A tündér
2011.02.17. 12:15
A tündér
És húgom lábfején rezgett a zokni, remegett a levegőben, gyors, szapora rezgésekkel, mint a szélviharban vadul táncoló zászlók, csillámlott a pokróc, ahol a két anyag összeért és röpke csókot váltott egymással, húgom lábát lángoló nyelvek nyaldosták, és csak rázta, rázta apró lábfejét, karja karomhoz ért, a levegőt egyre szaporábban kapkodta, és lábfeje mellett én is ráztam picivel méretesebb tappancsomat, az egész pokróc izzott, és mi lihegtünk és szuszogtunk ebben a tűzsátorban, és bevetettük minden erőnket, hogy legyőzzük egymást.
A zoknirázó verseny ötlete húgom agyában született meg. Mivel az álomtündér nem lepett meg időben és nem ragadott magával, unatkoztunk a takaró alatt, mocorogtunk, fészkelődtünk és kérdezgettük, alszik-e már a másik, mígnem egy alkalommal egymás mellé bújtunk. A széthúzható fotelra, amely két helyen összecsuklott alattunk, ha nagyon izgágák voltunk. Te csalsz, mondtam húgomnak sértődötten, amikor újra nyert. Te nem húzod fel rendesen a bokád fölé, és öreg zoknikat veszel fel esténként, amiknek meglazult a gumija, és húgom azt felelte, Na és. Egészen a sarkam alá húzom a zoknim, hogy hamarabb leessen, vallotta be egy következő alkalommal. Vereségtől lesújtottan feküdtem mellette, dühös voltam a hálátlan sötétségre, amelynek pár percre ezernyi csillagot ajándékoztam és mégis eltitkolta előlem húgom huncut csalásait. Haragudtam a kis kópéra is, amiért átvert, és ma már csodálkozom magamon, mennyire tisztességesen betartottam egy ideig a játékszabályokat. Pedig talán csak gyermeki naivságom és mulyaságom számlájára volt írható az a nagy tisztesség. Hiszen egy jól felhúzott zokni nem eshet le. A vallomást követően a zoknit már én sem húztam fel egészen a bokám fölé és néha már én is nyertem, bár húgom bokamozgásait nem tudtam elsajátítani, bárhogy is igyekeztem.Egyszer a kezébe fogta a kezem, tenyerét a tenyeremhez nyomta, másik kezével a lábamat illesztette a lábához, Készítsünk testrészeinkből tornyokat, épületeket, piramisokat, suttogta, Kulcsoljuk össze a kezünket, emeljük a levegőbe, aztán illesszük össze a lábunkat, susogott még mindig, és csak váltogattuk a magasságokat, a pozíciókat, az irányokat, miközben messzi tájakon utaztunk, és neveket találtunk ki az épületeknek és a városoknak. Aztán visszabújtunk a saját ágyunkba.
Amikor annyira belelendült a játékba, hogy az élvezettől kacaj röppent ki száján vagy hangosan ejtett ki egy-egy szót, mivel az önfeledt játék közben nem gondolt rá, hogy leleplezhetik, lehurrogtam és rendre intettem, vajon megbolondult-e, hogy felhívja ránk szüleink figyelmét. Arcomra gonosz manók ültek ki és görcsös ujjaikkal fenyegették őt, mire húgom berezelt, elnémult, én pedig karon ragadtam és kiráncigáltam őt az ágyból, hogy az ajtórésen át hallgatózzunk és kikukucskáljunk az ebédlőbe, hogy kipuhatoljuk, vajon ébren vannak-e szüleink.
Húgom barna, vastag és durva keretű szemüveget hordott, ami pufók arcának mégis gyengéd, bájos vonásokat kölcsönzött, az egyik üvegét takaró fedte, amit két oldalt erősített a kerethez, néha titokban levette azt, pedig megtiltotta neki a szemorvos, később egyre ritkábban árultam be őt az anyunak, csak dühítettem őt, hogy kikap, pedig anyunak ezer dolga volt, ránk se hederített, de én ezt nem tudtam, ám egyszer elárulta magát, amikor kockákat raktunk egymásra, és ahogy nőttünk, egyre magasabb kecses tornyokat építettünk, melyek gyerekszobánk hófehér plafona felé nyújtóztak. Felváltva raktuk a kockákat egymásra, különféle színűeket, és ha ügyesek voltunk, vagy csak elmélázott a másik, többet is egymás fölé helyeztünk, és ha valamelyikünknek ledőlt a torony, felnevettünk vagy kicsúfoltuk a másik ügyetlenségét. Anyu a másik szobában járkált fel-alá a ruhákkal, teregetett, én akkor odakiáltottam neki, hogy Anyu, látod, milyen nagy!, mire ő, Igen, gyönyörűim, de ügyesek vagytok!, és csak árnyékát láttuk elsuhanni. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy feltehetem-e a sárga kockát a pirosra, mire azt felelte, Igen, nagyon jól illenek. Te egyszer sem nézted meg a tornyunkat, nem is vagy kíváncsi rá, nem is sárga kocka van a kezemben!, toporzékoltam. Erre csak annyit felelt, hogy Kincseim, tudjátok, hogy ki sem látszom a munkából, játsszatok csak szépen.
Húgommal alagutat fúrunk a zöldségárus bolt előtti homokbuckában, ő az egyik oldalon áll neki a fúrásnak, én a másikon, ám ő ügyesebben kanalaz ujjaival, henger alakú, szinte mértanilag szabályos lyuk tátong előtte, míg az enyém falai folyton bedőlnek, és nem értem, hogyan fúr és kapar és bányássza a homokot olyan hozzáértőn, és hogy lehet, hogy annyira találékony, hogy mindig új játékok ötlete fogan meg agyában. Az ő fejében született meg az a gondolat is, hogy itt a homokban várat és bástyákat építsünk, alagutakat fúrjunk, és a zoknirázó versenyt is ő ötlötte ki és nyerte meg rafináltan, és esténként testépületeket építünk, és kérdezz-felelekkel személyeket, tárgyakat találgatunk ki az ágyban, és mindezt az ő ötletgazdagságának és leleményességének köszönhetően. Duci, duci, kiáltom oda neki az oviudvaron, mert tudom, azzal dühíthetem, hogy mások előtt kövérnek nevezem, és most is ezt mondom neki, és a szemüvegre ragadt homokszemcséktől nem látom, hogyan buggyannak ki a kövér könnycseppek a szeméből, és a bedőlt alagutamba valahogy belefúrom a kezemet, hogy elkaphassam az övét, és húzom, ahogy erőmből kitelik, rángatom bele a hengerszerű, művészileg kiformált alagútjába, míg előre nem bukik, és arcát, szemét és száját be nem lepi a homok. Húgom kapálózik, szipog, végül engedek a szorításból, kiszabadul és rohan anyuhoz, hogy elpanaszolja, milyen durva és alattomos vagyok, és már hallom is anyu dorgáló szavait, hogy Miért nem tudtok legalább egyszer jókislányok módjára játszani, milyen viselkedés ez, egy pillanatra sem veheti le rólatok az ember szemét. És én akkor kihúzom magam, és azt mondom: Nézd, én vigyázok a ruhámra, én nem piszkítom be, csak ő botlik meg állandóan, még a saját lábában is, most is tiszta homok.
Amikor az oviban bújócskát játszunk, kicsit kilesek a szememre tapasztott kézfejem mögül, figyelem, hova bújik húgom, hogy először találjam meg, bebizonyítva hibás választását. Hiába nyeri meg esténként a zoknirázó versenyt, az oviban minduntalan a legrosszabb búvóhelyre rejtőzik. Ha pedig nem én vagyok a hunyó, mindig az én bokromba akar bújni, vagy az én szekrényem mögé, hiába hangoztatom, hogy Ide nem férsz be, észrevesznek így engem is, de akkor is csak bújik hozzám, míg ki nem lökdösöm őt a rejtekemről.
És titkolom az ovistársak előtt, hogy a testvérem, bár tudják, és csak addig fogom a kezét, amíg anyu tekintetét a hátamon érzem, úgy teszek, mintha egy kis pisis keresné a kegyeimet, akit figyelembe sem veszek, ennek a duci kislánynak a takarós szemüvegével nincs köze hozzám, és közben alig várom az estéket, hogy éjjel a sötétség és a pokróc leple alatt ezernyi csillagnak adjunk röpke életet, hogy pufók kezét a kezembe nyomja, hogy talpaink összeérjenek, és ismeretlen, mesés városokat alkossunk testünkből.
Ilyenkor közösen fekszünk a széthúzható fotelen, ami két helyen összecsuklik, ha sokat mocorgunk, és húgom estére elfelejti sértéseimet és gaztetteimet, és én örvendezve bújok hozzá.
A tavasz illata a levegőben, oviból jövet ugrabugrálunk az utcán, ő apu másik kezébe csimpaszkodva ficánkol és trallázik, és én hirtelen megelégelem jókedvét, kiöltöm rá a nyelvem, szamárfület mutatok neki és kergetni kezd engem, ide-oda pattanok a göröngyös úttesten, míg ő nehézkesen mozog, combjai összeérnek, de jókedve határtalan, arcán kis tündérek táncikálnak, igyekszem kisiklani a karjai közül, ám ő megbotlik, elesik, keserves sírást és apu nadrágjának reccsenését hallom, ahogy lehajol, karjába kapja és felemeli vérző homlokú húgomat, és rohan vele, mint egy sietős herceg szíve választottjával a házunk felé. Állok a kavicsok közt a porban, szívem kalimpál, futni szeretnék utánuk, de valami visszatart, torkom összeszorul, a porban megpillantom a takarót és a szemüveg egyik szárát, véresek, a kezembe kapom őket, apu távolodó fenekén a nadrág repedéséből kikukkant az alsónadrágja, utánuk eredek, ujjaimat beszínezik a húgomtól hirtelen búcsút vett tárgyak, a konyhaasztalon olló, fertőtlenítő, ragtapasz, ott sürög a szomszédasszony is.
Az esetet követően húgom nem akar többé megragasztott szemüveget viselni, ezért hát fájdalomdíjként kap egy újat, és a doktor néni engedélyezi neki, hogy esténként levegye a takarót.
Az ügy néhány nap múlva feledésbe merül, csak a heg virul a homlokon, Még járni sem tudsz, te kis pelusos, mondom neki és érzem anyu tekintetét a hátunkon, üzletbe küldött, kézenfogva kell mennünk és mindenkinek köszönnünk, kis falu ez, illetlenség lenne nem üdvözölni a másikat. Ninc isz pelyuszom, mondja húgom, és elkezdi kirángatni a kezét a kezemből. Látod, milyen, nem tud nyugton maradni, fordulok hátra panaszló hangon anyuhoz, aki már nyugodt szívvel visszatért teendőihez.
Húgom egyik este megáll a gyerekszoba ajtajában, keze víztől nedves, és bárgyú, ijedt képpel azt nyögi, hogy Gyere, segíts. Csak bámulok rá, Mit követtél el már megint, kis pisis, kérdezem, de ujját sietve a szájára teszi, kéri, legyek csendben és kövessem. Berángat a vécébe és a kagyló fölé mutat. A kürtőben szürke vacak hever. Nem tudom kiszedni, mondja. Le ne húzd a vécét, mert véged, néz rám könyörgő szemmel. Tehát mindenre képesnek tart. A lehúzó után nyúlok, látom a szemében a rémületet, kérlelő kifejezés ül az arcán, és a megbánás, hogy szólt nekem. Nem értem, miért nem húzta le ő maga a szemüvegtakarót, amit annyira utál és amitől vágyálmaiban már ezerszer megszabadult.
Megkönyörülök rajta. Be ne kakilj, pelusos, mondom, próbálkozz csak, én bele nem nyúlok a trutyiba. Majd mondom, merre turkálj. Talán a félelem irányíja csöppnyi kezét, mivel azonnal a kezébe akad a keresett tárgy.
Arcára öröm ül ki, kezén csurog lefelé a lé, Ugye nem pisiltél előtte, kérdezem. De, feleli. Amikor le akartam húzni, megbotlottam és valahogy leesett a takaró. Mindig megbotlasz a lábadban, mondom.
Kézmosás közben kérlelőn néz rám, Ugye nem mondod el anyunak. Dehogynem, felelem és elkezdek kiabálni, hogy Anyu, anyu. Húgom elkezd verni az öklével, Hagyd abba, azonnal hagyd abba, szinte elsírja magát, ekkor jelenik meg anyu az ajtóban. Nézd, milyen ügyes, de szépen megmosta a kezét!, dicsérem őt fennhangon. Jók legyetek, mondja anyu és kimegy. Soha többé nem fogom meg a kezed, nézek húgomra.
De éjjel, amikor a piros-fekete mintás széthúzható fotelon mellém bújik, engedem, hogy felemelje a kezem és összeillessze az övével, hogy megformáljuk az ezeregyéjszaka meséinek valamelyik várát.
És emlékszem rá, hogyan nyomtam őt a víz alá, pedig megígértem neki a parton, hogy hozzá sem érek, félt magától a víztől is, nemcsak a mélységtől és a fojtogatásaimtól, és hosszas rábeszélésemre mégis bemerészkedett a hullámok közé, én pedig nyomkodtam őt lefelé, míg fejvesztve ki nem szaladt. Felidézem, amikor sietségében nem emelte fel a vécéfedőt és rápisilt, vécépapírral és ronggyal törölgette a fedelet, igyekezett eltüntetni a nedvességet, nehogy valaki megsejtse és én kárörvendőn néztem rá, hogy Igazam volt, kis pisis vagy, és őrzöm emlékezetemben örökösen kék-zöld térdét, mert járás közben minduntalan összeakadt a lába, talán az éjszakai játékokra emlékezvén akartak újra találkozni a talpak, és hiába rajzoltam krétával vonalat a betonra, hogy kötéltáncosok vagyunk magasan a nézőtér felett a cirkuszban, Nem léphetsz mellé, mert lezuhansz, mégsem tudtam őt megtanítani járni. A comb belseje érintette egymást, szinte gurulva ment és nagyritkán lépett a vonalra.
És most újra érzem a bőrét. Csak selyeming takarja, amely könnyedén és lágyan simult kecses testére, bársonyos bőrére, amikor belibbent a szobába. Hozzám dörgölőzik, érzem parfümjét, hosszú, éjfekete haja a vállamon hever, érzem szuszogását, egyre gyorsuló lélegzetvételét, szinte látom az izzadságcseppeket a homlokán, ahol a sebnek hűlt helye, az ágy enyhén ring alattunk, a szobában sűrű homály, a pokróc alatt a legsötétebb éjszaka, látom magam előtt, ahogy belibeg, sima arcbőrét, vékony ujjait, és nem tudom, mikor és ki kedvéért vált meg zsírpárnáitól, girbe-görbe lábától, szemüvegétől és takarójától, gyerekes, pufók alakjától, hogyan lett belőle színpompás pillangó, és miért bújt mellém a takaró alá. Tudom, kinőtte a rajta ejtett sérelmeket is és a gyermekkori könnyek csillogást hagytak a szemében. Nem kérdezek semmit, csak gyönyörködöm benne, és várom, hogy gyerekkori csínytevéseimért leszidjon, és tudom, még mindig dúskál az ötletekben és ráadásul álomszép.
Némán csusszant mellém, fölénk rántotta a pokrócot, felemelte a lábát, elkezdte eszeveszetten rázni, és én gyorsan a segítségére siettem, és fokozatosan megjelentek az első szikrák.
De a zoknid ugye a bokád fölött van?, fordulok felé, és ő a fejét ingatva nevet.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://penzestimi-kalandozasai.blog.hu/api/trackback/id/tr982667664
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.