Burnt Montain, Organ Pipes, Twyfelfontein, Petrified Forest, Rock Finger
2010.10.26. 10:51
14. nap
Vadelefántok nem látogattak meg, de szúnyogok és egyéb rovarok annál inkább. Ugyanis nincs szúnyogháló és nem csukható az ablak. Mivel az odúban nem tudtunk aludni, hát kiköltöztünk az autóba, azonban ott sem találtuk meg az ideális fekvőpozíciónkat.
Reggel hiába reklamáltam a portán, egykedvűen széttárták a karjukat. Visszaadnák a szállás díját, de éjjel elvitték az összes bevételüket, üres a kassza. Meg is mutatta a pénzszállító aláírását. Kialvatlanok és morcosak vagyunk.
Reggel kilenc órakor már 33 fok van, és a szállástól tíz kilométerre fekvő Burnt Montainnel, a Megégett vagy Égetett heggyel kezdjük a napot, vagy ha úgy tetszik, költői képpel élve, a Tűzheggyel vagy Lángheggyel, amíg nem hág zenitjére a nap. Kicsit olyasmire számítok, mint az ausztrál vörös szikla, az Ayers Rock, de állíthatom, hogy nem olyan. Talán rossz fényviszonyok között érkeztünk, és korábban kellett volna kelnünk. Ha nem lett volna mellette tábla, észre sem vesszük. Viszont a táj különleges, tört lávakavicson sétálunk, a fekete talajt szőke fű borítja, és két Welwitschia is kinőtt rajta.
Szemben, egy kiszáradt folyómederben rálelünk az Organ Pipes-ra, amelyek tényleg orgonasíp formációkat képeznek.
Tíz órakor már 35 fok van, és Twyfelfontein fogadóépülete felé haladunk. Ismét átjár a kellemes érzés, hogy maga az épület újrahasznosított anyagokból készült, akár a fókatelepen a palló, és informatív kiállításon olvashatunk a környék kialakulásáról, az állatvilágról (az állatrajzok feletti felirat: Rock stars), a sziklarajzokról és a Gondwanáról, az őskontinensről, melynek többek közt Afrika is a részét képezte (Gondwanáról a környék minden egyes látványosságánál szó esik). 30 NAD/fő a belépődíj, és egy testes fekete nő kelletlenül emeli fel a fenekét, és tekintetéből is sugárzik, hogy ebben a hőségben ki az az elvetemült, megszállott turista, aki pihenés helyett sziklarajzok nézegetésére vetemedett? Ráadásul a hosszabb, Lion nevű útvonalat választottuk, ami 1 órán át tart.
Az egyetlen namíbiai UNESCO Világörökség helyszínen járunk, pedig több helyszín is megérdemelné a kitüntetést. Várományosi listán vannak például a Welwitschia ősnövények, illetve a Southern Namib Erg vagy Sand Sea, ahol a lenyűgöző Sossusvlei és a Deadvlei is található. A rajzok – helyesebben mondva vésések (engravings), amit kvarckővel véstek – a legrégibbek egész Afrikában, 2500 darab van belőlük, és szerzői, a busmanok olyan állatokat ábrázoltak a zsiráfon, antilopon, zebrán kívül, amelyek a tengerparton élnek, például fókákat és pingvineket. Az egyik kedvencem a farkban hosszított lábú oroszlán, a másik pedig a mozgásban levő struccnyak. (Nem tudta kitörölni, amit elrontott, mert sziklába volt vésve, hát újat kellett vésnie.) Az egyik sziklára az itatók elhelyezkedését szemléltető térképet véstek. (Elég volt mindent egyszer felvázolni a táblára az „iskolában”). Férjem további véleménye a több ezer éves műalkotásokról: Unalmukban kapirgáltak.
Az még meglepőbb számomra, hogy a sziklavésések egyáltalán nincsenek semmilyen módon védve. Éri őket égető napfény, zuhogó eső és mindenféle időjárási viszontagságnak ki vannak téve. Már megszokták, és ha védenék őket, szétesnének?
Amikor kifelé haladunk, skatulyából kihúzott idős emberekből álló turistacsoporttal találkozunk.
Tegnap este egy lány, akinek a nővére a kempingben dolgozik, érdeklődött nálunk, elvinnék-e őt a közeli városba. Mi csak dél körül indulunk, feleltük, de szívesen. Amikor a Burnt Montainhez indultunk, már ott rostokolt az út szélén a hőségben a kemping előtt, de senki nem könyörült meg rajta (mondjuk nem is stoppol látványosan), és csak 11-kor vettük fel a 39 fokban.
Azt hittem, damara, de kiderült, hogy herero. Megtudtuk, hogy az iskolában afrikaansul és angolul tanulnak, de az alapszintű oktatás törzsileg külön osztályokban folyik az anyanyelvükön, felsőbb szinteken pedig kevert etnikumú osztályokban. Az itteni falvak lakossága herero és damara, és csak a kisebb népcsoportok alkotnak egynemű törzsi falvakat. Amikor megkérdezzük, velünk tart-e a Petrified Forestbe, a Megkövesedett erdőbe, ahol kicsit időzni fogunk, vagy inkább stoppolna, azt feleli, inkább velünk tart, mert nem ismeri errefelé az embereket. Teszünk egy kis kitérőt, és neki is befizetünk. Sokméteres, 300 millió éves fák is fennmaradtak, amelyek nem is itt nőttek!, vagyis hadd „pontosítsak”, 280 millió évesek, de az a röpke 20 millió év ugyan mit számít! Ilyen kőzetfát vagy ásványfát Magyarországon is kiállítottak, az Ipolytarnóci ősmaradványok természetvédelmi területen láttuk üveg alatt. Tarnócon afrikai állatok lábnyomait is megnézhettük, amelyek az itatóhoz jártak inni.
A fa szerkezete és formája megmaradt, csak a fa helyébe kőzetek és ásványok kerültek. Megkopogtatom. Kopog. Az egyik fa külső része elszenesedett, beljebb vörösre színezte a vas, legbelül pedig üreges lehetett, mivel kristályok töltötték ki.
Itt is rengeteg a Welwitschia. A guide szerint Európában kipusztulna a túl sok eső miatt. Megmutatja a nő és a hím növényt is, a virágaikban különböznek.
A lány várja már az esős évszakot, de olyankor sem esik sokat és minden nap. Kirakjuk Khorixasban a kórháznál. A hereroknak több felkelésük volt, a német gyarmatosítás ellen tiltakoztak, farmokat égettek fel, mire a németek kiirtották a népcsoport nyolcvan százalékát (az első huszadik századi népirtásnak is nevezik).
A misszionáriusok viktoriánus öltözéket adtak a hererokra, amit mindmáig viselnek. Amikor azon gondolkodom, milyen is az, feltűnik az úton egy óriási nő, mintha múzeumi bábu lenne, fején laposított fejfedő, testét vörös ruha fedi.
Letérünk egy szállodába, hogy végre faljunk valamit. A kellemes, kulturált, füvesített helyen levest, hake filét meg oryxot rendelünk. Akár itt is megszállhattunk volna a poros kemping helyett. De itt sem minden klappol: a leves zacskós leves, nem is nyúlok hozzá, pedig majd’ éhen halok. Az oryx, a nyársas antilop nincs átsütve, pedig egyszer visszavitetem, mert well done kértem. Így is olyan rágós, hogy felszeletelni sem tudom, nem hogy elvágni. Bár lehet, hogy így készítik namíbiai módra. Visszasírom az étel szempontjából is csodásabb délebbi területeket. 200 NAD-ot fizetünk az ebédért, amiből alig ettünk, és 400 NAD-ot a szállásért, ahol alig aludtunk. Megállunk a benzinkút melletti boltban, és veszek jégkrémet! Kicsit enyhül a rosszkedvem. Outjoig betonút vezet, ujjé!
Varacskos disznóra, majd tehénre figyelmeztet egy tábla, majd óriási termeszhalmok tűnnek fel. A kis termeszek méretéhez képest ezek felhőkarcolók, ráadásul az emberrel ellentétben ők daruk és egyéb segédeszközök nélkül építették őket!
Tizennyolc kilométeres kitérőt teszünk a főútról a Rock Finger felé, ahol a tájat termeszvárak sokasága borítja.
A Rock Finger (Sziklaujj) különleges sziklaalakzat, de szemközt is található hasonló.
Engem az Ugab Terrace Lodge ragad meg, megnyerő szállás egy magaslaton, a lenyugvó nap fényében! Még fél hatkor is 36 fok van! A belföld hihetetlenül melegebb a hűvös óceánpartnál. Szép rózsaszínű a táj, és egy csomó tukánszerű madarat látunk.
Férjem azon morfondírozik, hogy Namíbiában vajon hol gyakorolják az autóvezető vizsgára a kanyarokat?! Eldöntötte, hogy ma minden sofőrnek int. Namíbiában egyébként is szokás köszönni az élet minden terültén, és üdvözölni a szembe jövő kocsit intéssel, villantással. Nem kell attól tartani, hogy rendőrökre figyelmeztetnek. Hiszen oly kevesen vagyunk ebben az országban őslakosokat, bevándorlókat és turistákat együttvéve, hogy mind ismerősök vagyunk!
Megérkezünk a csodásan rendezett, gondozott, jómódú és viruló Outjoba, és az összes szállását végignézzük. Az átlagos ár 600 NAD, és a backpackersben 350 NAD-ért kínálnak szobát, csak a vécé van az udvaron, és nincsen bárjuk és éttermük. A város kertjeiben sok a virágos bokor, az óriáskaktusz és a lila fák, mint Madagaszkáron. Meglepett egy ötperces futózápor is, ami picit felfrissítette a levegőt.
A város szélén találunk egy kellemes és szimpatikus szálláshelyet, a szobánk óriási, és szúnyogháló is van. Ez is 400 NAD-ba kerül, mint a tegnapi, viszont összehasonlíthatatlan a kettő, és reggelistül! Tágas, tiszta, stílusos faváz tartja a szalmatetőt. A bárban és az étteremben sokan üldögélnek (mind fehérek), két család is, hat gyerekkel, és nagyon jól szórakoznak mind a gyerekek, mind a felnőttek. Lezserek és fesztelenek, nem a gyerekek fegyelmezésével telik az idő, hanem „érezzük jól magunkat” alapon. Amikor a szállásadónk érdeklődik, kérünk-e pizzán kívül mást és rendben van-e a szállás, skorpió fut át előttünk a földön. Végre a skorpiót is kipipálhatom!
A csúnya pókot szobánk falán viszont nem akartam kipipálni. Nem szabadott volna észrevennünk, és hiba volt, hogy ráközelítettünk a fényképezőgéppel. Nyugodtabb szívvel aludtunk volna.
2010. 09. 29.
Szerző: pétiti
Szólj hozzá!
Címkék: unesco namíbia ipolytarnóc welwitschia burntmontain organpipes megkövesedetterdő outjo rockfinger
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://penzestimi-kalandozasai.blog.hu/api/trackback/id/tr282399869
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.