Miután szállásunk udvarán bőségesen megreggelizünk, néhány fénykép erejéig visszatérünk éjszakai helyszíneinkre, a Cienfuegos egykori gazdagságáról árulkodó villákhoz, melyek közül a Palacio de Valle a legkápráztatóbb.

Cienfuegos, akárcsak holnapi úti célunk, Trinidad, a cukornádnak köszönhette gazdagságát, de mai városképe is viszonylagos gazdagságot tükröz. A városközpont szépen rendbetett, épületeit felújították, bizonyára az UNESCO jelöléssel járó pénzügyi támogatásoknak (is) köszönhetően. A tenger által körülölelt városról Benny Moré énekes azt vallotta, hogy mindennél jobban szereti. Kuba Párizsának is nevezik ezt a francia hangulatú kisvárost.

A Pradónak (és Malecónnak) nevezett bulváron, melynek padjain többen pihennek és beszélgetnek, bejutunk a városközpontba, a José Martí térre. Tekintetünk végigsiklik a karbantartott főtér épületein, a Tomás Terry Színházon és a két különböző nagyságú toronnyal büszkélkedő katedrálison (Catedral de la Purísma Concepción).

Akárcsak este, a térről nyíló sétálóutcán kezdjük a sétánkat, ahol elvegyülünk a hömpölygő tömegben. Az első jobbra nyíló mellékutcában kézműves vásár fogad (bicikligyűjteményünk két újabb drótbiciklivel gazdagodik), és a sétálóutca egy-egy udvarházának beugró szegletében is árulják a fából készült autókat, dobokat, szivartartó szobrokat, karkötőket, fülbevalókat. Számos elegánsabb üzlet is akad, és a kínálat is jóval gazdagabb, mint az eddig látott helyszíneken. A sétálóutcáról kiérünk a Pradóra, ahol a peckesen sétáló Benny Morét formázó szobor áll.

Hogy a nyüzsgést alaposabban szemügyre vegyük, leülünk egy padra és mozizunk. Figyeljük a félgömb alakú telefonfülkéket, amelyek méretes, fodrászatban használt hajszárító búraként védik a telefonálók fejét esőtől, naptól egyaránt, a számokat tárcsázó fiatal és idősebb kezeket, az emberek ruházatát, a hivatalnoknők lábán feszülő, különféle mintázatú, olykor elegánsnak, máskor kihívónak és merésznek tűnő, mindenesetre figyelemfelkeltő fekete neccharisnyákat, a boltok és bankok előtt tömörülő tömeget, és egy bálteremnek is beillő fodrászszalont, ahol hajnyírásra és borotválkozásra várakoznak az ügyfelek. Természetesen mindez megfűszerezve zenével, a koloniális időszakból fennmaradt építészeti gyöngyszemekkel és Che Guevara felügyelő (leskelődő) tekintetével.

Miután postára adtam a képeslapjainkat, a tér sarkán felállított információs pultnál dolgozó alkalmazott segítségét kérem, hogy kijussunk Cienfuegosból a 80 km-re fekvő Trinidadba. Prospektusokkal jól felszerelve és felkészülten igazít útba. Két program érdekel: először rákérdezek a vízi madaraktól nyüzsgő Lagúna Guanarocára, majd Rancho Luna strandjára. A készséges lány azt ajánlja, a lagúnába vegyünk jegyeket 7 CUC-ért a szomszédos irodában, mert a helyszínen drágább (mivel nem teljesen körvonalazódott a napi programunk, a jegyvásárlást hanyagoljuk). A strand pedig közvetlenül a lagúna után húzódik.

Út közben elújságolom a páromnak, hogy van itt tengeri akvárium is. Én már tegnap voltam akváriumban, válaszol. És milyen igaza van!

A lány magyarázatnak köszönhetően könnyen rátalálunk a tengerpart felé vezető autóútra. Egy dombról legurulva mintha egyenest a tengerbe ereszkednénk. A strand parkolójában azonnal felírják a rendszámunkat, hogy fizessük ki a parkolási díjat, de kérünk öt percet, hogy feltérképezzük a partot, érdemes-e egyáltalán maradnunk. Egy snorkelingező sráctól kérdezzük meg, vannak-e korallok, és megtudjuk, hogy akadnak, de nem színesek. Úgy döntünk, Trinidad helyett itt éjszakázunk, egy tengerre néző házban. Harmadik próbálkozásra szerencsével járunk. Mivel megérkezésünk előtt költöztek ki az előző lakók, és a szobát még nem tették rendbe, megkeressük a lagúnát.

Egy út menti étteremben érdeklődöm a lagúna felől, és kiderül, az étterem egyben a Lagúna Guanaroca szervezőirodája (Havannát 250 km-re hirdeti a tábla). 18 CUC két fő számára a belépődíj, mondja a hölgy, de a számlára 22-t ír. Trükközése enyhén dühít, de rábólintunk. A lagúna felé vezető úton mutat néhány magasba kúszó virágú agávét, felmászunk egy kilátótoronyba, majd csónakba szállunk.

Csónakosunk végtelenül szimpatikus idősödő férfi, nagyon kommunikatív, akárcsak más kubai. Bár nemigen értjük egymás szavát, csak mondja kedvesen a magáét. Annyit sikerül megértenünk, hogy a fia orvos, két unokája van, és nagyon szereti a tavat. A lagúnát tápláló folyó a hegyekből érkezik, mutat a hegyek felé, amelyek jól kivehetők a lagúnából is. A mangrove gyökerek között egy-két vörös rákra hívja fel a figyelmünket, a lelógó léggyökereken osztrigára, a bokrok közt ilyen-olyan madárra figyelmeztet, és a flamingókat is sikerül ügyesen megközelítenünk. Kecses nyakkal sétálnak, csőrüket a vízbe mártva szűrik a planktont, vagy éppen tovább röppennek.

Ez a lagúna is gazdag madárvilágban, akárcsak a salinasi, mégis más élményt nyújt, mivel nem autóval, hanem csónakkal fedezhetjük fel. Szürke gémek sétálnak a part mentén, sirályok vagy fregattmadarak halásznak zuhanórepüléssel, a vízből kiemelkedő karókon egy-két kormorán szárítkozik.

A csónakosoknak csak egy távcsövük van, egy másik csónakban ülő turista adja át nekünk a tavon, majd amikor feltűnik egy újabb csónak, mi nyújtjuk át a csónakunkhoz koccanó csónakban ülő újabb turistának.

Csónakosunk kap 3 CUC borravalót – egyrészt szimpatikus, hogy ennyire szereti a természetet, másrészt olyan egyszerű, közvetlen férfi, hogy elbűvölt. Miközben visszakísér az étteremhez, mutat egy szúrós törzsű fát, ágakon üldögélő és virágok felett sűrű szárnycsapásokkal repdeső kolibriket. Olyan aprók, hogy észre sem vettük volna őket, ha nem figyelmeztet rájuk.

A tűző nap eléggé kiszívta az erőnket, az étteremnél guava ízesítésű fagyival kényeztetjük magunkat (Nestlé Helados guayaba).

Elfoglaljuk a szálláshelyünket, majd a szomszédos Rancho Luna nevű strandon fürdünk és napozunk. A homok nem szikrázóan fehér, inkább sárgás-barna, és a tengerben azokon a sötét helyeken, ahol korallt sejtettem, fű nő. A parton bőven hever korallzátonyt sejtető koralltörmelék, de talán nem úszom be elég távolra, hogy felfedezzem élő koralltársaikat.

A henyélést hamarosan sétára cseréljük, és újabb öblöt fedezünk fel vízibicikli- meg csónakkölcsönzővel, pálmafák tövében napágyakon sziesztázó nyugdíjasokkal. Német, orosz, román szó üti meg a fülünket. A strandolók összetételéből arra következtetünk, hogy Rancho Luna öblei a helyiek és a külföldi nyugdíjasok üdülőhelye, és az érett éveikben járó külföldi nők és helyi férfiak légyottjainak helyszíne (két ötvenes fehér nő mutatkozik napbarnított harmincéves srácokkal, egyik pár a vízben élvezi egymás társaságát, a másik a parton salsázik szenvedélyesen, majd mojitózik a homokban.)

Napnyugtakor kiülünk tágas, ápolt kerttel körülvett szállásunk elé a hintaszékbe. Az utolsó két napon tombolt a hőség, valószínűleg ideérkezésünkkor hideghullámot fogtunk ki (vagy most van extrém meleg). A forró levegő bennrekedt nagyon szimplán felszerelt szobánkban. Ezen sincsenek ablakok, redőnyféle spaletta (barrotes) fedi az ablakoknak kivágott rést.

A kézzel-lábbal elmagyarázott vacsorára felszolgált paradicsomos-fokhagymás hal felveszi a versenyt a vinalesi halunkkal. Hallgatjuk a tenger zúgását és a tücsökciripelést, a szomszéd szálláson egy féllábú férfival beszélgetünk, aki a fiával kirándul, miközben Crystal meg Bucanero sört iszogatunk a hintaszékben. A hintaszéket egyébként nem tudom megszokni, folyton félek, hogy felborulok. Egy egész ország ül hintaszékben, nyugtat a párom, csaknem te fogsz felborulni. Majd kiderül. A fényképeinket nézegetjük, miközben a tengerpart sötétségbe merül.

(2013.02.06.)

Fotó: Kádár István

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.