Utolsó napunkat a még mindig felújítás alatt álló Capitoliónál kezdjük, majd elsétálunk a Fabrica de Tobaco épületéhez, ám a dohánygyárat is zárva találjuk. Csak az ajándékboltba jutunk be, ahol a legkülönfélébb dobozokon és szivarokon legeltetjük a tekintetünket. Azzal nyugtatjuk magunkat, hogy láttunk dohánysodrást autentikus környezetben, dohányültetvények ölelésében a vinalesi farmon. (Egyébként ajánlanak egy másik dohánygyárat a városban.) Ezt követően bekukkantunk a Kínai negyedbe, de nem sikerül benne felfedeznünk egy parányi kínai vonást sem.

A díszes bejárati kapu közelében egy utcányi veterán taxi sorakozik az utasaira várva.

Az autók folyamatos csodálásra ösztönöznek, és az után a kocsi után kutatunk, amelyikben a legszívesebben furikáznánk egyet a Hotel Nacionalig.

A Capitolio előtt párom rátalál az igazira. Chevrolet Bel Air cuope.

A sofőr elugrott valahova, a kiszemelt járgány helyett rögvest felajánlanak egy Mercit. Ám hiába győzködnek olyan érvekkel, hogy kényelmesebb és sokkal jobb, türelmesen megvárjuk a Chevi sofőrjét. Vékony kormánykerék, egyszerűen megmunkált, szép műszerfal.

Végigrobogunk a Malecónon, a tengerparti sétány mellett vezető autóúton Havanna új részébe, hogy megnézzük a luxushotelt, ahol megfordult a világ krémje.

Rengeteg festmény és fénykép őrzi a hírességek itt jártát. Visszafelé sétával tesszük meg az utat, egy ideig a sétányon, majd betérünk a Vedado negyed kis utcáiba, hogy szemügyre vegyük a helyi életet.

A Hotel Sevilla autókölcsönzőjében megbeszélem, hogy fél 5-kor 5 CUC-ért vigyenek ki a reptérre – a saját kocsinkkal.

Egy bicitaxi elvisz a Rummúzeumhoz.

A berendezés megnyerő, hordók és palackok szépen elrendezett egyvelege, és egy óriáshordón keresztül jutunk be az első terembe, ahol megismertetnek a rumkészítés folyamatával, a rabszolgaság elterjedésével, a cukornád útjával Ázsiából, a cukornád termesztés és feldolgozás lépéseivel, egészen az érlelésig, a hordóba töltésig és a palackozásig, és az ajándékboltban kapunk egy kis kóstolót, ahol mindenféle-fajta rumot vásárolhatnánk. Megtudjuk, hogy a rum íze az elkészítésen múlik, és minden rum legalább 7 éves, és a friss rumot régi rum hozzáadásával javítják fel. Elmesélik, milyen koktélhoz milyen rumot használnak. Az egyik teremben egy cukornád ültetvényt szemléltető makettet állítottak ki mozgó vonattal és cukorgyárral.

Kora délután kiválasztok egy jónak kikiáltott éttermet, a Los Nardost, ahol elegáns félhomály honol, ám várólistával szembesülünk. Ezért a Hanoi étteremben fogyasztjuk el utolsó ebédünket, szokásunkhoz híven halat, garnélát, salátát, hozzá pedig ananászlét, pina coladát, mojitót. Itt is játszik zenekar, itt is 10 CUC-ért kínálják a CD-jüket, ezen is ugyanazok a dalok szerepelnek, mint korábban vásárolt CD-inken, csak a zenekar saját feldolgozásában. Férjem szerint nagyon finom az étterem kávéja.

Szeretnék időt szakítani San Francisco de Paulára, a fél órányira fekvő elővárosban Hemingway házára, amit Hemingway először bérelt, majd megvásárolt, miután kiköltözött az Ambos Mundos hotelből. Ám néha bezár, mint más múzeumok, és nem akarom kockáztatni, hogy lekéssük a repülőt. Érintetlenül maradtak a tárgyai, csodás könyvtára, hajója, kisállat-temetője, meg egy medence, ahol egy híresség meztelenül fürdött. A kubaiak engedélyezték, hogy a házában talált művek nagy részét digitalizálják az amerikaiak.

Az autókölcsönzőben dolgozó hölgy gond nélkül otthagyja az irodát, amíg kivisz a reptérre, pedig nincs helyettesítője és hétig bent kellene maradnia. Közben hívják is, hogy turisták keresik az irodában. Lehet, hogy most adná le valaki az autóját, és sietne ki a reptérre. Ügyfelem van az irodában, közli velünk vidáman. Nem lennék az ügyfél helyében, jegyzi meg párom. Megemlítjük azt is, hogy medium cart rendeltünk, és econimicot (avagy smallt) kaptunk. Biztosan nem volt medium, mondja, megesik az ilyesmi. Nincs autógyárunk, közli velünk, nincs elég kölcsönözhető autónk. De visszakapjuk a különbözetet, jelenti ki határozottan. (És valóban visszakaptuk, amint jelentkeztünk az irodánál, azonnal átutalták). A veterán kocsikat dicséri: ha koccannánk, ez a kocsi széttörne, a másiknak meg kutya baja lenne.

A reptéren a becsekkolásnál kiderül, hogy 25 CUC/fő kilépési illetéket kell fizetnünk, hogy elhagyjuk az országot (talán Thaiföldön fordult elő ilyen illeték, az se töltött el örömmel). Ráadásul csak a saját pénznemükben fogadják el, így be kell váltanunk pénzt. Miután elintézzük a hivatalos teendőket, kilépünk a reptér elé, hogy utolsót szippantsunk Kuba levegőjéből, majd a mosdóban átöltözünk, strandpapucs és nyári ruhák le, zárt cipő, hosszú nadrág fel.

A várakozás a reptéri boltokban sorjázó különféle rumok, kávék, gyönyörű szivarok és szivarládák, képeslapok, ajándéktárgyak, Castro és Che könyvek, pólók bámulászásával telik.

Ismét hosszasan nézegetik valamennyi utas útlevelét és megvárják, míg becsapódik mögöttük az ajtó, csak azt követően szólítják a következő utast. A repülőn erős spray-vel fújják be a levegőt, amit hangosan azzal kommentálnak, hogy a nemzetközi előírásoknak megfelelően fertőtlenítik a gépet.

Szinte az egész repülés alatt világít a tilos felállni tábla, szinte az egész utat turbulenciában töltjük. De a lényeg, hogy szerencsésen megérkezünk! Igaz, férjem csomagja csak két és fél nap múlva, de hiánytalanul. Ki tudja, merre bolyonghatott. Amikor végignézzük a fényképeinket, újra meglegyint Kuba hangulata. Nosztalgiázva nézzük a művészien kidolgozott autókat, utcalámpákat, rácsokat, a tenger színeit... Azonnal visszaindulnánk.

(2012. 02. 12.-13.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.