Hajnalban ismét rázendítenek a kakasok, a kutyák, a kabócák. Kubai kirándulásunk alatt először tapasztalom, hogy enyhült az időjárás, és végre nem hosszú ujjú pulcsiban, nadrágban és pokróccal betakarva alszom. Búcsúzáskor feltűnik, hogy szomszédunk ismét megtisztította önszántából a kocsinkat (szegény döbbenten látta, milyen mocskosan érkeztünk vissza tegnap a földutakról), kedvességét néhány CUC-cal díjazzuk.

Ma elsőként a Prehistoria sziklafestményt (el Mural de la Prehistoria) tekintjük meg, amely egy mogote falán ékeskedik és az emberiség fejlődéstörténetét hivatott megörökíteni – a csigáktól a dinoszauruszokon át a homo sapiensig. A 120 méter magasságba feltörő és 180 méter szélességben terpeszkedő festmény elég megdöbbentő látványt nyújt az anyatermészet lágy ölén. Fidel Castro javaslatára készült, aki 1961-ben járt a völgyben, és egy neves művész elképzelései alapján tizennyolcan dolgoztak rajta négy éven keresztül. Inkább hagyták volna békén a sziklafalat!

Ha már eljöttünk, távolból lefényképezzük a pár évente újrafestésre szoruló remekművet, amikor fotózás közben elhalad mellettem egy fura szerkezetet, talán boronát húzó ökrös fogat – a bácsika V-alakban szélesedő síntalpakon áll, de nem síel, nem is a szántóföldet műveli, hanem az országutat rója ily módon.

Két lehetséges programon elmélkedünk:

1. felkerekedünk a 46 kilométer hosszú, ám csak kis részben látogatható Szent Tamás barlanghoz (Gran Caverna de Santo Tomás), Kuba legnagyobb barlangjához, amelyet lámpákkal és fejvédő sisakkal fedezhetnénk fel,

2. visszatérünk Playa Jutias hófehér partjára, strandolni és könnyűbúvárkodni.

Végül úgy döntünk, hogy megelégszünk a tegnapi Indián barlanggal (meg a selmecbányai tárnák emlékével), és mivel az időjárás sem kedvez a tengerparti elfoglaltságoknak, tovább haladunk a Zapata félszigetre, hiszen Kuba egyéb helyszínei is tárt karokkal várnak ránk.

Fájó szívvel búcsúzunk ettől az elbűvölő vidéktől. Már odahaza is sejtettük, hogy az ország egyik legzöldebb területe beférkőzik a szívünkbe.

Az út széléről és a kilátóból lencsevégre kapunk még pár mogotét – amit a török Kappadókiához és a vietnami Halong Bayhez is hasonlítottak –, néhány dohányszárító pajtát, és egy Che-plakátot. Egyébként gazdasági célzatú reklámot, termék vagy szolgáltatás direkt értékesítését hirdető óriásplakátot hiába keresnénk Kubában, a nagy tömegek befolyásolását célzó reklámtevékenység egyedül a forradalom és a szocializmus népszerűsítésére terjed ki. (Fényképezés közben párom megemlít egy viccet, miszerint Che rokonai lehetnének Cseh László, Cseh Tamás, Csernus és a csehek.)

A Vinalest Rióval összekötő dimbes-dombos országúton teljesítményturisták kerekeznek. Bármerre is jártam a nagyvilágban, nagyra becsültem a bicikliseket, milyen erőkifejtésekre képesek (főleg az éktelenül hideg és erős izlandi szélben).

A vinalesi bekötőút zárva, így újra Pinar del Rióban kötünk ki, ahol ismét megtankolunk, és közben a forgalmat figyeljük. Mintha visszacsöppentünk volna a múlt század elejére, ugyanis itt még omnibuszon közlekednek a lakosok. Már idefelé felfigyeltem az omnibus feliratú megállókra és a kétoldalt ülőhellyel ellátott, ló vontatta, 10-18 személy szállítására alkalmas járművekre. Eszembe jut Arany Epilógusa (legfölebb ha omnibuszon) és a híres sláger (éjjel az omnibusz tetején, emlékszel kicsikém).

Lovas fogatok és omnibuszok az autópályán is a legnagyobb természetességgel haladnak úti céljuk felé. Olykor pálmák karcsú teste, máskor egy foltnyi bambusz tűnik fel az útszéli földeken. Ismét felfigyelünk a keselyűkre, amint felcsipegetnek az úttestről ezt-azt.

Az egyik sehova se vezető híd alatt meglehetősen drága autó törtek össze, két rendőrautó is érkezett, helyszínelnek. Talán elütöttek valakit. A stopposok néha teljes erejükből integetve állnak ki az országútra, az ember azt hinné, komoly baj történt, ennek okán mi is fékeztünk már párszor, közben meg csak fuvarra várnak. Egyesek pénzt lebegtetnek a kezükben, ezzel jelezve, hogy akár fizetnek is a szolgáltatásért.

Havannába gond nélkül eljutunk, azonban nem sikerül felhajtanunk a Lenin Park környékén a másik autópályára, bekeveredünk a városba, ismét megkerüljük a Kolumbusz nekropoliszt és a Forradalom teret, de ezúttal meg is állunk.

Cienfuegos és Che Guevara skiccelt arcvonásai díszítik a szürke házfalakat, a tér közepén José Martí emlékműve (közben megtelt a memóriakártyám):

https://www.youtube.com/watch?v=eueOOLQqB-A&list=UUaMjOt4ZHwHew-k-4Gi1d7Q

A kis pihenő után újult erővel próbáljuk megtalálni az autópályát. Kijutunk a szépen karbantartott kertes villák mellett a tengerparti autóútra, a Malecónra, ahol a tomboló óceán nekicsapódik a várost védő betonsétány peremének. Malecón a természet vad erejét megfékező emberi alkotás.

A Malecón kihagyhatatlan fotótéma.

A gyönyörködés mellett azonban legfőbb célunk az, hogy mielőbb megtaláljuk az autópályát. Egyetlen esélyt abban látok, ha átjutunk az alagúton a körgyűrűre, a Via Monumeltalra és a megfelelő letérőnél rátalálunk a Zapata irányába vezető Autopista Nacionalra. Elsőként Playas del Estét jelöli a tábla, a Havanna közelében fekvő Riviérát, ahol mi is szeretnénk az utolsó napok egyikén megmártózni a tengerben, majd ismét a Lenin Park közelében járunk, amikor végre rátérünk a pályára. Amikor fellélegeznénk, kiderül, hogy egy bekötőúttal korábban kanyarodtunk le és ellenkező irányban haladunk, és ha nem fordulunk meg mielőbb, hamarosan visszajutunk Havannába. A pálya mellett igencsak integettek a fiúk, hogy álljunk meg, de nem hallgattunk rájuk. Hallottuk hírét segítőkész önkénteseknek, akik pénz fejében igazítják útba a tanácstalan turistát, akár a kocsiba is beülnek és elvezetik a megfelelő útra (több turista él ezzel a lehetőséggel), de én úgy gondoltam, magam is boldogulok. Mivel a pálya kihalt, alig lézeng néhány kocsi, úgy döntünk, áthajtunk a füves záróvonalon a négysávos autópályán a megfelelő irányba.

Egy útszéli vendéglőnél (El Congo) lefékezünk, már kopog a szemünk az éhségtől, és első alkalommal kóstoljuk meg a sült csirkét, a pollo cubanot (tutira nem tápos) (3,60 CUC) salátával és sült főzőbanánnal. Az ebéd végére Nestlé Crocanty jégkrémmel teszünk pontot.

A vendéglő meglehetősen nagy népszerűségnek örvend, több autó megáll, helyiek és turisták egyaránt, és alkalmunk nyílik, hogy ismét szemügyre vegyük az elöl öreg, hátul új, vagy hátul öreg, elöl új összeállítású toldott-foldott autókat, egy Lada-limuzint és egy oldalkocsis motorbiciklit. Az első Skodánkat is megpillantjuk!

Az autókat nézegetve így vélekedem: a régi kocsik szenyoriták, az újak pedig üres fruskák!

Nem ritka, hogy a vendéglőbe betérők egy egész üveg rumot vásárolnak, önmagában isszák, vagy üdítőkkel vegyítve koktélt kevernek, egyesek gitárt húznak elő a hátsó ülésről, és már pengetik is a húrokat, dalra fakadnak, és ritmusosan mozognak a zenére! Tetszik ez az életfelfogás.

Hogy még sötétedés előtt találjunk szállást, útra kelünk. A semmi közepén egy férfi kalapál valamit az út szélén a földre fektetett biciklije mellett.

Az út egyik pontján Jamaicát jelez egy tábla, majd Australiát. Nincs ellenünkre, hogy néhány óra alatt fél világot bejárjuk!

A Central Australiát jelző táblánál dél felé vesszük az irányt, és hamarosan a madárvilágáról híres Zapata félszigetre érkezünk, ahol strandolhatunk, könnyűbúvárkodhatunk, madarakat leshetünk meg, és Playa Girónnál autentikus környezetben eleveníthetjük fel a Disznó-öbölbeli történelmi eseményeket. A letérő után megállunk a félsziget egyetlen információs irodájánál, de vasárnap lévén zárva van. Szükségünk lenne CUC-ra is, hogy fedezzük a napi kiadásainkat, de se automatát, se pénzváltót nem találunk.

Ugyanez a helyzet a krokodilfarmjáról híres Guamában is – megnyugtató tény, hogy a farmon összpontosították a térség krokodiljait (állítólag a környéken nem kószálnak krokodilok szabadon, csak bizonyos félreeső helyeken). A farm éppen bezár, de nem keserít el különösebben (Ghánában a Han’s Cottage Botelben egy krokodilos tó szomszédságában laktunk, Vietnamban a Mekong deltában látogattunk meg egy farmot stb.).

De Guama a krokodilfarmon kívül egyéb programot is kínál: a településtől néhány kilométernyire motorcsónakon eljuthatnánk a Kincs-lagúnán (Laguna de Tresoro) a taino indiánok szigetére, ahol egy rekonstruált indián falut alakítottak ki harminckét életszerű szoborral. Mi azonban a tengerparton ébrednénk, hát haladunk tovább Playa Largára, ahol a megkérdezett szállásokon teltház fogad, ami nem meglepő, hiszen egy háznál egy vagy két szobát adnak ki turistáknak. A harmadik szálláson viszont sikerrel járunk, és örömmel konstatáljuk, hogy egy szépen kialakított, csempézett tengerparti ház vendégszobájában találjuk meg ismét két éjszakára a szállásunkat. Miután bevisszük a szobába a hátizsákjainkat, azonnal felkapjuk a fürdőruhánkat és belerohanunk a szállásunktól alig harminc méterre hullámzó óceánba. A bársonyosan sima, alig mélyülő vízben úszunk egyet – ez az első fürdésünk Kubán –, majd a pálmafás part puha homokján teszünk egy sétát a település szélén húzódó mangrovekig. Elhaladunk egy rozsdaette hajóroncs mellett, megpillantunk egy tarisznyarákot és két vékony átlátszó halat (tűhalnak, nyílhalnak és csíkhalnak is nevezzük). El sem kell merülnünk a vízben, hogy felfedezzük a víz alatti élővilágot!

Szállásadóink már várják az útlevelünket és a vízumunkat – mindenütt nagyon szigorúan feljegyzik az adatainkat, és aláírással kell igazolnunk a kimásolt adatok helyességét. Nem csoda, ha megörülnek nekünk, hiszen épphogy köszöntünk, máris eltűntünk pár órára.

Este kisétálunk a pár háznyira álló, üresen kongó tengerparti bárhoz. Alig lépünk be, rögvest összeáll egy háromtagú zenekar, és csodálatos koncertet ad kettőnknek. Páromnak szinte kínos, hogy csak nekünk zenélnek, de hát mit tehetnénk. A hangjuk hallatán szinte borsódzik a hátunk, és amikor a CD-jük felől érdeklődünk, akkor a szívükre és a fejükre mutatnak, ott őrzik a muzsikát. A bárból koktéljaink mellé kéretlenül is kapunk egy könyvet, csigák, békák, pókok, sáskák, halak, madarak illusztrációi szerepelnek benne, egyesek láttán ki sem mozdulnék többet a szállásunkról, és meglepetésünkre az egyik képről tengeri tehén pillant vissza ránk (itthon derítjük ki a nevét, karibi manátusz, akkor még sokat gondolkodunk, hogyan hívhatják magyarul: tengeri/ vízi disznó, malac stb.). Mindenesetre nem is olyan elképzelhetetlen, hogy összefutunk vele, hisz bőségesen nő fű a tengerfenéken!

Este a szállásadónknál megérdeklődjük, van-e mód arra, hogy másnap felfedezzük a félsziget madárvilágát. Kiderül, hogy korán reggel érdemes indulnunk, hogy az erdőben lakó endemikus madárfajokat megpillanthassuk, vízi madártúrára azonban a nap bármely szakában sort keríthetünk. Mivel elsősorban a helyi specialitásokra vagyunk kíváncsiak, szállásadónk megbeszéli egyik ismerősével, hogy reggel hétkor nekivágjunk a számtalan, csak Kubában fellelhető madarat rejtő erdőnek.

(2013.02.03.)

Fotó: Kádár István

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.