Vegyes benyomások Kínáról

2013.09.16. 10:37

Tisztában vagyok azzal, hogy megértéssel kell közelíteni egy másik nemzet kulturális öröksége, hagyományai és mindennapjai iránt, és kirándulásaim során ennek megfelelően igyekszem viselkedni, előbányászom a zsebemből legjobb jóindulatom, türelmem és valamennyi összegyűjtött interkulturális tudásom, viszont szeretném felhőtlenül is jól érezni magam, elvégre kirándulok, és nem tudományos megfigyelésen veszek részt, azonban az önfeledt kikapcsolódás Kínában nem minden esetben vált valóra – vagy meglepődtem, vagy megdöbbentem bizonyos furcsaságok láttán. Hiába készül fel az ember a lehető legjobban, meglepetések – szerencsére – minden utamon értek. Egyrészt ámultam és bámultam, például a kínai óvárosok, építészeti remekművek, na meg a rizsteraszok, a karsztképződmények és minden egyéb természeti vagy ember alkotta látványosság láttán, hiszen számos nyilvánvaló és rejtett csodába botlottam lépten-nyomon, másrészt azonban olykor-olykor bizony nem éppen örömömben kaptam fel a fejem és néztem nagyot. Pozitív és negatív előjelem nélkül igyekszem sorra venni (és kissé rendszerezni) a benyomásaimat.

 

Fejlettség és beruházások

 

Magas fokú fejlettség. A közvilágítás az utcai lámpákra szerelt kis propellerekkel (miniatűr szélmalommal) vagy egy-egy napkollektorral megoldott még vidéki városokban is (pl. a Yunnan tartománybeli Daliban). Az utcákon hangtalanul suhannak el mellettem a villanymopedek, persze ez még nem jelenti azt, hogy csöndes lenne a közlekedés, mivel sokszor előznek, vagy éppen gyalogos zónában és járdán közlekednek, így a sofőrök folyamatos dudálásra vannak kárhoztatva. A reptereken villanyvasúttal jutottunk egyes terminálokhoz, a Peking-Sanghaj expresszel pedig 305-308 km/órás sebességgel suhantunk.

DSC_0534.JPG

Vidéken a kosarat hátukon cipelő asszonykák is elektromos bérletet érintettek felszálláskor a buszautomatához. A metróban sem hús-vér ellenőrök ellenőrzik a jegyeket (ez lassan hungaricum lesz), hanem automata kapukon jut be az ember a metró térségébe.

 

Folyamatos építkezések. Egész városrésznyi felhőkarcolók épülnek számos külvárosban. Ezek sok esetben lakatlanok (valószínűleg nem előnyös helyen épülnek vagy túl magas áron értékesítik őket). Az elkészült épületek nagy részében éjjel nem világítanak a lámpák, szóval nem vagyok meggyőződve arról, hogy a házépítések mögött valós kereslet bújik meg (lehet, hogy az állami költségvetés előírja, mennyi lakást kell évente biztosítani a lakosságnak?).

DSC_0540.JPG

A felhőkarcolók egymással vetekednek méretben és formában, éjjel villogó neonreklámoknak biztosítanak felületet (az ember felteszi a kérdést, meddig fokozható ez a mértéktelenség, de közben ámul is).

DSC_0169.JPG

Egy olyan frissített útikönyvet/térképet sem sikerült találnunk, amely a pekingi metróvonalak bővülő állomásait tartalmazná – egyes megállókat szaggatott vonallal tüntetnek fel, miszerint építés vagy felújítás alatt állnak (hogy győzzék az egyre növekvő tömegszállítást), de már működtek.

Néhány adat a sanghaji metróépítés gyorsaságáról: „2010-ig évente 50 km(!) metróvonalat helyeztek üzembe, rendkívül kedvezőtlen talajviszonyok között” (wikipédia). (Csak úgy mellesleg: hány éve épül is Budapesten a 4-es metró?). Széles körben ismert az a kétperces gyorsított videofelvétel is, amely azt szemlélteti, hogyan húznak fel 48 óra alatt egy 15 szintes szállodát (milyen minőségben, ledönti-e az első erősebb széllökés, egyáltalán ma is áll-e még, arról fogalmam sincs). A közlekedés is zökkenésmentes: többségében 2x3 (4-5) sávos, jó minőségű autópályák szelik keresztül-kasul az országot.

DSC_0412.JPG

 

A nyelvismeret hiánya és az ebből fakadó galibák

 

Az angol nyelvtudás hiánya. Miközben a világ döntő része megegyezett abban, hogy az angolt fogadják el globális közvetítő nyelvnek, Kína erre fittyet hány. Mégis mi jogon kérhetem, hogy tanulják meg a „világ nyelvét”, amikor több kínai él a Földön, mint Európa, Észak-Amerika és Ausztrália lakossága összesen? Bár tudtommal nagyon nagy a kereslet Kínában az angoltanárokra, mégis kevesen beszélnek angolul (talán sokan tanulnak, csak kevesen beszélnek aktívan). (Igaz, hogy „felsőbb körökből” nem sok emberrel találkoztunk, szóval nem általánosíthatok, de nem igyekeznek kiszolgálni a külföldről beáramló turistákat, mert a latin betűs feliratokat sem viszik túlzásba.) A másik gond a kiejtés. Nem tudtuk eldönteni, hogy idegenvezetőnk milyen nyelven mondja a magáét – de mivel hozzánk beszélt, feltételeztük, hogy angolul – ennek ellenére két szót sikerült elkapnunk (Ming és Qing dynasty), a többi tényleg kínaiul volt (bár angolul). A taxisok nem tudják elolvasni a latin betűket, csak a kínai jeleket értik. Minden szálláshelyünk elérhetőségét leírattuk kínaiul (Szabin barátunk viccesen megjegyezte, hogy az állt a cetlin kínai betűkkel, hogy „kérlek, vigyél el az xy szállóba, közben tegyél velünk két plusz kört”), az utazási irodákban csak kínaiul beszélnek és minden utazási ajánlatukat kínai jelekkel hirdetik, és a turistainformációban is csak a funkciójukat (tourist service) tüntetik fel angolul, aztán megáll a tudomány. Szó szerint elvesztünk a kínai feliratok dzsungelében. Jegyvételkor a buszállomáson betoltam a kis ablakon a megfelelő oldalon kinyitott útikönyvet, hogy lássák, hova utaznánk (nem kockáztattam meg, hogy a kiejtésem alapján kérjek buszjegyet – ki tudja, hol kötöttünk volna ki). Az étlapokon szintén csak kínaiul tüntetik fel az ételeket (tisztelet a kivételnek). Olyan csúnyát is feltételeztünk, hogy azért nem tanulnak idegen nyelven, mert életre szóló kihívást jelent megtanulni kínaiul – mire megtanulják az alapvető jeleket, eltelik az élet. Egyik hotelünkben megszántak és egy kínai fordítóprogramba írhattam be, hogy city map és láss csodát, kaptam várostérképet!

 

Hatalmas belföldi turizmus. Tapasztalatunk alapján a külföldi turisták kiszolgálása nem képezi a kínai idegenforgalom fontos ágát. Ami nem is csoda, mivel naponta kábé tíz fehér turistát láttunk, hiába fordultunk meg a legforgalmasabb, leglátványosabb helyeken, pl. a Tiltott Városban, a Nagy Falnál, Lijiang Óvárosában.

DSC_0145_1.JPG

Netán azért tűntek „kevésnek”, mert beleolvadtak a töméntelen mennyiségű kínai közé, a nagy kínai masszába? Egymilliárdot meghaladó, kínaiul beszélő turistának könnyebb és sokkal gazdaságosabb/ megtérülőbb belföldi utazást nyújtani (tömve is voltak az utazási irodák), mint kb. százezernyi külföldinek (csak a hasamra ütöttem, nem tudom, mennyi külföldi fordul meg Kínában). Úgy tudjuk, a külföldiek túlnyomórészt ősszel keresik fel Kínát, amikor nem esik ennyit (szinte naponta) és nem ilyen kibírhatatlan a hőség (kb. 35 fok), illetve külföldi (otthoni) szervezéssel oldják meg kényelmesen a kiruccanást (légkondicionált buszból ki-be szállva a látványosságoknál és a szállodákban).

Egy félreeső pályaudvar:

DSC_0528.JPG

 

Kulturális különbségek

 

Krákogás, harákolás, köpködés, cigizés. Annyit a mintegy három hét alatt megállapítottam (valójában már az első napon), hogy jelentősek a nem verbális kulturális különbségek, a testbeszéd, a gesztusok, a mimika – a verbálisakról nem tudok nyilatkozni, mert nem állíthatom, hogy sikerült kommunikációnak nevezhető tevékenységet folytatnom bárkivel. Vannak társadalmak, közösségek, ahol úgy köszönik meg az ételt, hogy öblöset böfögnek, egyesek kultúrák képviselői megrökönyödnek azon, hogy a zsebünkben hordjuk a taknyunkat, mert ők úgy gondolják, jó helyen van az orrukban és folyton visszaszívják azt (azt hiszem, Indiában felkínáltam egy papírzsebkendőt egy velünk utazó, folyton – idegesítően – szipogó helyinek, de értetlenül nézett rám). Itt krákognak és köpködnek. Télen állítólag csillog a járda, illetve turhaeltávolítókat is alkalmaznak közmunkásként. A cigarettázás széles körű elterjedésére is felfigyeltem (Nálunk sem lenne más a helyzet, ha nem szabályoznák. Régi szoci csehszlovák filmekben teljes természetességgel gyújtottak rá irodákban, pályaudvaron stb.). Ha nagy a forgalom és dugóban állunk, vagy éppen csak unja magát a buszsofőr, rágyújt egy cigire, de dohányzó emberek is gond nélkül felszállnak a buszra.

 

Kifejezéstelen arcok és testmozgás. Ez volt a legmeglepőbb számunkra. Azon töprengtem, vajon a kommunizmus öröksége-e, viszont eszembe jutott az erdélyi szíves vendéglátás, a kubai mosolyok és „ha spanyolul is nyomom, akkor is beszélgessünk kicsit” hozzáállás, a vietnami kedvesség – itt azonban még a közös élmények (tánc, kártyázás, zenélés a parkban) sem csaltak mosolyt az arcukra. Mintha a szórakozás is kötelező lenne. Persze láttunk olyat is, hogy a kirakat mögött reggeli nyitás előtt tornáznak együtt az egyenruhába öltözött alkalmazottak, aminek már tényleg kötelező íze volt. Egyébként nyilvános tornagépeket is láttunk az utcán, akárcsak Bukarestben.

 

Mogorvaság. Az arcok kifejezéstelenek, ám egyben mogorvák is, legalábbis számunkra nem tűntek vendégszeretőnek és barátságosnak. A segítőkészség hiányát a közös nyelv hiányára vagy a kommunista rendszer örökségére vezettük vissza, bár más országban közös nyelv hiányában és kommunista előélettel is segítőkészek voltak az emberek. Meglehet, hogy „fentről” nem támogatják a külföldről beáramló turizmust, vagy fittyet hánynak arra, mennyi fehér jön el hozzájuk, hiszen a hazai turizmus is elég forgalmat generál. Egyéni szervezésben és kínai nyelvismeret nélkül messze nem Kína a legjobb célország, bár problémamegoldó készségünk és talpraesettségünk tesztelésére kiválóan alkalmas.

 

Nevetgélés. Ha nem tudják, hogyan viselkedjenek, nevetgélnek. Mivel az 1 milliárd 354 millió lakos közül kevesen jutnak el külföldre, és ritkán látnak külföldit, vihorásznak, ha meglátnak egyet, és még jobban, ha kettőt. Egy alkalommal négy (valószínűleg vidékről érkezett) asszony mutogatott rám feltűnően a metróban, sustorogtak, nagyokat kuncogtak. Kiszállás előtt odaszóltak, hogy „bye”, és mint a kislányok, úgy összesúgtak és vihogtak.

 

Hangos beszéd. Az embernek az a benyomása, hogy a kínaiak nem tudnak csendben beszélni. A taxisok ordítoznak a mobilba, az utcán és a metrón szintén ordítanak a mobilozók (ha mellettük állsz, egyenest a füledbe, hogy majd’ megsüketülsz), az egymás mellett álló családtagok sem tudnak normál hangerővel beszélni. Szerintem megszokták, hogy emelt hangon kommunikáljanak, hogy túlkiabálják a tömeget, és ha kevesebben vannak, akkor sem vesznek vissza a hangerőből. Ez viszont olyan benyomást kelt, mintha folyamatosan dühösek lennének, vagy mind nagyothalló lenne. A Lí folyón úgy ordított velünk a csónakot irányító asszony, hogy vegyük fel a mentőmellényt, hogy szinte berepedt a dobhártyánk.

 

Mobilmánia. Folyamatos a mobilozás, a mobillal való fényképezés. Akinek nincs a kezében mobil, másodrangú állampolgárnak érezheti magát. A kis mobilok itt talán már kimentek a divatból, elég sok a tablet, de főként a kettő közti átmeneti méretek dívnak. Természetesen a legdivatosabb, legmodernebb márkák vagy azok másolatai tűnnek fel a kezekben, és a mobilboltok is dugig teli vannak érdeklődőkkel és vásárlókkal.

 

Fotópózok és fotótéma. Külön téma, hogy milyen testhelyzetekben és arckifejezéssel fényképezkednek. Ilyen változatosságot még életemben nem láttam. Valamennyi ujj összes lehetséges kombinációja (összeérintett, félig begörbített, kinyújtott), kezek különféle szögben és magasságban tartása, úszás, repülés, balettozás, elölről, hátulról, alulról, minden elképzelhető pózban fényképezkednek. Remek, változatos és felejthetetlen szórakozást nyújt a fényképezkedő kínaiak látványa.

Azt azonban nem sejtettük, hogy mi is fotótéma leszünk. Titokban és nyíltan is fényképeztek minket, sőt a bátrabbak megkértek, hogy velünk együtt fényképezkedjenek – az ujjainkból V betűt formázva (beadtuk a derekunkat, de attól tartok, megjelentették valahol az interneten, és meglehet, hogy már tízmillió kínai lájkolt minket).

 

Az alvó nemzet. Az első alkalommal egy forgalmas kereszteződés (Tienanmen tér) szélén parkoló rendőrautó négy rendőrére figyeltünk fel, ahogy alszanak jobbra-balra csukló fejjel a villogó kocsiban (felügyelünk akkor is, ha alszunk – hasonló megfontolásból állítanak Romániában az út szélére üres rendőrautókat – csak ők nem az autóban pihennek, hanem otthon, feltehetően kényelmesebb pózokban). Egy belföldi reptéren a plüss pandamacikat kirakó lány elaludt a dobozon ülve, fejével a polcon. Bicikliken, tuk-tukon durmolnak egyet, dugóban a kormánykeréken is elalszanak (mi az ellenkező sávban haladtunk a rizsteraszoktól hazafelé egy hegyi úton, és a teherautó mögött állók nem sejtették, hogy a sofőr alszik és több száz méter „üres” útszakasz van előtte – és felébreszthetnék vagy kielőzhetnék).

 

Sorok. Őrült hosszú sorok kígyóznak a helyi buszra várva, és rengeteg mobilozó várakozik türelmesen a sorban (nem vártuk ki, hogy ilyen rendezetten szállnak-e fel). A metróban is sorban állunk minden egyes ajtó előtt – kettős biztonság szavatolja az utasok védelmét – két ajtón át tudunk bejutni a szerelvénybe. Az egyik egy külső kapu, a peron szélén, a másik maga a metróajtó. Néhány átszállóhelyen egyenruhás nők osztják szét a várakozókat a külső kapuk elé. Amint megáll a szerelvény, azonnal egyszerre rohamozzák meg a sorban állók az ajtókat, és a fel- és leszállók közt elkezdődik az ádáz küzdelem a ki- és bejutásért (állítólag az utasok létszáma mindig azonos marad :).

 

Metró, tömegnyomor, harc a túlélésért. Sok helyen éreztük azt, hogy meg kell élnem, túl kell élnem. Apró kütyüket árulnak egy aluljáróban, hogy jusson betevő falatra, vagy éppen fel akarnak szállni a következő metróra, hogy bejussanak munkába vagy hazajussanak. Mivel az automata csak pénzérmét fogad el és pénzérmék minimálisan vannak forgalomban, tömegnyomorban kell elérni a pénztár ablakához, amelyen mindenki egyszerre igyekszik benyomni a kezét a papírpénzzel – nem ritka az ablakra nyomott arcok látványa (rám vigyáztak és deformáció nélkül értem el az ablakot).

Metrójegyet csak aznapra lehet venni, előre nem, és csak azon az állomáson használatod fel, ahonnan indulsz. Egyébként Pekingben általában egy jeggyel (2 yüan = 70 forint) bejutsz a metróhálózatba és az összes metróvonalat használhatod (Sanghajban távolságtól függően változnak az árak). Ahol a metróvonalak érintkeznek, ott több az átszálló és egyenruhás nők segítenek beállni a sorba (egyenlő számban igyekeznek elosztani az ajtókhoz a felszállni vágyókat).

Persze azt korábban is tudtuk, hogy a lakosság sűrűsége szempontjából az ország nem éppen Namíbia vagy Mongólia…

Találós kérdés: Mit a legkönnyebb fényképezni Kínában? A tömeget.

Még egy megjegyzés a tömeget illetően: a pekingi metró forgalmának eddigi rekordja napi több mint tízmillió ember (10,27 millió), az átlag napi 7-8 millió. Mintha egész Magyarország metrózna.

 

A kreativitás hiánya. Egy hostelben szobát akartam foglalni két személyre. Erre megkérdezte a portás lány, hogy milyen szobát. Milyen szobájuk van, kérdeztem vissza. Milyen szobát szeretnék, kérdezte ismét. Milyen szobák közül választhatok, tettem fel ismét a kérdést. Azt én mondjam meg, milyen szobát akarok, módosított kicsit a kérésén. Te ülsz a portán, mondom, te tudod, milyen szobáitok vannak. Ez így ment egy ideig, amikor feladtam. Utánam fiatal srácok érkeztek, végül azt mondták nevetve, hogy „luxury”. Lehet, hogy az értetlenség is a hiányos angol nyelvtudásra vezethető vissza, vagy tényleg nem kreatívak (vagy a főnök azt mondta, ezek a kérdések kötelező jellegűek, de azt nem mondta, hogy kínáljon fel választási alternatívát).

 

Ellenőrzések

 

Sok rendőrautó és rendőr. Az viszont előfordul, hogy csak látszatra őrködnek és felügyelnek, és olyan tejfölösszájúak, hogy egy légy sem ijed meg tőlük (tizennégy évesnek néznek ki, lóg rajtuk az uniformis).

 

Csomagellenőrzések. A metróállomásra, a buszállomásra, a pályaudvarra stb. csak úgy juthatsz be, ha egy automata „átvizsgálja” a táskádat (a monitort felügyelő alkalmazott nem ritkán alszik). A Tienanmen térre is úgy léphetsz be, ha egy szerkentyű belepillant a táskádba. Ráadásul az országutak szélén nem egy helyen kordon van – gondolom, a tömegek mozgásának szabályozására (az úttesten sem lehet átjutni, csak óriási kerülővel).

A kínai testalkat – soványak és kövérek

 

Testalkat. Kétféle kínai tűnt leginkább a szemembe, az ultra vékony és a felfújt lufi. A kétdimenziós – akit ha „élével” áll, nem is látsz – állítólag a folyamatos rizskúrának és a szüntelen teázásnak köszönhetően őrzi meg karcsú alakját, a pufi pedig – a fej és a has körzővel rajzolt két gömb, apró, kilógó végtagokkal – előszeretettel hódol étkezési szenvedélyének. Pekingben élő ismerősünk, Dávid azt mondta, átlagos derékbőségük kétszer annyira nő, mint a GDP.

 

Étel-ital

 

Tea – a tea nemzeti ital, és tea mindenek felett! lehetne a kínaiak jelszava. Mindenhova hordják magukkal kis flakonjukat, amit többször felöntenek (van benne egy szűrő). Még a fagyi is teaízű (ez nem baj, de amikor más ízre számítasz – bármire, de nem teára – meglep az erős zöldtea-aroma). Nem tudom, isznak-e a kínaiak vizet.

 

Teaceremóniák – a trükközés nagymesterei a teaceremóniára invitáló – angolul jól beszélő – helyiek. Az utóbbi kelt gyanút – a folyékony angoltudás. Leülnek melléd Sanghajban a Bundra, érdeklődnek, merre jártál és hova készülsz, majd amikor beindult a csevegés, teázóba invitálnak. Pekingben úgy környékeztek meg, hogy fényképezzük le őket. És ugyanaz a szöveg, üljünk be valahova. Lehet, hogy tényleg csak ismerkednének, gyakorolnák az angoljukat, de van néhány ismerősünk, aki jókora összeget hagyott ott pár korty teáért és egy kis angol társalgásért. Bizonyára tanulgatják otthon a fővárosok nevét, mert Magyarország hallatán azonnal kapcsoltak. Férjem azonban egy idő után kicselezte őket: Transylvania, mondta, és a kezdetek kezdetén megrekedt a beszélgetés.

 

Ételek – A pekingi utcán különféle tálakból előmászó csigák, rákok, továbbá kagylók, tintahalak, de tücskök, bogarak, pondrók is kaphatók, és láttam grillezett skorpiót ropogtató fiúkat is (előttem árulták egy standon, de nem kaptam rá gusztust). A teknőshús sem ritka, az ember kiválaszthat egy még élő teknőst, ott mászkál az étterem előtt egy lavórban.

DSC_0511.JPG

Hálók alól méretes varangyos békák is kukucskálnak. Sült csirkeláb, disznóláb lépten-nyomon. Érdekes párbeszéd zajlott két útitársunk között: nem tudták eldönteni a kiejtés alapján, hogy kacsáról vagy kutyáról beszélnek, mire invitálják egymást – duck vagy dog (dak, ennyit hallottunk többször egymásutánban). A hangutánzás is szükségesnek bizonyult egyes húsfajták megállapításéhoz (hápogás, ugatás stb.)

Ricsi az utazási irodában azt mondta: egy kínai gazdasszony konyhájában nincs szemetes. Minden alapanyagot felhasznál.

 

Egyéb furcsaságok

 

Esernyő. Mindenfajta időjárási viszontagságra megoldást kínálnak az esernyők. Színesebbnél színesebb, festett és hímzett mintás esernyők.

DSC_0311.JPG

Egyrészt kiegészítőnek sem utolsók, másrészt hasznosak. Esernyőként és napernyőként is használatosak, néha sapkaként helyezhetők kis „körgyűrűvel” a fejre. Mi azonban azt tapasztaltuk, hogy életveszélyesek, bármelyik pillanatban kiszúrhatják a szemünket. Kint élő ismerőseink azt ajánlották, használjunk mi is ernyőt, így távol tarthatjuk magunktól a veszélyt.

Furcsa kütyük és műanyag. A pekingi aluljáróban, utcaszéleken és mindenféle piacon előfordul például elemre működő, lopakodó katona, és ezerféle hangtalan vagy csipogó örökmozgó csudacsoda, például menetelő robotok, ficánkoló műanyagállatkák stb. A sípoló gumicsirke az egyik kedvenc, minden járókelő megnyomogatja… A műanyag mindenütt jelen van: elvittek a tong kisebbség életét bemutató műfaluba, műhidakkal, műépületekkel, és az utcán is megkopogtattunk egy teljesen fának kinéző valamit, ami kongott. A Lí folyón bambusznak kinéző műanyagcsónakokkal vittek csónakázni.

 

Ellentétek. Csillogó-villogó felhőkarcolók és apró, „ósdi” piacok. Egyrészt a mellem verem, másrészt a pici vagyok életérzés. Egyik oldalon a jómód, a másikon az alig-élek-meg feeling.

DSC_0321_1.JPG

Hogy biztosítsák a megélhetésüket, húzzák-tolják kis boltjaikat, vagy a vállukon cipelik mérlegüzleteiket, míg mások modern palotákban keresik meg a kenyérre valót.

 

Óriási méretek és távolságok. Kínában minden hatalmas, maga az ország és az országban található települések is. Néha azzal szórakoztunk, hogy „biztos egy félmilliós kis faluból érkezett a nénike”. Itt nyújtózik a világ legnagyobb tere, a Tienanmen tér (ez a nagyzolási mánia más kommunista államokban is jelen volt, pl. Ceausescu épített egy megaparlamentet). Fél Európányi távolságot meg kell tenni az újabb látnivalóig, a repülés drága, a vonatozás pedig hosszan tart és fárasztó (bár vonatoztunk volna – a célállomást még csak-csak megmutattuk volna az útikönyvben, de attól tartottunk, hogy az időpont elmagyarázása akadályokba ütközik).

 

A kínaiak másképp szocializálódtak, más érvényesülési mintákat követnek, más az ízlésük, más módon élnek túl. Ha van egy kis hely, besurrannak – gyalogosan, biciklivel, mopeddel, autóval. Feleslegesek a zebra-felfestések az országutakon – átsurrannak bármikor, és amikor a gyalogos kap zöldet, akkor sem fékeznek (légy ügyes, ha át akarsz jutni). Kína azok számára jó választás, akik tudnak kínaiul vagy Kínát tanulmányozzák, és azok számára, akik szeretnek elveszve lenni. Teljesen más, mint az eddig ismert ázsiai államok nagy része. Aki szereti a tömegnyomort, a kiabálást, a lökdösődést – az utóbbi előnye, hogy te is visszalökdösődhetsz és senki sem néz rád csúnyán, sőt talán szégyenlősen vissza is mosolyog, ha egyáltalán észreveszi –, meg azt, ha egy szavadat sem értik (még az internetet, a metrót és a bankot is másképp nevezik), jöjj Kínába! Viszont van sok látnivaló és finom gyümölcsök: mangosztán, maracuja, kókusz, sárkánygyümölcs (az utóbbi a csomagolás alapján vietnami import). És tiszteletre méltó történelmi nevezetességek, számos szentély, hosszan kanyargó Kínai Fal, lenyűgöző építészeti hagyományok stb. De be kell vallani, hogy nem éppen egy pihentető kirándulásnak néz elébe, aki egy repjeggyel a zsebében Kínába megy. Legalábbis férjem a nyaralásunk végén felsóhajtott: alig várom, hogy otthon végre kipihenjem magam!

A bejegyzés trackback címe:

https://penzestimi-kalandozasai.blog.hu/api/trackback/id/tr75516383

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gabardin 2013.09.17. 08:39:22

Azt hiszem neked a pohár félig üres. Két gyerekkel voltunk Kínában és fantasztikus élményben volt részünk.
Az emberek barátságosak, a fiatalok többsége beszél angolul és segítőkészek is. Olyan érzésem volt olvasás közben, hogy egy-egy eseményből általánosítasz. A Mamma mia jelenete jut eszembe: légy spontán!

_ef_ 2013.09.17. 11:24:05

Dél-Kínában mindenhol latin betűvel is ki volt minden írva, a metróban mind Kantonban, mind Sechuanban, de még az olyan alig néhányszázezres porfészekben, mint amilyen GuiLin is, angolul is bemondták az állomások nevét. Angolul egyáltalán nem volt nehéz elboldogulni, és ha csak néhány szót tud az ember kínai nyelven, akkor különösen igyekeznek az idegen kedvébe járni. A neten lényegesen több információhoz jut az egyszerű turista, mint akár csak Magyarországon, előre letölthetők voltak a közlekedési hálózatok, menetrendek.
Persze, egy más világ, más szokásokkal. Én speciel nagyon jól éreztem magamat ott.

erdomester2 2013.09.17. 15:09:21

Egy ismerősöm Pekingben volt és mondta, hogy a harmadik taxisnak tudta kézzel-lábbal elmutogatni hogy melyik hotelbe akar menni, mert se angolul se a hotel nevét latin betűkkel nem tudta elolvasni egyik sofőr sem. Végül talált egy járókelőt aki leírta neki.. szóval lehet hogy általanosít a szerző, de sok mindenben valószínűleg igaza van.

pétiti 2013.09.18. 10:08:58

@gabardin: Örülök, hogy jól éreztétek magatokat. Sokan lelkesednek Kínáért, többen ajánlották nekünk, ezért is esett Kínára a választásunk, és nem is bántuk meg. Számos felemelő élményben volt részünk, például a Himalája-túrát, a rizsteraszokat, Lijiangot ki nem hagytuk volna. Szerencsére az embereknek más tájak, kultúrák (és még folytathatnám a sort: könyvek, filmek stb.) tetszenek, felelnek meg jobban az elvárásaiknak, ízlésüknek. Nem volt szándékom általánosítani, csak a három hét élményeiből leszűrt tapasztalataimat írtam meg, meglehetősen kritikus hangnemben.
süti beállítások módosítása