Kilenc éve, hogy búcsút vett tőlünk Anyukánk.

"Gyerekkoromban ajándékokat hordtam anyunak felfedezőútjaimról. A kert végéből, ahol valódi őserdő burjánzott. Például varangyos békát. Óriáscsalánokkal és szúrós bokrokkal kellett megküzdenem, kuszán növő fákkal és ingoványos területekkel. Szerettem, ahogy cuppog a csizmám az iszapban. Anyu nem volt elragadtatva a békától, sőt becsapta előttem az ajtót. Vidd vissza, kiáltotta. Hogyhogy nem csípi a békát a csalán, kérdeztem. És a csigákat? És a kacsákat? Vidd vissza, ismételgette anyu az ajtón túlról. Amikor a román tengerparton eső után medúzáktól hemzsegett a part, vittem neki egy példányt. Átlátszó, hajszáleres teste petyhüdten hevert tenyeremen. Anyu ezt az ötletemet sem díjazta. Pókot sosem vittem neki ajándékba, attól én is féltem." (Mesél a múlt).

Valójában nem is ajándékozni akartam, hanem megmutatni a világ éppen felfedezett szeletét. Megosztani a csodálatomat. Ám ő más dolgokban lelte örömét. Mindennél jobban értékelte a szép szavakat és a virágokat. Apu értette a módját, hogyan vegye le őt a lábáról. És Anyu hihetetlenül tudott örülni. Örömének semmi nem szabott határt. Áradt a szeméből, a szájából, az egész lényéből sugárzott.

Apu mindig felköszöntötte Anyut a születésnapunkon virággal. Megköszönte, hogy a világra hozott minket.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.