Reggeli után tengerparti tevékenységeknek hódolunk: fürdünk, napozunk és átsétálunk a tegnapi öbölbe, ahol éppen motorcsónak viszi be a búvárokat a mélyvizekbe (sajnos se pénz, se vízipipa nincs nálunk, hogy csatlakozzunk). A parton heverő koralltörmelék alapján meg vagyok róla győződve, és erős gyanúmat az útikönyv is alátámasztja, hogy van itt korallzátony, és számos látnivalót kínál a tenger, csak bizonyára nem közvetlenül a parton. (Bár Cueva de los Pecesben és Punta Perdizben volt snorkeling- és búvárfelszerelés kölcsönző, itt viszont nincs, talán az is utal valamire). Egyedüli tengeri lény, amit látunk, egy halász aznapi fogása, egy nagyhomlokú hal.

A tengerparti séta után útra kelünk Trinidadba, a kérdés csupán az, hogy a part menti úton vagy a kacskaringós hegyi szerpentinen keresztül érjük el. Az utóbbit választván egyben az El Nicho vízeséshez is eljuthatnánk némi gyaloglással és megmártózhatnánk a vízesés alkotta medence vizében a Topes de Collantes Nemzeti Parkban. Azonban erőnket kiszívta a nap és nyugdíjas üzemmódba váltottunk, ráadásul időben szeretnénk intézni trinidadi szállásunkat, így a vízparti direkt út mellett döntünk. Az El Nicho vízesés helyett majd a Topes de Collantes N. P. másik vízesését fedezzük fel, a Salto de Caburnít.

Ma is rekkenő a hőség, alig mutatkoznak felhők a kék égen. Sárgásvörös fűvel, bozótossal, legelőkkel borított száraz vidéken suhanunk tova. Tehenek és lovak legelésznek a mezőkön, és cowboykalapos férfiak lovagolnak el mellettünk kutyák kíséretében. Egy-két helyen pálmafedeles napernyők árválkodnak a vízparton, és egy falu határában valószínűleg garnélarák-tenyésztés folyik négyzet alakú vízi bokszokban.

Egy sajnálatraméltó útszéli árustól banánt próbálunk vásárolni, a banánjai nagyon satnyák, de megesik rajta a szívünk. Amikor azonban öt pesoért adja az öt pici banánt, jó ideig alkudozunk…

Trinidadba érkezvén eléggé elképedünk a fura városkép láttán, ahol kövekkel kirakott földutak mellett sorakoznak az egykori gazdagságról árulkodó ütött-kopott gyarmatkori házak. Zötykölődünk a macskaköves utakon és próbáljuk felfedezni a város messzi földön ismert szépségét, csekély sikerrel.

Nekiállok a szálláskeresésnek, de az útikönyvből kinézett szálláson nincs hely, pedig csodaszép. Egy tágas múzeum benyomását kelti. A legszebb szálláshelyek tulajdonosai sajnos csak előzetes foglalásra adják ki szobáikat. Végül egy nő kéri, hogy kövessünk, és mutogat a városközpont szomszédságában lepattant helyeket. Az utcákon bámészkodó emberek lézengenek, vagy a kapualjakban üldögélnek. Talán azért látjuk a város hangulatát semmilyennek, mert fáradtak vagyunk, ráadásul szállást sem sikerül egykönnyen szereznünk. Kimerülten és tűző napsütésben egyébként sem ítélhetünk meg egy várost, főleg a központon kívül eső utcáiról, ráadásul a déli napon nem a legkellemesebb foglalatosság szálláshelyet keresni. Csak remélni tudjuk, hogy vegyes érzéseink hamarosan csodálkozásba csapnak át.

Végül leállunk egy ház előtt üldögélő férfi mellett és megkérdezzük, van-e szállásuk. Bólint, körülnézünk és maradunk. A férfi bemutatja a feleségét, akit főnöknek becéz. Fellélegezve falatozunk nemrég vásárolt gyümölcseinkből, a főnökasszony is megkínál papájával. Amikor a vízesés felől érdeklődünk, szállásadónk azt ajánlja, hogy ne délután keressük fel kutyafuttában, inkább a reggeli órákban, ráérősen. Akkor hát fedezzük fel azt a hírös-nevezetös várost!

A séta során Trinidad valódi arcát is felfedezzük. Sokszínű és lehengerlő. A városközpont sokkal rendezettebb és megnyerőbb, mint a környező utcák. Az egy órásra tervezett városnézés végül négy órásra sikeredett, még a strandra sem jutottunk el, ugyanis Trinidaddal nem lehet betelni.

A várost a Szentháromságról nevezték el és Trinidad az ország cukornádszíve. Egykor óriási cukornádültetvények borították a környező vidéket, számos cukormalom és cukorgyár épült, ahol a cukornádbárók rabszolgákkal dolgoztattak egészen a rabszolgaság felszámolásáig, sőt a rendelkezéseket kicselezve azt követően is. Tehát a rabszolgaság helyszínein mozgunk: 1511-től, a spanyol gyarmatosítástól 1886-ig, a rabszolgaság felszámolásáig Kuba egymillió rabszolgát hozatott be Fekete-Afrikából az Atlanti óceánon keresztülívelő transzatlanti transzport során. Állítólag azok a rabszolgák jártak a legjobban, akiket nem szállítottak további országokba, hanem Kubában maradtak. Kuba Trinidadnak és környékének köszönhetően tehetett szert a 19. század végén a világ vezető cukornagyhatalma titulusra, pedig akkoriban még számottevőbb volt a kávéültetvénye, viszont a kávé- és a cukornádtermesztés idővel háttérbe szorult és visszaesett (vinalesi lovászunk azt mondta, az európai répacukornak köszönhetően, melynek íze összehasonlíthatatlan a nádcukorral – a nádcukor javára. Nem tudom, kóstolhatta-e, jutott-e Kubába is répacukor, de nem firtattam. Szerény véleményem szerint inkább a kommunista blokk államait látták el ők nádcukorral, és nem fordítva. És valószínűleg a latin-amerikai országok fokozott cukornádtermesztése lehet a visszaszoruló kubai cukornád- és kávétermesztés háttérben.).

A Trinidad közelében húzódó Cukormalmok völgyében kb. harmincezer rabszolga dolgozott a több mint ötven cukormalomban, cukorgyárban és az ültetvényeken. A cukornád jelentette egyrészt a bevételt, a gazdagságot, a fellendülést, hiszen a cukornádból befolyó pénzből épülhettek meg a csodás koloniális épületek, másrészt az embertelen, gyalázatos kizsákmányolásról is árulkodnak.

Végigjárjuk a városközpontot és megnézzük nevezetességeit, egyeseket csak kívülről, pl. a Plaza Mayoron álló Romantika Múzeumot, a Borrell cukornád kereskedőcsalád villáját, a nemes egyszerűséggel emelkedő katedrálist és a város szimbólumaként emlegetett, magasba nyúló tornyú Contra Banditos múzeumot.

Betérünk a Humboldt házba (Havannában is megtaláltuk a neves tudós házát), majd Trinidad jellegzetes italával, egy canchanchara koktéllal végezzük a főtéri katedrális melletti lépcsősor tetején, a Casa de la Musicában, egy hangos koncertet hallgatva. Egyébként ajánlom ezt a helyet, az elhelyezkedéséből, az áraiból és a mindent elárasztó, kedvcsináló zenéből kifolyólag is jó választásnak tűnik (bár tudjuk, hogy a Canchanchara bárban lenne igazán helyénvaló canchanchara koktélt inni). A Canchanchara bár udvarába is bepillantottunk, nagyon stílusos hely, de amolyan turistafogó látványosságnak tűnik.

Önkéntelenül is összehasonlítom a két kubai UNESCO Világörökség listás várost, Cienfuegost és Trinidadot. Cienfuegos sík területen fekszik a tengerparton, látnivalói nem csak a városközpontban összpontosulnak, hanem egy promenád is hozzátartozik, melynek végén Kuba legszebb palotaépületei emelkednek a város szélén. Trinidadot hegyek veszik körül, az utcák lejtenek-emelkednek, a tenger a városon kívül hullámzik, a városközpont egy helyen összpontosul, ahol sorjáznak a színes, rácsokkal ellátott házak. Cienfuegos utcáit nem ilyen mindenféle formájú, méretű, egyenetlen kövek borítják (egy fotót talán felhasználok a Kavicsok című készülő kötetemhez, melynek bevezetőjében ekképp írok: „A nagyvilágban számtalan kavics, szimbolikus értelemben temérdek elbeszélés hever úton-útfélen. Kavicsokra lelünk természetes környezetben és ember alkotta tárgyakban, vízpartokon, medrek alján vagy kavicsrakásokon, útburkolatokban és épületek falában. Szabadon, szembetűnő és rejtett formában bukkannak fel, vagy takarásban, más tárgyak és anyagok által elfedve, titokban maradásra vagy felfedezésre vágyva. Találunk kavicsokat a természet és az ember közös alkotásaként, kietlen és burjánzó tájakon útjelző kavicsemberként.).

Trinidad számomra lenyűgözőbb, és hegyekhez közeli fekvéséből kifolyólag az erdélyi szintén UNESCO listás Nagyszebennel rokonítanám.

Megkóstoljuk a pizzát, helyi pénzben 15 peso, egy kis alkudozás után még mindig sokszoros áron, 3 CUC-ért kapunk kéttenyérnyi pizzát. Akik kapcsolatba kerülnek a turizmussal, sokkal furfangosabbak és dörzsöltebbek lesznek, mint az egyszerű nép, hiszen szembesülnek a lehetőségekkel. De ez mindenütt így van, nemcsak Kubában. Lépten-nyomon szivart adnának el és lovagolni invitálnak, lóháton fedezhetnénk fel a közeli látványosságokat már akár 15 CUC-ért két fő részére, ha még legalább két személyt szerzünk. A zene itt is a mindennapi élet szerves része, éjjel-nappal szól valamelyik házból, bárból, udvarból. Az autófelhozatal ugyanolyan színes, mint más városokban, főként öreg Moszkvicsok és Chevroletek parkolnak az út szélén vagy zötyögnek a szűk utcákon, és egymást érik a turistabuszok.

A Palenque klubba is benézünk, meg a Casa de la Trovába, ahol turistairoda is működik, és a kínálatuk közt szerepel, hogy régi gőzössel is utazhatnánk a cukornádültetvényekhez. A lehetőség erősen elgondolkodtat…

A szocialista mindennapokba beszüremkedő kapitalizmust a Városi Történelmi Múzeumban (Museo Histórico Municipal) tapasztalhattuk: a tárlatvezetők megmutatták a konyhaberendezést, közben a szűrőről mesélve mindketten titokban kiterítettek néhány általuk horgolt és hímzett terítőt, amit felkínáltak megvételre, majd amikor a fejemet ingattam, úgy folytatták a mozsarak és a fazekak bemutatásával, mintha mi sem történt volna. Minden teremben ajánlottak valamit, Che Guevarát ábrázoló pénzeket vagy egyéb helyi különlegességet. A kardok, rabszolgabilincsek és korabeli képek megtekintése után szűk csigalépcsőn és egy vékony hídon keresztül feljutottunk a tetőre, ahonnan tíz perc múlva leparancsolták azokat is, akik akkor értek fel, azzal az ürüggyel, hogy zár a múzeum. Éppen az aranyórák előtt, 5 órakor. Nem a turisták igényeit és elképzeléseit szolgálva működik a múzeum, hanem a kormányhatalom előírásainak megfelelően. A látvány lenyűgöző, a sok cseréptetős házikó, a tetőteraszok, a tetők találkozási pontjai, a pálmafák nyújtózó teste, a képeslapokról ismert Contra Banditos torony és a katedrális, valamint a kilátás a közeli tengerre és a környező hegyekre.

https://www.youtube.com/watch?v=yltdFCmXqZ8&list=UUaMjOt4ZHwHew-k-4Gi1d7Q

Az utcán sétálva szemügyre veszünk egy-egy utcarészletet, kaput, ablakot, a rácsok mintáit,

számos bicitaxis, autó, biciklis, lovaskocsi és turista mellett elhaladva.

Trinidad utcáin nem ritka a lovaskocsi.

Amikor fáradtan hazaérünk, szállásadónk, a főnöknő bepattan a kocsinkba és elvisz a parkolóba, ami a párhuzamos utcában egy magánház udvara. A kocsikulcsot a szomszédnál hagyjuk, hogy átállhasson, ha az ott álló két autó közül valamelyik hamarabb hagyná el az udvart, vagyis egy teljesen idegen ember kezében az autónk sorsa, de egy percig sem kételkedünk tisztességében. Majd ahelyett, hogy az utcán közelítenénk meg a szállásunkat, az udvaron keresztül egy lakáson és annak udvarán keresztül kerülünk haza. Érdekesek ezek a gyarmatkori udvarházak, amelyek a szomszéd utcából nyíló ház kertjéhez vagy udvarához kapcsolódnak. Egyébként az utcára nyíló kapun keresztül egy fedett területre jutunk, ami többségében szellős nappali, az egyik oldalából nyílik két vagy három szoba, a fedett rész pedig a szomszédos ház falához csatlakozik. A nappaliban minden esetben van legalább három hintaszék, egy tévékészülék és rengeteg dísztárgy, a giccstől a valódi műremekekig terjedő skála valamennyi fokán. A nappali melletti konyha szintén szellős, majd következik egy lebetonozott vagy sártalajú udvarhelyiség székkel, asztalokkal, virágokkal.

A vacsora szervesen illik eddigi vacsoráink sorába: hal salátával, babszósszal, rizzsel, és első alkalommal szalmakrumplival. A szálláson mosást is kérhetünk, hát kimosatunk.

A mosdóban felirat kéri, hogy ne dobjunk a vécébe papírt, de máshol is igyekeztünk ennek megfelelően eljárni. Az útikönyvekben is olvastuk, hogy az egyébként is siralmas állapotban levő csatornázási hálózatot működését segítjük ezzel elő. Arra is figyelmeztettek, hogy nem lesz vécépapír, ezért fél hátizsákunkat megtömtük vécépapírral, de vécépapírban egyáltalán nem szenvednek hiányt. Azt is írták, hogy nem lesz vécéülőke, de a tegnapi szállás kivételével mindenütt volt.

Vacsora után a főnöknő spanyolul próbál kedvesen meggyőzni, hogy maradjunk több napra, mert a hegyek, a tengerpart, a város számos látnivalót nyújt, mindezt nem lehet egyetlen napba belesűríteni. Más vendégük is egy napot tervezett, végül négy lett belőle.

Este szokásomhoz híven felvázolom következő napi programjainkat: Topes de Collantes természetvédelmi terület a 62 méteres Salto de Caburní vízeséssel, majd a Cukormalmok völgye a 44 méter magas őrtoronnyal, Sancti Spiritus bájos városkája és Santa Clara a Che-emlékművel. A 48 kilométer hosszú El Pedraplén autópályán is kocsikáznánk, ahonnan rálátni a türkiz vízzel körülvett a Cayerías del Norte szigetvilág kisebb-nagyobb szigeteire. Utána tengerpartozás Playas del Estén, majd irány Havanna!

Szeretnénk maradék erőnket összegyűjtve visszasétálni a városközpontba, hogy az éjszakai Trinidad életébe is belekóstoljunk, de az ágy vonzása győzedelmeskedik rajtunk.

(2013.02.07.)

Fotó: Kádár István

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.