Fél nyolckor teszünk egy rövid sétát hosszúra nyúlt árnyékainkkal a tengerparton, majd a parton elfogyasztott kiadós reggeli után irány vízimadárnézőbe!

Az irodában egy ötvenes dán házaspár is társul hozzánk (állítólag a főszezon miatt helyben nem sikerült autót bérelniük, így hát tömegközlekedéssel fedezik fel Kubát - bőven van rá három hónapjuk). Az irodai alkalmazott azt javasolja, hogy a belépődíjat (10 CUC fejenként) fizesse be mindenki maga után, a guide díját (10 CUC) pedig a fuvarért cserébe utasaink állják. Együtt indulunk egy erdőn keresztül a mangrovével szegélyezett lagúnába. Idegenvezetőnk az előttünk haladó kocsiba száll be húszas éveik elején járó orosz turistákkal.

Húsz-huszonöt éve nálatok is hasonló lehetett a helyzet, említik a dánok. Egy kicsit nosztalgiázhattok. Bizonyára jó visszaemlékezni, fűzik hozzá kedvesen, de nem kívánjátok vissza azokat az időket. Bólogatunk. (Később ázsiai élményeink is szóba kerülnek, és egyetértünk velük abban, hogy Ázsia előnye, hogy Kubánál sokkal olcsóbb, viszont Ázsiában jóval kaotikusabb a forgalom.)

Kezdetben erdős, majd mocsaras területen szeljük az igen hepehupás országutat. A mangrove több szempontból is hasznos: ezek a bokrok víz felett és víz alatt is menedéket nyújtanak többek közt madaraknak, rákoknak, halaknak, védelmet biztosítanak a kicsinyeiknek, hogy felnőhessenek. (Mangrovéról egy nem Kubán készült felvétel: www.youtube.com/watch?v=o95KMy1Njv8).

Hogy belekóstolhassunk a csodás madárvilágba, kénytelenek vagyunk olykor megállni és rövid sétával eljutni olyan helyekre, ahol megpillanthatunk néhány madarat, például első alkalommal négy fiatal flamingót figyelhetünk meg közelről. A kicsik még nem nyerték el a felnőtt flamingók narancssárgás színét. (Míg namíbiai társaik rózsaszínűek voltak, a kubaiak narancsszínben pompáznak, de valójában az étlap kínálatától függ, milyen színt nyer tollazatuk.) Olykor egy-egy kilátónál is lefékezünk és néhány lépcsőfokot megtéve magasból térképezzük fel a madárkínálatot.

Később már közvetlenül az út mentén is megpillantunk madarakat, nem is kis számban. A távolban feltűnnek a nyakukat nyújtogató, enyhén visszahajló csőrükkel a vizet szűrő vagy széttárt szárnyakkal helyet változtató felnőtt flamingók. Sikerül megpillantanunk fehér és barna pelikánokat, melyek bőrös csőrében annyi eledel fér el, amennyi a bendőjükben (a kihalászott hallal együtt temérdek mennyiségű vizet is lenyelnek).

Flamingókon és pelikánokon kívül látunk nagy mennyiségben kormoránt, íbiszt, gémet és kacsát. Egy kanalas gémet is felfedezünk, de csak távcsövön keresztül vehető ki kanálszerű csőre.

Madár bőven akad a Zapata félszigeten, ezért nevezik valódi madárparadicsomnak, csak télen költöznek át Észak-Amerikába. Meg kell állapítanunk, hogy változatos ennek a védett területnek az élővilága, amely számos madárnak ad otthont. Kedvemre való, hogy ilyen szabályozott módon látogatható, hogy nyugodt életteret biztosítanak a madarak és egyéb élőlények számára, hogy azok békésen falatozhassanak, szaporodhassanak és tengessék mindennapjaikat.

A látvány csodálatos, de legszívesebben átraknám a rossz irányból sütő napot, mert a nappal szemben a bokáig érő lagúnában pálcikalábakon álló, hosszú nyakú kecses madaraknak csak sötét árnyképei rajzolódnak ki előttünk.

Az út végén egy stégen besétálhatunk a víz fölé, és felmászhatunk egy magasan tornyosuló kilátóba, ahonnan belátjuk a környéket. Itt már madár nincs, pedig micsoda kilátás nyílna a madárcsapatokra! Csupán két állatot fedezünk fel: az egyik bokorban egy zöld gém bujkál az égő napfény elől, az orosz fiatalok pedig mutatnak egy sekély vízben araszoló rákot.

Felajánljuk a dán házaspárnak, hogy elvisszük őket Cueva de los Peceshez, mi pedig folytatjuk utunkat Punta Perdizbe és Playa Girónba. Azt mondják, nem aggódjunk, nem gond visszajutniuk, ha nem lesz busz, szívesen gyalogolnak, a közeljövőben az El Camino zarándoklatot is szeretnék abszolválni. Szimpatikus ez a hozzáállás. Mielőtt útra kelnénk, a szállásainkon felkapjuk hátizsákjainkat, kifizetik az irodában a vezetőnket, majd Cuevában elbúcsúzunk.

Az országúti bárnál megkapom újabb szülinapi ajándékom, egy friss kókuszdiót. Miközben szívószállal a levét szürcsölöm, egy köveken napozó rozsdabarna kígyót veszek észre a bódé mögött. A kígyót is a szülinapi ajándékaim közé sorolom, akárcsak a reggeli tengerparti sétát vagy a madárlest (valójában az egész napot, sőt az egész kirándulást cakompakk).

A pár kilométerre fekvő Punta Perdiz a következő megállónk, ahol egymást váltogatják az orosz, angol és német turistacsoportok. Akárcsak Cuevánál, itt is meglepetéseket tartogat számunkra a tenger. Párom egy korallzátony felett lebegő mozdulatlan halra lesz figyelmes, olyan mintha döglött lenne, de ez megtévesztő hadművelet, csak az áldozatára les. Később kiderül, hogy a szakirodalom tűzhalnak nevezi, de bárhogy is nevezzük, örülünk a látványnak. Látunk még csíkhalat, és valószínűleg egy barracuda úszik el a távolban, majd egy átlátszó, rák nyomában araszoló, földhöz tapadó lepényszerű halat, amely szinte egybeolvad a környezetével, végül egy aprócska ráját. Nagy az öröm!

A Disznó-öböl partján körbefutó országút közvetlenül a türkiz tenger mellett húzódik, és káprázatos kilátás nyílik az olykor bokrok vagy fák takarta, tündöklően világoskék sekély vízsávra és a mögötte elterülő mélykék óceánra.

Playa Girónban az országút kanyarját figyelmen kívül hagyva szinte befutunk egy hotel parkolójába, az őr azonnal ajánl egy casa particulart meg búvárirodát. A település világvégi, lepusztult helynek tűnik, a parton nem sorakoznak casák, mint Playa Largán, csak a faluban, de ott lépten-nyomon. Cienfuegost 96 km-re hirdeti a tábla. Döntenünk kell, maradunk-e Playa Girónban és tengerparton töltjük a reggelt, vagy tovább haladunk Cienfuegosba, ahol újra városélményben lenne részünk. Négy óra felé jár, ideje döntenünk, ha sötétedés előtt oda szeretnénk érni.

Tankolnunk kell, a benzinkúton párom útlevelét is elkérik. A benzinkút szomszédságában áll a repülővel, tankokkal, mártírok falával körülvett múzeum. Több turista lézeng körülötte, egy árus fából készült madarakat (endemikusakat :) és élénk színű festményeket árul. A múzeumban a Disznó öbölbeli partraszállás történetét fényképek, kordokumentumok, lőfegyverek dokumentálják.

A Disznó-öbölbeli (Bahia de Cochinos) invázió érdekessége, hogy nem amerikaiak, hanem egykori kubai állampolgárok támadták meg Amerika nevében Kubát, és a szerencsétlen kimenetelű hadművelet eredményeképpen kubai emigránsok lelték egykori hazájukban halálukat. Amerika és a kubai emigránsok úgy vélték, hogy a Kubát felszabadító csapatok az egész országban jelentős szimpátiát váltanak ki, az emigráns kubaiakhoz csatlakoznak a Castro politikáját ellenző, hazájukban ragadt kubai lakosok, és a győzelem glóriája ragyog majd fejük felett. Azonban Castroék győzedelmeskedtek, több okból kifolyólag: például jobban ismerték a lagúnás-mocsaras Disznó öblöt, ami egyébként sem éppen ideális partraszállási terület és az amerikaiak (CIA) legnagyobb titokban tervezett lépései is ismertek voltak számukra. Az akcióval Castro csak jól járt: az amerikai hadifoglyokért cserébe 53 millió dollár értékben kapott gyógyszer-és élelmiszersegélyt.

Még besűrítjük a programunkba Caleta Buenát, a Playa Giróntól 8 km-re fekvő paradicsomi tengerpartot, és ha lenne szálláslehetőség, maradnánk. Türkizkék vize merülésre csábít, de fél öt felé jár, és végül úgy döntünk, hogy Cienfuegosban éjszakázunk.

Arany fényben suhanunk a két oldalt bozótossal szegélyezett országúton banánültetvények, rizsföldek és legelők mellett. Egy faluban a főút földútba torkollik – amikor körülnézünk, hogy merre tovább, egy járókelő hüvelyujját lazán elfordítva jelzi a derékszögű kanyart. Egy vasúti átjáró után frissen aszfaltozott úton gördülünk cukornádültetvények és szántóföldek rövidebb-hosszabb sávja mellett. Inkább autókázunk vidéki utakon, mint az egyhangú autópályán.

Stoppossal érkezünk meg Cienfuegosba, útközben vettük fel ezt a középkorú, illatos hölgyet. A főutcán száll ki, ahol a kirándulásunk során többször látott nemzeti sportot, a baseballt űzik, elég rendhagyó módon: sokszor egyszerű bottal és műanyagkupakkal, az út egyik oldalán az egyik játékos, a túloldalon a másik.

Először a belvárosban próbálunk szállást találni, ahol hiába is keresgélnénk, mert a külső kerületben fogadják magánszállások a vendégeiket. Máskor nem érkezünk hét után sehova, fogadkozunk, mert sötétben nehezebb a szálláskeresés. Mindenütt teltház van, nehezen találunk üres szobát.

Az étteremkereséssel sem nagyobb a szerencsénk, mert az ajánlott Casa Prado mellett elsuhanunk, és amikor a városközpontban érdeklődünk felőle, egy férfi másik étterembe ültet le, ahol bizonyára részesedést kapna utánunk. 12 CUC-ért kínálnak egy főételt, de amikor rájövök, hogy nem a keresett étteremben ülünk és indulni készülünk, másik étlappal szolgálnak, melyen ugyanazokat az ételeket 7-8 CUC-ért adják. Közben párom visszafut az autóhoz, benne felejtettük a pénzünket és az iratainkat. Kimerülten járjuk a városközpont utcáit, férfiak, fiúk, apró gyerekek ajánlgatnak éttermet, és az önkéntes autóőröktől sem menekülünk (akik ahelyett, hogy az autónkat őriznék, pár perc múlva már éttermet ajánlanak).

A kubai vidék sokkal romlatlanabb és szimpatikusabb, mint a megélhetést kereső ügyeskedőket vonzó városok (de egyáltalán nem tolakodóak). A szállásunk közelében egy étteremben (El Cochinito) paradicsomszószos cubanita koktélt iszunk (nem ízlik) és sangriát (finom). Közben tekintetünk a szépen megmunkált vaspántos ajtón és az udvaron zöldellő, legyezőszerűen szétnyíló levelű utazók pálmáján pihen. A szemközt álló, szimpla kivitelezésű, minimalista stílusban épült, üveg tolóajtós, szellős ház igencsak elnyeri tetszésünket.

Hogy szívjunk egy kis friss levegőt, elsétálunk a négycsillagos, szocialista beütésű Jagua Hotelhez, amit Batista testvére építtetett a Palacio de Valle mór díszítésekkel gazdagon ellátott pompás villa szomszédságában. A betonnal körülölelt tengerpartról bámuljuk a mesebeli palotát. Elegánsan öltözött idősebb turisták haladnak el kényelmes léptekkel mellettünk, angol és német szó üti meg fülünket. Párom az autókat csodálva ismét felsóhajt: nem hiszem el, micsoda autókat terveztek régen!

(2013.02.05.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.