

Három éjszakát teszteltük a szomszédokat – persze beköltözés után – és megállapítottam, hogy itt nem papírvékonyságúak a falak, vagy körös-körül nincsenek szomszédjaink. A város zaja sem jut el idáig. Meg nem fúrnak és kalapáltak egész nap – a másik ház még félkész állapotban volt, amikor beköltöztünk.

Az ágy itt nagyon kemény, de annyira, hogy az már valószínűleg egészséges. Mintha sátorban aludnánk a földön. Vagy a konyhaasztalon.

Most szinte semmit sem találok. Kinyitok egy fiókot, egy másikat, az egyik vagy a szekrényt, aztán vagy megtalálom, vagy tovább keresem azt, amit éppen nem találok. Párom ruhái között már rendet raktam, mivel neki fontos, hogy hétfő reggel találjon egy pár zoknit, és ne a sportcipőjében menjen be a munkahelyére. Én egész nap keresgélhetek. És még szortírozni akarok: egy árvaháznak gyűjtenek a Petőfi Házban, hát átválogatom a ruháimat…

De a rakodás még nem garancia semmire. Előbb az alábbi e-mailt kaptam: „ma két különböző cipőt vettem fel, csak 10kor vettem észre, hogy csak az egyik csúszik. szerencsére egyik jobblábas, a másik bal”.

A napjaim rendezgetéssel és a környék felfedezésével telnek. Sétával elérhető a városközpont, itt is van park tóval, és sokkal több a szolgáltatás: pékség, boltok, Springtime, ahol gyros, pizza, saláta kapható, vietnami gyorsétterem, metrómegálló, minden három perc távolságra.

Úgy döntöttem, ezekben a napokban nem fordítok, nem írok disszertációt, nem foglalkozom kötelező dolgokkal. Pár napig élvezem a költözés örömeit és kikapcsolódom. Megfestettem egy képet, amit egy ghánai rabszolga-kereskedő erőd boltjában láttam. Más színeket használtam, de az inspiráció erőteljesen tetten érhető. Párom szerint gyerekes, én azonban naiv festészetnek nevezném… Minden megfogalmazás és nézőpont kérdése.

Ha megtalálom a fényképezőgép kábelét, néhány képet is csatolok…

A bejegyzés trackback címe:

https://penzestimi-kalandozasai.blog.hu/api/trackback/id/tr242701146

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.