Gyerekkorom egyik kedvenc könyve került néhány hete a kezembe. Más szemmel néztem az újvári lakást, más tárgyakat fedeztem fel benne, mint korábban. Minden megváltozott, amióta üres a lakás. Beleborzongok egyrészt a hiányba, másrészt a többletbe. Nincs többé, aki várt, de megsokasodtak és elárasztottak az emlékek.

A polcokról gyerekkorom és ifjúságom világa köszön vissza. Hosszasan nézem a madarakat, virágokat, lepkéket ábrázoló, kissé giccses borítóképet, és felidéződik bennem az az időszak, amikor faltam a kötet lapjait. Nem szoktam kétszer elolvasni könyveket, csak kivételes esetekben (pl. Szerb Antal Utas és holdvilág című remekművét), de ifjúságom egypár napját felidéző kötetét ismét a kezembe vettem. Szeretem az ifjúsági regényeket, ahol barátságokról, a föld és az eső illatáról írnak, ahol valami titok lebeg. A Két Lottit vagy a Május 25-ét, vagy Lassie-t és a Tüskevárat.

A könyv két elkényeztetett, magára hagyott gyermek találkozását írja le, és a közönyös környezetükből való menekülésüket. Egy kislányét, akit elhanyagoltak és egy kisfiúét, akivel elhitették, hogy halálos beteg. Az egyik gyerektől meggyógyul a másik, meg a tavasztól és a kerttől. Mindkettejüket kitaszították, de együtt fel tudják fedezni a csodákat. A könyv számomra a titkos kert, ahova jó belépni. Kérdésekre ad választ: Hol a kert kulcsa és kapuja? És honnan származik az éjjelente felhangzó sírás?

A könyvet elhoztam magammal. Nyüzsgött körülöttem a főváros, de lélekben a titkos kertben jártam. Többek közt ezért is jó olvasni: hogy a könyv elrepítsen máshová.

F. H. Burnett, A titkos kert.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.