Besúgók

2012.06.20. 08:54

Ügynökök, akták, fedőnevek, besúgók. Mostanában folyton belebotlom ebbe a témába. (Az ember, bizonyos időszakokban, attól függően, mi foglalkoztatja, felfigyel bizonyos „ismétlődő” dolgokra…) A Terror Házában, ahol lehallgató készüléket is láttam, akárcsak a Havel polgártárs című filmben. A Terror Házában átérezhettem a rendszert felnőtt fejjel is, egy időre a részévé válhattam. A megőrüléshez vezető csöpögő vízcsap. Ahogy a csengőfrászról beszélnek képernyőkön. Az összerezzenésekről. A félelemről.

A Havel polgártárs (Občan Václav Havel jede na dovolenou) című film hangulata már az első alkalommal meglepett. Milyen nyugodt hangnemben képesek az emberek beszélni arról a korról és azokról az emberekről, akik megkeserítették az életüket. Kissé az a nyugalom csengett ki belőle, mint Kertész Sorstalanság című kötetéből. Valóban gyógyít az idő? Valóban segít a távolság, teszem fel a kérdést, és csak bólogatni tudok. Vagy a megbocsátás képességéről van szó?

A szpartakiádos felvételek láttán a gondtalan diákkor jut az eszembe, amikor még nem fogtam fel, hogy az egyenruhás egyenmozgás az egyén helyett az arctalan, testtelen tömeget állítja középpontba, mint minden totalitárius rendszer. Tömeges testedzés. Barátnőkkel, színes ruhákban, hangos zenére, ennyit fogtam fel belőle. Tetszett, hogy karikákkal és szalagokkal alakzatokat formázunk meg.

http://jozefkuric.blog.sme.sk/c/220273/25-rokov-od-poslednej-spartakiady.html

Zárójelben jegyzem meg, hogy az Új Szó „Szpartakiád: a propaganda diadala” című írásában sok megdöbbentőt olvashatunk a szpartakiádról: „A szpartakiád csehszlovák specialitásnak számított – hasonló méretű és stílusú propagandista tömegdemonstrációkat egyik közép-európai kommunista államban sem szerveztek a diktatúra 40 éve alatt. (…) A szocialista ifjúság tagjai ötágú csillagot formáltak, aztán gázmaszkokban akadályt ugrottak, a program géppuskás gyakorlattal és csoportos ejtőernyősugrással ért véget. (…) A rendezvényt a hadsereg zárta, mely tankokkal és ágyúkkal vonult fel. (…) A kommunista megalománia egyik iskolapéldája a negyedmillió férőhelyes strahovi stadion.” A megalomániáról általában Ceasescu jut eszembe: http://penzestimi-kalandozasai.blog.hu/2010/11/08/bukaresti_setak_a_nep_haza.

A felvételeken feltűnik a prágai Bartolomějská ulice, ahol annyiszor megfordultam, és csak később szereztem róla tudomást, hogy titkosrendőrök székhelye volt. A régi szoci tévéhíradók. A képernyőn Gustáv Husák, „élőben”. Ott lógott évekig a tanterem falán.

Számomra gyerekkori emlékek, mások számára keserű évek. Nem sejtettem, milyen rendszerben élek.

Mindenkit ellenőriztek, akivel Havel kapcsolatba került, még az elárusítónőt is. Ám Havel nem mindig vette őket „komolyan”, vagy csak humanitárius volt? Például teát vitt a zuhogó esőben várakozó ávósoknak, vagyis az estébákoknak (StB csehül, azaz Státní bezpečnost és ŠtB szlovákul, azaz Štátna bezpečnosť), mert megesett rajtuk a szíve.

Feltáró próbálkozás Györe Balázs könyve is, a Barátaim, akik besúgóim is voltak. Felolvasásán elmesélte, hogy neki is meg kellett várnia, amíg elmúlik belőle a düh, mégis megkínozta a szöveg. Érthető módon. Átértékelődött számára a barát szó jelentése. Dedikáláskor sem írja le, hogy barátsággal. És a kötethez fűződő történetek: az egyik szereplő családtagja jelentkezett nála, hogy olvasta a könyvet, de a szereplő nem tud róla, hogy a családtagja olvasta, és azt sem, hogy ismeri a múltját. Hogy 3/3-as ügynök volt.

Kutatói engedéllyel kutatott. Nem engedték meg nekik, hogy folyóiratot alapítsanak, felolvasást szervezzenek. A kijátszásra ment el fél életük.

Az ügynöklisták Magyarországon nem kerültek nyilvánosságra. Csehországban és Szlovákiában igen. „Jelentős” emberek lepleződtek le.

És Szőnyei Tamás történész-levéltáros-újságíró könyve, a TITKOS ÍRÁS 1-2, Állambiztonsági szolgálat és irodalmi élet 1956-1990. A Történeti Levéltár anyagainak feldolgozása.

Nézem a filmet, hallgatom a felolvasást, olvasom az ismertetőket, és nehéz felfognom, hogyan lehet megbocsátani azoknak, akik tönkretették az életed, éjjel rád törtek, börtönbe dugtak? És máris ott a nyomában egy másik, merőben ellentétes kérdés: Egyáltalán nyilvánosságra kell-e hozni a kommunista felderítők, kémek, ügynökök nevét? Csak akkor, ha él az illető, vagy csak akkor, ha már meghalt? Csak akkor, ha aktív besúgó volt? Fényt kell deríteni az igazságra, teszem fel a kérdést, akárcsak Ibsen Vadkacsáját olvasva.

A szabadság igézete című könyvben olvasható tanulmányban Havel nincs meggyőződve arról, hogy feltétlenül meg kell tudni az igazságot embertársainkról. A múlt fáj, a múlt tönkretesz. Tönkreteheti a családok életét. Ezt állítja, miközben az ő életét is tönkretették.

„Többen vannak – mondta Havel -, akik nem is tudtak róla, hogy felkerültek a listára, sokan mások azért, mert elfogadták a titkosrendőrök meghívását egy étterembe, megint mások pedig azért, mert egy nehéz pillanatban (…) fizikailag és lelkileg meggyötörve, továbbá különféleképp megzsarolva, a leginkább olyasmivel, hogy gyermekeiket vagy rokonaikat baj fogja érni, aláírtak valamit.” „Miért kell kompromittálni már nem élő embereket, kik a történetüket magukkal vitték a sírba?” (39. oldal).

Állítja, hogy az aktív besúgók kisebbséget alkottak, és sokan nem adták oda lelküket, csak tartalmatlan, látszólagos beszélgetéseket folytattak a nyomozókkal.

Az egyetemi németórák jutnak az eszembe, ahol pro és kontra véleményeket kellett egy-egy szembenálló csoportnak megfogalmaznia. Attól függően kellett érvelni, melyik csoportba kerültünk. Nem vagyok túl tájékozott a témában, de most is tudnék érvelni mindkét csoportban.

A bejegyzés trackback címe:

https://penzestimi-kalandozasai.blog.hu/api/trackback/id/tr24585143

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása