Segítség, lakást keresünk! Mintegy negyven lakást láttunk ezidáig. A barátnőm a minap megkérdezte: És van köztük olyan, amibe beleszerettél? Mert az ingatlanos ismerősöm azt mondta, olyan lakás kell, amit ha megnézel és hazamész, nyugodtan azt tudd mondani, mikor a tükörbe nézel, igen, én itt szeretnék lakni, ebben képzelem el az életemet!

Be kell vallanunk, hogy az igazi még várat magára… Talán túl igényesek vagyunk? Vagy rossz helyen tapogatózunk? Hol kicsi az ablak, hol rossz irányba néz, hol magasan van, hol nincs is ablak…

Talán az a gond, hogy túl konkrét az elképzelésünk? Ruhát venni is úgy járok, hogy majdcsak valami megtetszik. Na de a lakáskeresésünkben különböző szempontok dominálnak. Például az új lakás legyen napfényes, mint a mostani és a korábbi lakásunk. Ne csak világos legyen, hanem konkrétan besüssön a nap, melegítsék, simogassák a nappalit a napsugarak. Az is korán kiderült, hogy eltérőek az elképzeléseink arról, hogy mi a szikrázóan napfényes…

Az alsó szintek emiatt szóba sem jöhetnek, csak kivételes esetekben, amikor kereszteződésre néz az ablak, vagy távol esik a másik ház vagy a saját ház szemközti fala. Sok esetben azonban az utcák nem olyan tágasak, hogy elegendő fényt engedjenek be, és amennyiben széles sugárútra néz az ablak, a zaj és a szmog a kizáró tényező.

A tájolásról korábban nem sokat filóztam, de lakásnéző szókincsemnek ma már része a délkeleti és a délnyugati tájolás is.

Továbbá fontos szempont, hogy a belvárosban legyen. Évek óta telkeket nézegetünk a főváros közelében, aztán az elővárosok zöldövezeti lakásait vettük szemügyre, végül a belváros mellett döntöttünk, hogy gyalogosan eljussunk bárhova. Hogy ne legyünk izolálva, ne kelljen megszerveznünk a belvárosi programjainkat, a parkolást, a hazajutást.

És a négyzetméter a további lényeges tényező. Legyen óriási, bálterem méretű. Na, ez azért túlzás, de legyen egy tágas nappali. Meg ne egymásból nyíló szobák.

De valahogy hiába vagyunk tisztában a környékkel, a magasabb fekvéssel, a tájolással, a csend fontosságával, mégis belefutottunk első emeleti vagy magasföldszinti lakásokba, a központon kívül eső, északi fekvésű, körútra néző, a jelenleginél kisebb lakásokba.

Részben a saját hibánkból, mivel kezdetben kevésbé szűrtük meg a megnézendő lakásokat, hátha meggyőz a környék, a lakás tágassága, a kilátás. Részben az ingatlanközvetítők hibájából, akik édes teremtések, de néha a kritériumainknak nem megfelelő lakásokat is „látnunk kell”.

Vannak erőszakosak, akik megsértődnek, ha nem vesszük meg a kiszemelt lakást. Egyikük nem hagy békén, folyton hív és ajánlatokat küld. Mint egy szektás. De egyáltalán nem a kéréseink alapján. Más környékekről és első emeleti lakást is, pedig világosan elmagyaráztuk, mik az elképzeléseink. Bár nagyon meggyőző a szövegük, mi szeretnénk eldönteni, mi a jó nekünk.

Kedves barátom erre így reagált:” biztosra veszem, hogy a kétlábú kullancsokat úgy lerázod magadról, mint az egri várvédők a falról a törököket, és senkinek se engeded meg, hogy belekárogjon a dolgaidba. Csak az életedet rövidítenéd meg, ha hagynád, hogy kellemetlen alakok ökörségek sorával rabolják az idődet.”

A legkülönfélébb típusú ingatlanközvetítőkön túl viszonylag sok lakástulajdonost is megismertünk. Egy egész regényre való anyagot gyűjthetnék, ha a lakásparaméterek nem vonnák el a figyelmemet a potenciális szereplők alapos megfigyelésétől.

Olyan mondatokat hallok mások és meglepő módon a magam szájából is, amelyeknek része a vezetékcsere és a fűtéskorszerűsítés. Parkettázás. Nyílászáró csere. Kéménybélelés. Falbontás. Főfal vagy válaszfal? Nem hittem, hogy ennyire lekötik a figyelmemet az alaprajzok és az átalakítási lehetőségek.

Az egyik jópofa cigánynő megpróbált meggyőzni, hogy ne menjenek más lakásba, vegyék meg ezt, minek néznének sok csúnya lakást, ahol rosszalkodnak az emberek. Feleslegesen járnak ebben a sárban, ilyen jót nem találnak sehol. És nagyon jó a lakóközösség. Szomorúan hallottam indokként azt a mondatot, hogy ők az egyetlen kisebbségiek a házban.
Értelmes, jókedvű asszony volt. Összeszorult a szívem.

Az egyik elvált férfi egy kutyuskát simogatott meg puszilgatott végig, és állítólag őrült drága márványból készíttette a fürdőszobáját. A nagyszobában egy óriási bőgő állt a falnak döntve, és a nappali közepét teljes egészében egy pingpongasztal töltötte ki.
Az egyik albérlő fiú arra figyelmeztetett, hogy nincs a parketta alatt szigetelőanyag, és egy öreg nő folyton feljön, hogy még a fingásunkat is hallja. Továbbá: „csak ültünk hármasban, zenét hallgattunk, és idegesen csöngetett, hogy mit járkál egy nő magas sarkú cipőben a feje felett.”
Az egyik tulaj non-stop beszélt fél órát az összes újításról, anyagokról, vezetékekről, az összes szomszédról és azok ismerőseiről, aztán megkérdezte, van-e kérdés.
Egy zsidó történésznél nem lehetett mozdulni a könyvektől, a szoba közepén is kupacban álltak.
Egy fényképész pasi egyedül lakott egy százhúsz nm-es lakásban, négy méteres belmagassággal, a galériáról rálátás az óriási térre. Nagy szavakat mondott: nagy lépés, komoly döntés előtt állnak, és kívánom, hogy sikerüljön megtalálni az igazit, még ha nem is az enyém lesz az.
Egy színházi ember, aki rengeteg régi szék - talán színházi kellékek - közt élt. Az ajtóból még utánunk szólt, amikor már a lépcsőfordulón álltunk, hogy csökkent az irányár!
Az egyik lakástulaj nem tudta, hogyan kell magához bejutni, be akart csöngetni, de helyette benyomta a kódot, az ajtó kinyílt, de nem vette észre, beleszólt a beszélőbe, ami süket volt, hogy nyisd már ki. Rászervezett más lehetséges vevőket is, talán hogy felnyomja az árat. Középkorú, kacér típus volt, aki a fele annyi idős albérlőjét is elcsábítja.
És olyan lakásba is belefutottunk, ahol délután háromkor fel kellett kapcsolni a villanyt, de állították, hogy világos. Majdnem elsírta magát a közvetítő és fél óra múlva hívott, hogy miután elmentünk, besütött a nap.
Olyan lakásokat is ránk akartak sózni, melyek nem voltak saját tulajdonban (osztatlan közös tulajdonú), ügyvédhez fordultunk, ráadásul négyzetméterben is többet mondtak, és tovább árulták, pedig már nekünk sem akarták megmutatni, mert elkelt, de még mindig és drágábban árulják, hátha valaki ráfut és megveszi.

Láttunk olyan lakást, ahol szemben az udvaron alsóneműt szárítottak, fémfelvásárló volt, és részegek cigarettáztak délben a kocsma mellett.

Mutattak újépítésűeket és csodásan felújítottakat, magasabb árfekvésűeket, néhol minőségi, máshol silány anyagokkal, de mindig volta valami gond. Más fürdőszobacsempét és kádat, másféle konyhaszekrényt szeretnénk, és fájna a szívem kidobni az új kádat és a beépített szekrényeket, amelyek a lakás árát is növelték. És nem szívesen bontanék egy csinos lakásban falat, tenném tönkre mindazt, amit sokszor szívvel-lélekkel létrehoztak. Dobnánk ki minden újat, mert igénytelen, vagy nem a mi ízlésünk szerint igényes. 

Legideálisabb számunkra a lelakott, felújítandó lakás, ahol nem bánnám, ha falat bontunk, hogy a teret úgy alakítsuk, ahogy szeretnénk.

Mire megtalálom álmaim lakását, magam is beállhatnék ingatlanosnak. A saját igényeimet mindenesetre tudom: földszintit ne, nem süt be a nap, beszivároghat alulról. Északi fekvésűt ne, sosem süt be a nap, délkeleti a legjobb, délelőtt és dél körül süt, vagy a nyugati, a délutáni nap a legerősebb. Lassan megismerem a környékeket (mi számít jónak), a tömegközlekedést, az üzleteket, az iskolákat, a piacokat. Mennyibe kerül a fűtéskorszerűsítés, ha kályha van. Összeszámoljuk, hány ablak, hány ajtó van, mennyibe kerülhet azok cseréje, kell-e parkettacsere vagy elég a csiszolás. Melyek mozdíthatatlan főfalak, melyek válaszfalak és bonthatók.

Belejönne az ember, ha akarná.

Balázs F. Attilával és Jitka Roznovával a Gondolat Könyvesházban

A beszélgetést a Kossuth Rádió Határok nélkül című adásában sugározták március harmadikán este fél nyolckor - Jitka Roznovával Vörös Emese készít interjút

Szeretettel meghívok mindenkit a felolvasásomra. A könyvbemutató csütörtökön 18.00 órakor lesz a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a Gondolat Könyvesházban (Károlyi Mihály u. 16.).

Annyit el kell mondanom, hogy nem a Namíbia-kötetem lesz a főszereplő, mert két fordításkötetről (egy szlovák és egy német) is szó lesz, vagyis három kötet között fog megoszlani a figyelem.

A rendezvényről itt lehet olvasni:

http://www.facebook.com/photo.php?fbid=344405465593927&set=a.169705429730599.35540.169694739731668&type=1&theater

vagy http://www.facebook.com/events/241245052626180/

"Szíriával szembeni szankciók szigorítása" Az Este, 2012. febr. 28.

Nem értem a munkáslogikát. Napok óta arra ébredek, hogy szétfúrják a fejem, remeg az egész fal. Kilyukad a dobhártyám, agyrázkódást kapok. Napok óta arra kérem a szomszédban serénykedő kedves munkás urakat, hogy ne fúrjanak reggel hét óra előtt, mert el tudok képzelni kellemesebb ébredést is.

A helyzet napok óta változatlan. Mire befejezik a felújítást, megőrülök. De előtte kiabálok, feljelentem őket vagy elköltözöm.

Kértem őket szépen, kértem őket csúnyán, mindenféle hangnemben.

Amikor néhány napja bemutatkozott a lakástulajdonos és közölte, hogy lakásfelújítás lesz, még türelmes voltam. Szeretem a géphangokat, csak az emberi hangok zavarnak, feleltem mosolyogva. Nem gondoltam, hogy másnap hét órakor gyökeres változás áll be az életemben.

Azóta kérem a munkásokat emelt hangon és még emeltebb hangon, magyarázok, megvilágítok különféle szempontokból (főleg a sajátoméból), állok kómásan pizsamában öt munkás gyűrűjében, sűrű cigarettafüstben. De azon kívül, hogy felhúzom magam, semmit sem érek el.

Mert nem értem a munkáslogikát.

Ma megállt a szomszéd lakás tulajdonosa, miután panaszkodtam fűnek-fának és neki is részleteztem a problémám, ismét elmagyaráztam nyugodt hangnemben személyesen is, hogy tőlem fúrhatnak és kalapálhatnak egész álló nap, csak ne hét órakor kezdjék. Tudom, hogy szólt, hogy lakásfelújítás kezdődik, de nem számítottunk rá, hogy reggel hétkor égszakadás földindulás lesz. Nem jó arra ébredni, hogy fúrják vagy verik az ember felett a falat. Csak arra kértük őt és a munkásokat is, hogy nyolc után kezdjenek. De ma hétkor csak megérkeztek, fúrni csak nyolckor kezdtek. Igen, ma nem kezdtek hétkor fúrni, csak tettek-vettek, a törmeléket rakták meg kannákkal csörömpöltek. Nyolckor kezdődjön a munkaidejük, akkor jelenjenek meg a lakásban. Nyolctól tőlem a feje tetejére állíthatják az egész házat.

A lakástulajdonos azt állította, hogy ő kérte őket. Mi is kértük őket, de újra itt voltak hét órakor. Még egyszer megkéri őket. És én is kérjem még őket ismét. Nekik reggel héttől délután négyig van a munkaidejük. Akkor legyen nyolctól ötig a munkaidejük. Csak annyit kérek tőled, hogy ne legyenek itt nyolc óra előtt. Egész nap fúrjanak felőlem, csak ne arra ébredjek, hogy szétesik a fejem. Valószínűleg vidéki építkezéseken dolgoztak, nem városi lakásokon.

Régi, körfolyosós polgári lakásban lakom, vastagabbak a falai, mint az újépítésűeknek, amiket lépten-nyomon perelnek a papírvékonyságú falak miatt. Vagy rossz helyen választották le a szomszéd lakást, nem a főfal mentén?

Reggel hétkor ismét a munkások körgyűrűjében álltam, de már olyan sűrű cigifüstben úszott a lakás, hogy alig vettem ki a sziluettjüket.
Délután négy előtt ismét bementem a szomszéd lakás előszobájába, de nem szóltak hozzám, a főnököt se hívták. Egyértelműen ignoráltak, meg is volt rá az okuk. Be kellett másznom a sitten keresztül oda, ahol megtaláltam a főnököt. Tiszta kosz lettem, még a cipőmet is meg kellett mosnom otthon.

Akkor holnap tudnak nyolckor kezdeni, kérdezem. Ismét beszéltem a tulajdonossal, és megegyeztem vele, hogy nyolckor kezdenek. Igen, felelték, nekik is mondta. De ők ma is nyolckor kezdtek. Szóval mi a hézag. De már hétkor itt tébláboltak, tettek-vettek. Áthallani, ha az ember odébb tesz vagy feldönt egy kannát.
De ők csak hétre tudnak jönni, mert vidékről jönnek. És azért jöttek csak be hétkor a lakásba, mert nem akartak az utcán álldogálni.

Szegények, gondoltam magamban, utaznak a tömegközlekedésen hajnalok hajnalán, és örülnek, hogy a fővárosban munkához jutottak. Itt álldogálnak már hét óra körül a hosszú utazás után a ház előtt. Kicsit megenyhültem. És busszal jönnek fel, kérdezem meg mégis, ha csak hétre tudnak jönni. Mert furcsálltam, hiszen öten vannak, talán szereztek autót.
Nem, kocsival, jut el hozzám a cigifüstön keresztül a válasz. Miért, maga mivel jár? Én busszal, mondom.
Meglepődnek.

Ezzel berekesztettem a tárgyalást. Fogtam magam és megfordultam, kijöttem a lakásból. Na, erre varrjál gombot. Nem tértem észhez.
Lehet, hogy ötkor kelnek, feljönnek Budapestre vidékről, hogy cigizzenek egy üres lakásban, a törmeléket húzzák össze, rakják csomagokba, meg megkopogtassák a falakat, vagy csak üljenek a sitten. Vagy hogy elkerüljék a reggeli forgalmat? A tulaj kérése ellenére sem mernek módosítani a munkaidejükön? Vagy megszokták a korai kelést? Talán szeretnek korán felébredni és korán idegen lakásban cigizni? Ez valami munkáslogika?

Inkább nem is keresem a válaszokat.

Tegnap még a csendháborítási jogszabályról olvasgattam, vannak-e hivatalos csendórák. Kihívjuk-e a rendőröket. Ha megbüntetik a tulajt, felfogják-e végre, mit szeretnénk. Nem tudom, elérek-e egy feljelentéssel bármit. Olyanokat olvastam a blogokon, hogy a rendőrök kijönnek, felmérik a zajt, és azt mondják, nem ér el egy bizonyos zajszintet. Nálunk holtbiztosan elér, de akkor más kibúvót találnak. Vagy azt mondják, vegyél füldugót vagy altatót.

Én senkinek nem akarok rosszat. Csak magamnak akarok jót.

Attól tartok, hogy valamelyik reggel fejbe vernek egy kalapáccsal.

Azt is kiderítették nekem, hogy

1.) Nincsenek már hivatalos csendórák (csak a bárokra, kocsmákra, stb.)
2.) Rendőrség, önkormányzat is kihívható
3.) A csendháborítás szabálysértés. A szervek kötelesek eljárni. Ez a jogszabály szövege a mai napon:
Csendháborítás
6. § (1) Aki lakott területen, az ott levő épületben... indokolatlanul zajt okoz, amely alkalmas arra, hogy mások nyugalmát... zavarja, harmincezer forintig terjedő pénzbírsággal sújtható.
(2) Az (1) bekezdésben meghatározott szabálysértés elkövetőjével szemben a rendőrség, továbbá a helyi önkormányzat képviselő-testülete hivatalának erre felhatalmazott ügyintézője, a közterület-felügyelő ... helyszíni bírságot szabhat ki.
5.) Ez alkalmankénti 30.000,- . Azaz napi 15ször kiszabható, a hét minden napján.

Kihívhatjuk a rendőrséget, az önkormányzatot, a közterület felügyelet, és naponta tizenötször fizettethetünk velük harmincezer forintot, de "indokolatlan-e" az átépítéssel járó zaj. A felújítási engedélyben benne van-e, hány órától és milyen zajszinten építhet át. Az meg további kérdés, hogy VAN-E AZ EMBEREKBEN JÓINDULAT. Ha megkérem a tulajdonost és a munkásait, hogy kezdjenek egy órával később, hajlandóak-e hozzám igazodni, vagy bolonduljak meg.

Pénzes Tímea és Rozno Jitka részvételével február 7-én zajlott a soron következő könyvbemutató Érsekújvárott a Samba cukrászdában – a Fő téren található KULTÚRHÁZ épületében (bejárat a Ferences templom oldaláról). A beszélgetőpartner Bárczi Zsófia, a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem tanára. A KultúrKorzó házigazdája 2012-től Juhász R. József alias Roccót követően ismét Kecskés Ildikó.

Száz Ildikó cikke az estről az Új Szóban:

http://ujszo.com/napilap/regio/2012/02/09/megkezdodtek-az-irodalmikorzo-es-az-artkorzo-rendezvenyei

Eldöntöttünk, hogy meglessük a teknősök éjszakai tojásrakását, mert eddig csak tévés felvételen láttuk, élőben nem volt ilyen intim élményhez szerencsénk. Rákérdeztünk az étteremben, hogy megszervezik-e nekünk estére, mert a környéken működik egy teknősvédő szervezet, és erre a partszakaszra szívesen járnak ki éjszaka a teknősök, és ők bólogattak, csak készítsünk elő fejenként ezerötszáz rúpiát, és jöjjünk vissza egy óra múlva.

Miközben ettük a seafoodot, rendeltek egy tuk-tukot, de a tuk-tukos száz méter múlva leintett egy másik tuk-tukost, és megkért, szálljunk át. Vajon a második tuk-tukosnak megmondta-e az első tuk-tukos, hogy már kifizettük a viteldíjat, és azt, hogy hova szándékozunk eljutni, kérdeztem magamban, majd a sofőrtől, de nem értett angolul egy kukkot se.

Elindultunk a lakott területeken kívüli vidékre, az ajtó nélküli járműbe befújt a hűvös éjszakai szél, és aztán letértünk egy aszfaltozott útra, aztán egy köves útra, majd egy földútra, aztán egy nagyon zötyögős földútra, és az első három kereszteződést és kanyart még sikerült megjegyeznem, hátha menekülőre kell fognunk, de egy idő után elvesztettem a tájékozódási képességem.

Se világítás, se egy útjelző tábla, és éjjeli lámpát se hoztunk magunkkal. Meg ételt, italt, arra az esetre, ha. Vagy mobiltelefont. A szállodában sem tudnak róla, hogy hova mentünk, mormolom, és egyre jobban félek attól, hogy innen a legnagyobb igyekezetem ellenére se jutok vissza a főútra. Teljes sötétségben haladunk kihalt utakon, csak a tuk-tuk lámpája üt gyér fényt a sötétségbe.

Egyszer csak sofőrünk lefékez, és két elemlámpás férfi közeledik felénk a semmiből, látszatra kissé illuminált állapotban. Az egyik kezében egy óriási kígyó. Csak amikor közelebb érnek, látjuk, hogy egy levedlett kígyóbőr, a másik megvilágítja az „ereklyét”, és együttesen gyönyörködnek benne, és azt üzeni arckifejezésük, hogy mi is örüljünk. Kobra, mondja az egyik bólogatva. Kobra, ismétli büszkén. Majd int, hogy kövessük.

A mi adományunk se jut el semmiféle teknősvédő szervezethez, gondolom magamban. Pedig a Turtle Conservation Projektet akartuk támogatni, hogy megmentsék a teknősöket, akik számát megtépázta a cunami, az orvvadászok és a helyiek is szívesen fogyasztják és viszik piacra a tojásokat, teknőstojás-rántottát készítenek belőlük, meg levest a húsukból, kiskorukban pedig madarak, halak martalékává válnak, de a teknősvédők biztos helyen nevelik őket, hogy túléljék a gyerekkorukat, majd útjukra engedik őket.

Hepehupás úton vezetnek lefelé a homokos tengerpartra, ahol egy deszkából összeeszkábált bódéból fény szűrődik kifelé. Na, itt lesz a szervkereskedő, gondolom, de egy fehér lány ül bent, kezében egy jegyzetfüzettel. Mit keres éjnek idején egy bódéban ez a fiatal lány? Önkéntes vagyok, mondja a lehető legtermészetesebb hangon, felírja, melyik országból érkeztünk, majd kijelenti, hogy van egy zöld tengeri teknős – magyarul levesteknős – a parton, menjünk le, és ismét elmerül a könyvelésben.

A parton meglepetésünkre tömegesen ülnek fehér turisták, mind teknősre várva. A csillagokat nézik, a tenger morajlását hallgatják (és olykor durrantanak egyet-egyet). Aztán a kobrabőrös guide elvezet egy egykerekű traktornyomhoz – itt mászott ki a teknős a partra. A bokrokban hallunk valami mocorgást, nem mehetünk oda, tojást rak. Aztán a teknős cammogva elindul a tenger felé, a kobrabőrös guide lámpafénnyel követi az útját – a teknős újabb traktornyomot húz maga mögött. A bokrok tövében egy gödör maradt utána – csak előkészítette a terepet, mondja a guide, tojást nem rakott.

Figyeld meg, mondja a párom, hogy fognak vakuzni a többszörös figyelmeztetés ellenére is, és lám, egy idősebb házaspár villant egy nagyot. Na, ide se jön többet teknős.
A teknős feje felett összecsaptak a hullámok.

Nem zavarja a cigarettafüst és a turisták a teknősöket, kérdezem az önkéntestől, de azzal nyugtat, hogy a teknősök hallása és szaglása rossz, csak a rezgéseket érzik. Majd utána olvasok. És te biológiát vagy földrajzot tanultál, kérdezem. Nem, angol irodalmat, feleli, de váltottam. Három hónapra jöttem, és még hármat ráhúzok. És minden éjjel itt ülsz bent a bódéban? Igen, feleli. És láttál már teknőst, kérdezném rosszmájúan, de hallgatok. (Egyébként a koralloknál nem nehéz snorkelingezés közben óriás levesteknősre lelni és együtt úszkálni vele.)

Kifizetünk fejenként egy ezrest, - számlát is kapunk róla -, azzal a tudattal, hogy segítettük a teknősök túlélését, de lépteinkkel, vakunkkal, idegen szagunkkal, vibrálásunkkal talán csak megzavartuk tojásrakásukat.

Eszembe jut, hogy Indonéziában úgy „védték” a kisteknősöket, hogy kifizettél egy bizonyos összeget és elindíthattad őket egy medencéből a tenger felé, aztán újra elkapták és visszadugták őket a medencébe. Végtelen pénzbevételi forrás. Vagyis amíg óriásteknőssé nem cseperednek.

Kisebb hányattatások közepette - köszönhetően a MALÉV-nek - megjöttünk Sri Lanka könnycsepp alakú szigetéről - barnára sülten és vitaminokkal telten. Túléltük a csupa duda közlekedést, a túlzsúfolt, cikázó buszokat, az önjelölt idegenvezetők, ügynökök és mindenféle szolgáltatást nyújtó helyiek jóindulatú, ám gyakran kellemetlenkedő ajánlgatásait - nehéz öt percet úgy eltölteni az utcán, hogy ne szólítsanak le százszor, pl. "masszázs, madam" vagy "tuk-tuk, sir" megszólításokkal, és "it's the best time for" kezdetű mondatokkal.

Sri Lankán ugyanis a nap bármely szakában a lehető legjobb idő van teknősfarm, nemesfémbánya, gyógynövénykert vagy teaültetvény látogatásra, bálnalesre, csónaktúrára, és az összes lehetséges kirándulási (és a helyiek számára főként pénzbevételi) lehetőségre. Kipróbálják a turistán az összes trükkjüket, hogy a polgárháború és cunami tépázta országban egy kis bevételhez jussanak. A kókusz, ananász, mangó, banán és egyéb dzsúszok és sör fogyasztását sem sínylette meg a gyomrunk, és a legjellegzetesebb ételüket, a curry and rice-t is jóízűen fogyasztottuk, amely minden sarkon kapható, akárcsak a palacsintára vagy vékony tésztájú lángosra hasonlító, zöldségekkel, hússal, hallal vagy éppen gyümölccsel megpakolt roti:

Az országutakon nem ritka a szabadon kószáló varánusz, néha autóbusz elől menekülni kényszerül,

Máskor a lagúnás részeken a vízből bukkan elő a feje:

A pálmafákkal szegélyezett tengerpartok aranysárga homokja fénylik a tűző napsütésben, és az azúrkék színű vízben számtalan színes korallhal úszkál, bár a korallokat a 2004-es karácsonyi cunami eléggé tönkretette, és a szökőár jelei több helyen mindmáig láthatók - a harmincöt ezer áldozat egy részének holttestét sosem találták meg. A tizenöt méter magas szökőár a part menti üdülőket, tömött vonatokat, buszokat is magával sodorta, a számtalan halászhajóról nem is beszélve (az ország halászflottájának több mint kétharmadát tönkretette).

Előfordul csendesebb tengerpart,

ahol gyerekek élvezik a fürdőzést,

és óriáshullámok is, és a kép elmaradhatatlan résztvevői a hullámokat meglovagló szörfösök:

A világ valaha élt legnagyobb állatát, néhány kék bálnát is sikerült megpillantunk, vízpermet jelezte közeledtüket. De hajóskapitányunk nem merte olyan mértékben megközelíteni őket - állítólag nemzetközi szabály korlátozza őket - hogy használható fotó is készüljön róluk. Az éjszakai levesteknőslesen sem sikerült fényképet készítenünk, mert nem használhattunk vakut, nehogy megzavarjuk a teknősök tojásrakását.

A halaknak, madaraknak búvóhelyet nyújtó mangrovék közt katamaránnal tettünk egy kirándulást Tamallában:



A mangrovében számos vízimadarat felfedeztünk, jégmadarat, meg vízi bivalyokat:

A városközpontban gyarmati időket idéző épületek, sürgő-forgó tuk-tukok, árutól roskadozó piaci asztalok fogadtak:

A sziget rengeteg egyéb csodát rejt: dzsungelt, kétezer méter feletti hegyeket, a Világvége nevű szakadékot, és számos UNESCO-listás örökséget. Például Galle erődrendszerét és óvárosát: 

Kapcsolódó link: http://penzestimi-kalandozasai.blog.hu/2012/02/13/teknosok_tojasrakasa

Néhány órája ért a meglepetés, hogy kettőt kell aludni, és Sri Lankára repülök. Hirtelen azt sem tudom, mihez kapjak... Pakoljak? Útikönyvet szerezzek? Aludjam ki magam?

Várnak rám a finom fűszeres falatok, a rizs- és teaföldek, az őserdők, a vadelefántok, a lótusztavak... meg rengeteg csoda, amiről per pillanat fogalmam sincs.

Amikor Szímő felé közeledtünk, ahol első tíz évemet éltem le, úgy suhantunk bele az alkonyati faluba, mint egy gyerekkori emlékbe. Lilás-kék égben érkeztem a faluba, ahol öcsémnek hordtam a tejet kiskannában, és ahol a focipályán körbe-körbe futkosva apu biciklizni tanított. A napköziben kijártunk a Vág-partra, bunkereket építettünk, faleveleket gyűjtöttünk ősszel, a töltésen gurultunk lefelé. Eszembe jutott, ahogy ámulattal néztem a Vág jegén magabiztosan sikló fiúkat, míg én akadozva botorkáltam a part közelében, ágak takarásában. Egy parittya alakú bot két végébe kapaszkodtam, apu pedig maga mögött húzott. Az iskolaudvart kerítés vette körül, de a kertünk és a pálya közt egy lyuk ékeskedett, és a magas gyommal benőtt résen is átbújtunk olykor, hogy időben az iskolában legyünk.

A gyerekkor meghatározó egy ember életében, és szerencsére szép gyerekkorom volt. Örülök, hogy falun nőttem fel. Akkor nem is tudatosítottam, mivel jár a vidéki élet, de egyrészt mindenkit ismertünk, másrészt sokat voltam zöldben, természetben, friss levegőn. Fontos volt, hogy volt kertünk, veteményeskert és virágoskert is, hogy minden pár lépésnyi távolságra volt, a házunk, az iskola, az óvoda, az üzlet, tehát egy kis világban éltem, védetten. A falu közössége egy nagy család volt. Aztán minél nagyobb lettem, annál nagyobb városokba kerültem. Újvárban még köszöngettem embereknek az utcán, de rá kellett jönnöm, hogy ők idegenek. Tíz évesen találkoztam először ezzel az idegenségérzéssel.

A falu megváltozott, az épületeket színesre festették, és új épületeket emeltek. Az osztálytársaimból asszonyok lettek, sima arcú, jó kedélyű anyukák. Szívemben örömmel suhantam vissza a múltból a jelenbe.

"A József Attila Kör Irodalmi Egyesület (JAK) 2011. november 25-én 13 és 16 óra közt a Budapest, 5. kerületi József Attila-szobornál tagjai számára sajtónyilvános felolvasást szervez. A JAK jelenlétével mutat rá arra, hogy a József Attila-szobor jó helyen van ott, ahol most található. A JAK tagjai előzetes bejelentkezés alapján, 5-5 percben saját irodalmi, kritikus alkotásukat, vagy annak részletét olvassák fel az adott időben. Az eseményen fotó- és filmdokumentációt készít a JAK."

A Magyar Köztársaság Kulturális Intézete (Kultúrny inštitút Maďarskej republiky) 2011. november 2-án és 3-án kiadói napokat szervezett azzal a céllal, hogy a szlovákiai magyar kiadók bemutassák a 2010-es és 2011-es évben megjelent kiadványaikat. A meghívott kiadók (Kalligram Kiadó, Madách Kiadó, AB-ART Kiadó, Lillium Aururm, Méry Rátio, Median, Nap Kiadó) egy rövid kiadói bemutatkozással ismertették legújabb kiadványaikat. 

Velünk (Deák Renáta, Mag Gabriella, Rožňová Jitka) pedig Görözdi Judit beszélgetett a műfordításról, majd Bárczi Zsófi bemutatta a Margó (Írások a fordításról és a kétnyelvűségről) című kötetet.

 Fotó: Juhász Kati

Anyu esténként a szobában jár, és tesz-vesz, de nem szólongat. Szeretettel néz ránk. Nem beszél hozzánk. Csak attól félek, hogy éjjel megcsiklandozza a talpam. Olyan huncut szokott lenni.

Már nincs itt, szólal meg öcsém, hisz elengedtük őt. Nem járkál a szobában. Ne félj a holtaktól, néz rám, és nyugodtan látogasd meg a mamát, mert nagyapát és dédit is elengedtük, nincsenek már nála. Jó, nem fogok félni, egyezem bele. Már csak mama kérdéseitől félek. Tudom, meg kell látogatnom őt, mert egyedül van, és folyton a lányát siratja.

- 2004. 10. 30.

(Mesél a múlt)

Ki hitte volna, hogy októberben is kellemes, fürdésre és napozásra csábító nyári meleg fogad a Balatonnál?

Hattyúk úszkálnak,

Repülők húznak el felettünk,

Motoros sárkányrepülő

bukkan fel a fák koronája közt,

és az elmaradhatatlan lángos,

a késődélutáni fényben.

A Vulkani Noroiosi egy csipetnyi Izland Romániában – iszapfortyogók fogadnak a dimbes-dombos tájban.

Egy bácsika árulja a belépőjegyet (mindössze 2 lej fejenként), és ráléphetünk a hullámos, repedezett és fortyogó talajra.

Így fortyog,

így bugyog,

így folyik,

így boltozódik és durran ki,

így rajzol mintákat a tájban az iszap.

Repedezik a talaj,

a távolban zöldellnek a legelők.

(2011. 09. 16.)

Újra elsétáltam az Átszúrt krumpli térre,

Majd megnéztem a Control Club pincehelyiségének lejáratát – finom szűretlen söröket fogyasztottam itt.

És a szomszédos Coyote Cafét, ahol kétszer voltam céges rendezvényen, karaoke partin.

Lefényképeztem az első szállásunkat.

A Lipscaniban luxusboltok mellett is árulják a menyasszonyi ruhákat.

Biciklivel reklámozott régiségkereskedés

Színes székek egy szórakozóhely előtt...

és poros sörösüvegek

Folynak a munkálatok a tetőtéren és a homlokzaton

Máshol pedig már rendbetett épületek fogadnak

Néhányan az utcán igyekeznek értékesíteni kacatjaikat

Újra betértem a loggiás vendéglőbe, a Hanul Hanucba,

és megnéztem a szemközti templomot.

A Cotroceni bevásárlóközpont

Búcsú a kis tótól, a parkunktól, a lakásunktól.

Kicsit a végén még bolondoztam egyet...

Véget ért egy időszak: Bukarest 2010. 02. 09. – 2011. 09. 16.

A nappali sarkában már halomban állnak, dobozokban, kofferekben és hátizsákokban sorjáznak másfél év alatt felgyülemlett dolgaink… Nyári és téli ruháinkkal még tele a szekrények, a polcok könyvektől roskadoznak, és konyhai eszközeink sincsenek még becsomagolva, de a búcsú hangulata már belengi a lakást.

Eljött a pakolás ideje, a tervezésé és a visszaemlékezésé.

A város utcáit járom, újra megnézem az Atheneul Romant,

a köznyelvben csak Átszúrt krumpli térként ismert teret,

a Cercul Militar Nationalt, azaz Nemzeti Tisztikaszinót vagy tükörfordításban a Nemzeti Katonai Kört,

a CEC Bankot és az üveg Pénzügyi Palotát,

és persze a város lüktető erét, Lipscanit.

Nehezen megfogalmazható érzések kavarognak bennem: az ember folyton utazik, egyes helyeken több-kevesebb időt tölt, kívülről-belülről megismer épületeket, híres és eldugott helyeket: betér elhagyatott utcákba, udvarokba, és megnézi azt, amit mindenki látni akar. Lakásokat igyekszik otthonossá vagy legalábbis lakhatóvá tenni. Azonban többé sehol sincs otthon. Azokon a helyeken sem, ahol a legtöbb időt töltötte. Még szülőfalujában és szülővárosában sem.

Amikor az ember hosszabb időre elköltözik valahova, kezdetben csak turistaként bolyong az ismeretlen helyszíneken, aztán már tudja, hol kanyarodjon le – kezdetben figyel, majd ösztönösen viszi a lába. Ismeri a környék utcáit, a piac standjait, a bolti elárusítót, a park fáit, a kis tavat, a balkonról a kilátást. Megszok, megszeret helyeket. Aztán pakolnia kell. Hátra kell hagynia a feltérképezett és berendezett időt és teret. Vár rá egy újabb időszak, más környezetben, más emberekkel.

Reggel Vörös Erik apjának rekonstruált tőzegházát nézzük meg – Erik Norvégiában született, majd szüleivel Izlandra költözött, miután apját száműzték, és elsőként jutott el Grönlandra, miután őt is száműzték, ahol megalapította az első települést. Ő járt elsőként Amerikában – a vikingekkel egyébként egy magyar ember is eljutott az Új Világba, egy bizonyos Tyrker (türköknek nevezték a magyarokat). Vakmerően szelték a hullámokat szépen faragott hajóikon (hajóikra temetkeztek – hajósírokat Norvégiában és Dániában is találtak).

Borgarnes szirtek közé épült városa után hosszú alagúton közelítjük meg Reykjavíkot. A vík öblöt jelent (vö. Reykjavík, Husavík, Keflavík), és a párolgó föld láttán Gőzölgő öbölnek nevezték el. A viking szó is eredeztethető a vík (öböl) vagy a wikan (fóka) szavakból.

Fájó szívvel búcsúzunk a kietlen tájtól, a fjordoktól. Forgalom nincs, annyi biztos. Senki sem dudált az elmúlt napok alatt. Senki sem mászott az ülepünkbe. Senki sem ment át füvön és piroson, senki se szemetelt.

Délután bejárjuk Reykjavík városközpontját, minden fontosat megnézünk, eszünk tenger gyümölcsei levest és pizzát, de a rothadt bálnahúst és a Brennivínt nem kóstoljuk meg.

„Folyton itt köröznék a szigeten, megmásznám a legmagasabb csúcsát, újabb gleccser- és lávatúrákra indulnék és felfedezném a sziget közepét. És természetesen Surtsey szigetére is kiruccannék kutatókkal. Hogy lássam az élet kialakulását.” (Szerintem csak megzavarnád.)

„Izland vulkáni szigete egyre nő, akár Surtsey-vel is összenőhet. „Kis” túlzással állíthatjuk, hogy idővel Izland lesz a világ legnagyobb szigete, túlnő a kontinenseken.”

A rengeteg élmény nem hagy aludni. Amikor végre elalszunk, álmunkban álomszép izlandi tájakon sétálunk.

(2011.08.15.)

A Snæfellsjökull jéggel teli kráterét kerülgetjük egész nap. Jules Verne Utazás a Föld középpontja felé című műve a Snæfellsjökullön kezdődik. A mi utazásunk pedig itt ér véget… Gleccserfolyás fodrozta kúp. Az izlandiak szerint Kolumbusz nem járt Amerikában, hanem itt érdeklődött a vikingektől az Új világ felől.

Felhőben haladunk egy magasabban fekvő szórt úton, majd Stykkishólmur kikötővárosa az első megállónk, ahol felmászunk egy sziklára a világítótoronyhoz, ahonnan rálátunk a városra.

Nem hittük, hogy tartogat még számunkra meglepetéseket ez a vulkanikus sziget, de ma ismét más bolygóra kerültünk. Az 558-as úton egy tüneményes tájon találtuk magunkat.

Lenyűgöző halászfaluk, Svörtuloft madárszirtjei, Fálkí világítótornyai,

Hellisandur Halászmúzeuma tőzegházakkal.

Hullámok csapdossák a lávafolyásos partot, a terület mohával benőtt, itt-ott fű is megkapaszkodott a dermedt láván. Skarðsvík partján, melynek homokját fekete lávapor és kagylótörmelék alkotja, egy képen felirat figyelmeztet, hogy fürödni veszélyes! Na de kinek jutna eszébe?! Inkább magamra öltenék még három réteg ruhát, mintsem levegyem ezt a hármat!

Közelében egy viking sírra figyelmeztető tábla egy 25 éves férfiú csontvázát ábrázoló fényképpel.

Töredezett fekete lávafolyások között vezet az út a világítótornyokig. Méretes, vízbe hulló madárszirtek fehér ürülékkel és vitorlázó sirályokkal. A távolban felhőkbe burkolózott gleccser. Ilyen csodás lávafolyásos hegyet életemben nem láttam!

A közelben a Malariff világítótorony és a Lóndrangar sziklák, az elfek temploma.

Képtelenek vagyunk felfogni, hogyan birkóznak meg a biciklisek a széllel. A hattyúknak, a kacsáknak és egyéb tengeri madaraknak sem kottyan meg a jéghideg szél és víz, akárcsak a fókáknak vagy a bárányoknak. A jegesmedvékről nem is beszélve, amelyek csak néhanapján tévednek Izlandra, de a farmerek, fittyet hányva hosszas hányattatásukra, egyszerűen lepuffantják őket (ahelyett, hogy állatkertbe kerülnének).

„Olyan erősek a széllökések, mintha repülőn ülnénk. Szerintem a biciklisek átkozzák az életüket. Egész nap a széllel harcolunk. Még a markom is fáj, ahogy szorítom a kormányt.”

Délen a hegyek sapkája sötét, derekuk alatt világos szoknya, a lábfejüknél törmelék. A felhők megtelepedtek a hegyeken.

Vulkáni táj veszi körül az országutat is, a szórt úton is törött lávadarabok között haladunk. Holdbéli táj.

„Évi kilenc hónapot tudnék kirándulni, és három hónapot mesélnék…”

(2011.08.14.)

Illugastaðirban egyedül indulok az embertelen szélben a fókalesre, és remélem, hogy nemcsak vízből kibukkanó fejeket, hanem egész fókatestet is megpillantok. Egyébként fókanéző hajók is indulnak a közeli városból, hogy megkerüljék a fókaszirteket.

A rengeteg sirály ismét csipog és köröz a fű és a víz fölött, és a szirteken, a parttól távolabb fókák lustálkodnak. Borjúfókák vagy kúpos fókák (az utóbbi görög-latin jelentése ’tengeri kis disznó’) – a kelta legendákban sellőként szerepelnek. Bőrük nem fekete, csillogó, mint a namíbiaiaknak, hanem szürkés, foltos.

Amikor megmutatom páromnak a képeket, csak annyit mond: nagy lustálkodó hernyók.

Folytatjuk az utunkat Hindisvíkbe, de nem találunk lejáratot a partra, mivel kerítésekkel vették körül a legelőket. Rálátunk a kietlen, ritkán lakott Nyugati Fjordokra. Hvítserkurnál egy fura szikla áll a tengerben, egy troll, amely hétköznapokat átszövő mondákat éltet.

Vadregényes tájon járunk, ahol egy híres költőnő élt, akinek sorait ma is ismerik. A táj valóban megihleti az erre járót.

Borgarvirkiði erődítménye az útról csupán természet alkotta bazaltoszlopoknak tűnik, de amikor felsétálunk hozzá, jól kivehetők a falai.

„Nem állíthatnám, hogy szélcsend van.” A szél nyughatatlan, folyamatosan fúj, az eltelt napok alatt egy percig sem pihent. Nehezen bírnánk megszokni, ha netán ideköltöznénk…

Megkérdezem páromat, mivel foglalkozna, ha itt élne. Takarmányfű gazdálkodásággal, hangzik a válasz, és gleccsertúrákat vállalnék.

A birkák Izland-szerte a táj elmaradhatatlan elemei. „Az egész tájat elárasztják birkákkal. Henger test négy pálcikán”. Tavasszal kiengedik őket, ősszel meg begyűjtik? Hónapokig nem is tudják, elveszett-e, megdöglött-e valamelyik? Bárki foghat bárányt és megeheti? Felfoghatatlan számunkra, hogy a hegyoldalaktól kezdve a fjordokig hogyan képesek összeterelni lóháton, kutyákkal a mérhetetlen mennyiségű állatot, bár sok helyütt láttunk telkeket elválasztó kerítéseket, ami megkönnyítheti a terelők munkáját.

A birkák felmásznak meredek hegyoldalakra is, pedig lent is zöldell a fű. Ott frissebb vagy más ízű? Nem árt egy kis változatosság? És miért álldogálnak az országúton?

Este ismét kisétálunk a fókás partra, de csak vízből kibukkanó fejüket látjuk. A táj ismét sejtelmes, titkokba burkolózott…

(2011.08.13.)

Nehéz szívvel búcsúzom a különleges Krafla-Mývatn régiótól. Mától Északnyugat-Izland vár ránk, ahova az útikönyv szerint csak az jut el, akit leszorítanak a főútról. Itt minden kőrakásnak története van, és minden lónak neve. Reykjavík csak 190 kilométerre fekszik, de négy teljes nap áll a rendelkezésünkre, hogy eljussunk a fővárosba…

Hólar történelmi épületei a templom, a tőzegház, a sörfőzde. A püspök 1315-ben épült házának mása 2002-ben épült újra vaskos norvég fából, tetejét fű fedi. Izlandon ugyanis ma már csak elvétve akad fa, főként moha, zuzmó, fű és törpecserjék nőnek a kietlen tájakon, de a régi időkben a sziget mintegy felét erdők borították – a fát az első telepesek különféle célokra használták. Egy izlandi viccet is kitaláltak az „erdőhiányról”: Mit csinálsz, ha eltévedsz egy izlandi erdőben? Felülsz.

A templomfelelős bácsika elmesélte, hogy a Feröer szigetekiek nyelvét érti, ha lassan beszélnek, meg a svédeket és a norvégokat is, de a dánokat már nehezebben, mert franciásan ejtik a szavakat.

A település tőzegházait is meglátogatjuk, berendezésük nagyon szegényes – nem csoda, hiszen lakóik egyszerű körülmények közt tengették életüket.

Hofsós előtt, Gröfnél letérünk egy kis útra, hogy megnézzük tőzegtetős templomát, de éppen felújítás alatt áll, és a tőzeglapok a földön hevernek.

Mivel már láttunk tőzegházakat, a tervbe vett Glaumbær tőzegskanzenjét kihagyjuk.

Fjordok, zöldes-barna hegyek, alacsonyan szálló felhők, lagúnás területek. Blönduós fura temploma is feltűnik, és a városban Jégmúzeumot hirdetnek. Izlandon számos, a világ más táján ismeretlen múzeum látogatható, pl. Vulkán-, Jég-, Bálna- vagy Fókamúzeum, a Péniszmúzeumról nem is beszélve.

Átérünk mai napunk harmadik félszigetére, megnézünk egy fekete kis kőtemplomot, Þingeyrar templomát – ez az egyetlen nevezetesség, ahol belépőjegyet kérnek.

Kilenc körül fókalesre indulunk a Vatnsnes félszigetre, ahol egy fura sziklaképződményhez is lesétálunk. Ahol fókát jelöl a tábla, fóka egy szál se, de halszárítót találunk – kiaggatva száradnak a friss tengeri levegőn a halak.

Lovat, bárányt, majd újra fókát jelző tábla. Illugastaðirban egy hosszú ösvényen, ezer szálldosó fecskefarkú sirály között eljutunk egy házikóhoz, ahol két távcső és egy vendégkönyv található. Kék színekben fürdik a fjord, és olykor kidugják a sötét vízből a fejüket a fókák!

(2011.08.12.)

Visszatérünk a vulkánilag aktív zónába, a vulkánkitörések és kén formálta tájra, mert még vár ránk pár csoda. Nem irigyeljük a bicikliseket – nagy eltökéltségre van szükség, hogy valaki a folyamatos szélben és a dimbes-dombos tájban kitartson!

A Szúnyog tó körül rengeteg apró légy repkedi pimasz módon körbe az embert. A táj lenyűgöző, de a számtalan sátorozónak biztosan akad gondja a muslicákkal. A biciklisek is hálóval a fejükön kerekeznek.

Elsőként a pszeudokrátereket nézzük meg, amelyek kis, kráterszerű kúpok, fűvel benőtt halmok, de páromat nem hatják meg a fura képződmények. A tavon kacsák úszkálnak, a háttérben hegyek emelkednek. Aztán lávatörmelékkel beszórt táj, a tóban is hevernek elszórtan nagyobb lávatömbök.

Aztán Dimmuborgir lávaalakzatai, oszlopok, ívek, kemenceszerű képződmények között sétálunk. A gőz megpróbált kitörni a mélyből, de a magma elzárta az útját, és így keletkezett ez a bibircsókos, göcsörtös táj. Az egyik boltív alatt sikerül is megbotlanom, az érdes lávakőzet végigsérti a tenyerem, felhorzsolódik a bőröm, vérzik, de a fogadóépületben készségesen bekötik.

A Hverfell fekete homokdűneként kiemelkedő vulkánkráterén hangyaemberek mászkálnak. Hamarosan mi is a magasból szemléljük a vulkáni salakot és a hamumezőt. Lenyűgöző élmény körbejárni az óriási kráter peremét. A kráterek ufó-leszállópályáknak tűnnek a tájban.

A reykjahlídi benzinkútjánál jól felszerelt szupermarketben fagyit eszünk, mert itt mindenki fagyizik, meg hát jól is esik... De még a legkisebb fagyi is nagy. Ma egy réteg ruha elegendő, bőrünkön érezzük a napfény simogatását.

A nap abszolút fénypontja a Leirhnjúkur lávafolyás. Fekete, gőzölgő, megdermedt kőzeten lépkedünk.

Még most sem teljesen nyugodt a Föld gyomra, párolog a táj. Párom vörös, fortyogó lávafolyást látna, de én örülök, hogy nincs benne részem.

Este pedig az északi Blue Lagoon vár ránk, a Mývatn Nature Baths. A szabadban kialakított gőzfürdőben üldögélünk és úszkálunk másfél órán át. Párom úgy érzi, „mintha az egész testünket takony fedné”. Hasonlít az itteni csapvizükre, kicsit sűrűbb és szagosabb, mint a mi vizeink.

Miután megtisztultunk, ismét magunkra vesszük vulkánporos ruháinkat, és kikocsikázunk a tóhoz. Sajnos nem látok marimo balest, fura gömbalgákat, amik csak Japánban és Izlandon fordulnak elő természetes környezetben, csak kacsákat és hattyúkat. A helyiek szargalacsinoknak nevezik őket.

(2011.08.11.)

Pár tíz kilométernyire járunk a Sarkkörtől, amely Grímsey szigetén halad át Izlandon. Az éjféli nap nyáron szinte mindenütt észlelhető jelenség, a Izland déli részén is – a Nap hosszasan a horizont felett marad, és szinte sosem bukik le. Télen viszont sajnos minimális időt tölt ébren.

Pár éve még kifutottak bálnavadász hajók a tengerre, azonban manapság a bálnalesek a turizmus egyik legjelentősebb bevételei.A bálnavadászok „kutatási céllal” szálltak vízre, és azzal érveltek, hogy a három-négy tucat bálna túlzottan megdézsmálja az izlandi vizek halállományát. Akár Namíbiában a fókák. Azért kellett megtizedelniük őket, hogy a halállomány újra felfrissüljön, illetve a halászok megélhetését is biztosítsák. Izland jelentős, talán legfontosabb exportcikke a hal, és az ország gazdasága majdhogynem a hal világpiaci árától függ. Halat, halkonzervet, hallisztet, bálnaolajat exportálnak.

Bálnalesre Akureyritől északra is indulnak hajók, de inkább átfurikázunk a bálnalesek fővárosába, a kb. száz kilométerre fekvő Husavíkba. Nagyon hangulatos környezetben fekszik, kikötőjében színes hajók parkolnak, hófedte csúcsok övezik, és ide járnak lakmározni a bálnák.

Húsavík kikötőjéből két társaság indít hajókat, mi a Gentle Giants társasággal szállunk a tengerre. A napsütés csalóka, tíz fok lehet, ezért a négy réteg ruhámra a biztonság kedvéért felöltök még egy szkafandert is, mivel a norvég bálnalesen majd’ szétfagytam. Párom szerint úgy nézek ki, mint egy kilövésre kész űrhajós.

Látunk egy bálnát négyszer, amint felbukkan lélegezni, a hátát, a mellső és a hátsó uszonyát. A bálnák „szűrőfogát”, a szilákot is kézbe foghattuk. Párom kékbálnát szeretne látni, a világ legnagyobb állatát, de „csak” hosszúszárnyú bálna jár a környéken.

Aztán játékos atlanti fehéroldalú delfinek ugrálnak a hajó körül.

Néhány lunda is ringatózik a vízen (a közelben a Puffin Island). A lundák akár hatvan méterre is lemerülnek, és tenger bohócainak is nevezik őket színes csőrük miatt (németül Papagaitaucher), párom szerint apró északi színes repülőpingvinek. Aztán kaptunk forró csokit és fahéjas izlandi fánkot, majd visszahajókáztunk a kikötőbe.

A városban tárt ajtókkal vár a Bálnamúzeum és a Péniszmúzeum – mindkettő értékes „ereklyékkel”, de ellenállunk a csábításnak.

Aztán beugrunk egy boltba, veszünk pár apróságot, többek közt kólát is, hogy hozzájárulunk a kólafogyasztásukhoz – ugyanis a világon Izlandon a legnagyobb a kólafogyasztás – nem csoda, mivel a palackozott víz drágább, mint a kóla. (Csapvizük kissé büdös, de állítólag egészséges.) Az élelmiszerüzletek kicsik, de minden kapható. Az ajándékbolt polcán itt is hever híres izlandi gyapjúból készült sapka, sál, meleg pulóver, kesztyű, könyvek, képeslapok, kétszarvú vikingsapkák, amelyek nem is így néztek ki.

A benzinkutakon ingyenes az autómosás, hosszú botú partvisba szerelt slaggal tisztítjuk meg a kocsit, majd fish and chipset eszünk.

Este a Tjörnes félszigeten autókázunk, Oxafjördurban és északabbra, majd megpihenünk a szálláson. Rövid olvasgatás után, tíz körül párom megnézné a Góðafosst, az Istenek vízesését. Alkonyodik, a Hold erősen világít, a vízesés ránk permetez. A hely jelentősége abban rejlik, hogy ennél a vízesésnél kérdezte meg a terület vezetője a vízesés istenét, hogy vegyék-e fel a kereszténységet.

Kétezer kilométer kipipálva.

(2011.08.10.)

Mielőtt célba vesszük az északi régiót, a Mývatn tavat és környékét, illetve Húsavíkot és Akureyrit, leereszkedünk Seyðisfjörðurba, amelyet az útikönyv szerint mindenkinek látnia kell, aki a Keleti fjordokba tévedt, ugyanis ez a régió építészetileg és kulturálisan legjelentősebb helye. Itt forgatták a Hideg fény (2004) című film egy részét, és több galéria várja az érdeklődőket. Szép, szép, de nem voltam elájulva tőle!

A hveríri iszapfortyogók viszont egyértelműen elkápráztatnak. A gleccserek után Hverír a kedvenc túlvilági tájam. Kénes bűz fogad, fortyog és bugyog az iszap, aprókat és nagyobbakat puffan, felboltozódik és kidurran, majd újabb buborékok képződnek benne, amelyek egyre nőnek, hogy semmivé legyenek, majd újra erőt gyűjtsenek a növekedéshez.

Csak járok és nézek és bámulok és nem tudok betelni a látvánnyal.

Fehér foltos, sárgás-narancssárga táj.

Fütyül a föld gyomra, a kövek közül is gőzölögve tör elő a gőz.

Aztán a Stóra-Víti ikerkráteréhez és türkizkéken csillogó krátertavaihoz kocsikázunk. Itt is bugyog az iszap, és az ismert sárgás táj fogad. A geotermikus erőmű hófehér füstöt ereget visítva a tájba. A földkéreg hőenergiájának és a hidroelektromos energiának köszönhetően az izlandiak energiatakarékosak és környezetbarátok (az első hidrogénkút is Izlandon nyílt). Gleccserfolyók energiája, illetve vulkáni vagy magmaenergia fűti az országot.

A Mývatn tó hatalmas, sokan sátraznak körülötte a kijelölt helyeken, kacsák, hattyúk és egyéb madarak vízi paradicsoma. Arany fény színezi a tájat. Ebbe a régióba még visszatérünk a holnapi bálnales után.

Akureyri a legnagyobb északi város a fjord partján, havas hegyek tövében. Párom azzal viccel, hogy „Abba a szmogba kell belemennünk” –itt mindenütt harapnivaló a levegő.

A hotelben óverbúkingolás történt, ezért apgrédeltek, szóval a túlfoglalás miatt magasabb kategóriájú szobába dugtak. De így sem fogad liftboy és kaviár a bárszekrényben. „Csak” egy luxusszobából gyönyörködhetünk fjordra néző balkonunkról a kilátásban.

Keress szemetet, szól párom, amikor kimozdulunk a városba. Patyolattiszta utcák. Három réteg ruhában sincs melegünk, egy helyi kisfiú meg rövid ujjú pólóban fütyörész.

A városközpont egy templom, kikötő, pár üzlet, néhány helyes házikó, jegesmedve-plüssállatok invitálnak az ajándékboltba. A pizzéria berendezése praktikus és egyszerű, elfogyasztjuk első izlandi sörünket, és újabb élmények reményében hajtjuk álomra fejünket.

(2011.08.09.)

Napunk első felében a hafnarhólmi lundakolóniához ruccanunk ki. Bőségesen látunk színes csőrű tengeri madarakat.

Szép időnk van, de miért is élveznénk a napfényt, amikor jéghideg felhőben is túrázhatunk?!

Bizony didergős napunk kerekedett Dyrfjöll hegyén, ahol csontig hatoló hideg ködben túráztunk. Kábé háromtól nyolcig. Hogy bőven kijusson a jóból. A minimális látótávolság miatt a sárgával jelölt útjelző botok közti távolságokat apró kőemberkékkel egészítettem ki, hogy Jancsi és Juliska megtalálja a visszavezető utat. A kövek összehordása, mondanom sem kell, jelentősen csökkentette haladási sebességünket. Számtalan hófolton és vízfolyáson botorkáltunk keresztül a mohás, köves tájban. Annyi biztos, hogy támadt már életemben jobb ötletem is!

Amikor ismét lejutunk a parkolóhoz, majd az öbölbe, a hegy tövéből jól látható, hogy megakadtak a felhők a hegyekben. A felhők alatt napfényben csillog az egész vidék!

Tagjaimat lassan járja át a kellemes meleg. Útközben néhány alkalommal vadludak szállnak felettünk, talán Nils Holgersson is ott repül Márton lúdon. Egyébként az izlandi névadásban is a –son és a –dotter végződéseket preferálják. Én Timea Istvansdotter lennék, párom pedig Istvan Jozsefsson vagy Stefan Joseffson :)

Este Izland egyik legrégebbi fatemplomát, Kirkjubæjarkirkját nézzük meg. Hármas ajtaja nyitva, kék belseje bájos.

(2011.08.08.)