A nappali sarkában már halomban állnak, dobozokban, kofferekben és hátizsákokban sorjáznak másfél év alatt felgyülemlett dolgaink… Nyári és téli ruháinkkal még tele a szekrények, a polcok könyvektől roskadoznak, és konyhai eszközeink sincsenek még becsomagolva, de a búcsú hangulata már belengi a lakást.

Eljött a pakolás ideje, a tervezésé és a visszaemlékezésé.

A város utcáit járom, újra megnézem az Atheneul Romant,

a köznyelvben csak Átszúrt krumpli térként ismert teret,

a Cercul Militar Nationalt, azaz Nemzeti Tisztikaszinót vagy tükörfordításban a Nemzeti Katonai Kört,

a CEC Bankot és az üveg Pénzügyi Palotát,

és persze a város lüktető erét, Lipscanit.

Nehezen megfogalmazható érzések kavarognak bennem: az ember folyton utazik, egyes helyeken több-kevesebb időt tölt, kívülről-belülről megismer épületeket, híres és eldugott helyeket: betér elhagyatott utcákba, udvarokba, és megnézi azt, amit mindenki látni akar. Lakásokat igyekszik otthonossá vagy legalábbis lakhatóvá tenni. Azonban többé sehol sincs otthon. Azokon a helyeken sem, ahol a legtöbb időt töltötte. Még szülőfalujában és szülővárosában sem.

Amikor az ember hosszabb időre elköltözik valahova, kezdetben csak turistaként bolyong az ismeretlen helyszíneken, aztán már tudja, hol kanyarodjon le – kezdetben figyel, majd ösztönösen viszi a lába. Ismeri a környék utcáit, a piac standjait, a bolti elárusítót, a park fáit, a kis tavat, a balkonról a kilátást. Megszok, megszeret helyeket. Aztán pakolnia kell. Hátra kell hagynia a feltérképezett és berendezett időt és teret. Vár rá egy újabb időszak, más környezetben, más emberekkel.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.