És meg is írta, fényképekkel is illusztrálta. Számtalan hozzászólással.

Az el nem ismert állam, ami szovjetebb, mint a Szovjetunió

http://444.hu/2014/05/07/az-el-nem-ismert-allam-ami-szovjetebb-mint-a-szovjetunio/

"Transznisztria (magyarosabb nevén Dnyeszteren Túli Köztársaság, Dnyeszter Menti Köztársaság) 1990-ben vívta ki „függetlenségét”, komoly orosz támogatással. Az ország „függetlenedéséhez” az 1990-től 1992-ig tartó háborún keresztül vezetett az út, amely a jugoszláv háborúval párhuzamosan zajlott.

Érdekes megemlíteni, hogy a terület az egykori Etelköz részét képezhette, feltételezések szerint a vérszerződés is itt történt. Egyes helynevek máig utalnak az egykori magyar jelenlétre: Csöbörcsök (Cioburciu), amely a legkeletibb csángó falu, a moldáv terülten található Őrhely (Orhei), valamint a nyelvészek szerint a magyar Kisjenőből származik Chișinău neve is. A fentiek alapján, könnyed eleganciával azt is mondhatnánk, hogy magyar (szellemi) érdekeltségű a terület."

Van a városban egy nagyon szép étterem, árkádos udvarral, igényesen kialakított bárpulttal, latin-amerikai zenével, és autentikusan azt az érzést kelti, mintha Kubában lennénk. Kisebb válogatás után úgy döntöttünk, ide ülünk be ünnepelni. Először elsétáltunk megnézni, hogy tényleg tetszene-e a képekről ismert enteriőr és udvar, csinos lányok invitálták be az utcán sétálókat, sok szépet ígérve. Nagy volt a készülődés, ott ünnepeljük a házassági évfordulónkat, ezen a csodás, hangulatos helyen, visszaemlékezünk Kubára, meg a többi utazásunkra, az együtt töltött éveinkre, meg az előttünk állókra. Végre kimozdulok a gyerekek mellől, kettesben töltök egy estét a férjemmel, egy pazar vacsora mellett. Adjuk meg a módját, döntöttem el, legyünk elegánsak, vegyük fel a legszebb ruhánkat és érezzük jól magunkat. A húg-bébiszitter addig vigyáz a gyerekekre, az önfeledt kikapcsolódás biztosítva. Hetek óta erre vártam, időpontot egyeztettünk húggal és étteremmel, napközben még fodrászhoz is eljutottam, sminkelés, pelusozás, virágcsokor, zuhany, csipkés bugyi.

Meg is érkeztünk, kézenfogva, romantikus hangulatban, és bár a kerthelyiségben nem tudtunk a korábbi eső miatt helyet foglalni, a pompás kis bárban vezettek egy asztalhoz. Háromnegyed nyolc előtt rendeltük meg a mojitónkat és a daiquirinket, és mire kihozták, a főételünket is sikerült eldöntenünk. Nem lézengett felénk túl sok pincér, végül egyet elcsíptünk, újabb mojito a férjemnek. Kilenc körül ittam volna valami alkoholmenteset. A galériáról intettünk a rendelésünket felvevő, végre felbukkanó pincérnőnek, mire megkérdezte: a számlát kérjük? Döbbenten néztünk rá. Hiszen még nem is vacsoráztunk. Az itallapot kérnénk. Értetlenül, magában morogva sietett el.

Negyed tíz volt. Magaszkáron meglepődtem, amikor egy óra múlva sem kaptam meg a megrendelt ételt. Magyarországon másfél óra telt el, és még mindig éhesen üldögéltünk az italaink mellett. Pedig ott nem előre elkészített vagy félkész ételekből, vagy extrán felszerelt konyhán dolgoznak, hanem az udvaron összeszkábált tűzhelyen, faszénen sütik meg a nemrég még az udvaron futkosó csirkét.

Aztán a pincérlány bevallotta, hogy az ő hibája, meg a rendszeré, valamiért nem jutott el a rendelés a konyhára. De V.I.P. kapjuk meg, öt perc alatt elkészül, ígérte. Öt perc alatt megsül? Igen. Már háromnegyed nyolckor ehettünk volna? Sosem szerettem a késő esti vacsorázásokat, és azon a ponton voltam, hogy hagyjuk a fenébe, vegyünk egy gyrost.

Már az étterem felé tartva javasolta a férjem, hogy kapjunk be inkább egy pizzaszeletet az utcán. Nem lett volna rossz, mert akkor útközben vagy egy padon, de legalább időben jóllakunk.

Túlságosan készültem erre a vacsorára? Túl nagyok voltak az elvárásaink? Valószínűleg. A férjem már a készülődéskor megjegyezte, hogy minek az a felhajtás, nem illik hozzánk. De én valami szépet akartam arra az estére.

A zene ordított, így a beszégetést minimálisra redukáltuk, és a táncoslányok is elmaradtak (pedig gyanítom, hogy ez győzte meg a férjemet) – lehet, hogy az eső őket is elmosta, vagy nem fértek volna el a benti helyiségben. A kaja tényleg hamar elkészült, a lazac belseje azonban nyers volt, de talán ilyennek kell lennie. A pincérnő küldött a férjemnek egy mojitót, amikor a pincér hozta az én – sajnos szirupból és nem szeletelt gyümölcsből készült – limonádémat. Visszaküldtük, hogy mi mojitót nem rendeltünk, de a limonádé mellé a ház ajándékaként jár. A férjemnek annyira megtetszett ez a gesztus, – bár más italt rendelt volna, ha megkérdezik –, amivel ezidáig csak külföldön találkozott, hogy a tervezett nulla borravaló helyett nagyobb összeget adott a pincérnek. Az egykori Gödörben – mostani Akváriumban – ugyanis leöntötte a pincérnő, és amikor megemlítette neki, hogy nyugaton ezért ingyen ital jár, a pincérnő csak vihogott, és amikor hangsúlyozta, hogy tényleg, akkor is csak vállat vont.

Engem nem kenyereztek le ezzel a gesztussal, nem tudták jóvátenni a feledékenységüket. A férjem megjegyezte a pincérnőnek azt is, hogy ő is volt pincér, és nem hanyagolták a vendégeket. Nekem elmondta, hogy parancsba kapták, bármekkora is a forgalom, álljanak meg a sarokban fél percre és mérjék fel a terepet: ki kapta meg az italát, ki rendelne főételt, ki tart a főételnél, kinek ajánlhatnak kávét vagy desszertet. Nem ilyen akadozva működött a rendszer.

Aztán sétáltunk egyet az esőmosta városban, és a kézenfogós séta mindenért kárpótolt. Ez volt az est fénypontja.

Házassági évforduló

2014.08.06. 23:43

Ma négy éve, hogy megházasodtunk. Egyre jobb házasnak lenni. Csak ajánlani tudom a házasságot. És a gyerekeket. Négyesben még jobb. Már ha lehet ezt a boldogságot fokozni.

Pici_ Hazas_DSC_0343.JPG

Élet és halál

2014.08.01. 11:59

Felfoghatatlan, ha valami véget ér. Felfoghatatlan, hogy minden egyéb folytatódik tovább. Egy óra megáll, és az összes többi ketyeg tovább. Burjánoznak a sejtek, és végül felfal a vég. Hosszasan húzza maga mögött fátylát a bánat.

Felfoghatatlan, ahogy valami elkezdődik. Ahogy két sejtből élet sarjad. Hosszasan osztódik és végül tengernyi örömet ad.

 

2012-ben két óra állt meg, akkor búcsúztunk el Apukától és az Apóstól. És 2013-ban két élet fogant bennem, két apró csoda, és 2014-ben megszülettek meseszép ikerbogaraink.

maj1.jpg

Blogbejegyzések Apukáról:

http://penzestimi-kalandozasai.blog.hu/2013/07/19/apci_751

http://penzestimi-kalandozasai.blog.hu/2012/08/07/harc_es_bucsu

http://penzestimi-kalandozasai.blog.hu/2012/10/30/megemlekezes_425

Interjúk és ismertetők

2014.07.30. 16:11

A Talamon Alfonz-díj kapcsán Juhász Kati írt rólam és a kötetemről (Új Szó)

ujszo.com/online/kultura/2014/05/19/az-ellopott-show

 

Jakubecz Laci készített velem telefonos interjút (Pátria Rádió)

patria.rtvs.sk/clanok/rubriky/zvuk-art-hangado/penzes-timea-talamon-alfonz-dijban-reszesult

 

Peternai Zsuzsi pedig személyesen keresett fel, hogy beszélgessünk egyet (hamarosan a Vasárnapban)

http://vasarnap.ujszo.com/vasarnap/portre/2014/09/26/egy-kozulunk-valo-budapesten-es-az-ikrek

Kürt Falu Díj

2014.07.08. 16:12

Kürt község díját évente kiosztják az arra érdemeseknek. Idén édesapánkra esett a választás. 2014. július 5-én zajlott a díjátadó ünnepség, melyen öcsénk vett részt és tartott beszédet.

DSC_0446_Dijatado_Ors.JPG

A díjat 87 éves nagymamánk vette át.

DSC_0455_Dijatado_Mama.JPG

Édesapánk Kürtről egykor átfogó monográfiát készített, melyben feldolgozza a falu múltját és jelenét.

Irodalmi és tanári munkájának méltatása az alábbi nekrológban:

http://www.evid.hu/index.php?option=com_k2&view=item&id=627:irodalmi-nekrol%C3%B3g-p%C3%A9nzes-istv%C3%A1n-eml%C3%A9k%C3%A9re&Itemid=93&tmpl=component&print=1

 

 

 

Talamon Alfonz-díj

2014.05.18. 10:04

Nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy idén nekem ítélték oda a díjat. Nem számítottam rá, kellemes meglepetésként ért. Magát az írót sajnos személyesen nem ismertem, de munkásságát nagyra becsülöm. A díjat Kavicsok című kötetemért kaptam, ami tíz elbeszélést tartalmaz. Ezek részint kapcsolódnak egymáshoz, részint önálló történetek. Közös motívumuk az elmúlás és a halál, de jelen van bennük a születés is. Meg a betűk és üzenetek keresése: leveleké és könyveké.

A napokban sokszoros az örömem, mert nemcsak szakmai, hanem magánéleti sikereket is elkönyvelhetek. Nemcsak díjat nyert kötetem látott napvilágot, hanem két gyönyörű gyermekem is.

 

http://www.parameter.sk/rovat/kultura/2014/05/17/atadtak-az-idei-irodalmi-dijakat

Megszülettek

2014.05.18. 09:03

2014. május 13-án, 23.55-kor és 23.56-kor megszületett

lányunk, Ajna

Másolat - K_Ajna_16_2.JPG

 

 

és fiunk, Konrád

 Másolat - K_Konrad_16_2.JPG

 

 

Csodálatos utazás veszi kezdetét.

 

(Közös utazásunkról bővebben a www.ikerbogarak.blog.hu honlapon)

Két pöttöm csillag

2014.05.03. 11:16

Pici_net2.JPGPici_net.JPGEddig férj és feleség voltunk, hamarosan pedig apa és anya leszünk. Apró családunk négyszemélyessé bővül. Egy kisfiú és egy kislány teszi még boldogabbá eddig is szép és tartalmas mindennapjaink. Két kis szentjánosbogár szemének csillogása. Ők lesznek számunkra a fény, a világ közepe, kettőnk közös gyümölcse.

 

 

 

 

 

 

Nemesbüki Ina fejéből pattant ki az ötlet tavaly nyáron, hogy készít egy interjúsorozatot szlovákról magyarra és magyarról szlovákra fordító műfordítókkal, például Jitka Roznovával, Macsovszky Péterrel, Gabriela Magovával, Eva Andrejcákovával stb. A rövid életrajzot és a lefordított művek jegyzékét követően ugyanazokra a kérdésekre kereste a választ, pl. Hogyan tanulta meg a forrásnyelvet? Tanult-e fordításelméletet? Miért kezdett műfordítással foglalkozni? Megél-e belőle? Létezik-e álmai szövege, amit lefordítana? Ön szerint a szlovák és a magyar irodalom meghatározó művei kerülnek lefordításra? Milyennek találja a magyar-szlovák kulturális kapcsolatokat?

Hamarosan a velem készült interjú is megjelenik – addig is néhány részlet magyarul a válaszaimból:

 

Tanulta a fordítást? Ön szerint fontos a fordítástudományi műveltség egy fordító számára?

Titi5.JPG

Egy jó fordító számára nem feltétlenül szükséges az elméleti háttértudás, sőt azt is merem állítani, hogy nem szükséges. Nem garantált, hogy jobban átérezzük a nyelvet, a stílust, a mondanivalót, ha van fogalmunk a fordítás folyamatairól, módszereiről stb. Szerintem a fordításhoz érzék és gyakorlat kell. Érezni kell a nyelvet, és át kell tudni adni a tartalmi, hangulati nüánszokat.

Számomra viszont nagyon hasznos volt, hogy behatóan foglalkoztam fordítástudománnyal, és hogy nyelvekkel foglalkozó, fordításnak, tolmácsolásnak élő, hasonló érdeklődésű tanárok és hallgatók között mozogtam néhány évig. Sok tanulmányt elolvastam, amelyek gyarapították fordítástudományi ismereteimet, számos nyelvtudós, fordítástudománnyal foglalkozó szakember és gyakorló fordító, tolmács elméletét és véleményét megismerhettem, és doktori értekezésemben tudományos szempontból hasonlítottam össze fordítási megoldásokat. Jobb elméleti szakember lettem, de nem lettem automatikusan jobb fordító.

Természetesen az olyan foglalkozások, illetve tanfolyamok, amikor gyakorlott fordítók osztják meg a saját vagy mások tapasztalataiból merített megoldásaikat, jóval hasznosabbak lehetnek a pályakezdő fordítók számára.

 

Miből merítette a legtöbb tapasztalatot?                             

Titi2.JPGA gyakorlat volt a legjobb tanár, de hasznosak voltak Györffy Miklós egyetemen tartott műfordítás órái, a Műfordítók Egyesületének rendezvényei és a szerkesztők visszajelzései. Sokat segített, hogy a fordítói motivációk jobb megismerése céljából interjúkat készítettem fordítókkal, Zádor Andrással és Margittal, Simona Kolmanovával, Adamik Lajossal, Nádori Lídiával stb., és sok fordítói tapasztalattal, véleménnyel, meglátással lettem gazdagabb, ami a saját műfordítói munkámat is segítette. Továbbá segítségemre voltak Körtvélyessy Klára tanácsai, aki két fordításomat lektorálta.

 

Miért kezdett műfordítással foglalkozni?

Titi1.JPGVilágéletemben számos könyv vett körül. Az irodalom mindig nagyon érdekelt, gyerekkorom óta bújtam a könyveket és magam is írok verset, prózát. Mivel irodalmat olvastam és írtam, a vonzódásom magától értetődő volt, emellett elég jó szinten beszéltem nyelveket, ezért kezdtem el fordítani egyrészt felkérésekre, másrészt kedvtelésből.

 

 

A műfordítás biztosítja a megélhetését, vagy van más foglalkozása, bevétele is?                      

Titi3.JPGNem tudnék a műfordításból megélni, de szívvel-lélekkel csinálom. Szeretem, ha meghitt viszonyba kerülök egy szöveggel, szeretem fokozatosan felfedezni a szöveg egyes rétegeit. Régebben, amikor még merészebb voltam, tolmácsoltam is. Egy időben filmfelirat- és filmszinkron-fordításokat vállaltam filmstúdiók számára, és hébe-hóba szakfordítások is akadnak. Bevételeim egy része pedig idegenvezetésből származik: szlovákokat, cseheket vezetek Magyarországon, magyarokat pedig főként Csehországban.

 

Érzi, hogy fontos a munkája? Kap támogatást, pozitív visszajelzést? Milyet?

Titi6.JPGAlapvetően abból a tapasztalatból indulok ki, milyen fontos volt számomra az, hogy eljutottak hozzám „ismeretlen” nyelveken írt művek. Mindig nagy örömmel forgattam azokat a könyveket is, amelyeket eredeti nyelven nem tudtam volna elolvasni. Tisztelet ébredt bennem a műfordítás és a műfordítók iránt. De a tudatos elhatározás csak később született meg. Remélem, hogy az én fordításaim is ilyen utat járnak be: eljutnak azokhoz, akik a célnyelv hiányos ismerete miatt, vagy azért, mert egyáltalán nem beszélik a célnyelvet, nem tudnák elolvasni azokat a műveket, amelyeket én vagy a kollégáim lefordítanak. Kapok pozitív visszajelzéseket a szerzőktől és az olvasóktól, illetve a kiadóktól vagy a szerkesztőktől, hogy tetszett nekik vagy az ismerőseiknek a fordításom. Újabb felkéréseim is erről tanúskodnak.

 

Milyennek képzeli az ideális magyar-szlovák kulturális érintkezést?

Ideálisnak a jelenlegi kulturális tevékenységek minél jelentősebb fokozását tartanám. Jó lenne mindenből több: kötetből, támogatásból, honoráriumból, propagációból. De ne legyünk elégedetlenek, hiszen számos mű fordítása megjelenik, léteznek folyóiratok, kiadók, amelyek felvállalták ezt a feladatot és erejükhöz (valamint támogatásaikhoz képest) teljesítik is. Meg lehet pályázni és el lehet nyerni műfordítói ösztöndíjakat, működnek fordítóházak, de nyilvánvalóan ez nem egy kincsesbánya, és az ívdíjak is alacsonyak. Akik azonban ezzel foglalkoznak, nyilván szívvel-lélekkel teszik.

 

 

Anno készített velem Martin Zborník egy interjút írásról és fordításról. Arról, mennyire vonzanak gyerekkorom óta az írott szövegek, hogyan kerülök általuk mások világába és mennyire szeretek belekóstolni mások világába. Idővel jómagam is írni akartam – vagy a szövegek akartak a felszínre törni belőlem? Ez az interjú juttatta eszembe, hogy középiskolás koromtól hosszú ideig úgy aludtam, hogy a kezem ügyében papír és toll volt, hogy lekaparintsam az álom és az ébrenlét határán született, gyorsan elillanó gondolatokat.

Főként azért jegyeztem fel minden külső-belső eseményt, hogy fennmaradjanak. Kezdetben magamnak, hogy gátat szabjak a feledésnek. Aztán másoknak is megmutattam soraimat, elsőként a Pegazus Találkozókon, majd jelentkeztem szerkesztőségeknél, és elindult egy folyamat…

Egyes mondataim nagyon naivnak és mesterkéltnek tűnnek, nem válaszolok pontosan a feltett kérdésekre, csapongok. De nem bánom, hogy visszatekinthetek egykori önmagamra, szembesülhetek azzal, hogy miről mit gondoltam. Akkoriban még írtam cseh szerzők könyveiről, csehországi irodalmi rendezvényekről, interjúkat készítettem Csehországban élő cseh és magyar fordítókkal. És magam is részt vettem a Költészet napja (Den poezie) felolvasássorozaton, ami többnapossá nőtte ki magát (Dny poezie – Költészet napjai).

Martin Zborník. .... jak překládala Broučky od Karafiáta do maďarštiny. Totem magazin, 2006. márc., 12. szám, http://www.totem.cz/endb.php?nm=12&pg=15

Az interjúban egy szívemnek kedves, rossz minőségű kép is szerepel, ami mára talán már el is kallódott...

Penzes_Faludy.jpg

 

Néhány interjú, recenzió és beszámoló:

A Sátántangó cseh körútja, Beszélgetés Simona Kolmanová cseh fordítóval, http://www.litera.hu/hirek/a-satantango-cseh-korutja

Kemény próba – komoly veszély, Beszélgetés Pavel Novotný, a Jadviga párnája cseh fordítójával, http://www.litera.hu/hirek/kemeny-proba-%E2%80%93-komoly-veszely

Több mint kilencven kötet - csehről magyarra, Beszélgetés Zádor András és Margit műfordító házaspárral, http://www.litera.hu/hirek/tobb-mint-kilencven-kotet-csehrol-magyarra

„Részint tűz, részint álom vagyunk”, Beszélgetés Martin Zborníkkal, a Totem cseh internetes magazin szerkesztőjével, http://www.litera.hu/hirek/%E2%80%9Ereszint-tuz-reszint-alom-vagyunk%E2%80%9D

Magyarok cseh földön. A magyar irodalom babérjai cseh földön, avagy a cseh fordítási láz.

A kortárs magyar irodalom csehországi fogadtatása (Krasznahorkai László, Nádas Péter, Kertész Imre, Márai Sándor). http://www.litera.hu/hirek/magyarok-cseh-foldon

A Café Budapest és a kortárs magyar irodalom csehországi hódítóhadjáratai, Beszélgetés Kiss Szemán Róberttel, a Prágai Magyar Kulturális Központ igazgatójával, http://www.litera.hu/hirek/a-cafe-budapest-es-a-kortars-magyar-irodalom-csehorszagi-hoditohadjaratai

Kidobós, Michal Viewegh legújabb kötete, Michal Viewegh: Vybíjená, Brno: Petrov, 2004, http://www.litera.hu/hirek/kidobos

Lehet, hogy eltávozunk, Jan Balabán: Možná, že odcházíme, Brno: Host, 2004, http://www.litera.hu/hirek/lehet-hogy-eltavozunk

Berlin alatt az ég – cseh szemmel. Jaroslav Rudiš: Nebe pod Berlínem. http://www.litera.hu/node/32277

Hůlová túl az első kötetén. Petra Hůlová: Přes matný sklo. Torst Kiadó, Prága, 2004. http://www.litera.hu/hirek/hulova-tul-az-elso-koteten

Rozno Jitka készített velem interjút új elbeszéléskötetemről, a Kavicsokról (prae.hu).

PRAE.HU: Kavicsok című köteted tíz elbeszélése más-más történetet tár elénk, azonban mindegyiket közös motívum köti össze – a bizonyos élethelyzetben, lelkiállapotban található EMBER, aki különös kölcsönhatásban áll a környezetével. Sőt, azt is kijelenthetjük, hogy a könyv korunk nagyon pontos társadalomrajza...

Azt nem tudom megítélni, milyen mértékben tükrözi társadalmunkat a kötet, mindenesetre mindennapjaim ihlették, és a korunkból táplálkozik. Különféle élethelyzetekben levő emberek sorsát próbáltam megragadni, beleértve a sajátomat is. Nyitott szemmel járok a világban és lejegyzetelem a megfigyeléseimet. Úgy is fogalmazhatnék, hogy életem során megannyi kavicsot gyűjtöttem. Néha csak bámulok egy-egy kavicsrakást, máskor lekuporodom mellé és rendezgetni kezdem. Olykor eltávolodom a képtől, távolról is szemügyre veszem, máskor a részletekre összpontosítok és elbíbelődöm egy-egy kaviccsal. Az is előfordul, hogy belerúgok a rakásba, vagy a tenyeremmel simítom a kavicsok által kirajzolódott képet egy másik képpé. Alakítom a kompozíciót, majd szétzilálom az elkészült alkotást, aztán ismét újracsoportosítom, és egymás mellé illesztem az alapanyagot, végül mindet beledobálom egy kannába. Majd kezdődik minden elölről.

Történeteim folyton változó kavicsrajzok, amelyekre egyfajta állandóságot kényszerítek azáltal, hogy kötetformában közlöm őket.

PRAE.HU: Formai szempontból az elbeszéléseket három egységbe osztottad (Remegő vízfelszín, Sóhajtozó táj, Messzi vidékek). Mi jellemzi ezeket az egységeket tartalmi szempontból?

Sokat gondolkodtam azon, nyúljak-e valamilyen rendező elvhez, végül megtaláltam azokat a szempontokat, amelyek köré csoportosítottam az elbeszéléseket. Igyekeztem minden fejezetet a "kavicsléthez" kapcsolni.

A REMEGŐ VÍZFELSZÍN egy kavics vízbe csobbanására utal. A Késő délután tartalmazza a pontos magyarázatot: "Újra és újra vízbe csobbanó kő lesz, míg lesz hova visszacsobbannia." Ez az elbeszélés egy mostohaapa és fia beszélgetését tárja elénk. A kavicsok cipőtalpakon utazó kavicsként jelennek meg, a csobbanás pedig hazatérésként. Ennek a fejezetnek az elbeszéléseiben a búcsúzás a központi motívum, a családi háttér elvesztése, illetve fontosságának felismerése. Olyan kérdésekre keresem a választ, mint: Hogyan tegyük túl magunkat a veszteségeken? Hogyan nézzünk szembe a valamennyi életkorban fel-felbukkanó magánnyal? Az Egy idézet nyomában egy egyedülálló lány utazása a szülők halála után üresen maradt lakásba, és egyben a saját múltjába. Egy idézetet keres, amely útbaigazíthatná. Átlapozza a könyveket, átkutatja a fiókokat, és bár útmutatást nem talál, felismerést tesz: neki kell megfogalmaznia a keresett "receptet" ... A Bujdosás címűben egy lány próbálja meggyőzni az elmúlást, hogy hagyja életben őt és szeretteit mindaddig, amíg képesek meglátni a csodát.

A SÓHAJTOZÓ TÁJ című fejezet oly módon kapcsolódik a kavicsokhoz, hogy ha fülelünk, hallhatjuk a kavicsok sóhajtását. Főként nehéz élethelyzetekben kifinomultabb a hallásunk a sóhajokra. Ennek a fejezetnek a szövegeiben is jelen van az elmúlás, például a Kiáltás című elbeszélésben, ahol egy halálos beteg férj és gondoskodó felesége élethelyzetével ismerkedhetünk meg. A Dalma álma című elbeszélésben azt boncolgatom, hogyan visszük magunkkal anyáink sok nemzedékre visszanyúló meggyőződéseit, hogyan teheti tönkre életszemléletük egy kislány életét. Rózsi nene egy nyolcvan felé járó falusi nő mindennapjait mutatja be. Kicsit olyan, mint a Sörgyári capriccio Pepin bácsija női kiadásban. Mesélését szókimondása, humora teszi élvezetessé.

A MESSZI VIDÉKEK című fejezetben, ahogy a cím is utal rá, távolabbi kavicstájakra kalandoztam, nem a mindennapi környezetemből építkeztem. A köd című elbeszélésben egy világvégi falu életét mutatom be, és nem spóroltam a mesés elemekkel. Néhanapján felbukkannak a fehér köpenyesek, valahonnan a hegyről túlról, akik bár egészséggyárban dolgoznak, mégis nagy valószínűséggel betegséget terjesztenek. A Jégrét is távoli vidékekre kalauzol. Egy végtelen jégmezőn gyalogol három férfi: két tudós keres egy kódexet tudóstársuk elbeszélései alapján, a falu bolondja kíséretében. A Meghalni és megszületni című elbeszélésben két szálon fut a cselekmény: egy gyermek után vágyó nő és egy kivégzés előtt álló elítélt párhuzamos története. Mindkettőjük cselekvéseit, elmélkedéseit hírszerű közbevetések szakítják meg. A Képek a múltból – Részlet Dorothea Schlegel elveszett naplójából című elbeszélésben az ihlet és az írás titkai után kutatok. Egy időben sokat foglalkoztam a 18.–19. századi szalonélettel és a nők irodalmi érvényesülésével, amikor műveik még névtelenül, illetve férjeik neve alatt jelentek meg. Ez az ötlet ihlette ezt az írást, egyszerűen belebújtam egyikük bőrébe.

(...)

Folytatás a prae.hu-n: http://prae.hu/prae/articles.php?aid=6927&cat=3


Kavicsok_kicsi.jpg

Kilenc éve

2013.10.30. 19:08

Kilenc éve, hogy búcsút vett tőlünk Anyukánk.


"Gyerekkoromban ajándékokat hordtam anyunak felfedezőútjaimról. A kert végéből, ahol valódi őserdő burjánzott. Például varangyos békát. Óriáscsalánokkal és szúrós bokrokkal kellett megküzdenem, kuszán növő fákkal és ingoványos területekkel. Szerettem, ahogy cuppog a csizmám az iszapban. Anyu nem volt elragadtatva a békától, sőt becsapta előttem az ajtót. Vidd vissza, kiáltotta. Hogyhogy nem csípi a békát a csalán, kérdeztem. És a csigákat? És a kacsákat? Vidd vissza, ismételgette anyu az ajtón túlról. Amikor a román tengerparton eső után medúzáktól hemzsegett a part, vittem neki egy példányt. Átlátszó, hajszáleres teste petyhüdten hevert tenyeremen. Anyu ezt az ötletemet sem díjazta. Pókot sosem vittem neki ajándékba, attól én is féltem." (Mesél a múlt).

Valójában nem is ajándékozni akartam, hanem megmutatni a világ éppen felfedezett szeletét. Megosztani a csodálatomat. Ám ő más dolgokban lelte örömét. Mindennél jobban értékelte a szép szavakat és a virágokat. Apu értette a módját, hogyan vegye le őt a lábáról. És Anyu hihetetlenül tudott örülni. Örömének semmi nem szabott határt. Áradt a szeméből, a szájából, az egész lényéből sugárzott.

Apu mindig felköszöntötte Anyut a születésnapunkon virággal. Megköszönte, hogy a világra hozott minket.

Apu_Anyu.jpg

A méla piktor, az ősz festi már
A lombokat a sárguló pagonyban,
Egy-egy levél - dús színfolt - messzi száll
Avar ölében elpihenni nyomban. (Juhász Gyula: Tájkép)


DSC_0798.JPG

Lombhullató pompa.

DSC_0810.JPG

Az ősz színeibe öltözött erdő.

DSC_0835.JPG

Az ősz színei, háttéréggel.

DSC_0838.JPG

Lombkoronák - az avarból.

DSC_0817.JPG

Hajnali harmatcseppek.

DSC_0821.JPG

Napsütötte sárga.

DSC_0853.JPG

Színpompás domboldal.

DSC_0845_1.JPG

Kibújik zöld ruhájából, helyette felölti a sárgát és a rozsdabarnát.

DSC_0807.JPG

Ősz húrja zsong,

jajong, busong

a tájon.

(Verlaine: Őszi chanson, Tóth Á. ford.)

Kádár István fotóival

Alvó kínaiak

2013.10.07. 19:09

Korábbi bejegyzésemben említettem, hogy alvó kínaiak lépten-nyomon szembetűnnek a hatalmas kiterjedésű országban. A szorgos nemzet tagjait a lehető legkülönfélébb élethelyzetekben lepi meg az álomtündér. Padon, kövön, mopeden, járdára terített újságon, étteremben, építkezésen, játszótéren, képernyő előtt, tuk-tukon, ülve, állva és fekve, továbbá a legváltozatosabb testhelyzetekben.

A neten egy egész fényképgyűjteményt állítottak össze alvó kínaiakról. Érdemes megnézni, hol mindenhol lehet édesdeden álomba szenderülni:

http://www.sleepingchinese.com/index.php?option=com_ponygallery&Itemid=26&func=detail&id=106#ponyimg

Mi ódzkodtunk attól, hogy lencsevégre kapjuk a bizonyos szempontból intim és kiszolgáltatott helyzetben alvókat, de egy-két embert mégiscsak lekattintottunk. Például az egyik étterem kiszolgáló személyzetét:

Kitchen.JPG

Egy motorkerékpáros sziesztázót

Motoron.JPG

és a dzsekijét árnyékolóként használó aktatáskás (és echte Armani-cipős!) férfit.

Utszelen.JPG

A kínaiak az IKEA-t is előszeretettel használják otthoni pihenésük kiegészítő megoldásaként:

http://www.dailymail.co.uk/news/article-2404811/We-love-cool-furniture-People-beat-heat-Beijing-going-sleep-air-conditioned-IKEA--store-says-welcome.html

Annyira csábító a bemutatóterem, hogy nem tudnak ellenállni a kísértésnek. Az ágyrészleg felelőse naponta száznál több „érdeklődőt” ébreszt fel. A magyarázat pofonegyszerű: Kínában eltérő a vásárlási magatartás. Miért is ne próbálnák ki a terméket, mielőtt megvennék?

A szmogos hőség elől kiváló menedéket nyújtanak az IKEA légkondicionált termei.

http://www.scmp.com/news/china/article/1300942/ikea-last-cracks-china-market-success-has-meant-adapting-local-ways?page=all

Egyszerűen imádják az IKEA-t! Egyesek nyitástól zárásig maradnak. Cipőstül és mezítláb helyezkednek kényelembe a svéd gyártású fotelekben és ágyakban! Sőt, egyesek le is levetkőznek!

http://www.odditycentral.com/pics/chinese-ikea-customers-make-themselves-a-little-too-much-at-home.html

A világ legnagyobb IKEA-áruháza Svédországban található, a 2., 3. és 4. helyen, szorosan a nyomában, kínai IKEA-áruházak foglalnak helyet.

Költők napja

2013.09.29. 11:00

Három éve rendezik meg a világ legnagyobb költészeti eseményét, a 100 ezer költő a változásért című felolvasásmaratont (Bővebben: http://www.litera.hu/hirek/100-ezer-kolto-a-valtozasert-2013-a-godorben). Először a Műcsarnokban, majd a Petőfi Irodalmi Múzeumban, idén pedig a Gödör Klubbal olvasott fel sok-sok magyar költő, de bemutatkoztak zenészek, énekesek, táncosok, performerek is (Műsorrend: http://100ezerkoltoavaltozasert.blog.hu/2013/09/28/musorrend_2013_100_ezer_kolto_a_valtozasert_szept_28_godor).

Felolv.JPG

Vegyes benyomások Kínáról

2013.09.16. 10:37

Tisztában vagyok azzal, hogy megértéssel kell közelíteni egy másik nemzet kulturális öröksége, hagyományai és mindennapjai iránt, és kirándulásaim során ennek megfelelően igyekszem viselkedni, előbányászom a zsebemből legjobb jóindulatom, türelmem és valamennyi összegyűjtött interkulturális tudásom, viszont szeretném felhőtlenül is jól érezni magam, elvégre kirándulok, és nem tudományos megfigyelésen veszek részt, azonban az önfeledt kikapcsolódás Kínában nem minden esetben vált valóra – vagy meglepődtem, vagy megdöbbentem bizonyos furcsaságok láttán. Hiába készül fel az ember a lehető legjobban, meglepetések – szerencsére – minden utamon értek. Egyrészt ámultam és bámultam, például a kínai óvárosok, építészeti remekművek, na meg a rizsteraszok, a karsztképződmények és minden egyéb természeti vagy ember alkotta látványosság láttán, hiszen számos nyilvánvaló és rejtett csodába botlottam lépten-nyomon, másrészt azonban olykor-olykor bizony nem éppen örömömben kaptam fel a fejem és néztem nagyot. Pozitív és negatív előjelem nélkül igyekszem sorra venni (és kissé rendszerezni) a benyomásaimat.

 

Fejlettség és beruházások

 

Magas fokú fejlettség. A közvilágítás az utcai lámpákra szerelt kis propellerekkel (miniatűr szélmalommal) vagy egy-egy napkollektorral megoldott még vidéki városokban is (pl. a Yunnan tartománybeli Daliban). Az utcákon hangtalanul suhannak el mellettem a villanymopedek, persze ez még nem jelenti azt, hogy csöndes lenne a közlekedés, mivel sokszor előznek, vagy éppen gyalogos zónában és járdán közlekednek, így a sofőrök folyamatos dudálásra vannak kárhoztatva. A reptereken villanyvasúttal jutottunk egyes terminálokhoz, a Peking-Sanghaj expresszel pedig 305-308 km/órás sebességgel suhantunk.

DSC_0534.JPG

Vidéken a kosarat hátukon cipelő asszonykák is elektromos bérletet érintettek felszálláskor a buszautomatához. A metróban sem hús-vér ellenőrök ellenőrzik a jegyeket (ez lassan hungaricum lesz), hanem automata kapukon jut be az ember a metró térségébe.

 

Folyamatos építkezések. Egész városrésznyi felhőkarcolók épülnek számos külvárosban. Ezek sok esetben lakatlanok (valószínűleg nem előnyös helyen épülnek vagy túl magas áron értékesítik őket). Az elkészült épületek nagy részében éjjel nem világítanak a lámpák, szóval nem vagyok meggyőződve arról, hogy a házépítések mögött valós kereslet bújik meg (lehet, hogy az állami költségvetés előírja, mennyi lakást kell évente biztosítani a lakosságnak?).

DSC_0540.JPG

A felhőkarcolók egymással vetekednek méretben és formában, éjjel villogó neonreklámoknak biztosítanak felületet (az ember felteszi a kérdést, meddig fokozható ez a mértéktelenség, de közben ámul is).

DSC_0169.JPG

Egy olyan frissített útikönyvet/térképet sem sikerült találnunk, amely a pekingi metróvonalak bővülő állomásait tartalmazná – egyes megállókat szaggatott vonallal tüntetnek fel, miszerint építés vagy felújítás alatt állnak (hogy győzzék az egyre növekvő tömegszállítást), de már működtek.

Néhány adat a sanghaji metróépítés gyorsaságáról: „2010-ig évente 50 km(!) metróvonalat helyeztek üzembe, rendkívül kedvezőtlen talajviszonyok között” (wikipédia). (Csak úgy mellesleg: hány éve épül is Budapesten a 4-es metró?). Széles körben ismert az a kétperces gyorsított videofelvétel is, amely azt szemlélteti, hogyan húznak fel 48 óra alatt egy 15 szintes szállodát (milyen minőségben, ledönti-e az első erősebb széllökés, egyáltalán ma is áll-e még, arról fogalmam sincs). A közlekedés is zökkenésmentes: többségében 2x3 (4-5) sávos, jó minőségű autópályák szelik keresztül-kasul az országot.

DSC_0412.JPG

 

A nyelvismeret hiánya és az ebből fakadó galibák

 

Az angol nyelvtudás hiánya. Miközben a világ döntő része megegyezett abban, hogy az angolt fogadják el globális közvetítő nyelvnek, Kína erre fittyet hány. Mégis mi jogon kérhetem, hogy tanulják meg a „világ nyelvét”, amikor több kínai él a Földön, mint Európa, Észak-Amerika és Ausztrália lakossága összesen? Bár tudtommal nagyon nagy a kereslet Kínában az angoltanárokra, mégis kevesen beszélnek angolul (talán sokan tanulnak, csak kevesen beszélnek aktívan). (Igaz, hogy „felsőbb körökből” nem sok emberrel találkoztunk, szóval nem általánosíthatok, de nem igyekeznek kiszolgálni a külföldről beáramló turistákat, mert a latin betűs feliratokat sem viszik túlzásba.) A másik gond a kiejtés. Nem tudtuk eldönteni, hogy idegenvezetőnk milyen nyelven mondja a magáét – de mivel hozzánk beszélt, feltételeztük, hogy angolul – ennek ellenére két szót sikerült elkapnunk (Ming és Qing dynasty), a többi tényleg kínaiul volt (bár angolul). A taxisok nem tudják elolvasni a latin betűket, csak a kínai jeleket értik. Minden szálláshelyünk elérhetőségét leírattuk kínaiul (Szabin barátunk viccesen megjegyezte, hogy az állt a cetlin kínai betűkkel, hogy „kérlek, vigyél el az xy szállóba, közben tegyél velünk két plusz kört”), az utazási irodákban csak kínaiul beszélnek és minden utazási ajánlatukat kínai jelekkel hirdetik, és a turistainformációban is csak a funkciójukat (tourist service) tüntetik fel angolul, aztán megáll a tudomány. Szó szerint elvesztünk a kínai feliratok dzsungelében. Jegyvételkor a buszállomáson betoltam a kis ablakon a megfelelő oldalon kinyitott útikönyvet, hogy lássák, hova utaznánk (nem kockáztattam meg, hogy a kiejtésem alapján kérjek buszjegyet – ki tudja, hol kötöttünk volna ki). Az étlapokon szintén csak kínaiul tüntetik fel az ételeket (tisztelet a kivételnek). Olyan csúnyát is feltételeztünk, hogy azért nem tanulnak idegen nyelven, mert életre szóló kihívást jelent megtanulni kínaiul – mire megtanulják az alapvető jeleket, eltelik az élet. Egyik hotelünkben megszántak és egy kínai fordítóprogramba írhattam be, hogy city map és láss csodát, kaptam várostérképet!

 

Hatalmas belföldi turizmus. Tapasztalatunk alapján a külföldi turisták kiszolgálása nem képezi a kínai idegenforgalom fontos ágát. Ami nem is csoda, mivel naponta kábé tíz fehér turistát láttunk, hiába fordultunk meg a legforgalmasabb, leglátványosabb helyeken, pl. a Tiltott Városban, a Nagy Falnál, Lijiang Óvárosában.

DSC_0145_1.JPG

Netán azért tűntek „kevésnek”, mert beleolvadtak a töméntelen mennyiségű kínai közé, a nagy kínai masszába? Egymilliárdot meghaladó, kínaiul beszélő turistának könnyebb és sokkal gazdaságosabb/ megtérülőbb belföldi utazást nyújtani (tömve is voltak az utazási irodák), mint kb. százezernyi külföldinek (csak a hasamra ütöttem, nem tudom, mennyi külföldi fordul meg Kínában). Úgy tudjuk, a külföldiek túlnyomórészt ősszel keresik fel Kínát, amikor nem esik ennyit (szinte naponta) és nem ilyen kibírhatatlan a hőség (kb. 35 fok), illetve külföldi (otthoni) szervezéssel oldják meg kényelmesen a kiruccanást (légkondicionált buszból ki-be szállva a látványosságoknál és a szállodákban).

Egy félreeső pályaudvar:

DSC_0528.JPG

 

Kulturális különbségek

 

Krákogás, harákolás, köpködés, cigizés. Annyit a mintegy három hét alatt megállapítottam (valójában már az első napon), hogy jelentősek a nem verbális kulturális különbségek, a testbeszéd, a gesztusok, a mimika – a verbálisakról nem tudok nyilatkozni, mert nem állíthatom, hogy sikerült kommunikációnak nevezhető tevékenységet folytatnom bárkivel. Vannak társadalmak, közösségek, ahol úgy köszönik meg az ételt, hogy öblöset böfögnek, egyesek kultúrák képviselői megrökönyödnek azon, hogy a zsebünkben hordjuk a taknyunkat, mert ők úgy gondolják, jó helyen van az orrukban és folyton visszaszívják azt (azt hiszem, Indiában felkínáltam egy papírzsebkendőt egy velünk utazó, folyton – idegesítően – szipogó helyinek, de értetlenül nézett rám). Itt krákognak és köpködnek. Télen állítólag csillog a járda, illetve turhaeltávolítókat is alkalmaznak közmunkásként. A cigarettázás széles körű elterjedésére is felfigyeltem (Nálunk sem lenne más a helyzet, ha nem szabályoznák. Régi szoci csehszlovák filmekben teljes természetességgel gyújtottak rá irodákban, pályaudvaron stb.). Ha nagy a forgalom és dugóban állunk, vagy éppen csak unja magát a buszsofőr, rágyújt egy cigire, de dohányzó emberek is gond nélkül felszállnak a buszra.

 

Kifejezéstelen arcok és testmozgás. Ez volt a legmeglepőbb számunkra. Azon töprengtem, vajon a kommunizmus öröksége-e, viszont eszembe jutott az erdélyi szíves vendéglátás, a kubai mosolyok és „ha spanyolul is nyomom, akkor is beszélgessünk kicsit” hozzáállás, a vietnami kedvesség – itt azonban még a közös élmények (tánc, kártyázás, zenélés a parkban) sem csaltak mosolyt az arcukra. Mintha a szórakozás is kötelező lenne. Persze láttunk olyat is, hogy a kirakat mögött reggeli nyitás előtt tornáznak együtt az egyenruhába öltözött alkalmazottak, aminek már tényleg kötelező íze volt. Egyébként nyilvános tornagépeket is láttunk az utcán, akárcsak Bukarestben.

 

Mogorvaság. Az arcok kifejezéstelenek, ám egyben mogorvák is, legalábbis számunkra nem tűntek vendégszeretőnek és barátságosnak. A segítőkészség hiányát a közös nyelv hiányára vagy a kommunista rendszer örökségére vezettük vissza, bár más országban közös nyelv hiányában és kommunista előélettel is segítőkészek voltak az emberek. Meglehet, hogy „fentről” nem támogatják a külföldről beáramló turizmust, vagy fittyet hánynak arra, mennyi fehér jön el hozzájuk, hiszen a hazai turizmus is elég forgalmat generál. Egyéni szervezésben és kínai nyelvismeret nélkül messze nem Kína a legjobb célország, bár problémamegoldó készségünk és talpraesettségünk tesztelésére kiválóan alkalmas.

 

Nevetgélés. Ha nem tudják, hogyan viselkedjenek, nevetgélnek. Mivel az 1 milliárd 354 millió lakos közül kevesen jutnak el külföldre, és ritkán látnak külföldit, vihorásznak, ha meglátnak egyet, és még jobban, ha kettőt. Egy alkalommal négy (valószínűleg vidékről érkezett) asszony mutogatott rám feltűnően a metróban, sustorogtak, nagyokat kuncogtak. Kiszállás előtt odaszóltak, hogy „bye”, és mint a kislányok, úgy összesúgtak és vihogtak.

 

Hangos beszéd. Az embernek az a benyomása, hogy a kínaiak nem tudnak csendben beszélni. A taxisok ordítoznak a mobilba, az utcán és a metrón szintén ordítanak a mobilozók (ha mellettük állsz, egyenest a füledbe, hogy majd’ megsüketülsz), az egymás mellett álló családtagok sem tudnak normál hangerővel beszélni. Szerintem megszokták, hogy emelt hangon kommunikáljanak, hogy túlkiabálják a tömeget, és ha kevesebben vannak, akkor sem vesznek vissza a hangerőből. Ez viszont olyan benyomást kelt, mintha folyamatosan dühösek lennének, vagy mind nagyothalló lenne. A Lí folyón úgy ordított velünk a csónakot irányító asszony, hogy vegyük fel a mentőmellényt, hogy szinte berepedt a dobhártyánk.

 

Mobilmánia. Folyamatos a mobilozás, a mobillal való fényképezés. Akinek nincs a kezében mobil, másodrangú állampolgárnak érezheti magát. A kis mobilok itt talán már kimentek a divatból, elég sok a tablet, de főként a kettő közti átmeneti méretek dívnak. Természetesen a legdivatosabb, legmodernebb márkák vagy azok másolatai tűnnek fel a kezekben, és a mobilboltok is dugig teli vannak érdeklődőkkel és vásárlókkal.

 

Fotópózok és fotótéma. Külön téma, hogy milyen testhelyzetekben és arckifejezéssel fényképezkednek. Ilyen változatosságot még életemben nem láttam. Valamennyi ujj összes lehetséges kombinációja (összeérintett, félig begörbített, kinyújtott), kezek különféle szögben és magasságban tartása, úszás, repülés, balettozás, elölről, hátulról, alulról, minden elképzelhető pózban fényképezkednek. Remek, változatos és felejthetetlen szórakozást nyújt a fényképezkedő kínaiak látványa.

Azt azonban nem sejtettük, hogy mi is fotótéma leszünk. Titokban és nyíltan is fényképeztek minket, sőt a bátrabbak megkértek, hogy velünk együtt fényképezkedjenek – az ujjainkból V betűt formázva (beadtuk a derekunkat, de attól tartok, megjelentették valahol az interneten, és meglehet, hogy már tízmillió kínai lájkolt minket).

 

Az alvó nemzet. Az első alkalommal egy forgalmas kereszteződés (Tienanmen tér) szélén parkoló rendőrautó négy rendőrére figyeltünk fel, ahogy alszanak jobbra-balra csukló fejjel a villogó kocsiban (felügyelünk akkor is, ha alszunk – hasonló megfontolásból állítanak Romániában az út szélére üres rendőrautókat – csak ők nem az autóban pihennek, hanem otthon, feltehetően kényelmesebb pózokban). Egy belföldi reptéren a plüss pandamacikat kirakó lány elaludt a dobozon ülve, fejével a polcon. Bicikliken, tuk-tukon durmolnak egyet, dugóban a kormánykeréken is elalszanak (mi az ellenkező sávban haladtunk a rizsteraszoktól hazafelé egy hegyi úton, és a teherautó mögött állók nem sejtették, hogy a sofőr alszik és több száz méter „üres” útszakasz van előtte – és felébreszthetnék vagy kielőzhetnék).

 

Sorok. Őrült hosszú sorok kígyóznak a helyi buszra várva, és rengeteg mobilozó várakozik türelmesen a sorban (nem vártuk ki, hogy ilyen rendezetten szállnak-e fel). A metróban is sorban állunk minden egyes ajtó előtt – kettős biztonság szavatolja az utasok védelmét – két ajtón át tudunk bejutni a szerelvénybe. Az egyik egy külső kapu, a peron szélén, a másik maga a metróajtó. Néhány átszállóhelyen egyenruhás nők osztják szét a várakozókat a külső kapuk elé. Amint megáll a szerelvény, azonnal egyszerre rohamozzák meg a sorban állók az ajtókat, és a fel- és leszállók közt elkezdődik az ádáz küzdelem a ki- és bejutásért (állítólag az utasok létszáma mindig azonos marad :).

 

Metró, tömegnyomor, harc a túlélésért. Sok helyen éreztük azt, hogy meg kell élnem, túl kell élnem. Apró kütyüket árulnak egy aluljáróban, hogy jusson betevő falatra, vagy éppen fel akarnak szállni a következő metróra, hogy bejussanak munkába vagy hazajussanak. Mivel az automata csak pénzérmét fogad el és pénzérmék minimálisan vannak forgalomban, tömegnyomorban kell elérni a pénztár ablakához, amelyen mindenki egyszerre igyekszik benyomni a kezét a papírpénzzel – nem ritka az ablakra nyomott arcok látványa (rám vigyáztak és deformáció nélkül értem el az ablakot).

Metrójegyet csak aznapra lehet venni, előre nem, és csak azon az állomáson használatod fel, ahonnan indulsz. Egyébként Pekingben általában egy jeggyel (2 yüan = 70 forint) bejutsz a metróhálózatba és az összes metróvonalat használhatod (Sanghajban távolságtól függően változnak az árak). Ahol a metróvonalak érintkeznek, ott több az átszálló és egyenruhás nők segítenek beállni a sorba (egyenlő számban igyekeznek elosztani az ajtókhoz a felszállni vágyókat).

Persze azt korábban is tudtuk, hogy a lakosság sűrűsége szempontjából az ország nem éppen Namíbia vagy Mongólia…

Találós kérdés: Mit a legkönnyebb fényképezni Kínában? A tömeget.

Még egy megjegyzés a tömeget illetően: a pekingi metró forgalmának eddigi rekordja napi több mint tízmillió ember (10,27 millió), az átlag napi 7-8 millió. Mintha egész Magyarország metrózna.

 

A kreativitás hiánya. Egy hostelben szobát akartam foglalni két személyre. Erre megkérdezte a portás lány, hogy milyen szobát. Milyen szobájuk van, kérdeztem vissza. Milyen szobát szeretnék, kérdezte ismét. Milyen szobák közül választhatok, tettem fel ismét a kérdést. Azt én mondjam meg, milyen szobát akarok, módosított kicsit a kérésén. Te ülsz a portán, mondom, te tudod, milyen szobáitok vannak. Ez így ment egy ideig, amikor feladtam. Utánam fiatal srácok érkeztek, végül azt mondták nevetve, hogy „luxury”. Lehet, hogy az értetlenség is a hiányos angol nyelvtudásra vezethető vissza, vagy tényleg nem kreatívak (vagy a főnök azt mondta, ezek a kérdések kötelező jellegűek, de azt nem mondta, hogy kínáljon fel választási alternatívát).

 

Ellenőrzések

 

Sok rendőrautó és rendőr. Az viszont előfordul, hogy csak látszatra őrködnek és felügyelnek, és olyan tejfölösszájúak, hogy egy légy sem ijed meg tőlük (tizennégy évesnek néznek ki, lóg rajtuk az uniformis).

 

Csomagellenőrzések. A metróállomásra, a buszállomásra, a pályaudvarra stb. csak úgy juthatsz be, ha egy automata „átvizsgálja” a táskádat (a monitort felügyelő alkalmazott nem ritkán alszik). A Tienanmen térre is úgy léphetsz be, ha egy szerkentyű belepillant a táskádba. Ráadásul az országutak szélén nem egy helyen kordon van – gondolom, a tömegek mozgásának szabályozására (az úttesten sem lehet átjutni, csak óriási kerülővel).

A kínai testalkat – soványak és kövérek

 

Testalkat. Kétféle kínai tűnt leginkább a szemembe, az ultra vékony és a felfújt lufi. A kétdimenziós – akit ha „élével” áll, nem is látsz – állítólag a folyamatos rizskúrának és a szüntelen teázásnak köszönhetően őrzi meg karcsú alakját, a pufi pedig – a fej és a has körzővel rajzolt két gömb, apró, kilógó végtagokkal – előszeretettel hódol étkezési szenvedélyének. Pekingben élő ismerősünk, Dávid azt mondta, átlagos derékbőségük kétszer annyira nő, mint a GDP.

 

Étel-ital

 

Tea – a tea nemzeti ital, és tea mindenek felett! lehetne a kínaiak jelszava. Mindenhova hordják magukkal kis flakonjukat, amit többször felöntenek (van benne egy szűrő). Még a fagyi is teaízű (ez nem baj, de amikor más ízre számítasz – bármire, de nem teára – meglep az erős zöldtea-aroma). Nem tudom, isznak-e a kínaiak vizet.

 

Teaceremóniák – a trükközés nagymesterei a teaceremóniára invitáló – angolul jól beszélő – helyiek. Az utóbbi kelt gyanút – a folyékony angoltudás. Leülnek melléd Sanghajban a Bundra, érdeklődnek, merre jártál és hova készülsz, majd amikor beindult a csevegés, teázóba invitálnak. Pekingben úgy környékeztek meg, hogy fényképezzük le őket. És ugyanaz a szöveg, üljünk be valahova. Lehet, hogy tényleg csak ismerkednének, gyakorolnák az angoljukat, de van néhány ismerősünk, aki jókora összeget hagyott ott pár korty teáért és egy kis angol társalgásért. Bizonyára tanulgatják otthon a fővárosok nevét, mert Magyarország hallatán azonnal kapcsoltak. Férjem azonban egy idő után kicselezte őket: Transylvania, mondta, és a kezdetek kezdetén megrekedt a beszélgetés.

 

Ételek – A pekingi utcán különféle tálakból előmászó csigák, rákok, továbbá kagylók, tintahalak, de tücskök, bogarak, pondrók is kaphatók, és láttam grillezett skorpiót ropogtató fiúkat is (előttem árulták egy standon, de nem kaptam rá gusztust). A teknőshús sem ritka, az ember kiválaszthat egy még élő teknőst, ott mászkál az étterem előtt egy lavórban.

DSC_0511.JPG

Hálók alól méretes varangyos békák is kukucskálnak. Sült csirkeláb, disznóláb lépten-nyomon. Érdekes párbeszéd zajlott két útitársunk között: nem tudták eldönteni a kiejtés alapján, hogy kacsáról vagy kutyáról beszélnek, mire invitálják egymást – duck vagy dog (dak, ennyit hallottunk többször egymásutánban). A hangutánzás is szükségesnek bizonyult egyes húsfajták megállapításéhoz (hápogás, ugatás stb.)

Ricsi az utazási irodában azt mondta: egy kínai gazdasszony konyhájában nincs szemetes. Minden alapanyagot felhasznál.

 

Egyéb furcsaságok

 

Esernyő. Mindenfajta időjárási viszontagságra megoldást kínálnak az esernyők. Színesebbnél színesebb, festett és hímzett mintás esernyők.

DSC_0311.JPG

Egyrészt kiegészítőnek sem utolsók, másrészt hasznosak. Esernyőként és napernyőként is használatosak, néha sapkaként helyezhetők kis „körgyűrűvel” a fejre. Mi azonban azt tapasztaltuk, hogy életveszélyesek, bármelyik pillanatban kiszúrhatják a szemünket. Kint élő ismerőseink azt ajánlották, használjunk mi is ernyőt, így távol tarthatjuk magunktól a veszélyt.

Furcsa kütyük és műanyag. A pekingi aluljáróban, utcaszéleken és mindenféle piacon előfordul például elemre működő, lopakodó katona, és ezerféle hangtalan vagy csipogó örökmozgó csudacsoda, például menetelő robotok, ficánkoló műanyagállatkák stb. A sípoló gumicsirke az egyik kedvenc, minden járókelő megnyomogatja… A műanyag mindenütt jelen van: elvittek a tong kisebbség életét bemutató műfaluba, műhidakkal, műépületekkel, és az utcán is megkopogtattunk egy teljesen fának kinéző valamit, ami kongott. A Lí folyón bambusznak kinéző műanyagcsónakokkal vittek csónakázni.

 

Ellentétek. Csillogó-villogó felhőkarcolók és apró, „ósdi” piacok. Egyrészt a mellem verem, másrészt a pici vagyok életérzés. Egyik oldalon a jómód, a másikon az alig-élek-meg feeling.

DSC_0321_1.JPG

Hogy biztosítsák a megélhetésüket, húzzák-tolják kis boltjaikat, vagy a vállukon cipelik mérlegüzleteiket, míg mások modern palotákban keresik meg a kenyérre valót.

 

Óriási méretek és távolságok. Kínában minden hatalmas, maga az ország és az országban található települések is. Néha azzal szórakoztunk, hogy „biztos egy félmilliós kis faluból érkezett a nénike”. Itt nyújtózik a világ legnagyobb tere, a Tienanmen tér (ez a nagyzolási mánia más kommunista államokban is jelen volt, pl. Ceausescu épített egy megaparlamentet). Fél Európányi távolságot meg kell tenni az újabb látnivalóig, a repülés drága, a vonatozás pedig hosszan tart és fárasztó (bár vonatoztunk volna – a célállomást még csak-csak megmutattuk volna az útikönyvben, de attól tartottunk, hogy az időpont elmagyarázása akadályokba ütközik).

 

A kínaiak másképp szocializálódtak, más érvényesülési mintákat követnek, más az ízlésük, más módon élnek túl. Ha van egy kis hely, besurrannak – gyalogosan, biciklivel, mopeddel, autóval. Feleslegesek a zebra-felfestések az országutakon – átsurrannak bármikor, és amikor a gyalogos kap zöldet, akkor sem fékeznek (légy ügyes, ha át akarsz jutni). Kína azok számára jó választás, akik tudnak kínaiul vagy Kínát tanulmányozzák, és azok számára, akik szeretnek elveszve lenni. Teljesen más, mint az eddig ismert ázsiai államok nagy része. Aki szereti a tömegnyomort, a kiabálást, a lökdösődést – az utóbbi előnye, hogy te is visszalökdösődhetsz és senki sem néz rád csúnyán, sőt talán szégyenlősen vissza is mosolyog, ha egyáltalán észreveszi –, meg azt, ha egy szavadat sem értik (még az internetet, a metrót és a bankot is másképp nevezik), jöjj Kínába! Viszont van sok látnivaló és finom gyümölcsök: mangosztán, maracuja, kókusz, sárkánygyümölcs (az utóbbi a csomagolás alapján vietnami import). És tiszteletre méltó történelmi nevezetességek, számos szentély, hosszan kanyargó Kínai Fal, lenyűgöző építészeti hagyományok stb. De be kell vallani, hogy nem éppen egy pihentető kirándulásnak néz elébe, aki egy repjeggyel a zsebében Kínába megy. Legalábbis férjem a nyaralásunk végén felsóhajtott: alig várom, hogy otthon végre kipihenjem magam!

A Kína délnyugati csücskében, Tibethez és Burmához közel fekvő Lijiang Világörökség-listás óvárosának gasztroutcája, amolyan lijiangi Ráday utca. Zöldséges sült rizs, nádcukorlé, grillezett bogarak, mézes-mázas sütemények, átsült gombasült, garnélarák-, tintahal- és kagylósaslik. Meg jakhús, kecskehús és mindenféle egyéb azonosíthatatlan hús. Pirított rizstészták és zöldséges lepények, meg mogyorókrémes sütemények. Édes-savanyú és chilis-csípős-fűszeres, omlós és rágós, illatos és szagos ételköltemények. És mindez a hangulatos kunkori tetejű házak árnyékában. Fogyasztásuk kizárólag két pálcikával.

A kínai gasztronómiáról nem tudok érdemben nyilatkozni, mivel vajmi keveset tapasztaltam meg Kínában a kínai ételekből, de azt a pár benyomásomat azért megosztom. Azt olvastam, a kínai kínai sokkal finomabb, mint a külhoni kínai, szinte összehasonlíthatatlanul. Viszont én idehaza sem tévedek be kínai étterembe, így hát különösebb összehasonlítási alapra sem tettem eddigi életem során szert. Ám sajnos, a várakozások ellenére, a kínai kínai sem győzött meg. A legszimplább ételekkel vészeltük át a majdnem három hetet. Sült tésztán és pirított rizsen éltünk, meg főtt kukoricán, édes krumplin vagy sütőtökön, illetve napraforgó- és szezámmagos, mogyorós-mézes édességeken.

Kétszer ettem finomat, az első és az utolsó napon, amikor találkoztam gyerekkori barátnőmmel és a Pekingben élő magyarokkal. Ők tudják, hova kell betérni, és bár érdekes volt megkóstolni a helyi finomságokat, be kell vallanom, hogy ezek az ízek sem igazán az én ízeim. Amiket kóstoltam: pirított padlizsán zöldpaprikával, héjában sült borsó temérdek chilivel, mogyorós-hagymás csirkemell sok chilivel, reszelt krumpli, pekingi kacsa. Egész finomak, csak sok rajtuk a chili meg az olaj (azért be kell vallanom, az erdélyi padlizsánkrém finomabb, akárcsak az itthoni csirkesült).

DSC_0195.JPG

A pekingi kacsán is túltesz nagymamám sült kacsája (ebből a túl elegáns vendéglőből végül elmenekültünk, pedig innen indult világhódító útjára a pekingi kacsa).


DSC_0352.JPG

A Nagy Falnál kör alakú, forgatható üveglapról szolgáltuk ki magunkat: a terülj, terülj asztalkám nem ritkaság Kínában (itt is jóllaktunk).

DSC_0314_1.JPG

Az utcán árult kecske-, jak-, csirke- meg tintahalsaslik is ízletes (bár itt nem kóstoltuk meg).

DSC_0212.JPG

Szégyen, nem szégyen, néhány nap után Mc Donald’s-ban kötöttünk ki. Ekkor jöttünk rá, hol bujkáltak eddig a fehér turisták, ugyanis az utcákon mindössze napi tíz külföldit pillantottunk meg, itt pedig jóval többet. Feltettem a kérdést: az, hogy ők is Mekiben étkeznek, a kínai konyha milyenségéről árulkodik, vagy csak a külföldiek rossz ízléséről? Azért térnek be, mert tudják, itt mire számíthatnak? A kérdést illetően egymásnak ellentmondó véleményekkel találkoztunk: aki idevetődik, előbb-utóbb megszokja a kínait, meg is lehet szeretni - az egyik kint élő ismerősünk odahaza három hét alatt vagy száz lángost megevett, a másik azonban otthon is felkeresett egy jó kínai éttermet, mert hiányzott neki a kínai.

Mi a kínai szállodák és éttermek helyett végül a külföldiek gyűjtőhelyéül szolgáló hostelekben kötöttünk ki, ahol a legkülönfélébb kontinentális reggelik közül választottunk, így egy rántottával és pár pirítóssal megalapoztuk a napunkat. A főételek is az európai ételekre hajaztak, illetve kínai-európai ízek keverékei voltak. A kínai szállásokon kínai reggelit szolgálnak fel – benne van az árban–, valami sűrű fehér lé, valószínűleg rizsleves vagy rizsszerű leves vagy szimplán csak fehér színű sűrű lé, kis töltött gombócokkal. Rájöttem, hogy nem szeretek nálunk ebédként fogyasztott meleg főételt reggelizni.

Végül a hússal töltött gombócokat is megkóstoltam ott, ahol a leghosszabb sor kanyargott, de némi próbálkozás után feladtam. Kétféle édes krémmel töltött gombóccal is próbálkoztam, esetükben az éhségem győzedelmeskedett.

DSC_0399_1.JPG

Étteremben több módon lehet ételt választani. Mivel kínai jelekkel tüntetik fel az ételeket, teljesen mindegy, mire mutattunk volna, ha elég elszántak lettünk volna, hogy megkóstoljunk bármit, a fényképes étlap viszont megfelelő megoldást jelenthet. Vagy az, ha rámutatsz valaki ételére. Mindkét módszerrel éltünk, sőt az útikönyvből is rámutattam a megfelelő szóra. Mivel idővel feladtuk az étterem-látogatásokat, boltokból próbáltuk beszerezni a betevő falatot. Viszont elég nehéz olyat venni egy kínai élelmiszerboltban, amiről tudjuk, micsoda, és nem ablakon kidobott pénz. Mint az élet más területén, itt is csak kínai feliratok alapján tudtunk volna tájékozódni, illetve felismertünk néhány ételt, pl. csomagolt csirkelábakat, egyes belsőségeket, szárított tengeri herkentyűket. Egyszer ettem elvest, az across the bridge névre hallgatót. Ez is ízetlennek tűnt, mert milyen is lehet az olyan lé, amiben csak pár percet áznak a fűszerek, és nem főnek bele (maga a vendég rakja bele a konyhában)? Illetve megkóstoltam egyszer egy itthonról is ismert zselés levest, de sok különbséget nem véltem felfedezni.

Apró csirkék vagy madarak is kaphatók.

DSC_0298.JPG

Száz éves és néhány napos tojások.

DSC_0515.JPG

Meg ropogtatni való pirított skorpiók, tücskök, bogarak, hernyók (Lijiang).

DSC_0726.JPG

És számos gombafajta.

DSC_0508.JPG

Jackfruit árus, Kunming.

DSC_0405_1.JPG

Teknős is szerepel az étlapokon (bal alsó sarok, Zhujiajiao)

DSC_0427.JPG

Kínai utazásom során rájöttem, hogy szeretem a magyar és a mediterrán konyhát. És rá kellett döbbennem, hogy ízek terén nem vagyok bevállalós típus (bár Vietnamban szívesen megkóstoltam a vízi kígyót). Rátaláltam egy ízvilágra, és ideig-óráig sem szívesen cserélem le, hacsak nem indiai vagy thai ételekről van szó – de azokért bármikor! A forgalmas, kissé bűzös, csupa élet piacokat viszont nagyon szívesen jártam (kóstolás nélkül). Felvonultattak mindenféle tücsköt-bogarat, halat, tintahalat, rákot, teknőst, békát, de szerencsére frissen nyúzott kutyákat nem láttam (vagy csak nem ismertem fel), mint Vietnamban.

Kunmingban fedeztük fel az első piacunkat: kagyló, rák, varangy, hal, zöldség és gyümölcs minden mennyiségben.

Lijiangban is betértünk egy piacra,a Zhongyi Marketre.

A gyümölcsök finomak, úgyhogy ez tette ki napi étkezésünk nagy részét. Egyrészt a nálunk is kapható mindennapi gyümölcsöket faltuk, mint a dinnye, a szőlő, a barack, másrészt a sárkánygyümölcs (a csomagolás alapján vietnami behozatal), a maracuja (passion fruit), a mangosztán, a kókusz leve vonzott, meg ettünk zöldségeket is, főtt kukoricát, sült tököt. Amikor felszálltunk a repülőgépre, azt hittük, megszabadulunk a kínai ételektől, de odahajolt hozzánk a légikisasszony: noodle or rice?

Lijiang – egy építészeti csoda Burmától mintegy 300 km-re és Tibettől 200 km-re, a Himalája tövében, 2400 méteres tengerszint feletti magasságban, kb. 1,3 millió lakossal, Yunnan tartományban.

DSC_0007.JPG

Legjelentősebb kisebbsége a naxi (nakhi) – a naxiknak jelentős a kulturális öröksége, a zenéje, az öltözködése, de leginkább különleges az írásuk, a naxi hieroglifák, melyek egyes házak oldalát is díszítik (eddig csak az egyiptomi hieroglifákat ismertem, most pedig egy kínai-tibeti keverék nép képírásáról is értesülhettem).

DSC_0710.JPG

Ennek az etnikumnak köszönhetően jutott el az ősi Lovas- és Teaúton (the Ancient Tea and Horse Road) a tea nyugatra. Ezen a területen át vezetett a déli Selyem-út (Silk road) is, tehát a jelentős kereskedelmi útvonal egyik megállójaként jelentős gazdagságra tett szert. (Azonban árnyoldalként említem, hogy sok naxi börtönben végezte a kulturális forradalom idején, mert csak maguknak voltak hajlandók kézi készítésű műremekeket készíteni.) A naxik társadalma matriarchális, a férfiak és nők nem költöznek össze, a férfi az anyja házából jár át a szeretőjéhez, feleségéhez (legalábbis egykoron ez volt a szokás). Ha hozzácsatolják toldalékként valamilyen szóhoz, hogy nő, akkor többet, nagyobbat jelent, viszont ha azt toldják hozzá, hogy férfi, kevesebbet, kisebbet jelent. Több naxi vendégház és vendéglő üzemel az Óvárosban (az Óváros és az Újváros két külön fejezet, semmi köze a kettőnek egymáshoz – az egyik hangulatos, a másik semmitmondó).

Amint megérkezünk, nyakunkba vesszük a várost. Pedig nem ártott volna forró vízzel lezuhanyoznunk vagy legalább megszárítanunk a hajunkat, mert ömlik az eső, taxi meg nincs a buszállomáson és a környéken, ráadásul nem is vihet be a girbegörbe utcás óvárosba, így sikerül bőrig áznunk és egy kis megfázást is összeszednünk. De nem szabad totojázni, mert Lijiangban vagyunk, és Lijiang Világörökség helyszín, uccu neki, fel kell fedeznünk! Persze másnap már kézzel-lábbal (jó, csak kézzel) mutogathatok a gyógyszertárban a torkomra és az orromra.

DSC_0500.JPG

A minden éttermet megvilágító lámpások meg a sok bájos kunkori tetejű faház különleges hangulatot kölcsönöz a városnak. Roston sült saslikok illatoznak – kecske, jak, tintahal–, szól a zene az éttermekben, és minden olyan mesebeli. Minden ház előtt megállnék, viszont az eső továbbra is zuhog és tizenegy elmúlt, így reggel folytatjuk a felfedezést. Apró folyócskákon ívelnek át díszes és dísztelen hidak, egy óriási nyüzsgő piacra is betévedünk, felfedezünk két vízimalmot és elhaladunk mérhetetlen mennyiségű dísztárggyal tömött bolt mellett.

DSC_0691.JPG

Nem bírok betelni az óváros hangulatával (a harmadik estén már sikerül, sőt meg is csömörlök tőle, és a bájosat már giccsesnek találom). Az illatozó árusoknál saslikot, sült tésztát és sült gombát eszünk, majd felsétálunk az Oroszlánhegyre, ahonnan belátjuk a város régi és modern részét. Egy földrengés a földdel tette egyenlővé, tehát amit ott látok, az mind újjáépült, úgy is mondhatnám, hogy „kínai hamisítvány”.

DSC_0028_1.JPG

Sokat üldögélünk az Óváros téren, legeltetjük tekintetünket a tömegen, egy férfi sast tart a karján, egy másik szamárral várakozik, népviseletbe öltözött asszonyok sétálgatnak. A hazaút mindig hosszúra sikerül. Jól esik elveszni ebben az építészeti csodalabirintusban, hosszabbnál hosszabb „véletlen” kerülőutakat tenni.

Baisha és Shuhe – nemcsak Lijiangba érdemes ellátogatni, hanem a környező falvakban is ajánlott tenni egy sétát. Kínában óhatatlanul igényli az ember a sokmilliós nagyvárosok után, hogy kicsit belekóstoljon a vidéki életbe. Lijiangban felszállunk a 6-es buszra, mutatjuk a sofőrnek a hostelben felírt kínai helységnevet, bólogat, így hát vele tartunk. Baisha szintén a déli Selyemút és az ősi Lovas- és Teaút egyik állomása, amelyen át Burmából Tibeten át Iránba, majd a Földközi-tenger térségébe jutott lóháton a tea meg a selyem. A yunnani tea is finom, de az ország más részéből is exportáltak teát a Himalája veszélyes hágóin keresztül nyugatra. A nyolc kilométert kb. húsz perc alatt tesszük meg, de a turisták többsége négy keréken vág neki az útnak – itt láttunk eddigi utunk során a legtöbb külföldi turistát, kb. tizenötöt. Baisha egy apró falu pár utcával, ahol a nők nem engedik lefényképezni magukat, egy világvégi település, ahol az volt a legmeghökkentőbb számunkra, hogy az árusok beszélnek angolul (igaz, hogy kb. annyi az angoltudásuk, hogy csípö, csípö), mindenki alkudni akar (gud prájz, gud prájz), és meglepő, hogy angol nyelvű étlap is van – utunk során először. Baisha egy falunyi kézműves piac és az építészete hasonló, mint Lijiangé. Sálak, terítők, ruhák, fémsárkány-szobrok, drágakőben remegő vízcsepp, színpompás teáskannák sorjáznak a polcokon. Férjem vett is egy 1882-ből származó, eredeti antik svájci órát :)

DSC_0072_1.JPG

Shuhe a szomszédos falu, öt perc alatt átjutunk Lijiang felé menet, szintén a 6-os busszal. Ez a falu kiköpött olyan, mint Lijiang, csak kicsiben, és kissé másképp rendezték el a csatornaszerű folyórendszert, a fűzfákat és a folyóparti boltokat. A tömeg itt is számottevő, viszont akad annyi hely, hogy lovasfogatokkal szállítsák a turistákat.

Eddigi kínai tartózkodásunk alatt itt látjuk a legtöbb fehér turistát, kb. húszat. Hazafelé tömve a busz, de akkor is felszáll még vagy harminc ember. A kosarakat cipelő nénikék a legnagyobb természetességgel érintik a nyakukban lógó elektromos bérletüket az automatához.

Guilín – eddigi utunk során ez a leginkább európainak tűnő város, legalábbis a főutcáján sok az üvegablakos-üvegajtós bolt, óriási kommunista főtere pedig szoci gyerekkoromra emlékeztet. Az igazán megnyerő látvány, ami már teljesen ázsiai jellegű, a Sun és a Moon Twin Pagodas – a Nap és a Hold ikerpaloták, ezek uralják a sétálóutca végén a városképet. Guilínben a pagodák fényképezése a fő tevékenység. Napközben és éjjel, oldalról és szemből, mindenféle lehetséges szögből, és mivel a tó körbesétálható, ennek semmi akadálya. A városfalhoz is elsétálunk – a déli városkapu a Song dinasztia idejéből maradt fenn, de nem túl látványos. A sétán kívül hajókázhatunk a tavakat összekötő folyókon– az éjjeli hajókázás a felkapottabb, ugyanis ekkor kivilágítják a két égitest-palotát. A hidakat is érdemes szemügyre venni, láttunk például Kristályhidat, egy Diadalívre hasonlító hidat és piros hidat is – mindegyik valamilyen már ismert híd koppintásának tűnik. Egy helyi tébláboló megpróbál szóba elegyedni velünk (honnan érkeztünk, Magyarországról, ó, Budapest, ismeri, van ott egy híd, és merre jártunk, az csodás, ő is járt ott, és még hova megyünk, és hajókáztunk már a Lí folyón, ő vidékről érkezett, sok órát buszozik, majd négy órát gyalogol, mire hazaér, ezért jó minőségű a teája, szívesen megkínál). De a teaceremóniát itt is mellőztük. Kb. húsz fehér turistát pillantottunk meg Guilínben.

DSC_0105.JPG

A tó partján egy világító gömböt másznak meg gyerekek, a Nap vagy a Hold szimbolikus ábrázolása, olyanok, mint aprócska kishercegek. Guilínbe azért érdemes igazán eljönni, mert innen lehet eljutni a rizsteraszokhoz és a Lí folyó karsztképződményeihez.

Kunming – Kunming a Green Lake parkban zajló táncos-zenés életéről híres, meg két szentélyéről – a városon kívül fekvő Bambusz szentélyről, ahol 500 szerzetesszobor látható és a park melletti Yuantong szentélyről, amely ezer éves buddhista komplexum.

Yuantong nagyon megnyerő, kikapcsolódásra és feltöltődésre szolgáló helyszín. Imaidőben érkeztünk.

A közeli hegyekbe is ki lehet ruccanni, egy tóhoz és vízesésekhez. Kunming egyébként hárommillió lakosú kisváros, reptéri csomagkiadójába egész Ferihegy beleférne. Egész nap kb. tíz fehér turistát láttunk.

A Green Lake park mozgalmas élete, azaz taichizók, táncosok, énekesek újabb és újabb mutatványokkal nyűgöznek le (véletlenül vagy tudatosan összeverődött társaságok próbálnak meg együtt táncolni, öregek, anyukák hátukon gyerekekkel stb.), a vizet tavirózsák borítják és családok csónakáznak a vízen.

DSC_0388_1.JPG

Az utcákon összegyűlnek a hendikepesek, szájjal festők, apró nyomorék emberkék, meg temérdek árus, pl. sült mogyorót és édes krumplit (vagy sült tököt) duriánt meg sült és főtt kukoricát árulnak. Itt figyelek fel a gyerekkoromból ismert potyogó homok alkotta képekre is. Panda maci és Miki egér jelmezbe bújt szórakoztatók sétálnak a tömegben fényképezés reményében, meg taichizó Michael Jackson szórakoztatja a tömeget.

DSC_0687.JPG

Kunmingban kóstoljuk meg a híres accross the bridge tésztát, ami ugyanolyan forró vízbe rakott tészta, mint a többi, csak a vendégnek magának kell beledobálnia a fűszereket. Kommunista feelinget idéz, amikor betérünk egy édességboltba, melynek ajtajában egy alkalmazott üdvözöl fennhangon, majd az összes többi alkalmazott hangosan megismétli az üdvözlést. Mint a pionírünnepségeken. Kunmingból érhető el legkönnyebben a Kőerdő (Shilín, Stone Forest).

Peking – nagy történelmű város sok látnivalóval, 15 millió lakossal és számos metróvonallal. Mi a nagy kínálat ellenére csak a Tiltott Várost néztük meg, pedig Mennyek szentélyét, Yonghe lámakolostort, Nyári palotát és egyéb látványosságokat is kínált. A Tiltott Városban újabb és újabb pagodák tűntek fel, és érdemes volt odafigyelni a homlokzatokra és a tetőkre, a tetőkön sorakozó alakzatokra, a sárkányfej vízköpőkre, a térdepelő elefántokra, a vízgyűjtő tartályokra.

DSC_0049.JPG

Végül megmásztuk a kijárat mögött emelkedő Jingshan-dombot, hogy rálássunk cakompakk a Városra. A domb tetején álló pavilonban egy Buddha-szobor bújt meg, de tilos volt lefényképezni, így hát visszatértünk a hatalmas méreteket öltő Tienanmen térre, a Mennyei béke terére. A kis házikók, avagy hutongok közt rábukkantunk egy hosszú bevásárlóutcára, pénzt váltottunk, vettünk véletlenül zöldteás fagyit, térhatású utcarajzokat bámultunk, és befizettünk egy kirándulásra a Nagy Fal rendbetett részéhez, illetve a Ming-sírokhoz, és este vacsoráztunk a pekingi magyarokkal (köztük gyerekkori barátnőmmel, első és utolsó esténken is). Őket is beleszámítva kb. tíz fehér turistát láttunk.

Sanghaj – Pekinghez képest jóval modernebb és jóval nagyobb (kb. 23 millió lakos). Nem vagyok oda a nagyvárosokért, valójában a természet vonz és a kisebb városok, de be kell vallanom, hogy lenyűgöztek a felhőkarcolók, a villogó fények, az utcákon táncoló és hömpölygő tömeg, meglepődtem a temérdek neon és reklám láttán. Ámultam és bámultam, ilyen magas épületeket még nem láttam. A felhőkarcolók tényleg olyan magasak, hogy a felhőkben szó szerint eltűnik a végük. Három estét töltöttünk Sanghajban, de minden nap kimentünk a part menti sétányra, a Bundra, melynek épületei változatos építészeti stílusban épültek és minden épületéhez történet kapcsolódik (főként bankok és szállodák), hogy rálássunk a folyó túloldalán elterülő üzleti negyedre, a Pudongra. A felhők gyorsan úsznak az égen, talán a tengeri szellőnek köszönhetően. Egyébként éjjel is 35 fok van és dől az emberről a víz. Tömeg gyűlik össze minden este, péntek éjjel ez tömegnyomorrá fokozódik, és bámulják a túlpartot, meg sétálgatnak a Bundon, egy-egy pazarul kivilágított sétahajó úszik el előttünk.

Olykor-olykor órát, táskát (Watch, bag?, mire férjem válasza: I watch my bag), szemüveget vagy felcsatolható görkorcsolyát kínálnak szórólap kíséretében és suttogva az East Nanjing sétálóutcán. Itt is táncolnak, aerobic-szerűen, egymás melletti és mögötti sorokban vagy vonatoznak. Kórusban és párban is énekelnek, és amolyan szalutálós katonai táncot is lejtenek. Az utcák tiszták, az épületek fényesek, az emberek itt a legbarátságosabbak és itt láttunk a legtöbb fehér turistát (harmincat). Nem hittem volna, hogy így megtetszhet egy nagyváros (Hongkongot azért hagytuk ki, mert nem hittük, hogy érdekelne). Az építészeti remekművek lenyűgöző látvány, de egyben beteges is ennyire a felhők közé vágyni, igyekezni egymáson túltenni, versengeni, ki ér magasabbra (a templomok építésénél az volt a cél, hogy minél közelebb kerüljenek Istenhez, ám itt nem tudom, mit akarnak elérni. Öncélúnak tűnik – minél magasabbra jutni – magáért a magasságért, vagy saját nagyságuk bizonyításáért).

DSC_0215_1.JPG

Oriental Pearl Tower, Shanghai World Financial Center, Jinmao Tower, Shanghai Tower

Másnap átmetrózunk a túloldalra, hogy közelről is megnézzük a gömbökből, félgömbökből, kockákból és téglatestekből, meg egyéb geometriai formákból és különleges építészeti megoldásokkal megalkotott Pudong városrészt. Baljós és misztikus, ahogy az égen szállnak a szürke felhők.

Tíz után felsuhantunk a Jinmao Tower kilátótoronyba, hogy ráláthassunk a városra, de bizony felfelé is kellett néznünk, ugyanis a torony mellett még nagyobb mesterművek épültek, a Shanghai World Financial Center és az abszolút sztár, a Gensler-féle Shanghai Tower, melynek csúcsán három daru állt – egyik este láttuk, ahogy hegesztenek és hullnak a szikrák (632 méter magas lesz). A Jinmaoba a feljutás ára 120 yüan, 88 emelet magasra visz, -6 méterről 340 méterre, 9 m/ sec gyorsasággal. Az üveg karistolt és maszatos, de a látvány csodás. Nézem a pirosnál várakozó autókat, a Bund változatos épületeit.

DSC_0396.JPG

Sanghajban is van azonban óváros néhány utcányi bazárral és a Fangbang utcával, apró boltokkal, régiségekkel.

Érdekes látvány, ahogy minden oldalról feltűnnek a felhőkarcolók (még Pudong épületei is láthatók) a kis boltok közül. Megnéztük a Yuyuan Gardens-t, hogy legyen fogalmunk a 16. századi kertépítésről.

DSC_0255.JPG

Sziklakert tavakkal, bonszájjal, tavakban piros és sárga halak, teknősök. Egymás hegyén-hátán vetekednek az ennivalóért. Számos üvegablakos üzlet kínálja teáscsészéit, pandás táskáit, faragásait.

https://www.youtube.com/watch?v=3oUMMo4Ako8&feature=c4-overview&list=UUaMjOt4ZHwHew-k-4Gi1d7Q

Sanghajban a régi és az új jól megfér egymással, bár sok régitől kellett búcsút venni, hogy helyet kaphasson az új.

DSC_0248.JPG

Zhujiajiao vízivárosában tehetünk sétát, ha ki akarunk ruccanni Sanghaj környékére (másfél óra buszút). Őrült melegben, bágyadtan jártuk be a városkát (egy finom kókuszdió levével sikerül életet lehelnem magamba), ahol több szentélyt emeltek és fő nevezetessége a 16. századból származó Fangsheng-híd. Aki el akar menekülni a nyüzsgő Sanghajból, itt sétálhat nyugodt környezetben, egyszintes házak közt, ám ugyancsak turistáktól túlzsúfolt utcákon.

DSC_0415_1.JPG

A boltokban a szokásos áruk: legyezők, szobrocskák, de vannak kis rovarokat formázó fonott tárgyak is. Hangulatosak a folyóra nyíló éttermek, a csatornák fölé hajoló fűzfák meg a szalmakalapos csónakosok.

A természettől néhány helyszínt sikerült ideig-óráig – tekintetünkkel, tapintásunkkal, talpunkkal – bitorolnunk: rizsföldeket és hegyeket, a híres Kőerdő bizarr természeti alakzatait, valamint Guilíntől kezdve Yángshuóig a Lí folyó vadregényes karsztképződményeit.

Rizsteraszok

A rizsteraszokat túlzás természetnek nevezni, a természet és az ember közös művészeti alkotásaként inkább a kultúrtáj meghatározás illik rájuk. Az ember keze munkája alakította a sík vidéken és dombos területeken egyaránt látható rizsteraszokat, amelyek mindenütt jelen vannak Kínában, azonban a „scenic area” megnevezés csak az igazán megnyerő elhelyezkedésű rizsteraszokat illeti. Ilyenek a Guilíntől 60 kilométerre északra található rizsteraszok, melyeket Dragon’s Backbone Rice Terraces néven hirdetnek (Longji rizsteraszok – áll a belépőjegyen).

DSC_0791.JPG

Ember alkotta lépcsős tájak, zöld piramisok, évszakonként és napszakonként változó tájak. Csillog a víz a barna, beültetésre váró talajon, aztán zöldell a frissen ültetett rizs, majd sárgállik és télen belepi a hó. Ekékkel művelik a földet, meg kézi erővel kapálják. Olykor feltűnnek a hosszú hajú asszonyok, hátukon kosár, ékszereket kínálgatnak.

A rizsültetvények ezer méteres magasság fölé is felkapaszkodnak, és jelölt sétautak vezetnek köztük apró településekről még parányibb településekre, valamint olyan kilátópontokhoz, ahonnan a teraszok nagy része jól belátható. A kényelmes felfedezésre vágyók az egyik ilyen kilátóhoz kabinos felvonóval is feljuthatnak.

DSC_0759.JPG

A rizsteraszok meglátogatása esőben telt, de nem törte a kedvünket, felfedeztük a lehető legtöbb szögből és magasságból a zöldben pompázó látnivalót (szinte naponta kaptunk valamiféle csapadékot a nyakunkba). Egész nap esőköpenyben baktattunk a rizsteraszok közti ösvényeken, a Dazhai faluból különböző irányba vezető túra utakon. A falu a hosszú hajú asszonyairól híres – a homlokuk felett fogják kontyba a többnyire fekete hajzuhatagot.

DSC_0865.JPG

Aki reggel és este is szeretné látni a teraszokat, megszállhat a faluk egyikében – a helyiek ugyanis felkínálják házikóikat a turistáknak, aminek köszönhetően az ember a rizsteraszok látványával térhet nyugovóra és ébredhet. (Ha nem zuhogott volna és nem kellett volna akár egy órát is gyalogolnunk egy jó kilátású szálláshelyért, ott aludtunk volna. Mivel másnap is zuhogott, nem bántuk meg döntésünket).

Teager Leaping Gorge

Lijiangból jutottunk el egy olyan hegyszoroshoz, ahol egy tigris átugrott a Jangce-folyó túloldalára. A megérkezés 80 km-t és két óra utazást jelent (a hegyi kanyargós utakon igencsak nehezítik a közlekedést a folyamatos sort alkotó teherautók és autóbuszok).

Kezdetben a túra könnyed kis sétának tűnik, és folyton a nyomunkban baktatnak a lovaikat ajánlgató helyiek (pattanjunk lóhátra, legyen kevésbé megerőltető az út), de mi hajthatatlanok vagyunk és magunk akarjuk bejárni a hegyi utat. A sziklákra pingált jelölések nem minden esetben követhetők, és ahol elbizonytalanodunk, a lótrágyát követjük. Tibetet is hirdeti egy-két felmázolt felirat – ha eltévedünk, akár oda is eljuthattunk volna (ami kb. 120 km „eltévedést” jelentett volna). A második óra már nem sétálgatás, hanem folyamatos emelkedőn való felfelé haladást jelent egy óra tájékán, negyven fokos hőségben.

DSC_0229.JPG

Körülbelül ötpercenként kell szusszannom egyet, mert szó szerint szédelgek, és alig várom, hogy legyen egy kis árnyék, ahol meghúzhatom magam. Bár felpakoltunk kajával és vízzel, félóránként árusok is kínálnak hűtött italokat (meg sáfrányt és cannabist), és olykor pénzt is kérnek, ha a közelükben fényképezünk (az első kilátónál 3 yüant, a második kilátónál az összeg 8 yüanra rúg).

Minél magasabbra jutunk, annál szebb látványban lesz részünk (és annál inkább nő minden „szolgáltatás” ára).

DSC_0225.JPG

A túloldalon szépen bontakoznak ki előttünk a csupasz hegyek és rálátunk a zavarosan kanyargó Jangce folyóra, amely a Tibeti-fennsíkon ered, a Himalája olvadékhava és a monszunesők táplálják. Egy kis vízesésnél megpihenünk, végre egy kis hűvös fuvallat.

A Tiger Leaping Gorge öt órásnak hirdetett túrája esetünkben nyolc órásra húzódott, de éjszakai hegyi szállásunkon kiderül, hogy más turisták sem győzték kevesebb idő alatt. Vagy nagyon profi hegymászók a kínaiak, egyszerűen ennyire fürgék-szaporák, vagy a mi kondinkkal van gond. A legszimpatikusabb megfogalmazás az, hogy folyton megállásra késztet és fotózásra csábít a látvány. Meg az őrült hőség is rátett egy lapáttal, illetve a kevés alvás, hogy ennyire elhúzódott az út (kifogásból van bőven, de hogy nagymamám szomszédját idézzem, az élet nem lóverseny). Egyébként pedig nem ajánlatos járás közben fényképezni vagy gyönyörködni, olykor igen keskeny az ösvény, csúszósak a kövek, főleg a vízeséseknél, és több turista lelte itt halálát.

DSC_0379.JPG

Haladunk a hegyszoros oldalában, de itt sem tudunk teljesen elszakadni a civilizációtól, vezetékek szabdalják a tájat. Mit tehetünk, itt is élnek emberek és kell az áram, és olykor a lent kanyargó országútra is rálátunk. Na de a látvány huzalokkal és huzalok nélkül is megnyerő. Néhány kecskecsordát megelőzve végül fél hét körül megérkezünk a nagyon basic és olcsó szobákkal felszerelt Halfway szállóba. Egy interneten összeverbuválódott soknemzetes csoport tagjaival váltunk pár szót – főként fiatalok, de nyugdíjas korúak is – vacsora közben. Jól esik sörözni a felhőkbe burkolózott hegyek árnyékában, egy óriási teraszon!

Az éjjeli égszakadást hajnalban hétágra tűző nap váltja fel, ködtakaró alatt bújnak meg a túloldal szemrevaló csúcsai (tegnap szerencsénk volt az időjárással). Reggelire jojoba teát, banános palacsintát és naxi fokhagymás kenyeret eszünk (ami a helyi naxik keményre sült lepénye).

Két jéghideg vízesésen is át kell jutnunk, de már csak két órányira van a „civilizáció” (Tina vendégháza és a busz). Ahelyett, hogy megpihennénk, lesétálunk egy nagyon durván, szinte függőlegesen ereszkedő úton (olykor sziklához erősített létrán) a Jangce-folyóhoz, de a hirdetett 40 perc ismét legalább a duplájára nő. Ebben a hegyszorosban van az a kő, ahonnan az a bizonyos tigris átugrotta az őrülten, zavarosan hömpölygő Yangce-folyót.

DSC_0482.JPG

Kőerdő (Shílín)

A Kunmingtól 120 km-re fekvő Kőerdőbe (Shílín) különleges karsztformációk vonzzák a turistákat. A természet csodaországának is nevezik ezt az erózió formálta tájat és az UNESCO Világörökség listájára is felkerült.


DSC_0467_1.JPG

A belépőjegy ára húzós, ráadásul folyton eltakarják a látványt a kínaiak. Az ember valamennyi helyszínen úgy érzi, fél Kína lakossága vele egy időben érkezett. Először a belépőjegy árában foglalt kisvonattal járjuk körbe a park egy részét (a sorban állás garantált), majd teszünk egy hosszú sétát a sziklák közt, és óriási tülekedés árán a kilátópavilonhoz is sikerül feljutnunk. Minden sziklát megmásznak, mindegyiknél készítenek fényképet – különleges pózokban (repülve, ugorva, ölelésre tárt karokkal), egy V-t, két V-t és mindenféle alakzatot formázó ujjtartásokkal.

A Lí folyó

A kirándulókat Guilín és Yángshuó karsztképződményei szintén nagy tömegekben vonzzák, a Lí folyón való hajókázással és csónakázással kecsegtetnek, de a környék gyalogos vagy biciklis bebarangolása is alternatívát jelent.

DSC_0891.JPG

A bambuszhajó az esetünkben műbambuszból (vagyis műanyagból) készült, de nem vette el a kedvünket, akárcsak a folyamatosan zuhogó eső.

DSC_0898_1.JPG

Guilín egy mozgalmas város, míg Yángshuó egy kicsi, de szintén mozgalmas falu egy nagyon forgalmas (= tömegnyomor) központi utcával, amely telis-tele árusokkal, és köröskörül véve hegyekkel. A dombok közt megbúvó falu főutcája régiségárusoktól, kézművesektől hemzseg (még 6D mozit is hirdetnek), és lépten-nyomon biciklis meg bambuszcsónakos kirándulást kínálgatnak (tele a város kerékpározó turistákkal). Hangulatos, álmos kis falvakba juthatunk innen el mindenféle járművel, miközben legeltethetjük tekintetünket a lenyűgöző természeti alakzatokon.

DSC_0945.JPG

(Szívesen felfedeznénk még a Tibet környéki részeket és Belső-Mongóliát – vagy Tibetet és Mongóliát :)

A kínai utca a mindennemű testmozgás helyszíne. Főként a csoportos és társastánc aktív kedvelői bukkannak fel a késő délutáni utcákon, illetve az énekesek és a zenekarok foglalják el helyüket az utca kiszemelt pontjain. Hamar kiderül, hogy nem profikról van szó, hanem hétköznapi emberekről, akik elhatározták, hogy megcsillogtatják tehetségüket, vagy csak énekelnek és táncolnak egyet a köz örömére, illetve a társaság és a hangulat kedvéért dalolnak és mozognak közösen.

Minden dallam más és más koreográfiát hív elő.

A kínai ember mikrofont vagy hangszert ragad az utcán és rázendít – néha a gyakorlás fázisában találjuk őket, máskor már kész produkcióval rukkolnak elő. A kunmingi Green Lake Parkban egy profi zenekar valamennyi férfitagjának szájából cigi lóg.

Tény, hogy a terembérletet is megspórolják, és a forgalmas kínai parkoknak és utcáknak köszönhetően jelentős nézőközönségre tesznek szert.

Nagyra becsülöm, hogy fiatal és idős egyaránt megmozgatja a tagjait és megmutatja a hangját. Azt, hogy fontos számukra a közös tevékenység.

Főként párban ropják, de akár egyedül is táncra perdülnek.

Eleinte a tánc vagy az aerobic nem tűnik megerőltetőnek, ám amikor három óra múltán is ugyanazokat az arcokat fedezzük fel a tornázók közt, mint korábban, akkor be kell látnunk, hogy jelentős testi erőfeszítést fejtenek ki.

Ugyanaz a park, máskor...

A sötétebb zugokban színre lépnek a free style-os kollégák…

Kacsatánc kínai módra...

A társasjátékok, mint a kártya, a mahjong vagy a dominó is előkerülnek a parkokban, ahol többségében idős emberek foglalják el a padokat. Van egy különleges ostoros pörgettyű játékuk is (azt hinné az ember az ostorcsattogtatás hallatán, hogy csikósok ügyködnek a közelben, de nem).

A kínai utca a nyilvános önmegvalósítás helyszíne, mozi, színház, cirkusz, aerobic klub egy helyen, ahol díjmentesen biztosítanak egész estés szórakozást a járókelőknek.

Az egyetlen furcsaság ebben a közös showműsorban, hogy rezzenéstelen arccal adják elő a produkciót. Egyszerűen nincs arckifejezésük. Képtelenség megállapítani, hogy élvezik-e, vagy a kötelező testmozgás kategóriába sorolják. Elképzelhető, hogy csak nehezen mutatják ki az érzéseiket (egyébként bárminemű arckifejezést csupán akkor fedeztünk fel, amikor feltűnően, hosszasan megbámultak és összesúgva nevetgéltek rajtunk vagy észrevették, hogy filmezzük őket.)

(Következik: Kínai nagy utazás – természet, ételek és piacok, városok).

Képzeletben már Kínában

2013.08.05. 11:13

A férjem látott a tévében egy filmet, ahol a lélegzetelállító, érintetlen tibeti fennsíkon siklik egy vonat. Megállónak hűlt helye, és amikor szükséges, oxigénmaszkot is felszolgálnak. Az utasok vonatból „túrázhatnak”, testi megerőltetés nélkül megmerülve a makulátlan tájban. Ez a vágy vezérelte, amikor megvette a pekingi repülőjegyet, hogy felszállhasson a világ legmagasabb vasútvonalán szélsebesen suhanó Peking-Lhásza (avagy Kína-Tibet) expresszre. Az elképzelés tetszetős volt, ám a tibeti vízumot utazási irodák közbenjárásával sem sikerült beszereznünk. Egy repülőutat még csak-csak összehoztunk volna (főként Tibetből kifelé :), ám férjem nem akárhogyan akart Tibetbe érkezni, csak és kizárólag síneken, szupergyors magashegyi vonattal. Megtudtuk, hogy ennek vajmi kevés esélye lenne még akkor is, ha lenne tibeti vízumunk: csak fenékkoptató ülőhelyekre lenne kilátásunk, mivel a puha ülőkéket és fekvőhelyeket a párt magas rangú politikusai érdemlik ki, nem holmi jöttment turisták (bár az időben elkezdett intézkedés sokat lendíthetett volna az ügyön – ám aki későn kap észbe…).

Mivel a repülőjegyünk már megvolt, jobb híján belekóstolunk a felmérhetetlen távolságokkal, nagy történelmi hagyománnyal és lenyűgöző természeti kincsekkel kecsegtető Kínába. Természetesen ennek is örülünk, csak valahogy túl nagy nekünk. Csupán egy kis falatot tudunk belőle kiharapni még úgy is, ha belföldi repülőjáratokkal közlekedünk. Ráadásul nincs minden kiszemelt helyszínre közvetlen járat, és egyes kinézett célpontokhoz akár 15–25 órán át tartó vonatozással tudnánk eljutni. A kisvárosok is több milliós lakossággal büszkélkednek, és a reptérről vagy a pályaudvarról is megtehetünk jó néhány kilométert a központig. A szállodákat is ennek függvényében kell megválasztanunk, nehogy húsz kilométert furikázzunk a belvárosba. Az ország és a települések nagyságából ítélve azért sem lesz könnyű dolgunk, mert nemcsak Peking és Sanghaj közvetlen közelében fekvő látványosságokat szemeltünk ki. Erőnket meghaladó feladatnak tűnik – mintha három hét alatt akarnánk benyomást szerezni Európáról a horvát tengerparttól Skandináviáig, Portugáliától Ukrajnáig (nem vagyok tisztában Kína és Európa pontos méreteivel, de hangzatosnak tűnt ez a megfogalmazás :).

Pekingben szerezzük tehát az első benyomásokat, kicsit csatangolunk az utcáin, a Tiltott Városban, a Tienanmen téren, valamelyest felfedezzük a város nevezetességeit és környékét – a Ming sírokhoz valószínűleg nem jutunk el, mert a szállásunkon működő utazási iroda tömegnyomort jósol, de a 6350 kilométeres Nagy Fal turisták által kevésbé látogatott részét, a Multianyut kicsit szemügyre vesszük. Ha minden igaz, gyerekkori barátnőmmel is összefutunk :).

Majd másnap repülőre szállunk és a déli területeken húzódó Yunnan tartományba vezet az utunk, ahol négyezer méter feletti hegyek húzódnak, a Himalája nyúlványai. A hóval fedett óriáshegyek egyes csúcsai meghaladják a hatezer métert is, szóval ezt felfoghatjuk akár egy kis kárpótlásként Tibetért. Yunnan egyébként nagyon változatos tartomány, még trópusi őserdőt – Xishuangbanna – is rejteget. „Helyi mondás szerint a négy évszak egy időben megtalálható egyetlen hegyoldalon” (Udvari–Kartali).

A majdnem kétezer méter magasan fekvő Kunming, a tartomány fővárosa, az „örök tavasz városa” is kínál bőven látnivalót, például szálkaszerű tüskékre hasadozott mészkősziklákat, vagyis a 270 millió éve keletkezett Kőerdőt. Az egykori tengerfenék domborzatát a monszunesők és egyéb erodáló erők alakították tépett-szakadtra.

Pagodák és pavilonok, az ott élő huszonegynéhány nemzetiség életét bemutató Nemzetiségek Faluja, illetve egy mecset meg taoista templom is vár felfedezésre, nem is beszélve a Bambusztemplomról, ahol taoista szerzetesek 500 agyagszobrát állították ki. Eldől majd, hogy ebből mit keresünk fel, mert elsősorban a természetbe vetnénk bele magunkat (lenne mit felfedezni, például az Alvó Szépség hegyet, amely egy pihenő nőalakot formáz).

Kunmingból a halálpontosan közlekedő, ám túlzsúfolt kínai vasúttal elutazunk Lijiangba, a hangulatos UNESCO Világörökség városkába. A vietnami Hoi An szintén Világörökség listán szereplő városkáját idézik a fényképeken látott lampionsorok, a hangulatos utcácskák, a kunkori tetejű házikók, a várost kettészelő folyó. Lijiang Kelet Velencéje lenyűgözőbbnél lenyűgözőbb homlokzatokkal, kősárkányokkal szegélyezett partokat összekötő kőhidakkal, teaházakkal és éttermekkel (a kínai ételek jóval finomabbak szülőhazájukban, mint nálunk – állítólag képtelenség betelni velük, szóval kíváncsi vagyok arra, hogy túltesznek-e a hőn szeretett thai és indiai gasztronómián. Lásd: Enni Kínában).

A vonatozás külön élmény lesz, főleg ha csak negyedosztályra sikerül jegyet kapnunk (aminek megvan az esélye, ugyanis itthonról csak néhány szállást és repjegyet foglaltunk). A blogok alapján mindenütt dohányoznak, hangosan beszélgetnek egymással, végigjátsszák a mobiljukon az összes csengőhangot, folyamatosan esznek-isznak, vihognak, mutogatnak és feltűnően bámulnak, embertelen mennyiségű csomagot cipelnek, tömegesen rohanják meg a peronon a vonat ajtaját, és valódi erőfeszítést jelent feljutni a negyedosztályra („A negyedosztályra ugyanis jóval több jegyet adnak el, mint ahány ülőhely van, így sokak csak a mosdókagylóban ülve, esetleg a vécében fekve tudnak utazni.” Lásd: Vonat Kínában). Kb. 650 km és 10 óra vonatozás vár ránk Kunming és Lijiang közt.

Daliba is kiruccanunk talán – itt ideális megkóstolni a yunnani fehér teát–, a Bai Múzeumfaluba, a buddhizmus szent hegyéhez, a Jizu-hegyhez, valamint az Erhai-tóhoz, illetve Cangshanhoz, az Azúr hegyhez, melynek tavacskájába egykoron egy ifjú szerelmespár vetette bele magát, ám zuhanás közben pillangókká változtak – pillangók ma is mérhetetlen mennyiségben tűnnek fel a tó körül az év bizonyos időszakában.

Három szállást foglaltunk az interneten Pekingben, Kunmingban és Lijiangban, és az ottani látnivalók függvényében folytatjuk az utunkat Chongqingba vagy Guilinbe. Chongqing közvetlen irányítású övezet, melynek fő attrakciói a templomok, hidak és hőforrások, de minket egy feledhetetlen hajóút vonzott a Jangce partjára, amelyről egyrészt azt olvastuk, hogy egy életre szóló élményt jelent napokat tölteni a hegyszorosok között vízen ringva, másrészt azt, hogy halálunalmas nap mint nap folyton a vizet meg a hegyeket bámulni. Nekem vízből sosem elég, szeretek minden mennyiségben látni folyókat, tavakat, vízen ringó csónakokat, vízfelszínen visszatükröződő felhőket. (Nemrégiben jártam Jitka barátnőmmel a Budai Várban az impresszionisták kiállításán, és elkápráztatott a vízen szikrázó fényjáték – szóval akár mások szemén keresztül is, de ha van rá lehetőség, vízélmény kell!).

Guilinben olyan tájakban lehet részünk a Li folyón és környékén, hogy csak pislogok, bár hasonló sziklaformációkhoz már volt szerencsénk a mintegy hétszáz kilométerre fekvő vietnami Halong bayben. Mesébe illő, dús zöld növényzettel benőtt kúpok, amelyek főként hajnalban és alkonyatkor borulnak aranysárgába. A Guilintől ötven kilométerre fekvő Yangshuoból érdemes bambuszcsónakból felfedezni a karsztformációkat. Misztikus és világvégi hely (Vietnamon kívül Kubában is van ilyesmi, a Vinales-völgy, szintén UNESCO Világörökség, csak nem vízből nőnek ki a sziklák).

Kérdéses, hogy eljutunk-e Sanghajba, Kína legnépesebb városába, „a világ építészeti múzeumába”, ahol felhőkarcolók nyúlnak az ég felé. Ha igen, akkor a Sanghaj-Peking expresszel tesszük meg 5-6 óra alatt az 1300 km-es távot.

Most pedig egy nagy lélegzetvétel, majd sok-sok türelem és talpraesettség, hogy helyben is boldoguljunk. Teljesen más kihívást jelent egy zsúfolt pályaudvaron jegyet venni és tömegben felszállni a vonatra, mint Ghánában az őrült hőségben várakozni, amíg megtelik a busz és végre indulhatunk (remélhetőleg oda, ahova el szeretnénk jutni). Kínában a jegyvétel is küzdelem, akárcsak feljutni a vonatra vagy a metróra…

2013. augusztus 6. – 25.

Immár egy éve

2013.08.01. 17:46

Immár egy éve, hogy üres lett a lakás. Hiába voltunk benne hármasban, betölthetetlen űr keletkezett másodszor is az otthonosan berendezett, harmonikus, összhangot sugárzó, csupa szeretet lakásban. Öt ember alakította, formálta, szépítgette, most pedig hiányzik belőle… az élet.

Sőt, azóta átalakították és hamarosan mások lakják.

Fel-alá cikázik bennem a fájdalom. Olyan, mint a szívhang egy műszeren vagy távoli hegyek csipkés csúcsai. És amikor azt hinném, már nem törhet magasabbra, újra meg újra rekordot dönt.

"Szoktatom szívemet a csendhez" (József Attila: Óda)

"Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer." (Kosztolányi: Halotti Beszéd)

Kürti borfesztivál

2013.07.21. 21:58

Hétvégén több ország sok fajta borát ízlelhettük meg, finom grillezett ételeket kóstolhattunk, részt vehettünk koncerteken és legeltethettük tekintetünket a hosszan húzódó szőlőföldeken. A kürti borvidék Szlovákia egyik legjobb bortermő vidéke (ha nem a legjobb).

A kürti szőlőhegy főutcáján már szombat délelőtt készülődtek az árusok...

DSC_0620.JPG

Kúcsoskalács és kőtís - hagyományos kürti ételek

Kurt8.JPG

Bogrács és pincelejárat

Kurt2.JPG

Traktorszlalom - a gyerekek kedvence

Kurt3.JPG

Bővebb infó: http://www.strekovin.sk/hu

http://penzestimi-kalandozasai.blog.hu/2013/05/27/elado_a_szolohegyi_hazunk

süti beállítások módosítása