Szállásunk kulturált, ágyunk kényelmes és jól kialudtuk magunkat. Bár egész éjszaka folyamatos vagy újra meg újra felhangzó zenében volt részünk, és a háziak is tettek-vettek, panaszra semmi okunk. Nagyon mozgalmas álmaim voltak, legalább három könyvre valót összeálmodtam. A koktélok lennének a ludasak? Reggelre sajnos mind elszállt, és csekély vigasz, hogy kipihenten ébredtem...

Mielőtt reggeli után elindulnánk a vízeséshez, pénzt kell váltanunk vagy a bankból kivennünk, hogy hétvégén ne maradjunk CUC nélkül. Lovaskocsik, kivert kutyák és bicitaxik mellett jutunk el a bankhoz, ahol hihetetlen tömeg ostromozza az épületet. Párom bakkártyáját nem fogadja el az automata, de várakozás helyett a város másik bankjában próbálunk szerencsét. A Parque Céspedes irányában található bankban egy hivatali egyenruhába bújt férfi nyit ajtót előttünk, ahol egy-két külföldi lézeng az erősen légkondicionált teremben. Az alkalmazottak húzzák le az ablakon túl a bankkártyát és a pénztárból adják ki a pénzt 16 CUC kezelési költségért.

Szállásunk felé tartva a korábbi bank előtt álldogáló turistáknak ajánljuk, hogy keressék fel inkább a másik bankot. Hálásan köszönik. A bank közelében egy láb nélküli férfi lerobbant turistabuszt szerel. Kipattant a tolószékéből és ügyesen behúzta magát a busz alá…

A sok járástól páromnak még jobban megfájdult egyébként is sajgó térde, így csak remélni tudom, hogy győzzük az erdei túrát. A térdfájás ellenére nekivágunk a Topes de Collantes Nemzeti Parknak. Az országút csupa kanyar és kátyú, ráadásul az aszfalt gyűrött, hullámos, és igen erősen emelkedik. Eljutunk egy kilátóhoz, ahol éppen egy fékező teherautóból ugrálnak le a kirándulók. Sok lépcsőzés után homályosan bontakozik ki a város és a tenger és a trópusi erdő zöld látképe. Agávék és kaktuszok között lépdelünk felfelé a lépcsőn, a növények leveleibe orosz turisták vésik a nevüket, és felvételt is készítenek az otthoniaknak alkotásukról. Az új vésés mellett sok régi név is beleivódott az agávélevelek emlékezetébe. A lépcső tövében álló étterem mellett egy árus kiabálja, hogy tíz darab banán egy peso, és nem is kéretjük magunkat sokáig.

A Kurhotel feliratú szálló előtt, ahol állítólag Batista a feleségét kezeltette és most szanatóriumként üzemel, egy információs irodánál ellátnak infókkal, és a fejüket csóválják, amikor párom sántikálását látják. Elég elképesztően hatnak ebben a buja zöld erdőben a szögletes, szürke szocialista építmények.

Egy kapunál belépőt fizetünk (9 cuc/fő italkuponnal), majd autóval lejutunk egy meredek úton egy kihalt házhoz, ahol kakasok kapirgálnak.

Épp egy néhány fős csoport vág neki előttünk az erdőnek, de nem tudjuk (nem is akarjuk) tartani velük az iramot, hát lemaradunk, hogy saját tempónkban fedezzük fel a dzsungelt. A kigyúrt és olykor túrázó figurával jelölt ösvényen egyébként is nehéz lenne eltévedni.

Kis erdőélményben Vinales környékén már volt részünk, ám ott fákkal benőtt dombokat kerülgettünk, amik megmászására csak hegymászók képesek, az egyszerű halandó csak a barlangokat keresheti fel, az Escambray hegységben viszont, ahol Che Guevara is táborozott, a Topes de Collantes természetvédelmi területen dzsungelszerű erdőben tehetünk sétát pálmafák, nagy támasztógyökerű fűk, kávécserjék és egyéb őserdei növények között.

A vízszintesen növő ágakon broméliák és orchideák kapaszkodtak meg (minek is mentünk volna Soroába az orchideaparkba?). A vízesés távoli hangja már messziről hívogat, de újabb ereszkedők és kanyarok után sem bírjuk elérni. Izzadságtól és a vízesés vizétől nedves turisták kaptatnak fel az emelkedőn.

Amikor megpillantjuk a vízesést és a benne lubickoló kirándulókat, még felkapaszkodunk a fentebb fekvő részéhez egy falétrán. Aztán lesétálunk a természet alkotta medencéhez, magunkra kapjuk a fürdőruhánkat és mi is megmerülünk a vízesés jéghideg, végtagot zsibbasztó vizében.

Egyesek azonnal beleugranak a vízbe, mit sem törődve azzal, hogy sokkot kaphat a felhevült szervezet. Mi a fokozatos megszokás mellett döntünk. A vízesés felé úszva erősen sodor a víz, nem bírjuk elérni.

https://www.youtube.com/watch?v=sUQLFrU8J0c&list=UUaMjOt4ZHwHew-k-4Gi1d7Q&index=2

Madárlesen megedződött szemünkkel sikerül többféle madarat megpillantunk, például a medence környékén méhkolibriket, de a növény- és állatvilág egyéb képviselőit is szemügyre vesszük, egy-két fekete gyíkot, és otthonról cserepekből ismert burjánzó növényeket.

A visszautat sem sietjük el, laza tempóban sétálunk felfelé. Egy lovász vár feltehetően a fiával és három lóval azokra, akik nem bírnak felkapaszkodni, hogy segítsen a feljutásban. Bár nem izzadunk meg, be kell vallanunk, hogy nem piskóta ide eljutni, és le a kalappal a sok középkorú és idősebb túrázó teljesítménye előtt.

Az erdő kezdeti szakaszán mogyorós, szezámmagos, törökmézes finomságokat és frissen facsart gyümölcslét ajánlgat egy árus, és most már engedjük meggyőzni magunkat (fehér és barna színű cukros-mézes nyalánkságok, mint a cienfuegosi strandon).

Az autónkba beszállva kicsit tovább haladunk az erdő irányába, mert nehéz búcsút vennünk a látványtól. Kicsit legeltetjük szemünket az erdő hullámos testén, egy helyen szép kilátás nyílik a zöldben pompázó dombokra, de egy idő után a nehezen járható földút visszafordulásra ösztönöz. Párom az útviszonyokat így kommentálja: Viva socialismo! (Eredetileg úgy terveztem, hogy a Cukormalmok völgyében ereszkedünk le és érünk vissza Trinidadba.)

A Kurhotel elől a kacskaringós, hullámosra gyűrt hegyi úton haladunk lefelé Trinidad irányába. Az úttest olyan benyomást kelt, mintha a hegy felső részéről egyszerűen leöntötték volna a folyékony betont egy kialakított mederbe, és nem egyenlítették volna el alaposan.

Végighaladunk Trinidadon, az utak tömve emberekkel, biciklisekkel, bicitaxisokkal. Mintha szerencsét próbálnának az úttesten, elüti-e őket valaki. A kis forgalom miatt valójában nincs mitől tartaniuk, övék az országút, és ebből a tényből kifolyólag csöppet se elővigyázatosak!

Úgy döntöttünk, kikocsikázunk a vidéki hangulatú La Boca faluba, ahol a tenger térdig ér, majd egy lagúnás részen hajóroncs mellett elhaladva folytatjuk utunkat Playa Ancónra. Ez egy üdülőövezet luxushotelekkel, barnás színű homokos parttal, parti bárral, sudár pálmafákkal, pálmafedeles árnyékadókkal. A dél legjobb strandjaként hirdetett helyen virul a tömegturizmus. El kell ismernem, hogy nem lehet rossz rálátni a szállodából a szelíden hullámzó tengerre. A part családok részére is ideális, lehet vízibiciklit és kenut kölcsönözni.

(Szerintem Kubában jó megoldás a városközponton kívül lakni, Cienfuegosban a Hotel Jaguában vagy Trinidadban az Ancon Hotelben. Fillérekért be lehet taxizni vagy biciklizni a városközpontba.)

Megmártózunk a vízben, a tengerfeneket itt is fű borítja, a felszínén helyenként fűszálak úszkálnak, de nem zavaró. Azért mi tagadás, a Playa Jutiason megtapasztalt hófehér homok káprázatosabb. Bizonyára más északi strandok is fehér homokkal is türkizkék vízzel várnak… Mindenesetre élvezzük a lebukó napot, míg a napkorong belezuhan a tengerbe. A lagúna és a mangrove felett giccsbe hajlóan vörösen izzik az ég alja.

Végül megérkezünk Trinidadba, és már magába is szippant a város. Bekukkantunk a Palenque clubba, a Casa de la Trovába, majd a Casa la Musicában halat rendelünk, ám sok idő elteltével közlik, hogy elfogyott a gáz. Kopog a szemünk az éhségtől. Míg várakozunk, a város szelleméhez illően canchancharát iszunk (a pohárra kicsapódó jégtől koktélozás közben folyton vizes az asztal). A koktélok jó bevételt jelenthetnek (általában másfél deciért fizet az ember 3-6 CUC-ot), hiszen a cukornádnak köszönhetően van cukor és rum, a menta mindenütt megnő, bár bizonyára a bevételtől az állam pénztárcája dagad.

Végül szólunk a pincérnőknek, hogy feladjuk, és egy másik étteremben a pincér által javasolt gránátalma és kávé ízesítésű la Perranda és citromos, lime-os Yumanja koktélokat szopogatunk, míg megérkezik a vacsoránk, a tengergyümölcsei leves és a grillezett garnélarák (20 CUC kettőnknek mindenestül). (Reggel közöltük a szállásadóinkkal, hogy este a városban szeretnénk enni. Reméljük, ezzel nem sértjük meg őket. Tudjuk, hogy a főnöknő szívesen kedveskedne étellel, és vacsoránk bevétellel is járna, de az esti-éjszakai Trinidadról a világért se mondanánk le. És azt sem tudtuk megjósolni, mikor érkezünk, hiszen az egész napot távol töltöttük.)

Az öttagú zenekar kellemes hangulatot teremt, az ételek finomak, az udvar rendezett, éretlen kis mangók lógnak felettünk a fáról. Akárcsak itt, az udvaron felakasztott kalitkában, máshol is láttunk fogságba ejtett madarat, utcákon, udvarokban egyaránt.

Feltűnik, hogy egy lány nagy áhítattal hallgatja az udvaron játszó zenekart. Az egyik tag megkérdezi, honnan érkezett, mire ő azt feleli hangosan, Washington, felpattan, és a kezébe veszi a csörgőket. A párját is odahívja a zenekar tagjaihoz, és minket kér meg, hogy fényképezzük le őket. Mintha ők is zenélnének. Majd megkérdezi, mi honnan vagyunk. Szerinte Olaszországból. (Kubában eddig bárki, aki megszólított, olasznak hitt bennünket.) Az ő nagyapja kiskorában jött el Magyarországról, ujjong, tehát ő inkább magyar, mint bármi más. Kubai származású férje is odaül hozzánk, sok jót nem mond Kubáról, a zenekarral is angolul beszél. Zavarja, hogy folyton csak éttermeket ajánlgatnak az utcán, és a vadonatúj ötös iphone-ját is elhagyta az egyik taxiban. Mondtuk, hogy szerintünk a kubaiak egyáltalán nem zavaróak, sőt nagyon barátságosak, Ázsiában akkor is folytatják a kínálgatást, amikor elutasítjuk őket. Eszünk-e éttermekben, kérdezi a srác, mert állítólag nem főznek jól. Főként magánházaknál eszünk, feleljük. Csak ma ettünk étteremben, de nagyon finom volt a vacsora. Magánházaknál lakunk?, lepődött meg. És mi a véleményünk róla? Azt válaszoljuk, hogy mi elégedettek vagyunk, magunkban meg azt gondoljuk, hogy te is laktál valószínűleg otthon. Nem szeretjük a képmutatást. Meglepődve és megdöbbenve hallgatjuk, hogy úgy beszél, mintha nem itt nőtt volna fel. Amerikában ismerkedtek meg és tavaly házasodtak össze, és most újdonsült szüleit és rokonságát jöttek meglátogatni, újságolja a lány. A lány részegségére hivatkozva hamar búcsút vesznek tőlünk. Miután vásárolunk egy cédét, én is megörökítem magam a zenekar tagjaival.

Megnézzük az egyik zenekari tag bűvésztrükkjeit és a köves utcákon andalogva elindulunk hazafelé...

(2013.02.08.)

Fotó: Kádár István

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.