Átlagosan tíz-tizenkétezer méter magasságban repülünk, ezer km/óra sebességgel, hogy eljussunk a déli féltekére, a Kalahári- és a Namíb-sivataggal, fű- és bozótszavannákkal borított Namíbiába. A második gépen megorroltunk az utazási irodára, mert kiderült, hogy nem egymás mellé foglalta a jegyünket, de a Lufthansa készséges sztyuardeszkája elintézte, hogy egymás mellé üljünk. Elvégre nászúton vagyunk! Szimpatikus, hogy nem éretlen, buta mosolyú sztyaurdeszkák szolgálnak fel, akik a „Tea or coffee” és a „Beef or chicken” mondatok ismétlésére születtek, hanem érett, harmincöt év feletti nőkkel lehet szót érteni. A kaja sem az utolsó, és többször tértek az italokkal.

A biztonsági előírás ismertetése közben Istvántól megtudtam, hogy a legtöbb repülőbaleset a földön és a föld közelében történik, a felszálló és leszálló gépek között, és a legtöbben így halnak meg. Azt hiszem, jobbkor nem is juthattam volna ehhez az információhoz. Erre kijelentettem, hogy kedvem támadt egyet csúszdázni, mire István így reagált: majd csúszdázol a játszótéren.

Bruttó huszonegy napot töltünk Namíbiában, saját szervezésű felfedezőkörúton. Rendeltünk egy kocsit, első éjszakára foglaltunk szállást, és töménytelen mennyiségű infót olvastunk. A reptéri ellenőrzéseken fennakadás nélkül átjutottunk, ugyanis a namíbiai vízumot a budapesti Namíbiai Konzulátuson időben beszereztük (bár csak tegnap ugrottunk be értük), ők meg Bécsbe küldték el útleveleinket. A vízum nem ragasztott, mint általában, hanem egy pecsét. A konzulátuson megtudtuk, hogy két átszállás nélkül is eljuthattunk volna a célországba, ugyanis novemberben indul a Diamond Trophy jótékonykodási kalandtúra a namíbiai gyerekek megsegítésére, amikor jeeppel keresztül-kasul bejárják az országot. És charterjárattal repülnek hipp-hopp a célországba… Az is kiderült, hogy a legtöbb magyar vadászati céllal keresi fel Namíbiát.

István Frankfurtban, majd Johannesburgban leszállás után konokul mondogatta az orra alatt, hogy Smoking room… Ennyire hiszel a szavak erejében, kérdeztem. Erősen összpontosíthatott, mert hamarosan belebotlottunk egy dohányzóterembe.

A Frankfurt-Johannesburg repülőút egész nyugis volt. Jumbo Jettel utaztunk, hivatalos nevén Boeing 747-tel. Termetes, kétszintes utasszállító. Eddig még csak emeletes buszon utaztam, emeletes repülőhöz nem volt szerencsém. Szép ívű az orra.

A johannesburgi reptéren gazdag az árukínálat: nemzetközi és helyi szuvenírek kínálják magukat a polcokon: kiterített zebra- és antilopbőrök, zsiráf- és elefántszobrok, ékszerek, színes szőttesek, tálak, fejszobrok.

A vékony, eltúlzottan magas figurák igen megnyerték a tetszésemet! Meg a színes nyakkendők! Javaslom is Istvánnak, hogy vegyen sárga, elefántmintás nyakkendőt, jól mutatna a tárgyalásokon.

Nem vesz. Inkább a mandzsettagombokat nézegeti. Addig én kezet fogok egy gyöngyből készült Mandelával. Igazi műremek!

A szálló udvarán fiatalok lézengenek, az internet előtt és a konyharészlegen üldögélnek, meg a kis medence szélén beszélgetnek, napoznak, megmerülnek a vízben. A bárban este 9.45-ig rendelhetünk, olvasom, és 10-ig szolgálnak ki. Dohányozni tilos. Pálmák, lila futónövények, vízilószobor, élő kutya, amely a medence vizét lefetyeli.

A város tiszta, kulturált, fejlett, üvegablakú üzletek kirakatai kínálják a busman és egyéb árukat.

Elhaladunk a KFC mellett, a zöld színű századfordulós vasútállomást és a lutheránus Christuskirchét is megnézzük.

Feljegyzés készült Windhoekban, 2010. szeptember 16-án.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.