A hosszú hétvége örömére meg akartuk mászni Istenszékét, azonban az eső közbeszólt. Napok óta tombolt a kánikula, de a két hétvégi napon kisebb-nagyobb megszakításokkal úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntenék. Ezért a kiadós túra helyett kisebb kiruccanásokat tettünk Marosvásárhelyről, hogy megismerkedjünk a környék nevezetességeivel (a fényképezőgépet sikeresen otthon felejtettük - köszönet Gyuszinak a képekért).

Elugrottunk például a Parajdi sóbányába, ahol a bányászat és a gyógykezelés történetével ismerkedtünk meg. Számos tájékoztató táblát olvashattunk a sókitermelésről, régi eszközöket, pl. feszítővasakat és lámpásokat állítottak ki, illetve olyan bőrdarabot, amelyen lovak húzták ki egykoron a sót a bányából.

A kezdeti kitermeléstől kezdve a csempészésen át a modernkori klimatoterápiás gyógykezelésig szóban és képekben mutatták be a Sóvidék és a bánya történetét. A sóbánya a „megmunkálatlan”, kemény realitást mutatta be óriási, üres tereivel, és nem a művészi színvonalon űzött sómegmunkálást, mint a Wieliczkai sóbánya Lengyelországban.

 

Számos kápolna, szobor és dombormű helyett Parajdon egy kápolna várja a látogatót Nepomuki Szent János felavatott sószobrával.

A helyi só értékét az egyik felirat foglalja össze: a Sóvidék „munkát és megélhetést biztosított évszázadokon át e vidék népének, és nem utolsó sorban íze, lelke a székelyföldi és az erdélyi ételeknek.”

A föld alatt étterem is működik bor- és pálinkakimérővel. Miután jókat szippantottunk a friss, sós levegőből, gyógynövényes fürdősóval felpakolva indultunk tovább.

Befaltuk a csorbalevesünket, néhány miccset és kürtőskalácsot, majd elugrottunk Szovátára a Medve-tóhoz, ahol iskolások vitatkoztak azon, hogy vajon medvére hasonlít-e, vagy medvék járnak oda fürödni.

Majd a korondi árusok boltjaiban lettünk gazdagabbak pár hecsedlilekvárral, feketeribizli- és áfonyaszörppel, gyönyörűen festett székely öröknaptárral.

Korond után lefékeztünk egy városkában, amely Szent György katonaszentről kapta a nevét, ahol Sárkányölő Szent György szoborra nem leltünk, mint Sepsiszentgyörgyön (illetve Kolozsváron vagy a Prágai Várban), viszont kívülről jelentéktelennek tűnő temploma olyan táblát rejt, amely a brit Windsor ház és az erdélyi Rhédey ház kötelékét bizonyítja.

Erdőszentgyörgy királykék díszben tündöklő apró templomában néztük meg II. Erzsébet angol királynő ükanyjának, Rhédey Klaudiának az emléktábláját, akinek sírhelye a templom alatt található.

A kazettás mennyezeten is az ősi székely kék szín dominált.

Aztán Szászrégen környékének erdeit jártuk, hogy ősöreg fák nyomára bukkanjunk, de csak sok-sok vadmentát, bodzát, rókagombát és pár szem szamócát gyűjtöttünk (az út mentén is lépten-nyomon árulják).

Utána tettünk egy sétát Szászrégenben, párom szülővárosában, ahol a szász lelkület jócskán megfakult, és a főtéri parkot Romulus és Remus szobra díszíti. A közelben már felsejlettek a Görgényi havasok. A villanyoszlopokat gólyafészkek díszítették.

Aztán betértünk Marosvécsen a Kemény-kastélyba, az Erdélyi Helikon szépirodalmi és kritikai folyóirat körül kialakult jelentős irodalmi élet helyszínére,

ahol két neves írónk is nyugszik: Kemény János

és Wass Albert (domborművének bronz részét ellopták).

Ma a kastély szellemi fogyatékosoknak ad otthont – alkotásaik megvásárolhatók.

A bejegyzés trackback címe:

https://penzestimi-kalandozasai.blog.hu/api/trackback/id/tr832982498

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.