Nem tudjuk kezelni a két lakás kulcsait. Nem tudunk velük megfelelően bánni. Nem fogadnak szót nekünk, vagyis csak teszik a dolgukat. A szerződés aláírását követő héten bent felejtettem az új lakás zárjában a kulcsomat, és másnap be kellett vernünk az üveget, hogy bejussunk. Ma az új lakásban felejtettük a mostani lakásunk kulcsait, vagy valahol máshol, és csak a régi lakásunkban vettük észre. Párom visszament, én pedig a lakásajtónk előtt felbontottam egy sört. És hallgattam a neszezést. Néztem a Holdat és egy csillagot. A tetőn a kéményeket. Az udvar közepén a homályba burkolózó virágoskertet. A kovácsoltvas korlátot és a ráaggatott, száradó szőnyegeket. Hosszú, csillogó fémhengereket és négyszög alakú téglakéményeket. Ablakon kiszűrődő fényeket. Rácshoz lakatolt biciklit. Függőágyat és szőtt székeket. Virágos cserepeket zöld levelekkel és virágokkal. Néha felkapcsoltam a folyosón a villanyt, ilyenkor láttam a színeket. Még vonat hangját is hallottam, pedig korábban soha. Szakadozott tévéműsort. Az alsó szintről a szokásos hangoskodást.

Vajon meddig tart a várakozás? Vajon megtalálja párom a kulcsot?

Ma ismét hólyagzott a festék,

és kidurrant.

Hiába van két lakásunk, kint rekedtünk. Hol alszunk ma? Törmelék közt, ágy és takaró nélkül? Lehőlégfúvózott, kunkori festékdarabok közt?

Vagy betörjük a mostani lakásunk ajtaját is?

Betörők lettünk. De csak önmagunkhoz törünk be.

A mai nap egyébként is hektikus volt, cseh nyelvleckét állítottam rapid módon össze. Mondatokat, szavakat, fordulatokat gyűjtöttem és fordítottam, ellenőriztem és kiegészítettem, majd nyelvkönyvet szereztem, nyomtattam és fénymásoltam, a helyszínre utaztam, és kábé annyi pénzt költöttem, mint amennyit a másfél óra oktatással megkerestem. Egy része a nyelviskolának megy, a másik az adóhivatalnak, és valamicske nekem is marad belőle. De aki a kicsit nem becsüli...

Tanítottam már Prágában magyart és Budapesten cseh nyelvet, de nincs tökéletesen kidolgozott és használható anyagom, folyton toldom-foldom, kiegészítem. A tanítás szinte szamaritánus, önfeláldozó munka. Fáradozás az erkölcsi sikerért. A jóleső érzésért, hogy még néggyel több ember beszél és szeret meg egy új nyelvet, kultúrát, országot. De nem vitás, érdemes.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.