Búcsút intünk a gleccsereknek, és a keleti fjordokban haladunk az óceán partján, megpihentetve izomlázas tagjainkat. Mivel Izland csupa öböl és fjordok csipkézik, a mintegy ötezer kilométer hosszú partvonal sok helyütt kacskaringós. Meredek, málló, szürke hegyek oldalán számtalan vízesés keresi útját a tengerhez. A táj bárányokkal telehintett, egészséges zöld fű borítja, néhol lovak legelésznek. Kietlen, mint Namíbia, autóval alig találkozunk.

Lonsvik öblében, a mélykék óceán jeges vizében hattyúk úsznak százszámra az erősen fújó szélben, akár Namíbiában a flamingók.

Hvalnes természetvédelmi területén az öblöt zord hegyek szegélyezik, később óriáshullámok csapkodják a tengerbe vesző sziklákat. Majd nyugodtabb fjordok következnek, és a tengeren továbbra is madarak tucatjai ringanak.

Sandfell teljesen erodált hegye mellett haladunk el – a hegyek olyanok, akár az emberek, ki könnyebben, ki nehezebben állja a megpróbáltatásokat.

Búlandstindur piramis alakú hegyét is elhagyjuk, majd egy szigetre figyelünk fel, ahol a világ legnagyobb „multiapartmant’ lundabarlangja található. Azonban Skrúður szigetére nem tudunk eljutni, hacsak át nem úszunk.

Aztán az Alcoa alumíniumgyár épülete húzódik hosszan, ám az iparvidék eltörpül a tájban.

Áthaladunk Izland legmagasabban fekvő útján, és egy alagút után hófoltos hegyek fogadnak. Neskaupstaðurban panorámás kilátás nyílik szobánkból a tengerre.

A széllel dacolva meglátogatjuk a Húsvét-barlangot, ahol a fókák húsvét környékén levedlik bőrüket és emberré lesznek. Az egyik halász egy fókalányt vett feleségül, és gyerekeik születtek. (Grímsey szigetén például, ahol Izland a Sarkkört érinti, egy troll esett szerelembe egy helyi lánnyal.) Izlandon mindenütt él a népi mitológia, számos monda, legenda keletkezett a tájat benépesítő mitikus lényekről. Utunk során több helyütt fogunk látni trollokat és elfeket ábrázoló sziklákat. Állítólag a Húsvét-barlang előtti vízen táncol a fény, de ma csak erős hideg szél fodrozza.

(2011.08.07.)

Szikrázó napra ébredünk: az eső búcsút intett nekünk, és hétágra tűz a nap! Ráadásul reggelizőnk ablaka négy gleccsernyelvre nyílik! Mire vágyhatnánk még?

Visszatérünk néhány tegnapi helyszínre, hogy nappali fényben is megcsodálhassuk Európa legnagyobb gleccserének néhány elérhető részét. Útközben csillogó gleccsernyelveket fényképezünk a zöld fűben legelésző lovakkal.

Jökulsárlón gleccsertaván a jégdarabok közt sétahajó siklik a vízen, a híd alatt jégdarabok úsznak a tenger irányába,

és a tengerparton is jégdarabok hevernek szanaszét,

nyaldossák őket és falatoznak belőlük a hullámok.

Jökulsárlón mellett egy látványosság jellel jelölt félreeső úton fedezzük fel a Fjallsárlón gleccsertavat. Ha lenne sátorunk, biztosan a partján éjszakáznánk!

Aztán felcsatoljuk cipőinkre a hágóvasakat, és vezetőnkkel meg két másik jelentkezővel nekivágunk a Breiðamerkurjökull gleccsernyelvnek. Mérhetetlen, vulkáni hamutól sáros jégtömegen mászkálunk, mely testét égszínkék repedések és apró vízfolyások szabdalják.

Jégvidéken gleccsertúrázunk. Bódító jégmámor. Gleccserhasadékok, kráterszerű bemélyedések, üregek, alagutak. Az egyikbe bekukkantunk. Leírhatatlan érzés mozogni a folyton ugyanolyan, mégis folyton változó, beláthatatlan jégtömegen. Elérünk a gleccsertóhoz, melynek szélén a gleccser széttöredezett, egy-egy darabja a vízbe csobban.

A gleccser olyan, mint a sivatag, csak nem sárga és vörös, hanem fekete és fehér.

Hazafelé arany fényben hattyúkat fényképezünk.

Majd teszünk egy sétát Höfn csinos városában.

(2011.08.06.)

Az eső ma sem hagy alább, sőt inkább erősödik, ám ez sem riaszt vissza attól, hogy a 62 méter magas Skógafoss vízesés melletti ösvényen felfedezzük a zöld fű borította, majd egyre kövesebbé váló tájat. A folyó mellett haladva újabb és újabb vízesések lepnek meg. Kezdetben még hisszük, hogy eljuthatunk akár a gleccser táplálta folyó forrásáig, de idővel feladjuk…

A Dyrhólaey szikláin számos madár pihenget, de a szinte vízszintesen szakadó esőben és a jeges szélben az első lundáinkról csak csuromvizes felvétel készül. A hely egyébként festői, lenyűgöző sziklaformációk szegélyezik a partot.

Aztán Fjarðrárgljúfur moha borította, süppedős tája csábít egy kis sétára,

és hamarosan minden irányban feltűnnek a gleccsernyelvek. A Vatnajöküll gleccser közelében járunk, amely Európa legnagyobb nemzeti parkja és egyben legkiterjedtebb jégmezője. Valójában egy óriásgleccser peremvidékében gyönyörködünk!

A Skaftafell Nemzeti Parkban a parkolóból könnyű sétával elérhető a Skaftafellsjökull gleccser. Szépség a köbön.

A jökull gleccsert jelent és jökütl-nek ejtik. A magas gleccserekből alányúló gleccsernyelvekből vízesések indulnak útjukra. Folyók szinte nincsenek, csak rövidek, és addig folynak, amíg a partközeli vízesésekből a dimbes-dombos tájban elérik az óceánt.

A jégdarabok egy helyütt lagúnát alkotnak, kialakítva Jökulsárlón csodás táját, ahova éjjel tíz óra tájékán érkezünk. A gleccserből leszakadt jégdarabok komótosan úsznak az apró folyón.

(2011.08.05.)

A déli partvidék roppant csapadékos, és ezt a meteorológiailag is alátámasztott tényt (délen kb. évi 8000 mm, középső része kb. évi 150 mm csapadék) saját bőrünkön is tapasztalhatjuk.

Első megállónk a Kerið kráter, amely 6500 évvel ezelőtti kitöréssel keletkezett, és ma krátertó csillog a mélyén. A helyszínen Björk is adott koncertet 1986-ban…

Következő úti célunk a 1491 méter magas Hekla. A festői vulkán süvegét jégfoltok borítják. A vulkáni tájban lecsiszolt fekete köveket és lyukacsos, habkönnyű kőzeteket gyűjtünk.

Estefelé a Seljalandsfoss vízesésnél fékezünk. Fátyolvízesés, és meg lehet kerülni, azaz be lehet mögé sétálni. Vízálló kabátunkon a szitáló eső keveredik a vízesés permetező vizével.

Ma már az Eyjafjallajöküll és a Mýrdalsjökulll gleccserek tövében alszunk Skógarban.

(2011.08.04.)

Egy kiadós bécsi városnézés során többek közt egy kényelmesen levitáló férfi trükkjét is megfejtjük,

majd álomszép, rózsaszín és lila árnyalatokban játszó éjszakai fényben érkezünk meg Keflavík repterére. A 101 Reykjavík Guesthouse-ban hajtjuk álomra a világ legészakabbra fekvő fővárosában a fejünket.

Másnap bepattanunk a kocsinkba, és késlekedés nélkül nyakunkba vesszük a fővároshoz legközelebb eső „kötelező” látványosságokat, amelyeket Golden Cirkle névvel illetnek.

Első megállónk a történelmileg és földtörténetileg jelentős Þingvellir Nemzeti Park, amely az izlandiak szent helye és 2004-től a Világörökség részét képezi. Ezen a színtéren „ülésezett” 930-tól a világ első parlamentje a Norvégiából áttelepült vikingeknek köszönhetően (a Þing jelentése ’parlament’, a velliré pedig ’síkság’), ami körülbelül azt jelentette, hogy a korábbiaktól eltérő törvényeket alkottak, itt hirdették ki a társadalmilag jelentős eseményeket, itt tárgyalták meg a peres ügyeket. Továbbá ezen a helyszínen történt a dán (korábban norvég) uralom alól felszabadult Izland függetlenségének kikiáltása 1944-ben. A terület másik jellegzetessége, hogy látható az eurázsiai és az észak-amerikai kőzetlemez távolodása egy hosszan elnyúló törésvonalon.

Ez a Föld gyomrából induló, a tengerfenéken zajló és a földfelszínen is követhető mozgás okozza például, hogy bugyog és boltozódik egy „litli geysir”, illetve párpercenként kilövell a Strokkur gejzír. A Geysir, minden gejzírek atyja és névadója már évtizedek óta pihen.

A kétlépcsős Gullfosst, vagyis Arany vízesést a messze szálló permetező víz jelzi, és színpompás szivárványok foglalják keretbe.

Óriási mennyiségű víz tűnik fel a láthatáron és tűnik el a kanyonban, ahol a Hvíta folyó nyugodtabb mederben folyik tovább.

Várjuk már a vadregényes természetet, a gleccsertúrát és a lávafolyások formázta tájakat, a bálna-, delfin-, fóka- és lundalest.

(2011.08.03.)

Ha már egyszer összeházasodtunk, és a nászutunkat is túléltük a Sivatag országában, akkor meg is kell ünnepelnünk. Annak rendje és módja szerint. Most éppen nem kígyók meg skorpiók közé készülünk a Namib-sivatagba, hanem a Tűz és Jég földjére, ahol „csak” gleccserrepedésbe zuhanhatunk és megfagyhatunk. Na de csaknem riasztanak el a jégmezők, a hófúvások, a vulkánok és a vulkánokban szunnyadó veszélyek!

A választás oka: férjem a Jég országát hideg Namíbiaként képzeli el – csak éppen a sivár vidéket nem végtelen sivatagok és szavannák, hanem végeláthatatlan tundra- és jégmezők uralják. Ezennel nem repülőgép-katasztrófákat néz, hogy szükség esetén megtanulja vezetni a gépet, hanem túlélési stratégiákat tanulunk jó barátunktól, Bear Grillstől. Ugyanis nem túl biztató hír, hogy átlagosan napi három turistát mentenek ki a veszélyek torkából.

Tuti, hogy tűzkőre szükségünk lesz. Férjem már gyakorol. Amikor sikerült tüzet csiholnia, húst köt a cipőfűzőjére, amit itthon még fazékban, ott viszont csak geotermikus forrásokban (gejzírben) vagy egy tűzforró talajba „kapart” gödörben főzhet meg: „A talaj sok helyütt 100 Celsius-fokos, ide ássák le az edényeket, amelyekben hamar megfő a leves.” (Regele). A Nap segítségével is próbálunk tájékozódni (bár ott délkeleten kel). Jégcsákányunk még nincs, de a kötél használatát már gyakoroljuk (bondage-program). A hófajdfogás gyakorlására itthon nincs mód, de majdcsak sikerül egy szakadékba zuhant juhot találnunk, mint Bearnek. Mindenesetre a rénszarvaszuzmó ehető!!!

Megtudtuk, hogy a gleccser fenevad: ránk feni a fogát és állandó mozgásban van. Üledékes hóra ne lépjünk, mert alatta repedés lehet. Na de milyen az üledékes hó? És milyen az olvadékhó? És milyen kék a legrégebbi jég, és miről ismerszik meg a laza hó, amibe üreget kell vájnunk, ha eltévedünk? És milyen az összes többi hó (jég)? Nekik is száz szavuk van rá, mint az eszkimóknak, meg az araboknak a tevére, a maszájoknak a tehénre?

Mit kell tudni az izlandiakról? Hogyan népesült be ez a kietlen sziget? Ki és mikor döntött úgy, hogy jobb neki a világvégén laknia, mint egy élhetőbb helyen? A wikipédia szerint egy viking összetűzésbe került a norvég uralkodóval, és elmenekült, majd sokan követték – a döntés nem mondható szerencsésnek, ugyanis utódaikat vulkánkitörések, zord telek, földrengések, éhínségek tizedelték. Ellenben szinte ingyen vulkáni magmával fűthetnek – a sors jóvoltából természetvédők és energiatakarékosak.

A vér- és DNS-vizsgálatokkal kimutatták, hogy a szigetek eredeti férfilakosságának zöme Skandináviából érkezett, vagyis a vikingek (normannok – északi emberek – „kalózkodással foglalkozó tengerészek”) utódainak tekinthető, míg az első női telepesek Skócia és Írország tengerparti részeiről származtak, és főként kelták (lásd Győr és Aquincum). Egyébként itt születik a legtöbb gyerek Európában, és Izlandon olvasnak a legtöbbet (irodalmi Nobel-díjasuk is van).

A vikingek elég nyughatatlan és bátor népség voltak, még Amerikába is elhajózgattak a végtelen kékségen a 8-11. században Amerikába! További legek: izlandi a világ első parlamentje, első női elnöke és első leszbikus miniszterelnöke. A világon Izlandon a legnagyobb a kólafogyasztás – valószínűleg a Brennivín is (lásd lentebb). Izland néha lebénítja a világ közlekedését. És minden pimaszul drága, érthető módon: még a fát is importálni kell.

Részlet a viking halottas szokásokból: ha meghalt valaki, „elővezetnek két kutyát, és két lovat, amiket addig hajszolnak, amíg össze nem esnek”, hogy a túlvilágon szolgálják gazdájukat (Brémai, Fadlan). És ez még csak a kezdet…

Lodovik Trema vicces és tájékoztató jellegű magyar blogjából megtudtam, hogy „ott északon nagyon szeretik a férfias dolgokat (pl. fáklyát tartva úszni a jeges vízben kilométereket miközben a himnuszt éneklik)”. Meg hogy 2008-ban, 15 év után feltűnt egy jegesmedve, átúszott Grönlandról, és 6-700 km hányattatás után lelőtték. Aztán egy bárányt hittek jegesmedvének. Az ottaniak hisznek a manókban, tündérekben, elfekben, hobbitokban – mindenféle szellemekben (a kelta mitológiát Tolkien elevenítette fel).

Antony Boundain szakácsművész egy Izlandra csalogató reklámnak szinte minden szavát megcáfolja: nem jó utazási célpont, folyton változik az időjárás, csak fagyoskodni fogsz, és főleg rossz a kaja. A rohasztott cápahúsra külön figyelmeztet (icecook blogspoton: "let's scare the tourists" food – felveszi a versenyt a100 napos kínai tojással). Boundain mindent megesz, na de ezt már hadd ne kelljen lenyelnie! Ránézésre kevésbé kecsegtető, mint a mozgó tücskök-bogarak Ázsiában. Ráadásul még vizeletszagú is. A durián gyümölcsénél csaknem büdösebb, amit mindenütt kitiltanak a szállodákból is? Valószínűleg igen.

Az icecook blogról megtudtam, hogyan kell rohadt cápahúst készíteni. Már az első mondatnál elakadtam, ami nemcsak hiányos angoltudásomnak tudható be: „Take one large shark”. A többiről nem is beszélve: „gut and discard the fins, tail, innards, the cartilage and the head”. Hiába olvastam tovább, még mindig nem kecsegtetett, hogy beszerezzek egy nagyméretű cápát: “get all slime and blood off”. Meg hol tartanám legalább két hónapig elásva? Ha leásnék a balkonon, legfeljebb az alattunk lakó balkonján tárolhatnám.

Szerencsére van egy fűszerköményes krumplisnapszuk, ami elnyomja a rohadt cápa ízét: brennivín (burning wine – égetett bor). A Kill Billben is itta az egyik szereplő. Black Deathnek becézik, vajon miért. Ha nem veszel el a nagy izlandi télben, akkor ez visz el? Kinézetre az édesköményes abszintra emlékeztet, olyan zöldes. A cápasnapsz nevet csak azért kapta, mert a rothadt cápahús után isszák. Na de a lényeg: mindig legyen nálad egy üvegcsével!

Izland szomszédságában kábé ötven éve kinőtt egy különleges sziget, Surtsey (ki másról nevezték volna el, ha nem egy Tűzóriásról), de csak kutatók látogathatják, hogy megvizsgálják, hogyan keletkezik a semmiből élet. Surtsey fogy, Izland meg növekszik a kitörő vulkánok miatt.

Kívánjatok nekünk sok szerencsét, hogy bejárjuk a jégmezőket, kősivatagokat, vulkáni tájakat, lássunk alkát, lundát, fókát, bálnát. Átlépjük az Északi-sarkkört és megnézzük, hogyan távolodik az eurázsiai és észak-amerikai kőzetlemez (évente 20 mm, fél lábbal Amerikában leszünk!)… Ne fagyjunk meg, és ne égesse meg hamvas testünk a gejzírek forró vize!

Programunk néhány szóban: Reykjavik (a világ legészakibb fővárosa), Þingvellír Nemzeti Park, Geysír, Gülfoss-vízesés, Hekla vulkáni tája, Þórsmörk, Eyjafjallajökull, Myrdalsjökull gleccserek, Jökülsailón jéghegyek, fókák, hajózás, Dírhólaey, madarak (alkák, lundák), Skaftafell Nemzeti Park, Vatnajökull jégmező gleccserei, fjordok, halászfaluk, túrázás, Myvatn tó, ásványfürdők, túrák lávafolyásokon, Hverfjall kráter, Krafla vulkán, lávamezők, bálnales, Akureyri, Hrísey szigete (kérdéses a sziget gyomrában Hveravellír, Kerlingarfjöll kősivatag), és a végén Blue Lagoon. Ha a fele teljesül, elégedett leszek! Tizennégy napunk van rá.

És végezetül egy elragadó idézet:

Vegyünk egy Magyarországnál alig valamivel nagyobb szigetet, és helyezzük közvetlenül az Északi-sarkkör szomszédságába. Csipkézzük ki a partjait a szárazfölbe mélyen benyúló fjordokkal, adjunk hozzá lustán araszoló gleccsereket, végeláthatatlan jégmezőket, szeszélyes vulkánokat és gejzíreket, majd mindezt ízesítsük hős vikingekről regélő sagákkal, kövek alján megbúvó erdei tündérekkel, és máris megkapjuk Izlandot, ami korántsem olyan barátságtalan, mint ahogy a neve sejteni engedi. Papp Éva

Lipscani a főváros lüktető szíve, ahol a középkortól kezdve zajlik az élet, és csak a kommunista éra alatt sínylette meg a történelem viharait, vagy inkább nemtörődömségét.

Az egykori kereskedelmi központ ma szórakozóhelyek paradicsoma.

Nyugat-Európából, Lipcséből (Leipzig ~ Lipscan ~ Hársfa (Lipa) érkeztek ide a kereskedők

A Lipscani negyed sétálóutcák szövevényéből áll – kocsmáktól kezdve elegáns éttermekig a legkülönfélébb színvonalú és stílusú szórakozóhely megtalálható

A Gabroveni utca felújításra váró háza

Akár egy ledózerolt utcán is felállítanak a sörözők és bárok előtt néhány széket

Számos homlokzat még felújításra vár, és az erkélyek leszakadni tűnnek, ám a romos épületek árnyékaiban is virágoznak a szórakozóhelyek

Csütörtök este is pezsgő hangulat és nyüzsgő tömeg fogadja az ideérkezőt

De az elhanyagolt állapotok is a városrész egyedi hangulatát növelik

Hanul cu Tei The Embassy két utcát összekötő passzázsa

A Hanul Hanuc udvarháza

Izgatottan vártam, hogy saját szememmel láthassam a jelentős átalakuláson átesett városligeti Műjégpályát, amelyről már Bukarestben láttam felvételeket a Euronews-on (lásd lentebb).

A Vajdahunyadvár történelmi épületcsoportja néhány műalkotással

A tavon számos egyéb műremek is előbukkan a vízből

A hangulatos padon kívül például rénszarvas-korlátokat is kiállítottak - a háttérben egy vízbefúló ház

A Magyar Mezőgazdasági Múzeum épülete

A Robinson Étterem, háttérben a Millenniumi Emlékművel

Az ún. Jáki kápolna épülete, a jáki apátsági templom kapujának mása

http://www.euronews.net/2011/06/07/making-waves-art-show-in-budapest-lake/

A hosszú hétvége örömére meg akartuk mászni Istenszékét, azonban az eső közbeszólt. Napok óta tombolt a kánikula, de a két hétvégi napon kisebb-nagyobb megszakításokkal úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntenék. Ezért a kiadós túra helyett kisebb kiruccanásokat tettünk Marosvásárhelyről, hogy megismerkedjünk a környék nevezetességeivel (a fényképezőgépet sikeresen otthon felejtettük - köszönet Gyuszinak a képekért).

Elugrottunk például a Parajdi sóbányába, ahol a bányászat és a gyógykezelés történetével ismerkedtünk meg. Számos tájékoztató táblát olvashattunk a sókitermelésről, régi eszközöket, pl. feszítővasakat és lámpásokat állítottak ki, illetve olyan bőrdarabot, amelyen lovak húzták ki egykoron a sót a bányából.

A kezdeti kitermeléstől kezdve a csempészésen át a modernkori klimatoterápiás gyógykezelésig szóban és képekben mutatták be a Sóvidék és a bánya történetét. A sóbánya a „megmunkálatlan”, kemény realitást mutatta be óriási, üres tereivel, és nem a művészi színvonalon űzött sómegmunkálást, mint a Wieliczkai sóbánya Lengyelországban.

Számos kápolna, szobor és dombormű helyett Parajdon egy kápolna várja a látogatót Nepomuki Szent János felavatott sószobrával.

A helyi só értékét az egyik felirat foglalja össze: a Sóvidék „munkát és megélhetést biztosított évszázadokon át e vidék népének, és nem utolsó sorban íze, lelke a székelyföldi és az erdélyi ételeknek.”

A föld alatt étterem is működik bor- és pálinkakimérővel. Miután jókat szippantottunk a friss, sós levegőből, gyógynövényes fürdősóval felpakolva indultunk tovább.

Befaltuk a csorbalevesünket, néhány miccset és kürtőskalácsot, majd elugrottunk Szovátára a Medve-tóhoz, ahol iskolások vitatkoztak azon, hogy vajon medvére hasonlít-e, vagy medvék járnak oda fürödni.

Majd a korondi árusok boltjaiban lettünk gazdagabbak pár hecsedlilekvárral, feketeribizli- és áfonyaszörppel, gyönyörűen festett székely öröknaptárral.

Korond után lefékeztünk egy városkában, amely Szent György katonaszentről kapta a nevét, ahol Sárkányölő Szent György szoborra nem leltünk, mint Sepsiszentgyörgyön (illetve Kolozsváron vagy a Prágai Várban), viszont kívülről jelentéktelennek tűnő temploma olyan táblát rejt, amely a brit Windsor ház és az erdélyi Rhédey ház kötelékét bizonyítja.

Erdőszentgyörgy királykék díszben tündöklő apró templomában néztük meg II. Erzsébet angol királynő ükanyjának, Rhédey Klaudiának az emléktábláját, akinek sírhelye a templom alatt található.

A kazettás mennyezeten is az ősi székely kék szín dominált.

Aztán Szászrégen környékének erdeit jártuk, hogy ősöreg fák nyomára bukkanjunk, de csak sok-sok vadmentát, bodzát, rókagombát és pár szem szamócát gyűjtöttünk (az út mentén is lépten-nyomon árulják).

Utána tettünk egy sétát Szászrégenben, párom szülővárosában, ahol a szász lelkület jócskán megfakult, és a főtéri parkot Romulus és Remus szobra díszíti. A közelben már felsejlettek a Görgényi havasok. A villanyoszlopokat gólyafészkek díszítették.

Aztán betértünk Marosvécsen a Kemény-kastélyba, az Erdélyi Helikon szépirodalmi és kritikai folyóirat körül kialakult jelentős irodalmi élet helyszínére,

ahol két neves írónk is nyugszik: Kemény János

és Wass Albert (domborművének bronz részét ellopták).

Ma a kastély szellemi fogyatékosoknak ad otthont – alkotásaik megvásárolhatók.

Viráganyu

Talán virágokat szed az égi mezőn és dúdolgat. Beszél a széllel, a hegyekkel, a madarakkal és ott folytatja az életét, ahol abbahagyta: jár élő és elhunyt ismerősei közt, ajándékoz és ajándékokat kap, gondolatokat és energiát cserél, akár eddig, olyan tájakon jár, ahova eljutott, és ahol sosem járt.

Égig érő, hófedte hegycsúcsok közt, gyéren növő, tarka virágok közt lépdel, a táj felett repül, hegyi réteken sétál, aztán homokos, fénylő, sárga tengerpartra röppen. A hullámok a bokáját simogatják. Kékes-zöld jégtáblákra szökell, zuhogó vízesésekben fürdik. Kavicsokat, ásványokat és kristályokat gyűjt, meg gyógynövényeket szed réteken, szurdokokban. És énekel. Dúdol bele az örökkévalóságba. Úgy jár, ahogy a mesékben a királynők. Kimérten, emelt fővel, lassú léptekkel. Már nincs miért sietnie, ideje örök.

Leguggol, kezébe homokot vesz, pergeti, a földi időre emlékezik. Nézi a tengert, a tenger felől fújó szél hajszálai közt játszadozik, és anyu végtelenül nyugodt. Tudja, megadott nekünk mindent, amire erejéből és szeretetéből telt, és felkészített minket az utunkra. Csak az ő útjára nem készített fel.

Pénzesné Brath Ilona (1953. 06. 02.-2004. 10. 30.)

Mesél a múlt, 127.o.

Bukovina leghíresebb látványosságai a festett kolostortemplomok, viszont a mesterművek mellett a táj szépsége is megér egy látogatást.

Dombos, zöldbe burkolózó vidék vár az idelátogatóra, lépten-nyomon lovas szekérbe, nyájat legeltető juhászokba botlunk, a falvakban gólyák fészkelnek az oszlopokon, és takaros házikói – a csinos mézeskalács-házikók – a helyiek jó ízléséről árulkodnak.

Bukovina Ukrajna határán terül el, és Moldva északi nyúlványaként is emlegetik. Ha nagy vonalakban sorra vesszük, milyen fennhatóság alatt állt ez a Kelet és Nyugat határán húzódó, önálló státusszal nem rendelkező terület, amelyet a történelem szeszélyessége, a háborúk és határrendezések során hol ide, hol amoda csatoltak (avar, Kijevi nagyfejedelemség, Lengyel királyság, Moldvai fejedelemség, török fennhatóság, Ausztria), érthető a lakosság huszadik század eleji összetétele: ukrán, román, osztrák-német, zsidó, lengyel, magyar, szlovák, szlovén, olasz, szerb, horvát, török, örmény, cigány.

Magyarok ma már kis számban élnek itt, de a 18. században az erőszakos sorozás elől több ezren menekültek ide Székelyföldről, majd 1941-ben Vajdaságba telepítették őket, onnan Tito elől a Dunántúlra voltak kénytelenek továbbállni, és a kitelepített sváb családok birtokain sikerült letelepedniük.

Na de térjünk vissza a bukovinai kolostortemplomokhoz! Olyan egyedülálló nevezetességek, hogy az UNESCO Világörökség listára is felkerültek! Valamennyi román és ortodox, és a 15. század végén, a 16. század elején épült, és többnyire mind hármas tagolású: előtérből, pronaoszból (előcsarnok) és naoszból áll (a legbelső látogatható tér, a liturgia helye, az ikonosztázzal és a csegelyes kupolával, azaz négyzet alapú félgömb kupolával).

A Voroneti kolostortemplom szomszédságában laktunk, Gura Homoruluiban, és a kívül-belül festett Szent György templom volt az első templomunk, ahol tömeg fogadott – az év minden szakában rengeteg a zarándok és a turista. A templom legjelentősebb külső freskói a Jessze fája (Jézus Nemzetségfája), az Utolsó ítélet és a Konstantinápoly ostroma – az utóbbi annak is emléket állít, hogy Stefan cel Mare a törökön aratott győzelem örömére emeltette. A csupaszín templom valóban egy megelevenedett Biblia.

A kolostortemplomok többsége ilyen színes ábrázolással, külső festéssel is próbálta a templomba vonzani a szláv liturgiát nem értő moldvai jónépet. A falfestések alapja a voroneti kék, a templom leghíresebb színe. A templomot kelet Szixtuszi kápolnájának is nevezik.

Majd a Humori kolostor Szűz Mária Mennybemenetele templomát vettük szemügyre, ahol kihangosítva szállt messzire az imaének, így csak óvatosan kukucskáltunk be a belső részekbe.

 

A legelhagyatottabb templomunkhoz érkeztünk: a nagyrészt lekopott díszű templomot, melynek csak a homlokzatán maradt fenn összefüggő freskósorozat, egy terebélyes fa tövéből, egy fapadról csodáltuk meg.

Bukarest tenyérnyi megmaradt óvárosában munkálatok folynak:

kotrógépek munkálkodnak, 

homlokzatokat újítanak fel,

macskaköveket raknak le,

egyszóval csinosítgatják az óváros arculatát.

Tavaly azt hittem, utoljára áll módomban megörökíteni a lepattant helyszíneket, de idén is bőven akad felújításra váró és felújított épület.

Bár a közlekedés nehézkes, a szórakozóhelyek a hét minden napján szinte teltházzal működnek.

Régmúlt időket idéző kocsi

Az Egyetem környékén használt könyveket és régiségeket árulnak

Ma kiruccantunk Bustenibe, és a felvonóval, pontosabban fülkés kötélpályán, amit Romániában telecabinának, nálunk kabínková lanovkának hívtunk (hm, Tátralomnic!), sudár fenyők és zord sziklák között felsuhantunk a Bucsecs hegyre.

Már tavaly is terveztük, hogy meglátogatjuk a hegyet, amelyet számtalanszor láttunk útjaink során, amikor hazafelé vagy Brassóba tartottunk. A Caraiman-csúcs egy hatalmas kereszttel, a Hősök Keresztje Emlékművel folyton feltűnt a magasban, amelyet az első világháborúban elesett román katonák emlékére állítottak. Azonban a nyári forgalom és a két-három órás várakozás nem vonzott túlzottan. Most viszont két és fél óra alatt megtettük Bukarestből a száznegyven kilométeres távot, majd a kürtőskalács- és drágakő árusok közt beálltunk a sorba. Félórás várakozás után beengedtek a pénztárhoz, és megvettük a kétirányú jegyet (személyenként 64 RON), és várakozás közben a feliratokat nézegettük. A hirdetőtáblák bemutatták a fennsík flóráját és faunáját, például a havasi gyopárt, a rododendront, a hiúzt és a viperát.

Hamarosan már a felvonó kabinjából néztük a vízeséseket és a távolodó települést, és az elénk tárulkozó fennsík látványába merülve vártuk társainkkal a "magaslati" élményeket.

A Bucsecs (Bucegi) hegyre télen és tavasszal nem ajánlatos kirándulni – lavinaveszélyre figyelmeztetnek a szórólapok. Természetesen télen is járnak ide turisták, hiszen sípályák és szállodák várják a látogatókat, azonban a hegy szedi áldozatait– magyarok is vesztették itt életüket. A felvonóból láttuk, hogy gyalogosan is igyekeznek fel turisták a hegyre – meglehetősen hosszú és kacskaringós út várt rájuk!

Az Omu-csúcshoz (2505 méter) a sárga jelzés mentén jutottunk el majdnem a Babele, két gombát formázó sziklaalakzat és a Szfinx mellett, amely egy eső- és szélkoptatta múmiafej.

Aztán a Bucsecs-fennsíkon tettünk kisebb-nagyobb sétákat. Ugyanis olyan nagy hó fogadott, és vízfolyások is tarkították a tájat, illetve lápos részeket képeztek, hogy a hótól, sártól cuppogó, teljesen átázott cipőnkben és idő híján nem vállalkozhattunk hosszabb túrautakra.

A csípős, friss levegőn kicsit felfrissítettük tüdőnket, amit a felvonót kezelő pasinak egy óra alatt sikerült füsttel megtelítenie, majd visszarobogtunk a fővárosba.

Egyébként káprázatos és lenyűgöző, hogy két és fél órányira ilyen óriási hegység emelkedik, a másik irányban ugyanilyen távolságra pedig már a tenger hullámzik!

Nagyon szeretem a téli tájakat, és ez valószínűleg egy kis kóstoló a nyári Izlandból.

Konstancában és Mamaián már megfordultam párszor, viszont a Konstancától délre fekvő területeket még nem fedeztem fel. Konstancától északra pedig a Duna-delta húzódik, a világ legnagyobb nádasa, ahol a Duna a Fekete-tengerbe ömlik. Remélem, jövő hétvégén a Duna-deltába is eljutok, és akkor Románia tengerpartja kipipálva!

Konstanca Bukaresttől durván kétszáz kilométerre fekszik, és a távot nagyrészt jó minőségű autópályán tehetjük meg. Viszont nyári időszakban általában olyan tömegek igyekeznek megmártózni a Fekete-tengerben, hogy gyakran lépésben halad az autósor.

A déli tengerparton jól kiépített hotelkomplexumok sorakoznak, akár Mamaián („Románia Benidormja”). Costinesti az első pihenőnk, amely állítólag Románia legjobb tengerpartja. Szép homokos part fogad, és egy pelikántetemet is találtunk.

Aztán a Komorova erdőn keresztül hajtunk le ismét a főútról a partra, a Neptun-Olimphoz – ez az erdő volt egykoron a párt és az írók szövetségének vadászterülete. Itt állt Ceausescu villája, amely mindmáig Románia mindenkori elnökeinek a luxusnyaralója. A Neptun-Olimp üdülőhely kis csücskében található Románia legszebb környezetben álló étterme, az Insula, ahol aranyfácán, páva, kínai kacsák, kelet-ázsiai típusú lugasok és elegáns étterem fogad.

A délebbre fekvő parton a világegyetem bolygóiról és üstököseiről elnevezett szállodák sorakoznak, például Jupiter, Saturn, Venus, Kometa stb., és sokuk piramis formában épült meg.

Mangalián csak keresztülsuhanunk, pedig áll a városban egy hotel, a President, amelynek építésekor görög-római romokra találtak (Callatis erőd), és a hotel a romok köré épült meg. Mangalia Románia második legnagyobb kikötője, és több hajó vesztegel a partján.

Az üdülőhelyen áll Románia legrégibb mecsetje, az Esmahan, illetve a közelben fedezték fel a Movile-barlangot, amely egyedülálló a világon – több mint ötmillió évig el volt zárva a külvilágtól, és ökoszisztémája világszenzáció. Sajnos csak tudósok és kutatók látogathatják. Mangalia méntelepén fajtiszta arab lovakat tenyésztenek.

A következő település a 2 Mai (Doi Mai) nevet kapta. Viccelődtünk is egyet azzal, hogy ha megkérdezik: Hol laksz?, a válaszod: Május másodikán. Nem azt kérdeztem, hogy mikor születtél!

A település fölé a Daewoo Mangalia gyár sárga emelődarai emelkednek. A falut Oroszországból menekült lipovánok lakják (a Duna-deltában is élnek).

Vama Vechében, Románia legdélebbre fekvő tengerpartján pedig gagauzok, keresztény török lakosság is él. Vama Veche a bohémek és a nudisták kedvelt helye, és itt nem sorakoznak betonhotelek betonparkolókkal, hanem a szinte érintetlen parton pár pálmafedeles söröző. Itt rendezik meg a román Woodstockot, a Stufstock elnevezésű rockfesztivált.

Konstancába tartva megálltunk még Eforiében, amely tüdőszanatóriumáról és a Techorghiol tó iszappakolásáról ismert, és Agigeán, ahol hiába kerestük az óriási homokdűnéket.

Aztán még egyszer megnéztem Ovidius szobrát Konstancában a Piata Ovidiun, a Nagymecsettel a háttérben.

Második nap

Egy újabb reggel Isztambulban, Törökország kulturális fővárosában! Szemünkre újabb látnivalók, gyomrunkra újabb finomságok várnak!

A kiadós reggeli után (fetasajt, olívabogyók, szalámik, joghurt, halva) elsétáltunk Constantinus oszlopa mellett, ami nem a turistalátványosságok területén, hanem egy forgalmas utcán, egy villamosmegálló szomszédságában árválkodik.

A Beyazit térről a bolhapiac mellett betérünk a Könyvbazárba (Sahaflar Carsisi), ahol egy kis téren és a hozzá kapcsolódó utcában új és használt könyvekhez juthatunk hozzá. Szóval a Nagybazár és a Fűszerbazár mellett a harmadik bazárt is a tarsolyunkban tudhatjuk!

A Hippodrom téren folytatjuk a napot, ami fogathajtó és lóversenyeknek, illetve diadalmeneteknek és tüntetéseknek is szemtanúja volt. Ma három „oszlop” díszíti: az Egyiptomból származó Egyiptomi obeliszk, az aprócska, perzsa fegyverekből és páncélokból készült Kígyós (Spirális) oszlop, és az éppen felújítás alatt álló Bevont obeliszk (bronz lemezek borították), avagy Konstantin obeliszk, ami VII. Bíborbanszületett Konstantin javaslatára és dicsőítésére készült.

A lóversenypályának ma már csak a mérete jelzi egykori kiterjedését, és a lelátók, illetve a lószobrok sem maradtak meg – az utóbbiak a velencei Szent Márk Székesegyházat díszítik.

A hajdani versenypálya szomszédságában áll a Kék mecset (Sultan Ahmet Camii), amit I. Ahmed építtetett, és maga a legtöbb látványosságot felvonultató városrész, a Sultanahmet is róla kapta a nevét.

Kívülről a Kék mecset légiesebb, kecsesebb, elegánsabb látványt nyújt, de nincs benne annyi látnivaló, mint az Aja Szófiában, viszont az aprólékos kidolgozás és az egységes belső nemes egyszerűséggel ajándékozza meg a betérőt. A két jeles épület közötti parkban, pálmák alatt, tulipánágyások mellett szökőkút frissíti a levegőt és padokon pihenhet meg a fáradt turista.

A sor ismét kígyózik, de gyorsan halad. Belépődíj nincs (az Aja Szófiába van), talán ez is segíti a haladást, az viszont lassítja, hogy míg az Aja Szófiába cipővel is bemehettünk, itt a cipő levétele kötelező (nejlonzacskóban visszük magunkkal). A 15.-17. században hírnévre szert tevő kék-fehér izniki csempék a csempegyártás virágkorában, a 17. században érkeztek a Kék mecsetbe. A 16. századtól piros színűket is készítettek, és a kezdetben csak kerámiaként (tányérként, csészeként) használatos anyagot ekkor már falcsempeként is használták.

A 336 oszloppal díszített Cisterna Basilica (Yerebatan Sarayi) víztározó az egyik leglenyűgözőbb élményem Isztambulban. Félhomályban haladunk lefelé a lépcsőn, és lélegzetelállító látványban lesz részünk. A vízben álló oszlopsorokat alulról mécseseket utánzó fénnyel világítják meg, és a hatást növeli, hogy az oszlopok visszatükröződnek a vízfelszínen, így szinte kétszer annyi oszlopnak tűnnek.

Klasszikus zene kíséretében járhatunk a víztározóban, ami a mai Sultanahmet városrész helyén álló bizánci Nagy Palota vízigényeit elégítette ki. A ciszternában két Medúza-fej is látható (a görög mitológiában Perszeusz vágta le a kígyóhajú szörny fejét).

Ismét kisétálunk az Eminönü térre, hogy megcsodáljuk a hajókat és a Galata-hídon pecabotjaikat tartó halászokat, akik a part látképéhez olyan szervesen hozzátartoznak, akár a Galata-híd lábánál sorakozó haléttermek, amik hallal és tenger gyümölcseivel várják a betérőt. Az öböl vizében feltűnően sok medúza ring (nem mitológiai medúzák!).

A hal mellett elférnek hasunkban a sült golyók, később a szezámmagos perec (simit), majd a tapadós-ragadós fagylalt. És a frissen facsart gyümölcslék. Sós joghurtitalukat, az ayrant már vacsorakor megkóstoltuk…

A mai nap sem a fogyókúra napja. De egyszerűen annyi finomság kínálkozik, hogy nem tudunk ellenállni!

Teli hassal betérünk a Rüstem Pasa dzsámiba (Rüstem Pasa Camii), hogy megnézzük a kék-fehér és piros izniki csempedíszítést, mivel a Kék mecset után itt pompáznak legszebben és legnagyobb mennyiségben.

Hazaúton a Szulejmán-dzsámi (Süleymaniye Camii) a soros látványosság, ami nemcsak dzsámiként, de jótékonysági intézményként is működött, és vallási meggyőződéstől függetlenül minden rászorulót ellátott: kórháza, iskolája, könyvtára, fürdőháza mindmáig fennmaradt. Ebben a dzsámiban nyugszik Szulejmán szultán és orosz felesége, Roxelana.

Késő délután rájövünk, hogy elfeledtünk jegyet venni a kerengő dervisek programjára, pedig a városban lépten-nyomon hirdetik az iszlám szufi ágának, a Mevlana-rendnek a táncát. A tánc az egyetemes szeretetet hirdeti, és az isteni szeretet megszerzéséhez vezető utat jelképezi. A szállodaportás felhívja a szórólapon szereplő számot, a jegyek sajnos elfogytak, de a Sirkeci pályaudvaron, ahonnan az Orient Express indult, még sikerül két helyet foglalnia. Gyalogosan nem érnénk időben oda, hát zsetont váltunk és villamosra pattanunk. A helyszín nem éppen felemelő: a dervisek a vasútállomás egy félreeső termében igyekeznek elnyerni és átadni Isten szeretetét. Kintről dudák és motorok zaja és a müezzin éneke is belekeveredik előadóink zenéjébe.

A táncosok fekete ruhában, hosszú sapkában, többszöri meghajlással megszakítva legalább háromnegyed órán át kerengenek. A tánc végén egyenes testtartással és járással hagyják el a termet, még véletlenül sem szédelegnek!

A hazaúton még egyszer magunkba szívjuk a város éjjeli hangulatát.

Elhaladunk sok-sok hangulatos étterem előtt, ahol a vendégek szeme láttára készítik a tésztákat, teázunk egyet a Kék mecset előtt, majd az egyik étterem csábításának engedve degeszre esszük magunkat.

A másnapi indulás előtt még megnézzük a Tulipán-dzsámit (Laleli Camii), amiben csempék helyett színes barokk márványoszlopok fogadnak, és egykor pincéje bazárként működött.

Búcsút veszünk a tulipánoktól pompázó, csodaszép várostól, amely  első pillantásra a szívünkhöz nőtt! Megérdemelten nyerte el 2010-ben Péccsel és Essennel együtt az Európa Kulturális Fővárosa címet. És török vész, rossz szomszédság török átok, katalinka, szállj el, jönnek a törökök, török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja ide vagy oda, Isztambulban szeretik a magyarokat, és lépten-nyomon a bolgár-török határról ismert baráti üdvözléssel szembesülünk: „Attila big, Attila good!”.

Feljegyzés készült: 2011. 04. 23.

Fénykép: Kádár István

Első nap

Hatszázötven kilométert mutatott a GPS, amikor elindultunk Isztambulba, amit akár öt óra alatt is megtehettük volna, ha a sors kegyéből megépülnek az autópályák. Azonban még Bukarestből is egy órába tellett kijutni a forgalomból, és további egy órát igényelt, hogy elérjük a hatvan kilométernyire fekvő, tankcsapdás román-bolgár határt. A bolgár-török határon két perc alatt elintéztük a vízumot, megmutattuk a csomagtartót, és végre minőségi pályán száguldottunk kb. kétszázötven kilométeren át egészen Isztambulig – az autópálya a bolgár utak után kész megváltásnak tűnt. A török főváros három-négysávos – olykor hét sávvá bővülő – úttestein a későesti forgalommal, a szlalomozó és villogó sofőrökkel már könnyedén megbirkóztunk, és tíz órás vezetés után végre leparkoltunk isztambuli szállodánk bejárata előtt.

Másnapi városnéző körutunkat a Beyazit téren kezdtük, ahol töméntelen mennyiségben röpködtek és sétáltak a galambok, és ahonnan a bolhapiac árusai sem hiányoztak. Elsőként a város egyik legrégebbi dzsámijába, a Beyazit dzsámiba (Bayezid II Camii) (1500-1505) tértünk be. Cipellő le, sál a fejre, és már át is járt a dzsámi lenyűgöző hangulata!

Egy árusokkal és árukkal telezsúfolt utcán az emberáradat besodort a Nagybazárba (Kapali Carsi). A tömeg láttán kétség sem fért hozzá, hogy sok jó ember kis helyen is elfér!

A mennyiség minden szempontból óriási méreteket öltött: folyt a polcokról a szebbnél szebb portéka, legyen az sál, lámpás, szőnyeg, bőrkabát, ékszer, tányér, vízipipa vagy egyéb csecsebecse, és a kíváncsi tömeg csak úgy hömpölygött.

Az Ezeregyéjszaka meséinek hangulatába csöppentünk, ahonnan bizonyára Aladdin csodalámpásai és repülőszőnyegei sem hiányoztak.

A bazárt elhagyva sétáltunk egyet a város utcáin, és a szánkba is került folyton finomság, például frissen facsart gránátalma vitamindús leve, vagy éppen sült gesztenye.

Majd betévedtünk a Fűszerbazárba (Misir Carsisi), amit törökül Egyiptomi bazárnak, magyarul Kukoricabazárnak (Törökbúza bazárnak) neveznek, és a Nagybazáréhoz hasonló embertömegben próbáltunk utat törni magunknak. Ugyanolyan gazdag áruválaszték fogadott, mint a Nagybazárban, csak az áruk fűszerré, teává és afrodiziákummá változtak. Mivel Isztambul a Kelet kapuja, sok keleti fűszer érkezett hosszú évszázadok során a kereskedelmi útvonalakon a városba.

Felsorolhatatlan ízű, fajtájú és színű édesség alatt roskadoztak a polcok, és hasunkban többek közt pisztáciás, kakaós, diós, mézes finomságok landoltak.

A bazárból kiértünk az Új dzsámihoz (Yeni Cami), ami előtt nénikék árultak magokat, és néhány járókelő szorgalmasan etette a galambokat.

Egy kis bámészkodás után betértünk a kék-fehér izniki csempével díszített dzsámiba, ahol a férfiak éppen imára készülődtek, de még sikerült szemügyre vennünk, mielőtt kitessékelték a szájtáti turistákat.

Aztán átverekedtük magunkat egy aluljárón, vagyis inkább hagytuk, hogy sodorjon a tömeg, és kijutottunk az Aranyszarv öbölhöz.

A világ legnagyobb természetes kikötőjében hajók ringtak, és az Eminönü téren éppen kirándulásra invitáltak, hát felugrottunk az egyik hajóra, és már szeltük is a Márvány-tenger habjait.

Folyamatos tea- és kávékínálgatás közepette fedeztük fel a Boszporusz-szorosból Isztambult. Bizony a város külső részein is bőven akad látnivaló, például a 15. századi Európa-erőd,

és a 18. századi Dolmabahce Palota.

Amikor kikötöttünk, az orrunkat kellemesen megcsiklandozta a ringó hajókról szálló roston sült hal illata, ami tömegeket vonzott a partra. A halat bagettbe dugták salátával, és apró székeken fogyasztották. Szangriaszerű italt árultak hozzá, amiről kiderült, hogy nem gyümölcsből készült, hanem uborkát, káposztát és egyéb savanyúságot tartalmaz. Mi sem tudtunk és akartunk ellenállni az ízeknek, így a falatozó tömeg részévé váltunk.

Újra áthaladtunk az aluljáróban a hömpölygő emberáradattal, hogy ismét elvegyüljünk a város forgatagában, és újabb utcákat fedezzünk fel. Ismét a Nagybazárba tévedtünk, azonban a régi részeibe, ahol fényképezőgépek, földgömbök, ládikák, régiségek, ékszerek vártak türelmesen új gazdáikra. Aztán helyet foglaltunk az egyik étterem apró székein egy török kávéra és frissen facsart narancs- és gránátalma dzsúszra; kicsit felfrissültünk és kifújtuk magunkat. A kokorecet, a nyársra tekert, sült birkabelet azonban nem kóstoltuk meg…

A Kék mecset előtt beálltunk a kígyózó sorba, de a mecsetet egy órára bezárták, ezért átsétáltunk a másik nevezetességhez, a szemben épült Aja Szófia avagy Hagia Szófia (Aya Sofya), a „Szent bölcsesség templomához”. A templom már a 6. században megépült, méghozzá öt év leforgása alatt!

A bejárat előtt megnéztük a báránykás bizánci frízt, majd az első templomfalon Krisztust a térdelő császárral. A templom eredetileg ortodox bazilika volt, majd római katolikus templom lett, és ezt követően alakították át muszlim szentéllyé – ezért fedezhetünk fel rajta egyaránt keresztény (mozaikok, freskók) és muzulmán (minaretek) „utalásokat”. Az épület földrengésbiztos, amit annak köszönhet, hogy vulkáni hamut is kevertek a mészkő-víz habarcshoz. Ma már árammal világítják meg, de egykoron ezernyi mécses ragyogta be, és az aranyozott mozaikok visszatükrözték és megsokszorozták a fényt.

A szentély 1985 óta az UNESCO Világörökség védelme alatt áll, és bár igyekeztek eltüntetni a málló vakolatot és a beázásokat, mindenfajta igyekezet ellenére kissé megrágta az idő vasfoga.

A szentély belsejében a legjelentősebb magyar vonatkozású mozaik Krisztus Máriával, II. Joannesz Komnenosz császárral és Eiréné (Piroska) császárnéval, Szent László királyunk lányával.

A sarokfalakat nyolcszárnyú szeráfok díszítik,

és kalligrafikus korongok.

Rálátás főhajóra a karzatról („kupolája mintha aranyláncon az égboltról függne” Prokopiosz”).

Az épület mellett a szertartásos tisztálkodás kútja:

Élményekkel telten, lelkesen lépdeltünk hazafelé, amikor egy cukrászda kirakata annyira megbabonáz, hogy nem tudunk ellenállni. Összeválogatunk mindenféle finomságot, és helyet foglalunk a galérián. Végre az almateát is megkóstolom.

Minden porcikánkban érezzük a tízórás sétát, de nem fér hozzá kétség: lenyűgöző nap volt, mind látványosságok, mind étel-ital terén. És bár a város labirintus képzetét kelti, főként ha kis utcákba vagy bazárba tévedünk, élvezet elveszni a tömegben, mindig van felfedezni- és csodálnivaló, és valahogy mindig célba érünk.

Bár már nem fér belénk egy falat sem, a napot birkahúsos, csirkés, ropogós kebabbal a hasunkban zárjuk. Hiszen hol ehetnénk igazi, eredeti török kebabot, ha nem Törökországban! Majd holnap legyalogoljuk a pluszban felszedett kalóriákat!

Feljegyzés készült: 2011. 04. 22.

Fénykép: Kádár István

Másnap kikötünk a parton, ahol éppen egy hajóról pakolnak zöld főzőbanánt nagy fürtökben egy teherautóra.

Éppen eltervezzük, hogy autókázunk egyet a szigeten, amikor elered az eső, és párolgó ködbe burkolózik a táj.

majd felsétálunk egy dombra, ahonnan belátjuk a környéket.

Reggel az öböl védelméből kihajózunk a nyílt tengerre. A Csendes és az Indiai óceán közt bizony minden hullámlökéssel egyre erősebben érezzük a tengeri áramlatokat. Halászokat és gyöngyhalászokat látunk csónakjaikban és lélekvesztőkben. Hát hozzá lehet szokni ehhez az őrült hullámveréshez?

Az iratainkat, a pénzünket és a fényképezőgépet a nyakamba kötöm, és a mentőmellény irányába pislogok. Igen, a helyén van, kézközelben. Aztán szemem sarkából a partot kémlelem, a menekülés útját. De vajon hová tudnánk kiúszni? A partot heves hullámzás veri, a szigeteket varánuszok lakják, melyek bármikor nassolnának egy kis finom emberhúst. Kapaszkodom a dülöngélő hajóba és csak remélni merem, hogy nem leszek sárkányok eledele!

Amint elülnek a hullámok, a guide arcára is visszatér a mosoly és tálal: az asztalra sült banán, zöldségleves, sült tészta kerül, garnélarákok, sült csirke és paradicsomos-fokhagymás mártásos grillezett hal. A háborgó tengeren még háborgó gyomorral is nehéz ellenállni ilyen finomságoknak. Az ízük egyszerűen mennyei!

Végre lehorgonyzunk és kievezünk az UNESCO Világörökség részét képező szigetre. A móló végén álló irodában kötelezően kitöltjük a papírokat: ha eltűnnénk, tudják, hogyan hívtak és honnan érkeztünk. Tizenöt dollár a belépőjegy, de csak indonéz rúpiánk van: persze jókora kezelési költséggel számítják át az összeget. Aztán elsétálunk néhány árválkodó ház irányába, ahol a 2500 nyilvántartott varánuszból hetet meg is pillantunk: a házak tövében pihengetnek.

A guide lelkes: az előző csoportjával csak négyet láttak. Mi csalódottan nézzük az agyonetetett sárkányokat: bizonyára azért tömik őket, hogy meg ne támadják a turistát, vagy meg ne lógjanak a fényképezőgépe elől.

Pedig az UNESCO, a Greenpeace és egyéb természet- és állatvédő szervezetek közbenjárására a kormány szigorúan megtiltotta a sárkányok etetését. A közelmúltig az volt a divat, hogy a varánuszok elé kecskét vagy más állatot dobtak a sűrűn kattogó fényképezőgépek kereszttüzében. Most „csak” titokban etetnek, hogy el ne tűnjön az erdőben a turistalátványosság, és ne kelljen napokig kutatni a szigetet. Pedig az etetés árt a varánuszoknak: nem tanulnak meg önmagukról gondoskodni a természetben, tehát nem jutnak betevő falathoz, ha megcsappan a turisták száma.

A séta előtt a helyi idegenvezető figyelmeztet, hogy a szigeten tilos tüzet gyújtani, dohányozni, szemetelni, rongálni. És sátorozni sem szabad. Ki gondolta volna?! És ne induljunk guide nélkül útnak, mivel mérges kígyókkal is találkozhatunk, főként kobrával és viperával. És nem utolsósorban mérges harapású sárkányokkal.

A helyi idegenvezető kézbe fog egy kétfelé ágazó vékony kis botot, azzal indulunk útnak. Egymásra nézünk: ezzel a fabottal akar minket megvédeni a vérengző fenevadaktól? Semmi fémbot, vagy elektromos bénító? Netán tudja, hogy a sárkányok a sziget gyomrában élnek, errefelé véletlenül sem tévednek?

Sétálunk fél órát egy kitaposott ösvényen, látunk kakadut, őzeket és tőlünk tíz méterre szaladgáló vaddisznócsordákat, és már visszafelé is vesszük az irányt. Ennyiből állt a szigetnéző séta? Ugye nem megyünk vissza?, kérdezzük. Még felmehetünk a dombra, mondja kelletlenül. Hát menjünk fel! Felsántikál, folyik róla a veríték, és Arnold sem bírja szusszal. Sajnálom őket, amiért nem hűsölhetnek otthon és két turistával kell a bozótost járniuk. Szegénykéim!

Szép kilátás nyílik a kis öbölben pihenő hajónkra.

Vezetőink pihenőt iktatnak be, alig várják, hogy megpihenjenek: feltűnt már, hogy amikor csak tehetik, utcán, bódékban, mindenhol kinyújtóznak. A dombon megkérdezik, elégedettek vagyunk-e, indulhatunk-e a hajóhoz. Szeretnénk többet látni a szigetből, kérjük. Megnézünk még pár lyukat a földben: itt kelnek ki a tojásokból a sárkányok. Aztán a fehér-piros színben pompázó homokos partról ismét az óceán felé vesszük az irányt. Visszaszállunk a hajóra, hogy könnyűbúvárkodjunk egyet. A guide figyelmeztet, hogy többféle cápa, veszélyes ragadozóhalak, pl. barakuda és tengeri kígyó is él a vizekben. Szemüveg a szemre, pipa a szájba, és irány a tenger!

A tengeri világ lenyűgöző, korallok tucatnyi fajtája, korong-, ujj- és agytekercs alakú korallformációk, sárga csíkos és világító kék halak úsznak el mellettünk és falatoznak a korallokból. Aztán két méterre alattunk felbukkan egy óriási teknős.

Arnold, ez csodálatos, mondjuk ragyogó szemmel a parton heverésző guide-nak. Te miért nem jössz, kérdezzük. Hideg a víz, feleli. Már hogy lenne hideg?!, értetlenkedünk.

Naplemente előtt a mentőcsónakon kievezünk a sziget másik partjára. A guide örül, addig sem kell velünk foglalkoznia és pihenhet.

Miután visszaérkezünk, elfogyasztjuk a vacsoránkat és lemegyünk a szálláshelyünkre, a nyitott hajókabinba. Egy-két csótány futkos a folyosón. Aztán visszatérünk a fedélzetre, hogy nézzük a hajónk fényében megvilágított tengert és hallgassuk az indonéz éjszaka hangjait.

Hirtelen egy öngyilkos akrobata barakuda ugrik ki a fedélzetre, végigvergődik rajta, majd visszahuppan a tengerbe. Az egyik fiút utána küldik, nagyot csobban a vízben, és hozza a magát holtra ficánkoló állatot. Ez lesz a holnapi ebéd!

Este még úgy gondoltuk, reggel búvárkodunk egyet a hajó körül, de a barakuda szemrevételezése után elmegy tőle a kedvünk.

Miért érdemes kiruccanni Komodóra? Hát megnézni a három méter hosszú, akár száz kilogrammot nyomó sárkányokat! Igaz, hogy harapásuk emberre, állatra egyaránt végzetes, a nyáluk pedig olyan mérgező baktériumokat tartalmaz, melyek pár nap alatt végeznek az áldozattal, de kihagyhatatlan élmény, ha az ember Indonéziában jár! A sárkányok a múltból itt felejtett dinoszauruszok, hatalmas, vastagbőrű, lomha gyíkok, nagykarmú, bizarr krokodilok!

Komodó a 17.500 szigetből álló indonéz szigetvilág egyik apró szigete. A turista nem landolhat Komodón, hanem először Indonézia valamelyik nagyobb szigetére kell eljutnia, hogy ellátogathasson a csak hajóval megközelíthető, izolált szigetre. Mi Jáváról Balira, majd pedig Sumbawára repültünk, ugyanis Sumbawa és Flores szigete között terül el ez az apró sziget, ahol a világ legnagyobb varánusza él. A látogató az óriáshüllők megtekintése után egy csendes öbölben éjszakázhat a hajón, mert Komodón még nem épült vendégeket fogadó, megfelelően védett tábor.

Szilveszterkor szálltunk Balin repülőre és két órán belül Sumbawán landoltunk. A taxikból és a buszokból már jól ismert indonéz vezetési stílust ismét minden zsigerünket átjárhatta – a sofőrök az utasokra parányit sincsenek tekintettel, és ide-oda cikáznak a forgalomban, ám a pilóták sem finomkodnak túlzottan: jobbra-balra rángatják az egyébként is keserves állapotban levő gépet, mintha a levegőben valami akadályt kerülgetnének. (Talán felhőket?)

A kis reptéren már vár ránk Arnold, az idegenvezetőnk, akit az utazási iroda rendelt ki a kis reptérre a fogadásunkra. Ez az egyetlen megszervezett utunk Indonéziában, mivel Komodóra nem tud az ember saját szakállára eljutni. Azonnal csomaghordó fiút szerez nekünk, aki elvinné az ötven méterre parkoló autóhoz a csomagjainkat. Köszönjük, nem kell minket kiszolgálni, utasítjuk el szolgálatkészségét. Persze a többi turista csillogó szemmel konstatálja: micsoda szerviz! Arnold indulna is velünk a szállodába. Na de milyen szállodába? Köszönjük, de mi már választottunk az útikönyv alapján. A száját húzza, mert ő már intézett szállást, ahol talán egy kis közvetítői díj is ütné a markát, azonban kénytelen elfogadni az előállt helyzetet.

A reptérről Bimába, a közeli városba a tengerpart mentén jutunk el. Az utat sóföldek övezik és kis halászbódék, távolabb pedig rizsföldek zöldellnek. 

Bima sáros, lócitromos földutakkal fogad, az út szélén helyi lakosok álldogálnak, beszélgetnek, árulnak, vásárolnak.

Megérkezünk a szállodába, amely a koszos utcáról nyíló, csempézett, a helyi viszonyokhoz képest előkelő épület, és a gyarmatosítás idejéből maradhatott fenn. A szoba berendezése a luxuskategóriába tartozik, van hűtőszekrény és légkondi, a fürdőszobában angolvécé, a tisztaság azonban – akár eddigi szállásainkon – itt is hagy kívánnivalót maga után: foltok tarkítják a falat, az ágytakarót, a padlót.

Megegyezünk Arnolddal, hogy másnap indulunk a kikötőbe, Sapébe, majd onnan hajózunk ki Komodó szigetére. Kb. ötórás hajóút vár ránk, aztán megnézzük a varánuszokat, búvárkodunk, utána a part közelében éjszakázunk a hajón, majd visszahajózunk Bimába.Koraeste még teszünk egy rövid sétát Bimában. A város fekvése lenyűgöző: sűrű erdőkkel fedett hegyek és vulkánok ölelik körül, na meg a végtelen óceán. Az utcán lovaskocsik vegyülnek az autók és a robogók közé. És kecskék színesítik a városképet.

Lépten-nyomon „Halló mister!” megszólítást hallunk, majd jókedvű nevetést. Az egyik piac utcáján ananászt, narancsot és licsit vásárolunk.

Majd visszasétálunk a szállásra, mivel a közvilágítás enyhén szólva gyatra, és csak egyes bódékból szűrődik ki halvány fény, a fehér ember pedig igazi attrakciónak számít. Visszasétálunk a szállóba, és szilveszter estéjét inkább pihenéssel és erőgyűjtéssel töltjük.

Arnoldtól megtudjuk, hogy Sumbawa szigetét muzulmánok, hinduk és katolikusok lakják. Százalékokat nem mond, de tudjuk, hogy Indonézia a legnépesebb muzulmán ország, 90 %-ban muzulmán vallású, csak Bali túlnyomó része hindu. Valamint 242 millió lakosával Kína, India és az USA után a világ 4. legnépesebb országa. Sumbawán a kereskedelem a kínaiak kezében összpontosul, ennek megfelelően senki sem szereti őket, tudjuk meg katolikus idegenvezetőnktől. Az ő kínai főnöke több éttermet nyitott és hajói vannak, mondja rossz szájízzel.

Két-három óra múlva megérkezünk Komodó szigetére, újabb két óra, míg körbehajózzuk, hogy kiköthessünk a sziget bejáratánál, ahol belépőjegyet szednek. A sziget szürkés-barnás, sziklás és száraz, a sziget oldalán jól láthatók az erózió nyomai, a tengerbe hulló földcsuszamlások. Helyenként zöld fűfoltok fedik, olykor összefüggő szavanna borítja, néhány fa és bokor is feltűnik, de nagyon kietlen hely benyomását kelti. Bár a sziget lakatlannak tűnik, egy falunyi ember lakja.

A komodói sárkányok nemcsak a vaddisznókat és a szarvasokat tekintik eledelüknek, hanem fiatalabb sárkánytársaikat is. Ezért a kicsinyek kénytelenek a fa koronái közt élni, míg fel tudják venni a harcot a többiekkel. A kannibál sárkányok a döghúst sem vetik meg, és jobb híján óvatlan helyieket és turistákat is jóízűen fogyasztanak.

Nem hiába figyelmeztetik az ideruccanókat már a repülőtéren: Travel Warning! Indonesia: Dangerously beautiful!

A feljegyzés ideje: 2007. 12. 31.

Minden nap kéne olyasmit tenni, ami örömet szerez. Nekem és/vagy másoknak.

KisĂ©tálni a közeli parkba, a náddal benĹ‘tt tĂłhoz, ahol gyerekek zsibonganak a játszĂłtĂ©ren.

Hallani szeretteim hangját, olvasni soraikat.

Jó étvággyal enni.

Melegséget érezni a szívem körül.

Olyan sorokat olvasni, melyek megérintenek.

Olyan képeket nézni, melyekbe belefeledkezhetek.

Néha mire észbe kapok, véget ért a nap...

Tavasz van, milyen szép tavasz van, de jó futkosni a szabadban… (Benjamin L.). Néhány napja beköszöntött a jó idő, és az erőt gyűjtő napfény egyre növekvő jókedvet varázsolt az emberek arcára. A saját bőrömön is érezhettem, naponta változó helyszíneken – az országot jártuk néhány napot – párom üzleti ügyben, én kísérőként, és behunyt szemmel élveztem a napot turistákkal és helyiekkel egyaránt. Amíg párom az ügyeit intézte, felfedeztem régről ismert városokat: sétáltam Sepsiszentgyörgy parkjában és színházi műsorait böngészve, Marosvásárhelyen a főtér homlokzatait nézegetve, Kolozsváron Mátyás király házába betérve, Nagyszebenben a napfényben fürdő Kis és Nagy téren. Majd az unokatesókkal és a baráti körrel kiruccantunk a Tordai hasadékhoz a mészkői (Cheia) kiindulóponttól – maga a hasadék is mészkőhegy töredezéséből képződött – egy röpke erdei sétára, amely ötórányi természetjárásra nyúlt.

A hasadék alján, lengő függőhidakon és keskeny ösvényeken, sziklákhoz lapulva legeltettük szemünket a felettünk emelkedő sziklákon, melyek hegymászók – alpinisták kedvelt falai is egyben, a télvégi utolsó havon és őzek lábnyomain.

A Hesdát-patak mellett, két meredek sziklafal közt, amelyek barlangokat is rejtenek, eljutottunk a hasadék túlsó végéhez, ahol pásztorok legeltették a lankákon nyájaikat. Egy kis sütkérezés után nekivágtunk a hegynek, és a felső turistaúton jutottunk autóinkhoz. Mire felmásztunk a hasadék tetejére, alig jutottunk levegőhöz – a tél nem tett jót a kondíciónknak – viszont felülnézetből, madártávlatból is megcsodálhattuk a természeti képződményt.

A helyi büfé még nem üzemelt, és nem csomagoltunk elemózsiát - nem éppen előrelátásunkról vagyunk ismertek, ezért elugrottunk Torockóba, hogy felkeressünk egy híres éttermet. A csinos, különleges házairól és népművészetéről ismert faluban egy nénitől vettünk áfonya-, bodza-, csipkebogyó- és kökénylekvárt, továbbá sikerült az éttermet is megtalálnunk. A Székelykő nevű hegység mellett haladtunk el, amely az alkonyati fényben rózsaszín árnyalatban játszott. Lenyűgöző látványban volt részünk. Újabb úti célt is sikerült találnunk: legközelebb ezt a hegyet másszuk meg!

Felemelő érzést jelent kimozdulni a bukaresti blokkok közül és pihentetni tekintetünket a téltől búcsúzó, rügyező tájon! Már karácsony óta ki sem mozdultam a betonblokkok árnyékából. Bukarest környékén nincsen természet, és Erdély is jó pár órányira fekszik. Egynapos kirándulásra nemigen van kilátás, és bizony hiányzik a zöld – a városi parkok nem tudják pótolni az ébredő erdő élményét.

Párom unokatesója nagyvonalúan meghívott mindnyájunkat a finom falatokra, és egy kecskenyájnak előnyt adva eljutottunk az étteremhez.

Sötétben, tele hassal hagytuk ott a különleges vidéket. Röviden Torda városát érintő autópálya-szakaszon is száguldottunk.

Vasárnap pedig már Bukarest felé vettük az irányt. A tájban már megjelentek a piknikezők: a helyiek az úttól pár méterre is felállítják a grillezőt, piknikszékeiket és asztalkáikat, és a hófoltos tájban már száll is a miccs illata. Nem zavarja őket a forgalom, a szmog, és azt sem, ha egymás hegyén-hátán kirándulnak – így üdvözlik a tavasz beköszöntét. A tavalyi piknikhelyeket feketéllő tűzhelyek jelzik, és bizonyára idén is fellobog rajtuk a tűz.

Megszívtuk magunkat tavasszal, és ismét erőt gyűjtöttünk arra, hogy túléljünk néhány nagyvárosi hetet.

Hétvégén végre átköltöztünk az új lakásba! Lejárt az egyéves szerződésünk, ami jó ürüggyel szolgált arra, hogy tovább álljunk. Bár a szerződések meghosszabbíthatók, és főbérlőnk a kedvünkbe járt, változásra vágytam: más lakberendezésre, más környékre, más szomszédokra. Bár a lakást állítólag lakberendező rendezte be, és mi voltunk az első lakói, mégis úgy éreztem, itt az ideje, hogy körülnézzünk. Bár nem lehetett kifogásunk semmi ellen. A rekamién és a vendégszobai ágyon kívül minden vadonatúj volt, de azt is bevonták modern anyagokkal. A konyha tágas és felszerelt volt, a fürdőszobák csillogtak, és hogy a hatást növeljék, óriási plazmatévét vettek a nappaliba. A sok kristálydolgot és az aranyporos gyertyákat eldugtuk. A csillárt persze nem szereltük le, és az aranyozott tapétát sem téptük le a falról…

Mi tagadás, nehéz olyan berendezett lakást találnia az embernek, amely a saját stílusát tükrözi. Napokig bújtuk a netet, egyeztettünk, lakásokat látogattunk, míg végre azt mondtuk, igen, ez az!!!

A régi lakás tág és kényelmes volt – száznegyven négyzetméteresnek hirdették (sosem mértük le) –, és ketten szinte elvesztünk a három szobában, de a kétszobásokat is hasonló árakért kínálták, ezért döntöttünk a három szoba mellett – a vendégszobának több alkalommal is hasznát vettük. És Bukarest egyik legjobb negyedében, a Herastrau park közelében épült. Szóval nyugtató tófelszín és zöldellő park bőven, meg persze a városkép elmaradhatatlan részei, a kóbor kutyák.

A régi lakásban valahogyan mindig úgy éreztem magam, mint egy hotelben. Óriási volt az open space nappali-konyha, képek sem díszítették a falakat, és nem a mi ízlésünk szerint rendezték be, de a kínálat között ez volt a legmegfelelőbb és a legstílusosabb – semmilyen ízléstelen újgazdag berendezés. Csak a szomszédok voltak dühítők, mert mindent emelt hangerővel csináltak. Hangosan ásítoztak, elnyújtott, álmos hangon – hangosan – beszélgettek... Minden megnyilatkozásukat hallottuk, a tévéprogramjukról nem is beszélve. Lőném azokat, akik a hálójukba tévét helyeznek el és bömböltetik (vagy a nappali ajtaját hagyták nyitva?). Néha maximum hangerőre kapcsoltam a magnónkat és kimentem a nappaliba. Hátha észreveszik magukat. Szerintem nem tűnt fel nekik, csak én húztam fel magam feleslegesen…

Az elmúlt hetekben megfordultunk pár lakásban. Felmerült a város széle is, ahol a városi árakhoz képest nagyobb luxust kapott az ember, de nem akartam, hogy a párom napi két órát ingázzon a forgalomban. Ha már nagyvárosba vetett a sors, éljünk nagyvárosiasan.

Egy lakóparkban, a nyolcadik emeleten végül megtaláltuk lelket nyugtató lakásunkat. Krém-, föld- és homokszín berendezés, hangulatos képek a falakon, narancssárga konyha és fürdőszoba… És CSEND. Tökéletes csend. És mindennek a tetejébe mosogatógép! És magyar szöveggel a Discovery World, Science, az Animal Planet... Kell ennél több?

Hétvégénket a költözés határozta meg. Liftezés fel-le, pakolás, rakodótér nyitás-csukás, kulcs felváltva a két lakás zárjába. Az ellipszisgépet és a pálmánkat is be kellett pakolnunk. A lámpát, az ágyneműket, a tányérjainkat, a kávéfőzőt, a gyümölcscentrifugát, a magnót, és vagy 30 kg könyvet. Szépen felhalmoztuk a dolgokat, és otthonról is jócskán hoztunk magunkkal. Pedig a lakások szinte mindennel felszereltek. De jó, ha a sok idegen dolog között saját is akad. Aztán az utolsó takarítási simításokat követően átadtuk a kulcsainkat a főbérlőnknek, aki kétszer is megköszönte, milyen jó albérlők voltunk.

Három éjszakát teszteltük a szomszédokat – persze beköltözés után – és megállapítottam, hogy itt nem papírvékonyságúak a falak, vagy körös-körül nincsenek szomszédjaink. A város zaja sem jut el idáig. Meg nem fúrnak és kalapáltak egész nap – a másik ház még félkész állapotban volt, amikor beköltöztünk.

Az ágy itt nagyon kemény, de annyira, hogy az már valószínűleg egészséges. Mintha sátorban aludnánk a földön. Vagy a konyhaasztalon.

Most szinte semmit sem találok. Kinyitok egy fiókot, egy másikat, az egyik vagy a szekrényt, aztán vagy megtalálom, vagy tovább keresem azt, amit éppen nem találok. Párom ruhái között már rendet raktam, mivel neki fontos, hogy hétfő reggel találjon egy pár zoknit, és ne a sportcipőjében menjen be a munkahelyére. Én egész nap keresgélhetek. És még szortírozni akarok: egy árvaháznak gyűjtenek a Petőfi Házban, hát átválogatom a ruháimat…

De a rakodás még nem garancia semmire. Előbb az alábbi e-mailt kaptam: „ma két különböző cipőt vettem fel, csak 10kor vettem észre, hogy csak az egyik csúszik. szerencsére egyik jobblábas, a másik bal”.

A napjaim rendezgetéssel és a környék felfedezésével telnek. Sétával elérhető a városközpont, itt is van park tóval, és sokkal több a szolgáltatás: pékség, boltok, Springtime, ahol gyros, pizza, saláta kapható, vietnami gyorsétterem, metrómegálló, minden három perc távolságra.

Úgy döntöttem, ezekben a napokban nem fordítok, nem írok disszertációt, nem foglalkozom kötelező dolgokkal. Pár napig élvezem a költözés örömeit és kikapcsolódom. Megfestettem egy képet, amit egy ghánai rabszolga-kereskedő erőd boltjában láttam. Más színeket használtam, de az inspiráció erőteljesen tetten érhető. Párom szerint gyerekes, én azonban naiv festészetnek nevezném… Minden megfogalmazás és nézőpont kérdése.

Ha megtalálom a fényképezőgép kábelét, néhány képet is csatolok…

Császársírok Huéban

A tizenhárom órás nappali vonatút Huéból Hanoiba hasonlóan idegpróbáló volt, mint az éjszakai buszozás. A mozgó árusok folyamatosan ételeket árultak, az utasok szüntelenül majszoltak és egész úton ordított a tévé.

Huéban is több napot eltölthet a turista, mert nemcsak a város kínál nevezetességeket, például a fallal és vizesárokkal körülvett, a pekingi Tiltott Város mintájára épült Citadellát, hanem a környéken pagodákat és császársírokat is megtekinthetünk, a Nguyen-dinasztia ló-, elefánt- és mandarinszobrokkal díszített mauzóleumait, melyek szintén a Világörökség részét képezik.

Huéban a fallal és vizesárokkal körülvett Citadellához ruccantunk ki először.

Megtekintése után a közeli Thien Mu (Mennyei Hölgy) pagodához buszoztunk.

A nyolcszög alakú és kilencszintes pagoda a Parfüm folyó mellett áll egy kis dombon, és a pagoda mögött állították ki azt az autót, melyet Quang Duc szerzetes használt, mielőtt felgyújtotta magát 1963-ban. A szerzetes Ngo Dinh Ziem diktatórikus rezsimje és a buddhizmus elnyomása ellen tiltakozott, és az égő szerzetes fényképe bejárta az egész világot.

Az UNESCO-királysírok, a Nguyen-dinasztia mauzóleumai valójában csodás pagoda-együttesek. Minh Mang pagodáit egy csöndes tó partjára épültek, Khai Dinh sírjához pedig négy kígyósárkány díszítette lépcsősor vezet. A termeket kerámiadarabokkal díszítették, a szürkés mennyezetet pedig lábbal festette ki egy művész. Tu Duc sírjánál pedig megtudtuk, hogy vízhiány miatt a szolgák minden reggel harmatot gyűjtöttek a császár teájához.

Visszaindulás előtt hangzott el a következő kérdés az idegenvezető szájából: Bu o bo? Senki sem értette, mit is akarnak tőle valójában. Mire hozzánk ért, rájöttünk, hogy a szóvégi mássalhangzókat a vietnamiak elharapják, és „Bus or boat?” a kérdés, tehát busszal vagy hajóval akarunk visszamenni Huéba. Szórakoztató volt figyelemmel követni az utasok értetlen arckifejezését és a guide mérges fejrázását (Hát itt senki sem ért angolul?!)

Végül mi a bo-t választottuk, és Huéba a Parfüm folyón egy Sárkány-hajóval érkeztünk vissza…

Hanoi – az ország első egyeteme és vízi színháza

A vietnami nyelv az egy szótagos szavakat kedveli és helyesírása megengedő, így a Ha Long Bay és Halong Bay elnevezéssel is találkozunk, akárcsak a Viet Nam, a Sai Gon, a Ha Noi vagy a Hon Da kifejezésekkel.

Hanoiban kifogtuk a „kemény” telet: a 35 fokos dél után itt már 18 fokra is lehűlt a levegő! De lelkesen vettük nyakunkba a várost!

Hanoiban kihagyhatatlan látványosság a tizenegyedik században emelt Irodalom Temploma, az ország első egyeteme. Kunkori tetejű, vörös oszlopos, lampionos pagodák fogadtak, és teknősök hátán a sikeres vizsgát tett tanítványok nyolcvankét darab sztéléje. Az időtálló kőtáblákat Le Thanh Tong király emelte a tehetség és a tudás iránti tiszteletéből. A teknős az ország egyik szent állata, a hosszú és egészséges élet szimbóluma. A templomban több szent állat, például sárkány és főnixmadár is fellelhető. A kiállítási tárgyak között láthatjuk a tanítványok ruháit, tollait, és az idő kikezdte, málló, restaurátorok által elhanyagolt könyveit.

Aki Hanoiban jár, általában nem szalasztja el a vízi színház előadását. A színpad vízből „készült”, a bábuk a víz felszínén „úszkálnak”, és a végén kiderül, hogy a bábukat a háttérből rúddal mozgató színészek egész előadás alatt derékig a vízben álltak.

Halong Bay – sárkánykarom tépte sziklák a tengerben

Hanoitól mintegy százhetven kilométerre keletre sejtelmes sziklák emelkednek ki a tenger vizéből, és egy-egy hajó is feltűnik az esti félhomályban. Az olykor magányosan álló sziklák, máskor egész hegyvonulatok, sűrűbb növényzetű szigetek, vagy éppen kietlen sziklatömbök belseje gyakorta lenyűgöző barlangokat rejt. Az éjszakát a hajón töltjük, és másnap megmásszuk az egyik liános, burjánzó sziget, Cat Ba csúcsát, majd a következő napon meglátogatjuk Cat Duát, a Majmok szigetét, ahol hangulatos bambuszkunyhókból turisták fürkészik a homokos tengerpartot. Majd Hanoiban búcsút veszünk ettől a természeti csodákban és kulturális látványosságokban gazdag, barátságos és megnyerő országtól.

Majd Hanoiban búcsút veszünk ettől a természeti csodákban és kulturális látványosságokban gazdag, barátságos és megnyerő országtól.

Éjszakai utcakép Hanoiban

A háborúból fennmaradt Cu Chi alagutak

A Cu Chi alagutak a vietnami háború, amit Vietnamban logikusan amerikai háborúnak neveznek, emlékhelyei. Az idegenvezető végigvezet az erdőben kialakított háborús skanzenben. Első megállónknál egy normálméretű vietnami eltűnik egy falevéllel álcázott fedelű alagútban. Bárki utána próbálhatja. Természetesen a beszorulókat együttes erővel kihúzzák!

 

Visszaúton lefékezünk a vörös homokdűnéknél is, azok viszont kevésbé lenyűgözőek: egy falucska országútjának túloldalán kezdődtek és kiterjedésük is kisebb. Két idősebb, testes amerikait a helyi gyerekek tolják és húzzák némi zsebpénz reményében, és cipelik a „műanyagszánkójukat”.

 

 

Egy francia katedrális is épült a városban a harmincas években, neogótikus stílusban, melyhez egy lakóház udvarán jutottunk fel a frissen mosott, kiteregetett ruhák közt.

Az éjszakai busz az élmény kedvéért megért egy próbát, de a következő alkalommal nem ezt az utazási formát választjuk. A buszba csak cipő nélkül szállhatunk be, és egy fogorvosi székre hasonlító, állítható székágyon aludhatunk két szinten, a sok idegennel való közös alvás minden nyűgével együtt (a lábtérben fekvők folyamatos lábszagra panaszkodtak). A sofőr éjjel sincs tekintettel az utasokra, folyton dudál és az úttest összes hibájáról közvetlenül a hátunkon keresztül szerzünk tudomást.

Viszont Hoi An, az UNESCO-város kereskedőházai és szentélyei elfeledtették velünk az utazás gyötrelmeit. Igazi művészváros, a házakban fényképeket, festményeket, szőtteseket, faragott szobrokat árusítanak. A mozgóárusok itt „mérlegárusok”, mivel a vállukon pihenő rúd két végére akasztott „mérlegtányéron” cipelik a banánt, a mangót, a narancsot.

 

A parton sorakozó hajók tulajdonosai és bérlői vízi kirándulásra invitálnak, és a hajókázáson kívül plusz „attrakció” is a program részét képezi. Egy „halászházaspár” feltűnően készenlétben áll a folyón, és közeledtünkre a „halász” sokat gyakorolt mozdulattal kiveti a hálóját, hogy a látványért és a fotókért cserébe később a markát nyújthassa. A nő lassan forgatja a csónakot, hogy minden szögből jól láthassuk a felröppenő hálót, amely elterül a vízfelszínen, majd lemerül. Amikor visszafelé tartunk, dolguk végezetten csak kuksolnak a csónakban, csupán két mocorgó vietnami nádkalap árulkodik a jelenlétükről.

Hoi An hangulatos kereskedőházai és kunkorodó ívű pagodái közt élvezet „elveszni”. A városban az utcai éttermek éjjel-nappal tömve vannak turistákkal, és világítanak a csodásabbnál csodásabb lampionok a színskála minden árnyalatában. A város apró házai a prágai Arany utcácska kunyhóinak távoli rokonai, csak itt egy városnyi pompázik belőlük, és mindegyik homlokzata egyedülálló. Művészboltoknak adnak otthont, bennük fényképeket, festményeket, szőtteseket, faragott szobrokat árusítanak, és a múzeumokként működő házikókban még koncertben is részünk lehetett.

My Son – szentélyek az őserdő mélyén

Az útibeszámoló kisebb-nagyobb változtatásokkal a Világjáró magazin 2010. márciusi és a Vasárnap 2011. januári számában jelent meg.

Egy éve jártunk Vietnamban, 2009. december 16-tól 2010. január 7-ig. Saigonba érkeztünk, és Hanoiból repültünk vissza. Az utolsó programunk egyike a Halong Bay volt, az UNESCO világörökség része, lenyűgöző sziklarengeteg a tengerben. Egy éjszakát hajón is töltöttünk: láttuk az alkonyati ködben eltűnő és a hajnali fényben feltűnő sziklákat. Tegnap pedig összeszorult szívvel látom a Euronewson, hogy elsüllyedt egy turistahajó. Tizenkilenc angol, amerikai, svéd, olasz, német, japán, francia, ausztrál, orosz turista tartózkodott a hajón, a jelentés szerint tizenketten elhunytak.

Ám ha ilyen események visszariasztanának attól, hogy felfedezzük a világot, akkor itthon kuksolhatnánk, és a világból mit sem látnánk. Eddig épségben túléltem minden kiruccanást: nem csípett meg kígyó és skorpió a Namíb-sivatagban, a Merapi vulkán is pár hónapja tört ki, nem amikor Jáván jártunk, akkor "csak" áradások voltak, és bokánkig ért a napok óta zuhogó, az utcán széltében-hosszában folyó esővíz. És Madagaszkáron is csak napszúrást kaptam, és egy piócát szedtem össze a dzsungelben.

Lássuk hát Vietnam szebb arcát!

Miért éppen Vietnamra esett a választásunk?

Vietnamban számtalan egzotikus élmény vár az odalátogatóra: földrajza változatos és kulturális látnivaló is bőven akad. Például vörös és sárgásfehér, izzó homokdűnék, fülledt, párás esőerdők, hullám verte, homokos tengerpartok, színes korallzátonyok, sejtelmes tengeri sziklák, a Mekong-delta nyüzsgő úszópiaca; kaotikus forgalmú városok, őserdők mélyén megbúvó szentélyek, kecses pagodák, háborús emlékhelyek alagutakkal és csapdákkal. És nem utolsósorban: az emberek közvetlenek, az ország biztonságos és temérdek trópusi gyümölcs kínálja magát a piacokon.

A saigoni sokk

A körutazás szövege részben megjelent a Világjáró magazin 2010. márciusi és a Vasárnap magazin 2010. januári számában...