Lüderitz és Kolmanskop
2010.10.18. 17:21
5. nap
Reggel nyolcra a kikötőben kell lennünk, szállásadónk megrendelte a hajókirándulást 300 NAD/fő áron. Időben ébredünk, de kaját nem sikerült vennünk, így éhesen indulunk a szeles tengerre, vitorlással. Felhős az idő, és a három réteg ruha is kevésnek bizonyul. Csak néha bukkan elő a nap. Egy óriási óceánjáró horgonyoz az öbölben. A Diaz Pointon, a parton világítótorony emelkedik, előtte egy szigeten fókák heverésznek, de a vízben is ficánkolnak, néha megpillantjuk a lábuszonyukat. Egy egész zátony tele van velük, csak éppen fénnyel szemben lustálkodnak, a zátony fekvése így nem ideális a reggeli fényképezésre (át kéne rakni, vagy délután visszajönni). A Halifax szigeten egy elhagyatott ház árválkodik, és az ajtajában pingvinek tipegnek. Pápaszemesek. Ez az egyetlen afrikai pingvinfaj, és ez a legnagyobb pingvinkolónia Afrikában (innen tudom, hogy pápaszemes pingvinek, amúgy nem vagyok pingvinszakértő). Úszómadár: fura megnevezés. A tengerparti madarak bőven termeltek az évszázadok során guanót, és a felhalmozódott guanót sokfelé gyűjtötték az emberek, majd a talaj termékenységét növelő műtrágyaként alkalmazták. Nem istállótrágyát, hanem pingvin- és kárókatona ürüléket (vajon miért?). A begyűjtésével azonban megzavarták az állatkolóniákat, és idővel az üzlet befuccsolt. A kirándulás során kétszer láttunk ugró delfint, méghozzá Benguela-delfint, de Heaviside-delfinnek is nevezik, és a Jóreménység fokától kábé Namíbia északi részéig fordul elő a partközeli vizekben. Azért ismertem fel, már tudomásom szerint más delfin errefelé nem él (delfinszakértő sem vagyok). Aztán pár flamingót is kecseskedett a sekély vízben, és kormoránok, vagyis kárókatonák szárítkoztak a sziklákon.
Fehér, hosszú hajú kapitányunk, vagy inkább hajós vállalkozónak nevezném, nagyon lökte a dumát, hogy mások szerint milyen egyhangú a Lüderitz előtti táj, szerinte pedig igen változatos, amire egyetértőn bólogattam, és hogy ő nem szereti az embereket és a nagyvárosokat, és Kanadában szeretne vadászni, medvét lőni. Elküldtük Romániába.
Szerinte Namíbia bevételének 2/3 vadászatból származik. .jpg)
.jpg)
Miután partot értünk, átfázva, szélfúttan autóba pattantunk, és irány Kolmanskop avagy Kolmaskuppe, a homok lepte kísértetváros. Pár kilométerre fekszik Lüderitztől, tegnap elhaladtunk mellette. A fejenként 50 NAD-os belépőjegyhez idegenvezetés is jár, de ezt csak azt követően derítem ki, hogy már lejártuk a lábunkat. Magunk fedezzük fel az elhagyott városkát, és csak később fülelek az egyik mellettük elhaladó csoport vezetőjének ismertetésére. 1883-tól Namíbia német gyarmat volt, és az első gyémánt fellelésétől, 1908-tól háromszáz német és száz namíbiai lakta, működött iskola, kórház, pékség, mészárszék, kaszinó, színház, tornaterem, ma viszont az ablakokon és az ajtókon betörő homok az úr (ideális helyszín lenne nyílászárók vagy szigetelőanyagok reklámozására), amely ellepte a házakat. Ugyanis gyémántlelőhelyeket fedeztek fel a környéken. A területet le is zárták kábé 300 kilométer hosszan, és kitört a gyémántláz, feltűntek a szerencsevadászok. A főépületben kis múzeum fogad, bemutatják például, hogyan „építettek” a munkások válaszfalat cipőik orrába, hogyan próbálták kicsempészni a területről a gyémántokat. Kis lyukakat is vágtak a bőrükbe, vagy lenyelték őket. Miután letelt a két éves megbízatásuk, az utolsó héten karanténba zárták őket, hogy minden „salakanyag” elhagyja a testüket. Majdnem ötven évig lakták a várost, ma pedig ez a szellem- vagy kísértetváros szabadtéri múzeumként üzemel. A Sperrgebietre, a lezárt, tiltott területre Lüderitzből szerveznek kirándulásokat, és a gyémántbányák is látogathatók.
Olyan, mint egy kulissza a terjeszkedő sivatagban elterülő skanzen, és nagyszerűen illusztrálja a természet hatalmát az emberi alkotásokon. Ha az ember tovább áll, elhagy egy természettől meghódított területet, távozása után a természet visszafoglalja azt (mit ér az ember?). Homok fogad a szobákban, a folyosókon, a vécétartályban és a vécékagylóban. Meg kád a sivatagban. A lépcsőfeljáró alsó lépcsőfokait is homok lepi. Az egykori gyémántparadicsomból kísértetváros lett. 
Elugrunk a félszigetre is, ami ismét holdbéli tájra emlékeztet, meseszerű, tüneményes. Több öbölbe betérünk, egy szikla mögül lessük a kecses flamingókat. Egyre közelebb merészkedünk hozzájuk. Egyesek fehérek, mások rózsaszínesek, de főleg a „hónuk alatt”. Amikor repülnek, jobban látható a rózsaszín. Idegenvezetői tanfolyamon azt tanultam, hogy a háború után a budapesti állatkertben paprikával etették őket garnélarák helyett, nehogy kifakuljanak. Némelyek egy lábon állnak, és fogalmam sincs, hova dugták a másik lábukat (a szárnyuk alá, hova máshova). Horgas csőrükkel szűrik a planktont és a rovarokat. Körbe-körbe forognak. Tök nehéz lehet egy lábon állni, ráadásul úgy aludni. Mi meg még a lovakon csodálkozunk.
Elfurikázunk a Diaz Pontig, amit már a hajóról láttunk, és rálátunk a fókazátonyra. Még így is távol heverésznek a fókák, nehezen kivehetőek. Majd Cape Crossnál testközelből is lesz belőlük részünk! (A Cape Crosst egyébként keverem a hangzásilag hasonló ghánai Cape Coasttal, amely rabszolgák begyűjtésére szolgáló erődként szolgált. Ilyen keverős vagyok: Lübeck-Lüderitz). A Grosse Buchtban ismét a természet erejével szembesülünk: óriási hullámok csapdossák, sőt ostorozzák a lávafolyamszerű partot. Mintha az ember megjelenése vagy eltűnése után sétálgatnánk, „embertelen” időkben…
Az egyik kútnál csak dízelt árulnak, de a város másik benzinkútjánál kapunk benzint. Fullra tankolunk. Beugrunk a Sparba, majd széldzsekiben, kócosan bekukkantunk a Nest Hotelbe, de nekünk túl puccos ez a négycsillagos, medencés szállás és étterem, és inkább a szintén tengerre néző Ritzben vacsorázunk, a színes vitorlákkal tele öbölben. Az árak nagyon korrektek, 70 NAD egy pizza és 80 NAD egy hal körettel, salátával. Teszünk egy kört a Shark Islandon, majd megmásszuk a Gyémánthegyet. Az egész városra és a várost egyik oldalról körülfogó óceánra és a kikötőre, másrészt a sivatagra is rálátunk. Rendezett utcák, festett házak tárulnak fel előttünk. A Felsenkirche sajnos zárva, napi egy órára nyitják ki, a Goerke Haus is csak napi két órára látogatható. Emiatt azonban nem maradunk, hiszen annyi látnivaló vár még ránk. Főként a Namíb-sivatag, amely különbözik a Kalahári-sivatagtól. Az utóbbi főként szavannás kősivatag, és több csapadékot kap, míg a Namíb-sivatag homokdűnéiről híres. A Namib-Naukluft Nemzeti Parkban, Sossusvlei közelében vár ránk a szürrealista, halott fáiról híres Dead Vlei, melyet Halott völgynek fordíthatnánk, és akár Salvador Dali fantáziájában is megszülethetett volna. Majd a két legturistásabb város, Walvis Bay és Swakopmund, és a csodás, félreeső Sandwich Harbour. Ezután elindulunk a Welvitschia-utunkra, ahol a két ezer éves kort is elérő csodanövényen kívül zuzmóföldeket láthatunk. Ha rájuk spriccelünk, látványosan felélednek. A tervezések után megnézzük a Euronewst, és alszunk egy jót.
Feljegyzés dátuma: 2010. 09. 20.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://penzestimi-kalandozasai.blog.hu/api/trackback/id/tr372381485
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.