Immár egy éve, hogy üres lett a lakás. Hiába voltunk benne hármasban, betölthetetlen űr keletkezett másodszor is az otthonosan berendezett, harmonikus, összhangot sugárzó, csupa szeretet lakásban. Öt ember alakította, formálta, szépítgette, most pedig hiányzik belőle… az élet.

Sőt, azóta átalakították és hamarosan mások lakják.

Fel-alá cikázik bennem a fájdalom. Olyan, mint a szívhang egy műszeren vagy távoli hegyek csipkés csúcsai. És amikor azt hinném, már nem törhet magasabbra, újra meg újra rekordot dönt.

"Szoktatom szívemet a csendhez" (József Attila: Óda)

"Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer." (Kosztolányi: Halotti Beszéd)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.