Az Atlanti-óceán partjára, Lüderitzbe
2010.10.18. 13:14
4. nap
Éjjel a szél és a sátorra pergő homokszemek neszére aludtam el, és egyszer huhogás ütötte meg a fülem. Férjem azonnal elaludt, de bosszúsan azzal kelt, hogy Nem szeretem a nomád életet.
Éjjel lehűlt a levegő, akár tegnap este. Ha egy terepjáró tetején hordozható sátorral érkeztünk volna, kevesebb gondunk akadna a sátorállítással és összerakással, és kevésbé lennénk porosak. De egy terepjáró dupla annyiba kerül, mint egy normál kocsi. A jeep és a terepjáró, a land rover és a range rover, az allroad és az offroad szavak jelentését boncolgatjuk. Szerintem mind ugyanaz.
A kanyon déli részére nem készülünk, bár járható az út, és forró vízforrások bugyognak, fürdőt is vehetnénk. Inkább új környéket és várost fedezünk fel, a bajor Lüderitzet, amelyről mindig Lübeckre asszociálok, amikor meghallom. Visszafelé haladunk a köves úton, a betonút felé, és lefényképezek egy „Vigyázz, nincs kerítés” figyelmeztetést. Tegnap nem vettem észre, és ha nem figyelmeztetnének, talán észre sem veszem, hogy eddig mindenhol volt, most meg nincs. Jó nehéz lehetett az ország összes országútja mellé kihúzni a botok közé a kerítésdrótokat. Zebrára is figyelmeztetnek. Erre fel a távolban, a sárga fűben feltűnik egy békésen legelésző zebracsorda. Fekete köves, majd száraz bokros sáv után egyre közelebb kerülünk hozzájuk, távcsővel figyeljük őket. A szél nekünk kedvez, nem érzik a szagunkat. De észrevesznek és összezárnak. A földben apró lyukakat kerülgetünk. Csaknem kígyók bújnak meg bennük? Egy tekert szarvú kudu hímet is megpillantunk, majd átfut előttünk egy vándorantilop.
Visszatérünk oda, ahol letértünk a betonútról, és bámulatos látvány fogad. Hatvan kilométerre Keetmanshooptól teljesen erodált hegyek között haladunk. Mintha ősi, lekopott piramisok között járnánk. Még egy ideig – valószínűleg jó ideig – ellenállnak az időjárás viszontagságainak. A sapkájuk elkülönül a testüktől, kemény és olykor csipkézett, majd alattuk málló hegy húzódik, csúsznak le oldalán a kőrétegek. A sík vidéken kecskék legelnek. A híres Sperrgebiet, vagyis tiltott zóna vagy lezárt terület felé tartunk, az ország délnyugati részébe. Itt értek partot az első gyarmatosítók, ma azonban ide jut el a legkevesebb turista. Kolmanskop a világ egyik leggazdagabb városa volt, szerencsevadászok érkeztek ezekre a területekre, hogy megszedjék magukat a gyémántból és jómódban éljék le életüket. Ma már homok lepte be az egész várost, a területet pedig nemzeti parkká kiáltották ki, és csak terepjáróval, engedéllyel, szervezett módon látogatható.
Ausról olvasok, útközben megnézhetnénk egy német hadifogolytábort, de sajnálatos módon rossz minőségű az út, nem reszkírozunk. Ennek a résznek elég szélsőséges és megjósolhatatlan az időjárása, mikroklíma uralja. A tél hideg, még hó is előfordulhat, a nyár pedig forró. Amikor kiszállunk fényképezni, majd’ megfagyunk!
A kietlen, zord hegyek után szavannás-bokros rész következik, majd párszáz méteren zöld fák is felbukkannak. A mélyedések zöldebbek, de a folyókban száraz évszakban nincs víz, még erecske sem folydogál, csak homok fedi. Honnan szívnak magukba annyi nedvességet, hogy zöldelljenek? Esős évszakban kéne visszajönni, olyankor zöldbe, virágba borul a táj, sóhajt a férjem.
Folyamatosan egyenes országút szeli ketté a téglaszínű tájat. A GPS-en napok óta szüntelenül egyenes vonal jelzi a képernyő közepén az utat. De nem kapcsolhatom ki, férjem szereti nézni. Nehogy eltévedjünk az egyetlen országúton. Száz kilométerenként kábé öt autóval találkozunk. Csak villanypóznák és kerítés. Sárga fűcsomók és kősivatag. Síkság. Nehéz lenne ebben a tájban bújócskát játszani, jegyzi meg férjem.
Aus mellett haladunk el, 1,3 kilométernyi út vezet a sírokhoz, de tönkretenné a kocsinkat. A német hadifogolytábor után nyársas antilopra figyelmeztet egy tábla, és fel is bukkan pár antilop, majd a vadlovakhoz térhetünk le. A Garub panen járunk, ahol mesterséges itató köré gyűlnek az állatok. Wild horses view point. A lovak története nagy kétely: hogyan kerültek a „vadonba”? Valószínűleg elszabadult egy szállítmány, és azóta szabadon élnek. Már útközben is látunk egy csoportot, aztán még többet. És struccokat. Elégedett vagy, kérdezi férjem. Túlságosan is. Fülig száj. Lapátfülű rókák. Pipálhatod ki az állatokat a könyvben.
A sárga füves területet lankás-dombos rész követi. Lecsapott fejű piramisok. Szétfolyó kőhalom-hegyek. Egyszer teljesen megadják magukat ezek is a természet romboló munkájának, a nap, a szél, az eső szétmorzsolja őket és kősivatag lesz belőlük. Szét fognak porladni. Erózió lassított felvételen, egyenes adásban. Aztán semmiből kinövő, csipkés hegyek. Remegő levegő, délibábok. A felhők lába a földig ér, vagy onnan nőnek ki. Tűz a nap, mégis csak 18 fok van. A hideg levegőt állítólag a Benguela-áramlat szállítja délről az Atlanti-óceánon. A parton nem ajánlatos sátrazni, mert szétfúj a hideg szél. Még hogy szubtrópusi ország! A partokon meg átfagy az ember!
Az ember úgy érzi magát, hogy kihalt az emberiség, és csak ő maradt életben. Olyan világvégi ez a táj. Folyton úgy érzem, hogy a semmiből tartunk a semmibe. De ez már tényleg a semmi. Ez Pink Floyd. Csak a fekete út, a narancssárgás kősivatag, fehér felhőket vonzó vörösesbarna hegyek. Az ember keze nyomát csak az országút, a vasúti sínek és a villanypóznák viselik magukon.
Lüderitz előtt száz kilométerrel holdbéli táj kezdődik, de túlvilági tájnak is nevezhetnénk. Nyílt tér, a látóhatár alján felhők fehérítenek. Pasztellszínek. 300 km-t tettünk meg, sehol nem kereszteztünk várost, falut, benzinkutat, kajáldát. Korog a gyomrom. Aki nem gondoskodott élelemről, magára vessen. Aztán a szavanna, a hegyek és a síkság után megjelenik a sivatag. Húsz kilométerrel Lüderitz előtt SAND felirat figyelmeztet a homokra. 60 km/órás sebességkorlátozás. WIND tábla többször is felbukkant útközben. Fúj a szél, hűvös van, de a homokon játszik a napfény. Tegnap 35 fok volt, ma 18 fok van.
Homokátfúvások. Nincs, ami felfogja a szelet. Fekete lávafolyások megdermedve. Ámulat és bámulat. Felcsillan az óceán vize.
Kábé 400 km-t teszünk meg a Fish Rivertől Lüderitz városába. Egyetlen gyerek biciklizik az utcán. Újabb kihalt város. A Nest szállóba botlunk a parton, csodás kilátással az óceán vizére, luxussal, borsos árakkal. A város szélén 500 namíbiai dollárért ajánlanak szállást, de a szomszédos 300 dolláros magánszállásra is figyelmeztetnek. Kedves szállásadónk térképet vesz elő, vacsorahelyeket és nevezetességet ajánl. A Ritzben ennénk, de vasárnap zárva van, pedig az öbölre néz. Végül a Bay Viewben eszünk halászlét, gombalevest és fokhagymás kagylót, fish and chipset 215 NAD-ért. A szálló, nevével ellentétben nem néz az öbölre.
A szobánk falán egy oldalas ismertető lóg a falon. Nem jó, ha egy városról egy oldalon minden bemutatható, állapítja meg férjem, és az főként gyanús, hogy úgy kezdődik, hagyd el a várost, menj Kolmaskopba…
A város csinos, rendezett házaival német kisvároskára hasonlít, csak éppen a sivatag szélén, az óceán partján, a holdtáj szomszédságában terül el. Van benne bőven látnivaló és felfedeznivaló. A kikötőben hajók horgonyoznak, az ólomüveg ablakú Felsenkirche, vagyis Sziklatemplom fenségesen emelkedik a Gyémánthegyen a város fölé, a szecessziós stílusú Goerke-ház berendezése is pommpás. És a Lüderitz-félsziget, a környező öblök, fjordok, szigetek flamingók, pingvinek, fókák otthona. Eddig látott állatainkhoz – majom, pocok, strucc, zebra, vándorantilop, nyársas antilop, kudu, vadló, lapátfülű róka, újabbak csatlakozhatnak.
A gyémántbányászat központjában hajtjuk álomra a fejünk.
.jpg)
.jpg)
.jpg)
Feljegyzés dátuma: 2010. 09. 19.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://penzestimi-kalandozasai.blog.hu/api/trackback/id/tr42380771
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.