Ciripeléssel, kakaskukorékolással, kutyaugatással, gyerekricsajjal, traktorbúgással és lovaskocsi zörgésével érkezett meg a hajnal. Bőséges reggelinket követően kilenckor már az ajtóban álldogált egy férfi azzal a feltett szándékkal, hogy lovagoljunk egyet a környéken. Szállásadónk ajánlotta fel tegnap, hogy szerez valakit, akivel ellátogatunk egy kubai farmra, a dohányföldekre és a dohányszárító pajtákhoz, mégpedig lóháton.

A férfi biciklire pattan, mi pedig autóval követjük őt egy karámhoz, majd amikor meghalljuk a lovaglás díját, tanácstalanul téblábolunk a lovak mellett. 40 CUC/főért vinnének el lovagolni, holott az útikönyv 5 CUC/órát ad meg irányárnak. Legyen harminc, ajánlják fel sebtében, mi pedig rábólintunk, remélvén, hogy pénzünk jó kezekbe kerül.

Manióka- és cukornádföldek mellett poroszkálunk az egyre inkább erőre kapó napfényben, majd egy óriási trópusi fa mellett lepattanunk a lóról. Ez a ceiba, magyarázza bajszos lovászunk, és mivel szent fa, nem vághatják ki. A megfelelő éghajlatnak és a talaj tápértékének köszönhetőn bizony jókorára megnő. A fa mérete mellett még lovaink is eltörpülnek.

A lóról leszállva közelebbről is szemügyre vesszük a fát és egy kávécserjét, melynek virágai fehéren sorakoznak az ágakon. Kávéültetvények errefelé nincsenek, magyarázza lovászunk spanyol-angol keveréknyelven, a farmerek saját használatra termesztenek néhány bokornyit. Majd hirtelen csöndre int, és egy virágos bokor felé mutat. Hosszas zoomolás után pillantjuk meg a világ legkisebb madarát, a zunzuncitót, magyarul a méhkolibrit. Attól tartottam, hogy kubai kirándulásunk alatt nem lesz részem ebben a parányi csodában, és íme, itt repked a közelemben! (Később utánanéztem, és megtudtam, hogy a növényi nektáron élő méhkolibri hat centiméteres, 2 gramm súlyú és 1-2, kávébab méretű tojását 15-20 napon át költi.)

Egy gazda kertje felé haladva megnézzük a földből kinövő ananász vöröses virágját, üdvözöljük a farmert, aki körülvezet a kertjében, és mutat egy Andokból származó chirimoya nevű gyümölcsöt (bizonyára gyakran kap látogatókat, mert feliratot is kiszögezett a fa mellé a kerítésre). Ezt a sokmagú finomságot nagyon szeretem! Megkóstoljuk a guavát – bőségesen fogyasztjuk reggelire felszeletelve és dzsúszként –, majd a kerten túl egy hatalmas olajpálma bőségesen csüngő bogyóiban gyönyörködünk. Lovászunk a mojito egyik fontos összetevőjére, a minden kertben növő mentára is felhívja a figyelmünket.

Az udvart virágos bokrok szegélyezik, odébb tyúkok kapirgálnak, és az asztalra dohánylevelek kerülnek. Szóval a Pinal del Rió-i dohánygyár munkásai helyett a helyi farmer mutatja be nekünk a dohánysodrás művészetét. Spanyolul magyarázza a különféle levelek egymásra helyezését, összesodrását, majd növényi nedvet (manióka levét, mézet) ken rá, amely egyben ragasztóanyagként szolgál.

Ezt követően meggyújtja a frissen elkészített szivart, a végét mézbe mártja, egy levéllel lezárja a végét, hogy ne párologjon el a nedvessége és jó íze legyen, a fejére kalapot nyom és beleszív a szivarba. (Már Kolumbusz elcsodálkozott ezen a szokáson, hogy a kubai indiánok összesodort leveleket szívnak, és füstöt eregetnek a szájukból.) Szófogadóan mi is beleszívunk, és mi is kalapot nyomunk a fejünkbe.

Csak természetes alapanyagokból készül, hangsúlyozzák, nincs benne tartósítószer, ráadásul milyen hosszú, fáradságos folyamat a levelek összegyűjtése, szárítása, érlelése! Felvilágosítottak, hogy 50 szál szivar vihető fel a repülőre, két kiló kávé és két liter rum. Értjük a célzást, és nem lepődünk meg, amikor az orrunk alá dugnak egy köteg szivart (10 darab 25 CUC).

Hamarosan tovább lovagolunk. Bár testünk nem szokott lovagláshoz, hamar beletanulunk a kocogásba. A lovak ismerik az utat, amit lovászunk imigyen tolmácsol: cavallo semiautomatico. A dohányföldeken munkások gyűjtik össze a leveleket, majd száruknál fogva felakasztják a földeken felállított fatákolmányokra, hadd száradjanak a napon. Hamarosan elérünk egy barlanghoz, – nem haladunk sokkal gyorsabban, mintha gyalogolnánk, – ahol bepillanthatunk egy mogote (boglya) domb egyik barlangjába. Csak néhány méternyire jutunk, de legalább látjuk, hogyan alakultak ki ezekben a csodás hegyekben a barlangszerű bemélyedések. A barlangbejárat elé szépen lelógnak a fák gyökerei.

Közben beszélgetünk. A lovász újra meg újra megismétli, hogy milyen termékeny a vidék, nő itt manióka, dohány, kávé, mandarin, narancs, guava, ananász, banán. Rákérdez a mi gyümölcseinkre. Számára az alma nagyon különleges, újságolja. Arról panaszkodik, hogy a bevétel nagy százalékát (akár kilencven százalékot is) be kell szolgáltatni a termények után az államnak. Magyarország gazdasága felől érdeklődik. Nem tud reagálni arra, hogy van munkanélküliség. Irigyli keveset fogyasztó autóinkat, mert az ő Ladája falja a benzint. Azt számolja, hogy egy literrel mennyit lehet vele megtenni, nem azt, hogy mennyit fogyaszt száz kilométeren. Amikor említem, hogy mennénk a tengerpartra, a fejét ingatja, ők csak nyáron járnak a tengerhez. Most itt tél van, ez a száraz időszak a leghidegebb évszak. Nyáron a hőmérséklet jóval magasabb, de gyakorta lepik meg az embert nagy zuhék. Én is tapasztaltam, hogy meglehetősen hűvös van, és csak napközben vetkőzöm rövidujjúra, de reménykedem az időjárás jobbra fordulásában.

Megbeszéltük, hogy a közeli Pinar del Rio a pine (fenyő) szóból származik, a Vinales meg a vino (bor) szóból, ugyanis borszőlő elterjesztésével próbálkoztak a gyarmatosítók, vagy az egyik telepes neve lehetett Vinales. Bekukkantunk egy dohánylevél szárítására szolgáló pajtába is.

A karám felé tartva még megállunk egy teraszos módszerrel kialakított ökoültetvényen (szerintem az egész ország öko, de úgy tűnik, hogy egyes részek még ökobbak), ahol az ágyások nem túl érdekfeszítőek, ugyanolyan növényeket termesztenek, mint nálunk, viszont szép kilátás nyílik a mogotékra. (Azért nagy szerencse, hogy egész évben megteremnek zöldségek, gyümölcsök. És ráadásul fűtésköltség sincs!) Egy francia turistacsoport is velünk együtt érkezik, megszomjazva kortyolgatják a mojitókat, majd a francia csoport idegenvezetője hoz egy koktélkülönlegességet, és egyetlen szívószállal végigkóstoltatja az egész csoporttal (rögvest hoznak is egy egész tálcával). Hamarosan ide is betör a mértéktelenség, jegyzi meg a párom, de még csak a turisták mértéktelenségét szolgálják ki.

Háromórányi lovaglás után kezet rázunk lovászunkkal és kifizetjük neki a hatvan CUC-ot. A férfi figyelmeztet, hogy a CUC közé helyi peso is került, és szeretné, ha kicserélnénk. Nem is tűnt fel, hogy a tegnapi banánárus pesoban adta a visszajárót. Lovászunk megkapja borravalónak, mi úgysem tudnánk vele valószínűleg fizetni.

Délután a település közelében gyalogosan és csónakkal bejárható Indián barlangot fedezzük fel. A barlang bejáratánál számos busz parkol, és a turisták tömegesen nyomulnak az agyontapogatott, zsírosra fogdosott sziklafalak és cseppkőképződmények közé. Itt sem éli virágkorát a barlangvédelem, sóhajtunk, de a barlang egyébként sem nyeri el túlságosan a tetszésünket, legalábbis a gyalogosan felfedezhető része. Egyrészt rövidke, másrészt nem túl látványos. Pár lépés után belebotlottunk egy kisebb tömörülésbe: turisták várnak a motorcsónakra, hogy kijussanak a barlangból. A motorcsónakos megoldás sem éppen környezetkímélő.

A víz feletti részeken a mennyezetről lelógó cseppkőképződmények már jóval lenyűgözőbbek elérhető és megcsonkított társaiknál, és akár más barlangokban, itt is fantázianeveket adtak a képződményeknek, ám nem Hófehérke és a hét törpe meg egyéb mesefiguráktól kölcsönzött neveket, hanem Kolumbusz hajóját, tengeri csikót, halat, szárított dohánylevelet, krokodilt. A barlangfolyón tömött motorcsónakkal haladunk, a két rendelkezésre álló csónak nehezen győzi az iramot.

Fél háromra jár az idő, és a nap hátralevő részében tengerélményt is szereznénk. A strandok közül a Santa Luciából megközelíthető Playa Jutias mellett döntünk. Nagyon rossz minőségű, csupa kátyú úton másfél óra alatt tesszük meg a hatvan kilométer utat (van egy rövidebb és jobb minőségű út is, azon jövünk visszafelé). A vidék varázslatos, a települések néhány helyen kaktuszkerítéssel körülvett kertjei virágokban pompáznak, lovasokat és ökrös fogatokat előzünk meg, mire elérünk Santa Luciába, ahonnan még tíz kilométerre fekszik a tengerpart, és a félsziget bejáratánál fejenként 5 CUC belépőt kell fizetnünk. Az őr a nemzetiségünket kérdezi, á, Puskás!, mosolyog. Látszólag nagyon örül nekünk.

Egy szép mangrove erdősáv mellett leállunk (a mangrovet egyébként is nagyon szeretem, és ahol tudok, csónakázok is a peremén kialakult lagúnákon, pl. Mexikó, Sri Lanka), elsétálunk a part mentén a világítótorony irányába, majd átkocsikázunk a strandhoz, ahol a parkolóőr 1 CUC-ért vigyáz a kocsinkra. Megmutatja, merre van az étterem, a mosdó, a búvárközpont, majd elmerülünk a sejtelmes, pasztellszínekben játszó tájban. Fehér, szárazra aszott mangrovebokrok között lépdelünk a világítóan fehér homokon, és nem tudjuk levenni tekintetünket a türkiz tengerről. A parton heverő bokortörmelék különös hangulatot kölcsönöz, nincs itt se hotel, se egyéb civilizációra utaló épület, csak napozni, úszni és búvárkodni lehet, meg egy kis étterem áll az út szélén.

A búvárközpontban 15 CUC/fő áron kivinnének csónakkal egy órára snorkelingezni, minimum két fő esetén, de kezd besötétedni, így ma ez már nem jöhet szóba. Pedig de szívesen mennék! A hűvös idő miatt a tengerben sem mártózunk meg, csak talpunkat simogatja a homok.

Iszom kókuszlét, majd az étteremből két hölgy velünk tartana, felvesszük hát első stopposainkat. Cseperegni kezd az eső, párom meg eldugta az ablaktörlőt, nehogy lába keljen, most pedig nem tudja felrakni, úgyhogy alig látjuk a ködbe burkolózó, párolgó, dzsungellel borított tájat.

Szállásadónk vacsorája ismét fenséges, pedig az útikönyvek a gasztronómiát illetően semmi jóval nem kecsegtettek. Azt írták, Kuba nem a konyhájáról híres, az országot nem a konyhájáért szeretik. Pedig egészséges és finom a sok gyümölcs és zöldség, a hal, a rizsköret, csak a fűszerezést nem viszik túlzásba (szinte csak sót használnak, mértékkel). Mai menünk sült hal paradicsommártással, fekete bab sötét rizzsel, fehér rizzsel. Napközben általában csak vizet meg gyümölcslét iszunk, meg magunkba tömünk egy csomó banánt, és általában sajnos este hétkor esszük magunkat degeszre.

Vinales este kihaltan kong, egy iskolaszerű épületben egy férfi prédikál. Beülünk egy fehér műanyagszékes bárba, koktéloztunk, majd hazafelé vizet vásárolunk, és asszimilálódás végett mi is beülünk a hintaszékbe. (Minden ház előtt áll néhány hintaszék, a nappaliban a tévé előtt újabbak.) Most vesszük észre, hogy eléggé lesültünk lovaglás közben. A táj ázott, éjjel is esett, az ég felhős.

A nappaliban mindkét este ordított a tévé, szappanoperaszerű hangok szűrődtek be a szobánkba, de a friss levegőnek és az élményeknek köszönhetően hamar elaludtunk.

(2013.02.02.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.