A tündér

És húgom lábfején rezgett a zokni, remegett a levegőben, gyors, szapora rezgésekkel, mint a szélviharban vadul táncoló zászlók, csillámlott a pokróc, ahol a két anyag összeért és röpke csókot váltott egymással, húgom lábát lángoló nyelvek nyaldosták, és csak rázta, rázta apró lábfejét, karja karomhoz ért, a levegőt egyre szaporábban kapkodta, és lábfeje mellett én is ráztam picivel méretesebb tappancsomat, az egész pokróc izzott, és mi lihegtünk és szuszogtunk ebben a tűzsátorban, és bevetettük minden erőnket, hogy legyőzzük egymást.

A zoknirázó verseny ötlete húgom agyában született meg. Mivel az álomtündér nem lepett meg időben és nem ragadott magával, unatkoztunk a takaró alatt, mocorogtunk, fészkelődtünk és kérdezgettük, alszik-e már a másik, mígnem egy alkalommal egymás mellé bújtunk. A széthúzható fotelra, amely két helyen összecsuklott alattunk, ha nagyon izgágák voltunk. Te csalsz, mondtam húgomnak sértődötten, amikor újra nyert. Te nem húzod fel rendesen a bokád fölé, és öreg zoknikat veszel fel esténként, amiknek meglazult a gumija, és húgom azt felelte, Na és. Egészen a sarkam alá húzom a zoknim, hogy hamarabb leessen, vallotta be egy következő alkalommal. Vereségtől lesújtottan feküdtem mellette, dühös voltam a hálátlan sötétségre, amelynek pár percre ezernyi csillagot ajándékoztam és mégis eltitkolta előlem húgom huncut csalásait. Haragudtam a kis kópéra is, amiért átvert, és ma már csodálkozom magamon, mennyire tisztességesen betartottam egy ideig a játékszabályokat. Pedig talán csak gyermeki naivságom és mulyaságom számlájára volt írható az a nagy tisztesség. Hiszen egy jól felhúzott zokni nem eshet le. A vallomást követően a zoknit már én sem húztam fel egészen a bokám fölé és néha már én is nyertem, bár húgom bokamozgásait nem tudtam elsajátítani, bárhogy is igyekeztem.Egyszer a kezébe fogta a kezem, tenyerét a tenyeremhez nyomta, másik kezével a lábamat illesztette a lábához, Készítsünk testrészeinkből tornyokat, épületeket, piramisokat, suttogta, Kulcsoljuk össze a kezünket, emeljük a levegőbe, aztán illesszük össze a lábunkat, susogott még mindig, és csak váltogattuk a magasságokat, a pozíciókat, az irányokat, miközben messzi tájakon utaztunk, és neveket találtunk ki az épületeknek és a városoknak. Aztán visszabújtunk a saját ágyunkba.

A napokban szlovák nyelvű emberjogi szövegeket fordítottam, és feltűnt néhány nyelvi jelenség, melyet eddig nem tudatosítottam. Eldöntöttem, hogy ha fordítás vagy olvasás közben rábukkanok érdekességekre, akkor – ha időm engedi – néhány sorban megörökítem azokat. Most például azt próbálom felmérni, mi mindenre használja a magas jelzőt a szlovák, a cseh és a német ember. Nem tudományos igényességgel írok, csak papírra/képernyőre vetek néhány meglátást.

Ez a téma már a disszertációmban is foglalkoztatott, ahol többek közt a magas jelzővel alkotott szókapcsolatokat boncolgatom az idővel kapcsolatban. Az egyik fejezetben rámutatok, hogy az idő múlásán kívül az idő magassága is lecsapódik a szlovák, a cseh és a német nyelvben, valamint az angolban, és általában a magas melléknév felsőfokával utalnak rá: nejvyšší čas és die höchste Zeit (’legmagasabb idő’).

A jelenség valószínűleg nem a szlovák vagy a szláv nyelvekben gyökerezik, hanem a világnyelvekből kerülhetett át a magyar és a szláv nyelvekbe.

A magas jelző elemzésénél Kövecses Zoltán kognitív szemantikáját alapul véve a MAGAS FONTOS metaforából indultam ki. Készülő disszertációmban az alábbiakra jöttem rá: amennyiben ki szeretnénk hangsúlyozni az idő fontosságát, akkor mondhatjuk, hogy itt a legfőbb idő/ ideje, amit a szlovák, a cseh és a német nyelvhasználó a MAGASSÁG FONTOSSÁG metaforán alapuló cs: je nejvyšší čas, sz: je najvyšší čas és n: es ist die höchste Zeit ’legfőbb idő’ szintagmával fejez ki, szó szerint: ’legmagasabb idő’ – a magas (vysok-, hoch-) melléknév fokozásával. Míg mi magyarok a felsorolt példákban a fő melléknevet használjuk, amely a fejre is utal, az ember legmagasabban található és értelem szempontjából legfontosabbnak tartott testrészére, hétköznapjainkban elsődleges, döntő, vezető, lényeges stb. jelentésben használatos. Az idő jelentőségét egyes nyelvek a fő, mások a magas melléknév ragozott alakjaival nyomatékosítják.

A cseh nyelvben a je nejvyšší čas megoldás mellett más szókapcsolatban is előfordul a magas melléknév az emberi korral kapcsolatosan: dožil se vysokého věku (CSMSZ 136) (’magas kort ért meg’). A német nyelvben is találunk hasonló szókapcsolatot: er ist zu hohen Jahren gekommen (WW 333) (’magas éveibe jutott’), amit szép kort élt v. ért meg szókapcsolattal fordíthatunk.

A német nyelvhasználó alap-, közép- és felsőfokban is használja a ’magas’ jelzőt: es ist hohe/ (die) höchste Zeit/allerhöchste Zeit (Duden 1845) (’magas, magasabb, a legeslegmagasabb idő’).

Az angolban is megtalálható az it is high time szószerkezet, ezért feltételeztem, hogy valamelyik indoeurópai (angol, német) nyelvből került át a szókapcsolat a szláv nyelvekbe és a magyar nyelvbe is, pl. az egy óra magasságában kifejezésben. Nádasdy Ádám azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy „a hajózás és hadászat nyelvéből származik, az eredeti értelme pedig: ,,valami közelében, neki megfelelő ponton egy vele párhuzamos egyenesen“: Lelle magasságában horgonyoztunk (kinn a nyílt vizen). Fehérvár magasságában robbant le a kocsi (az autópályán). (Nádasdy 2002: 40). A példákból következik, hogy a térjelölés terjedt el a magyar nyelvben az idő jelölésére (a felsorolt indoeurópai nyelvekben is erről lehet szó), melynek használata a magyar nyelvben kifogásolható.

De kanyarodjunk vissza a most fordított szlovák szövegekre. Azokban a vysoká politika szókapcsolat fordul elő, amely szó szerint ’magaspolitikát’ jelent. Ha a MAGAS FONTOS metafora alapján értelmezzük, akkor ’politikai elit’, ’politikai vezetés’ jelentésben fordíthatjuk. Ez az elgondolás képezhette a többes számban használatos vysokí politici szókapcsolat alapját is, amely nem a politikusok magasságára utal (’magas politikusok’), hanem azok vezető beosztására, a politikai elitre, a politikai vezetésre.

A német nyelvben is utánanéztem a hoch melléknév politikával alkotott szókapcsolatainak, de nem jártam sikerrel. Viszont a hoch különféle olyan szókapcsolatokban előfordul, melyekben a fontosságot, az elsődlegességet, a fejlettséget nyomatékosítja, pl. Hochdeutsch, Hochkultur, hochintellektuell, hochinteressant, hochindustrialisiert.

A szlovák nyelvben a magas jelző ’pénzösszeg’ jelentésben is előfordul, legyen az magas vagy alacsony. Lehet akár bevétel vagy támogatás összege: výška príjmu, výška dotácie. A szláv ember az összeget vo výške (’magasságban’) prepozíciós főnévvel fejezik ki. Ugyanez a jelenség figyelhető meg a magyar nyelvben is a Milyen magas vagy? kérdés esetében (Kövecses-Benczes 2010: 67), akár alacsony, akár magas embernek tesszük fel. A vo zvýšenej miere ’emelt/emelkedett mértékben’ szókapcsolat pedig ’nagyobb mértékben’ jelentésben használatos magyarul. Példákkal élve: vo zvýšenej miere konzumujú alkohol (’fogyasztanak alkoholt’) vagy zaujímajú sa (’érdeklődnek’).

A témával részben kapcsolatos az angol szavak szlovákosítása, illetve csehesítése, vagyis kiejtés szerinti átvétele. A svetoví politickí lídri (’a világ politikai lídrjei’) szókapcsolatban az angol leader kifejezést emelték be a cseh és szlovák szókincsbe, amely időközben a közszókincs részévé vált (pl. a hírekben használata mindennapos). Akár a magaspolitikus esetében, itt is politikai vezetőkről van szó.

Ma egész nap nagy pelyhekben hullt a hó, és még talán mindig hulldogál (Hull a pelyhes fehér hó!)… Fehér fátyol lepi a parkot, a tóparti elszáradt füvet, a kopár fákat. Sirályok köröznek a vékony jégréteg felett, olyanok, mintha a fehér pelyhek álltak volna össze sirály formává, és komor varjúk kárognak a fákon. A ház előtt villogó fényekbe öltöztetett fenyőfa álldogál. A szökőkút vizét elzárták, némaság lepi. Néhány kutya megszaglász, majd elsomfordál. Fázik a lábujjam. Az összes...

A Carnic (Cirnic) menedékháztól az Encián (Gentiana 1670m) menedékházhoz körülbelül két-két és fél óra alatt értünk, ahol kiderült, hogy az áradások miatt a hosszabb útvonalat választottuk, a nyolcórásat. A háznál legalább forró tea kapható, de ez minden, amiről álmodhatunk. Az erdőhatár felett kőgörgeteges úton kapaszkodunk felfelé, majd egy vízfolyásos területen verekedjük át magunkat. A hegyi pásztorok, a csobánok mutatják, hogyan jutunk át legkönnyebben a lápon. Teheneket terelgetnek és egy szikla védelmében húzzák meg magukat. Mivel eddig még nem tapasztalt kimerültséget érzünk, és pár méterenként kénytelenek vagyunk megállni, egy kis füves részen már tábort vernénk, de a vezetőnk figyelmeztet: nem tiltja meg, hogy itt töltsük az éjszakát, de nem is ajánlja; a legtöbb baj akkor történik, amikor kettéválik a csapat, és itt még a hegyimentők sem felügyelhetnek ránk. Kénytelen vagyok tovább bandukolni, de hátizsákom már más hátán folytatja útját. A túravezető egy sziklára festett feliratra hívja fel a barátom figyelmét: „Nu va laseti batuti!”, azaz „Ne hagyd magad legyőzni!” (Ne győzedelmeskedjen rajtad a hegy!).  Még szerencse, hogy az egyik nálam teherbíróbb és erősebb túratársam, Zoltán két hátizsák cipelésére is eleget edzett.

 

Én személy szerint szeretem a „Kárpátok fenyvesekkel vadregényes tájait”, bár a kisebb dombok, lankák kellemesebb túrautakat kínálnak. Hétvégén homokfúvás közepette, lépésben áthaladtunk a szerpentines Kárpátokon, és végre kimozdultunk a szürke, rideg betontömbök közül a természetbe. Késő ősszel és télen a nagyvárosok nem sok szemet és lelket nyugtató látványt nyújtanak. Hát elugrottunk Marosvásárhelyre, és párom unokatestvéreivel, azok társaival és barátaival sétáltunk egyet a Német Kalapon. A négy órás délutáni séta az esti órákba nyúlt, így a holdfényben úszó fehér erdőben is gyönyörködhettünk. Amikor nem haladtunk elég tempósan, bizony repülő mozdulatokat kellett a karjaimmal végeznem, hogy bemelegedjek, de a házipálinkába is belekortyolgattunk, hogy felhevítse testünket. És erőt adó csoki is volt a hátizsákokban bőven. Aztán a meleg lakásban az asztalra került a szalonna, a zakuszka, a vinetta, a lila hagyma és a házikenyér, de a vacsora nemzetközivé tétele ürügyén óriáspizzát is rendeltünk.

Ezzel a baráti társasággal jártuk meg a Retyezátot tavaly nyáron – hófödte csúcsait és tengerszemeit röviden be is mutatom. A Világjáró magazinban egy átdolgozott változata  Erdély ezerszemű hegye címen jelent meg 2009 októberében. Én eredetileg a Retyezát hófedte csúcsai és tengerszemei címet adtam az írásnak. Következzen a cikk egy része!

Valahányszor Erdélyben jártam, mindig elvarázsolt hangulatos városaival és falucskáival, műemlékeivel, konyhájával, és természetesen szívélyes és vendégszerető lakosaival, de ezúttal a civilizációt mellőzve a természet, mégpedig a Retyezát felfedezését tűztem ki célul.

A lenyűgöző fényképek láttán biztosra vettem, hogy életem egyik meghatározó élményében lesz részem, de ha legalább öt-hat napot a hegyekben szándékozunk tölteni, nemcsak álmélkodási képesség, hanem komolyabb fizikai felkészülés is szükséges. A hegyek szerelmeseinek különösebb kihívást nem jelent a folyamatos gyaloglás, de én a biztonság kedvéért a rendszeres túrázások mellett egyhónapos intenzív aerobic edzéssel igyekeztem kondimat feljavítani, mivel vérbeli természetjárókkal indultam útnak, és nem akartam a csoport végén kullogni. A végeredmény így sem lett különb, utolsóként bandukoltam felfelé, ám minden rosszban van valami jó: a táj még a csoport utolsó tagjaként is ugyanolyan káprázatos.

A regényes Retyezát hegység 1935-ben nyerte el a nemzeti park minősítést, és Románia legnagyobb nemzeti parkjaként ismert. A Déli-Kárpátokban, Hunyad megyében helyezkedik el, és csodáját már Pallas Nagy Lexikona a 19. században írásba foglalta: „egyike hazánk legszebb s legregényesebb hegységeinek. Fő gerince a Magas-Tátra fenséges vadságára emlékeztet; átlagos magassága 2300-2400 m...” A regényes jelző valóban jellemző a tájra, és az az állítás, miszerint „a turistáknak sok szépet nyujt, de még teljesen hiján van minden kényelemnek, melyre turisták számíthatnak”, mindmáig igaz. A nemzeti park területén nem épült a turisták kényelmét szolgáló létesítmény. A kopár és kietlen szépségű táj az emberi jelenlét nyomai nélkül nyújtja a legcsodálatosabb látványt. Az égbe nyúló csúcsok, a hófoltos hegyoldalak, a sziklás hegygerincek, a hegyeket és felhőket visszatükröző tengerszemek közt a teremtés előtti vagy az ember utáni időkbe csöppenünk. A terület korábban a malomvízi Kendeffy grófok tulajdonát képezte, és akkoriban csak az urak kirándultak a teherhordóikkal kikapcsolódás vagy vadászat céljából. Ma már a turizmus sokkal nagyobb méreteket öltött, és a Retyezátban a célzott természetjárás, a rejtekhely-vadászat is közkedvelt.

A hegység geológiája és kialakulása

A hegyekről az első tudományos leírás Dr. Lóczy Lajos tollából származik a 20. század elejéről. Eszerint a Retyezát két részből áll: egyrészt a Nagy Retyezátból, amit a gleccserek formáltak, és itt emelkednek a Bukura, a Pelága, a Zsudele és a Papusa nevű, kétezer négyszáz méter feletti csúcsok, melyek meghódítását tűztük ki célul. A Kis Retyezát pedig mészkőből és karsztos képződményekből áll, és legmagasabb csúcsa a Piule (2025).

Már maga a gondolat lenyűgözött, hogy olyan területeken fogok járni, ahol a pleisztocén korban, azaz az utolsó globális lehűlés idején, vagyis a jégkorszak végén is jég borította a völgyeket, és mindmáig mintegy száz tengerszem utal a „közelmúlt” állandó jégtakarójára. A mai gleccsertavak egy része egész évben megcsodálható, és csapadéktól, olvadástól függően időszakos jelleggel újabbak is létrejönnek.

Mi csúcsmeghódító csillagtúrára indultunk ebben a jégkorszakról árulkodó tájban. Túravezetőnk, Janó, barátságból és fékezhetetlen természetszeretetéből vezette a csodaszép tájban kis csoportunkat.

Felkészülés és felszerelés

A fizikai felkészülés mellett a megfelelő ruházat és felszerelés összeállítása a legfontosabb feladat. Úgy terveztük, hogy kétezer méter feletti magasságban verünk sátrat Románia legnagyobb tengerszeme, a Bukura tó (Lacul Bucura, 2041) partján. A Retyezátban csak a kijelölt helyeken szabad sátorozni, ahol a hegyimentők állomásoznak, és szükség esetén a bajba került turista segítségére siethetnek ádáz esőben, szélfúvásban, sűrű havazásban és mélysötét éjszakában egyaránt… A természetvédelmi területen se étterem, se büfé nem működik, és a hegyimentők házikója sem funkcionál menedékházként a turisták számára. A túrázónak nagyjából ezer méteres magasságról az egyhetes élelmet és ruházatot is a hátán, magának kell felcipelnie tizenkét kilométer hosszan. A helyszínen döbbentünk rá, hogy bizony több külföldi és belföldi turista csak helyben szembesül azzal, hogy nincs elég meleg és vízálló holmija, elegendő élelmiszere, vízhatlan sátra. Minket szerencsére párom unokatestvére, Gyulcó figyelmeztetett minden lényeges kellékre...

 

Sportboltban vettünk dupla falú sátrat, mert kétezer méter felett heves esőzésekre és sátorszaggató szélre számíthatunk. Túracipő helyett a bokát védő, magas szárú túrabakancs ajánlott, de az esti sátorkörüli téblábolásra bedobhatunk kényelmes sportcipőt is. A mínusz fokokra készült hálózsáknak, a csillagtúrákra a kis hátizsáknak, a vízálló- és polárnadrágnak, polárdzsekinek, fejlámpának, energiát adó csokoládénak minden esetre maradjon hely a hátizsákban. Ezen felül nem árt, ha van nálunk méretes esőköpeny, ami a hátizsákunkat is takarja, túrabot, napszemüveg, sapka és kesztyű. Vásárlás közben a kínálat és az árak láttán rájövünk, hogy mindenből van drágább és kisebb, könnyebb változat is, aminek különösen nagy a jelentősége a táborhelyre vezető hosszú és embert próbáló úton.

 

Az önfelfújódó matrac jobb a polifoamnál, mert kevésbé érzi az ember a háta alatt a talaj egyenetlenségét. A kozmetikumokból minden kis szerelésben (kisszappan, kisfogkrém) kerüljön a hátizsákba, hogy csökkentsük a cipelendő súlyt. Mivel tisztálkodásra lehetőség csak a gleccsertavakban adódik, melyek vize hőmérsékletüket illetően fagyasztó, így vagy dideregve mosakszunk meg, vagy nedves törlőkendőkkel végzünk cicamosakodást. A fejlámpa sem elhanyagolható, így két kezünk szabadon marad és késői érkezéskor sem vagyunk elveszettek. Ajánlatos mindent kis zacskóba vagy műanyagdobozba csomagolni, ha a sok vízálló védelem ellenére mégis átázna a hátizsák, és arra is ügyelni kell, hogy jól lezárjuk, nehogy a hegyi kisállatkákat odavonzza az „illat”. És persze a szemeteszsák is elhanyagolhatatlan, mivel itt nincs szemétkosár vagy kuka, a túrázók a szemetet visszacipelik magukkal a civilizációba.

 

A Retyezát levegője harapnivaló, tiszta és üdítően friss, viszont be kell vallanom, hogy ennyi tápláló és „egészségtelen” ételt életemben nem ettem. Meggyőztek, hogy az erőnléthez kell a kalória. A szédülés ellen keménycukor és csokoládé, ebédre és vacsorára szalonna, kolbász, szalámi, porételek és konzervek. Az ember zöldséget, gyümölcsöt nemigen cipel fel, ez itt luxuscikknek számít, akár a sör, de a szívet melengető pálinkának mindig jut hely a hátizsákokban. Szerencsére az ivóvízellátásról a helyi forrás gondoskodik, így nem kell egy hétre elegendő vizet felcipelni. Jól jön a ragtapasz, a hűlés elleni gyógyszer, a lázcsillapító, a fájdalomcsillapító, kenőcs az ízületi fájdalmakra… és persze elmaradhatatlan kellék a fényképezőgép!

Konstanca különös jelentőséggel bír az életemben, mivel ebben a Fekete-tenger partján fekvő üdülővárosban, illetve a közeli Mamaiában láttam meg először a tengert, körülbelül kilenc éves koromban. Autóval szeltük végig az országot, Ady nyomában jelszóval, és minden helyszínen megálltunk, ahol Ady megfordult. Az út végén pedig megmártózhattunk a tengerben!

Amikor megérkeztünk Mamaiára, a szüleink kettesben hagytak az autóban a húgommal, amíg megkeresték a szállást. Halálfélelmünkben összebújtunk a zárt kocsiban, az idegen városban, és minden hangra, neszre összerezzentünk. Némán kuksoltunk, szólni sem mertünk egymáshoz, nehogy felfigyeljenek ránk. Aztán kinyílt az ajtó, végre megpillantottuk szüleinket, elsétáltunk a házikóinkhoz, és naponta megmerültünk a tengerben. Emlékszem, Anyu óriási szalmakalapban üldögélt a parton, és kötött. Eső után medúzákat gyűjtöttünk a sekély vízben. A Delfináriumban játékos delfinek szórakoztattak.

Nyáron Konstancának egy másik képe bontakozott ki előttem. Végtelen, nyüzsgő, zenétől és turistáktól hangos üdülővárosnak tűnt, ahol parkolóhelyre sem volt kilátás. A parton szállodák és vendéglők hosszú sora fogadott. Vagy én nőttem meg, és látom más szemmel régi emlékeim helyszínét, vagy a város nőtt meg – fogalmam sincs, de nem éreztem át különösebben a kirándulás hangulatát, és nosztalgiát sem éreztem. Pedig új dolgokat fedeztem fel, amelyek gyermekként nem hatottak rám különösen: a római mozaikot, a Nagymecsetet, a Casinót. Több tudatos élmény ért, mint gyermekkoromban. Rá kellett jönnöm, hogy a szocializmusból szocializmusba szabadult gyermek önfeledt öröme már a múlté.

Pedig a tenger ugyanolyan békésen hullámzott, és a lábamat is selymesen ölelte, masszírozta a homok.

Sirály...

A Nagymecset és a Szt. Péter és Pál ortodox katedrális

Kis túlzással mondhatom, hogy meglehetősen színes és mozgalmas kulturális életet élek az utóbbi időben :-) – a Palotacsarnok koncertjei és a Nemzeti Színház előadásai után tegnap az előkelő és festményekkel gazdagon díszített Opera Nationala Bucurestiben a MISIA - Ruas Tour 2010 lisszaboni vendégelőadáson vettem részt, és portugál édesbús, borongós, melankolikus dallamok csiklandozták fülemet: Mísia énekesnő termet betöltő mély hangját kísérte portugál gitár meg hegedűszó. Nem tagadom, jól esett! A Román és a Magyar Intézet munkatársai között üldögéltem a páholyban, ismét Ágotának köszönhetően, aki egy áldás, még ha a kezdés előtt egy órával is csörget rám, hogy tartsak vele. Sosem nehéz meggyőznie.

Az előadónő, Mísia a fejét az egész este folyamán felfelé tartotta, és néha lábujjhegyre is állt (talán hogy jobban kiáradjon tüneményes hangja), és virtuális sétára invitált az élet utcáin (a Ruas utcákat jelent), miközben álmokról, tengerről, költészetről és zenéről mesélt. Megtudtam, hogy a fado a portugál gyarmatok zenéjének zamatát viseli magán, és a portugál lélek azért olyan költői és visszafogott, mert rálát a végtelen tengerre, amely mellett átérzi parányiságát. Ezért oly különleges a portugál irodalom is, melynek legjavából idézett. Szóba került Fernando Pessoa, akinek titokzatos alakja a színpadon is sétált egyet, és az irodalmi Nobel-díjas José Saramago. Mísiának sikerült becsempésznie Bukarestbe egy kis portugál hangulatot.

Mostanában disszertációm egy részének újraolvasása és kiegészítése, meg a koncertlátogatások mellett olvasásra is szakítottam némi időt. Szalay Zoli említette még Csíkszereda utcáin, amikor kisebbségből kisebbségbe jelszóval kiruccantunk egy kis székelyföldi felolvasókörútra, mennyire lenyűgözte Krúdy Asszonyságok díja című regénye.

Még nyáron beszereztem a kötetet Budapesten, egy Múzeum körúti antikváriumban, de csak nem sikerült a kezembe kerülnie. Még a belelapozásig sem jutottam el, és csak akkor értem hozzá, amikor éppen szótárat vagy szakkönyvet kerestem. De a napokban ágyba bújtam vele. Igazi borongós vasárnap este volt, az utcáról csak a kóbor kutyák ugatása és a ház előtti művízesés csobogása hallatszódott (kongó műsziklákról és óriásgömbről lefolyó víz – micsoda romantika!). Azóta sem tudom lerakni. A kiváló jellemzések és a látszólag félvállról odavetett kijelentések rengeteg élettapasztalatról tanúskodnak. Olyan humoros, felkavaró és magával ragadó a stílusa, hogy… inkább idézek belőle:

„tapasztalatokkal és életunalommal megrakodva, negyvenesztendős koromban visszavonulok falusi birtokomra”, „az életben nem sokszor ugrálnak le a nők az ablakból az ember kedvéért”, „romlott, életunt, az élet minden aljasságán átvergődött férfiak rajongó szerelemre gyulladnak romlatlan fiatal nők iránt”, „együttvéve nem volt annyi eszük, mint egy kapukilincsnek”, „ősszel hosszút ásított az udvar, a folyosó, a völgy, a pókhálós szemű kántor, borszagú darázs álmatagon duruzsolt a zsalugáterek között, a piros arcú vándorlegény hosszúkat lépett az országúton”, „a tavaszt sohasem látott virágárus asszony”, „Őszi ember volt. Hervadt, hullok leveleknek a színe volt az arcán.”

Folyamatosan betűtenger, meg kép- és zenetengerek hullámzásában és sodrásában élek. Láthattam volna késő őszi, remegő tengert is, tarthattam volna a párommal Konstancába, de végül a betűk mellett döntöttem. Bár Konstancában 17-13 fok van (Bukarestben 10 fok körüli a hőmérséklet, pedig Budapesten már havazott is!), de felhős időt jósoltak. Féltem, hogy a zord szél átfúj és eső esetén még esernyőt sem tudok védelmezőn magam fölé nyitni (mivel nincs esernyőm). Meg magányos sétám során hatalmába keríthet a tegnapi búskomor fado-hangulat. Alapvetően szeretem a tenger látványát. Valójában vízimádó vagyok. Szívesen elmerülök folyók, tavak, tengerek vizében. És kedvem telik benne, ha elkalandozhatok a vízfelszínek apró hullámain, az óceánok vad dühöngésén, vagy egy nyugodt tenger végtelenségén a tekintetemmel. A napokban írok is a Fekete-tenger partján fekvő Konstancáról, első gyerekkori tengerélményemről…

Brasov, Kronstadt vagy Brassó – mindhárom néven emlegették a történelem folyamán, sőt a Sztálinváros név is rátapadt egy röpke évtizedre. A Fekete templomba, Románia vagy talán egész Délkelet- Európa legnagyobb gótikus templomába minden látogatónak érdemes betérnie, és a várfalak közelében álló mesebeli Katalin-kaput és Európa legkeskenyebb utcáját sem szabad kihagynia. A főtér hangulatos házacskái, a Városháza tornya, a nyüzsgő sétálóutca már tizenöt éve is elvarázsolt, és mostanában többször is megfordultam a városban, galambokat etető bácsikákat és díszes homlokzatokat nézegetve, pattogatott kukoricát majszolva vagy éppen nagy adag fagyival.

A várost erdővel borított hegyek ölelik körül, ahonnan a medvék is betévednek olykor a finomságokat rejtő városba, de eddig még nem volt hozzájuk szerencsénk (talán nem vagyunk elég finomak? :-)

A Cenk hegyen (hollywoodi mintára?) nagybetűs Brasov felirat hirdeti a város nevét.

A Főtér vagy Piactér a Városházával.

Éppen fesztivál zajlott...

A Piactér házai közt megbúvó ortodox templom.

A sétálóutca kertvendéglői.

A Fekete templom órája.

A Katalin kapu.

A Szövészeti Múzeum udvara...

A város legkeskenyebb utcája. 1,32 méter széles és 83 méter hosszú.

Díszes kapubejáró...

Románul Sighishoara, német nevén Schaessburg valóban lenyűgöző, mesés hely. Éjjel érkeztünk meg a városba, és bármikor kapható lennék egy újabb kiruccanásra. A város fényei megvilágították a macskaköves Vártér szórakozóhelyeit és csinos házait. Még éjszaka megnéztük főbb nevezetességeit, majd másnap a városfal mentén is tettünk sétát, megnéztük a tornyokat, felsétáltunk a fedett Diáklépcsőn a várdombra a Vártemplomig, sétáltunk a temetőben, ahol német, magyar és román neveket véstek a sírkövekre. A várost a tatár és a török is feldúlta, de ma olyan elbűvölő, hogy híre messze szállt, és még az UNESCO tagjait is megigézte: 1999-től a történelmi belvárost a Világörökség részévé nyilvánították.

A Vártér (Piata Cetatii, der Burgplatz) háttérben az Óratoronnyal (Turnul cu Ceas, der Stundturm)

A Vártér éjszakai turistái

Színes falú utcákon.

A Várnegyedben az Evangélikus templom és a Kovácsok tornya mellett

A Múzeum térről az Óratorony boltíve alatt.

És ismét vissza a Vártérre.

Ahol egy kislány válogatott egy bolt árui közt.

A Vártérből nyíló utca házai, a sarokházon szarvas díszítéssel.

Hangulatos utcák nyílnak a látogatók előtt.

Ma a nagyszebeni kiruccanásunkra emlékszem vissza - bár a párom ma járt ott, én csak nyáron kirándultam kétszer ebbe a lenyűgöző városba, amely 2007-ben elnyerte az Európa Kulturális Fővárosa címet, akárcsak Luxemburg, ahonnan a nagyszebeni szászok is származnak.

Hangulatos főutcáján helyiek és turisták egyaránt szívesen sétálnak.

A barokk stílusú katolikus templom.

A Nagypiac tér "szemes" házikói figyelemmel követik a város életét.

A Tanácstorony a Nagypiac és a Kispiac között nyújtózik az égbe.

A Hazugok hídja a legrégibb öntöttvas híd Románia területén.

Még egy kis főutcai pezsgés...

És a város hangulatos, zuzmóval és mohával benőtt háztetői.

Szeben, avagy Sibiu vagy Hermannstadt éjszakai megvilágításban...

A Sala Palatuluiban, amit magyarra Palotacsarnoknak fordíthatnánk, tegnap Nouvelle Vague koncerten vettünk részt. A csarnok, amely koncerteknek és konferenciáknak is helyet biztosít, az Athenaeum közelében, a Román Nemzeti Művészeti Múzeum mögött épült meg a szocialista érában. A terem nagyszerű akusztikájának köszönhetően Ceausescu tapsolóterme néven is ismert, és sokan máig így nevezik.

Maga a koncert fenomenális volt, csak egy kis türelmet igényelt, hogy az ember kivárja a kezdetét. A múltkori koncert időben kezdődött, amikor Ágota október 29-én meghívott Herbie Hancock amerikai jazz-zongorista koncertjére, itt azonban valami okból csúszás történt, vagy csak a mi interkulturális kompetenciánk volt hiányos. A jegyen az állt, hogy belépés 19:00-kor. Oda mentünk 18:40-re, hogy időben helyet foglaljunk, de a csarnok csak hétkor nyitotta meg kapuit. Még nem fogtam gyanút, mert szépen lassan szivárogtak befelé az emberek. De amikor negyed nyolckor sem történt változás, és Ágota megkérdezte az egyik felügyelő hölgyet, hogy mikor kezdődik a koncert, derült ki, hogy 20:00 órakor. Viszont nem az a koncert, amelyikre vártunk. Csak egy harmadrangú előzenekar produkálta magát a színpadon, amit kábé húsz perces szünet követett. Ekkor besokallt a párom, nem várta meg a dögös lányokat, akik akkora bulit csaptak a színpadon, hogy beleborzongott az ember. Vagányak és szendék, nőiesek és vadak, kihívóak és visszafogottak voltak – igazi tüneményes fenomének. Olyan hangulatot varázsoltak, hogy csak bámultam. Izzott a levegő, négyezer ember tapsolt, ujjongott és rajongott.

A tömeg mindkét koncerten és a Nemzeti Színház előadásán is elképesztő volt. Világgazdasági válság ide vagy oda, az emberek még költenek színház- és koncertjegyekre.

Aztán Ágota kocsival elvitt a metróhoz, kicsit szemerkélt az eső, és otthon csatlakoztam páromhoz és unokatestvéréhez, aki céges rendezvényre érkezett a fővárosba, és vörösboroztunk egyet.

A hétvégét végre együtt töltöttük, és kirándultunk egyet a napfényes őszben. Sinaiára, a Prahova völgyébe ruccantunk ki, ami csak 120 kilométerre fekszik a fővárostól, és a felautókáztunk az egyik hegy tetejére, 1450 méter magasba, ahol szálloda is épült, és nyáron már felvonóval jártunk (még feljebb is el lehet jutni felvonóval), majd sétáltunk egyet az erdőben.

Most sajnos elfelejtettük magunkkal vinni a fényképezőgépet, így a nyári képeinket csatolom.

Aztán jártunk egyet a csodás Peles és Pelisor kastély körül, ahol árusok hada kínálta portékáit, majd beültünk találomra egy vendéglőbe, amely a véletlen folytán magyar fogásokkal várt.

Még magyar címer is díszítette az egyik falat, és bográcsgulyástól nyúlpaprikásig és túrós gombócig sokféle magyar étel közül választhattunk, és Somlyói galuskával fejeztük be a vacsoránkat. Az Alex Étterem is kínált szállást, csupán 100 lejbe került két főre, de minden szobájuk foglalt volt, végül 260 lejért rábukkantunk a domboldalba épült Mara Hotelre. Számomra nagyon fontos a szép kilátás, és szobánkból ráláttunk a szemközti hegyvonulatra. A szoba egyik fala üvegből készült, így mindig ki volt húzva a függöny, hogy bármikor szabadon kitekinthessek. Még szaunázhattunk és jakuzzizhattunk volna, és úszhattunk volna a medencében, de ki gondolta, hogy ilyen helyen lyukadunk ki! Amikor Bukarestből elindultunk, még nem tudtuk, hol töltjük az éjszakát.

A kiadós reggeli után elugrottunk Predealba, ahol tavasszal már töltöttünk egy éjszakát csapatépítő tréning keretében. Sétáltunk egyet az erdőben, ahol medvékre figyelmeztetett egy tábla, de szerencsére egy sem állta utunkat.

Miután megszívtuk a tüdőnket friss levegővel, kiruccantunk még a Törcsvári kastély irányába egy szerpentines úton a köd borította völgybe, ahol számtalan tehénhez és népes juhnyájhoz is volt szerencsénk.

A román ember szeret kimozdulni az év minden szakában a természetbe, és most is láttunk grillező, piknikező családokat és barátokat.

Csak nyáron és csupán egyetlen alkalommal sikerült átrobognunk Románia legmagasabban fekvő országútján, a Transzfogarasi úton, de így is maradandó élményt nyújtott. Az út a Fogarasi havasokon (a csúcsok valóban havasak), a Déli-Kárpátok hegyvonulatain keresztül vezet.

A hírhedt elnök-diktátor, Nicolae Ceausescu katonai-védelmi célokból építtette meg az utat, hogy a hadtestek könnyedén átjussanak a hegyeken. Építészek, bányászok és katonák dolgoztak rajta, és megépítése hivatalos adatok szerint negyven emberéletet követelt – de a halottak száma ennek akár tízszerese is lehetett. Télen a köd, a hó és a lavinaveszély miatt lezárják.

A táj csodás, az út egy részén parkolókat létesítettek és árusok állnak asztalkáik mellett az út szélén, és mindenféle erdei bogyó, áfonya meg vadmálna, perec, kolbász, füstölt sajt és grillezett miccs is kapható.

Báránnyal telehintett táj,

néhány békésen legelésző tehén,

meg derűs képű juhászlegény:

Fű, fenyő, hófoltok és alacsonyan szálló felhők, gleccsertó,

ködbe vesző, kacskaringós utak, sötét alagút.

Meg egy régen mélybe zuhant kocsi, amit figyelmeztetésképpen a völgyben „felejtettek”.

És vízduzzasztó gát.

A Peles kastély meglátogatása után nyáron két Brassó környéki várban is jártunk, szintén céges rendezvény keretében, Törcsvárban (románul Bran) és Barcarozsnyó várában (románul Rasnov ill. Risnov). Az előbbit Drakula-várnak is nevezik, mivel a helyszínen több Drakula-filmet is forgattak. A másikba meg nem sikerült bejutnunk, mert felújítás alatt állt, így csak kívülről vettük szemügyre.

Szép látvány nyílt a szállásról a település fölé magasodó Törcsvár várára.

A várba vezető út mellett vidéki hangulat fogadott: egy zöld mohával benőtt házikó.

A vár történetéhez több neves erdélyi fejedelem neve is fűződik...

És íme, bejuttotunk a várba...

Szebbnél szebb termek nyílnak meg előttünk.

Amelyek jódómot tükröznek...

Még a zongora sem hiányzott.

És a csodás csempekályha. Bár az asztalt is szívesen elfogadnám...

A vár külső járatai...

És az elmaradhatatlan Drakula-kultusz...

Barcarozsnyó vára.

Felvétel a vár alól...

És egy elhagyatott gyárépület a tájban.

Nyáron jártam egy gyönyörű kastélyban – állítólag a legszebb Romániában – Peles kastélynak hívják, a Kárpátok gyönyörű hegyvonulatában épült meg Sinaiában, és egy csodás ékszerdoboz. Régen voltam ennyire lenyűgözve. Még egy hasonló kedvencem van, amely ilyen pompás enteriőrökkel vár, Csehországban a Bouzovi vár (a német lovagrend birtokában is volt), ott is csodaszép faragások díszítik a termeket.

Nem szaporítom a szót. A képek magukért beszélnek. Aki többre kíváncsi, utánaolvashat.

A fenséges Peles kastély - ahol a külcsín és a belbecs egyaránt elkápráztat:

A bejáratnál csak ámultam a csodás kidolgozású fafaragásokon...

Az étkezőteremben is nyitva maradt a szám. Sajnos nem nekem terítettek :-(

Az orientális teremben is elfogyasztottam volna egy keleti teát...

Ha minden jól megy, Törcsvár-kastélya lesz a következő, a Drakula filmek színhelye.

Néhány képet még felrakok Bukarestről, amelyek az eddigi beszámolókból kimaradtak...

Ilyen betonrengetegben is lakhattunk volna, ahonnan újabb betonrengetegre látunk.

Reklámokkal díszített betonépületek is ékesítik az Egyesítés (Egyesülés?) teret - Piața Unirii

A Román Nemzeti Bank - Banca Naţională a României épülete

A Bukaresti Egyetem - Universitatea din Bucureşti épülete

Az Intercontinental Hotel az Egyetem téren - Piața Universității

Szt. Miklós orosz templom - Biserica Rusă

A Cercul Militar National palotája a Győzelem úton - Calea Victoriei

Ma időben hazaért a párom! Hihetetlen ajándék! Dobog a szívem, fényben ragyog a világ! Egy kezemen meg tudnám számolni, február óta hányszor érkezett haza fél nyolc előtt (bukaresti életünk jelszava: mindent a cég felvirágoztatása érdekében!). Igaz, hogy már alszik, mint a bunda, de legalább a közelemben van…

Úgy döntöttem, hogy még egy beszámolót írok Bukarestről, az első benyomásaimról, a gasztronómiáról, a lakáskeresésről, a maneléről, meg a román szókincsemről, és akkor eddigi tapasztalásaim alapján kábé minden fontosat elmondtam Nagyoláhfalváról. Csak a házak előtti bódékat ki ne feledjem! Ugyanis minden ház előtt, legalábbis a környékünkön, őrző-védő szolgálat működik! Nem tudom, valóban a közbiztonság növelését irányozza-e velük elő az állam, vagy a munkanélküliek foglalkoztatottságát célozza meg, de annyi biztos, hogy a házunk előtti bódéban folyton ott kuporog egy-két őr.

Szóval mielőtt Románia egyéb városairól (Brassó, Segesvár, Nagyszeben, Konstanca) és kastélyairól (sinaiai Peles-kastély és törcsvári Drakula-kastély) is a képernyőre vetek pár sort, illetve szót ejtek a lenyűgöző Transzfogarasi útról is, vagy legalább pár fényképet felrakok, elmesélem, milyenek itt a lakások. Ugyanis nagy nehezen sikerült az elképzeléseinknek megfelelően berendezett lakást találnunk. A felsőbb kategóriájú lakásokat ugyanis igyekeznek újgazdag stílusban berendezni. Bárpultos konyhák, fémlábú székek, üveglapos asztalok, könyvespolc és olvasólámpa sehol, csak bőrkanapé és szórt fény. A mienk azonban kellemes, kényelmes, hangulatos, olvasólámpát pedig vásároltunk.

Mesélek egy kicsit a manele zenei műfajról, mert lépten-nyomon megüti a fülünket. Amolyan igazi balkáni zene, román, bolgár, szerb, albán, török és indiai zenei motívumok keverednek benne, de nem éppen a szó pozitív értelmében. A műfaj legismertebb előadója Adrian, a Csodagyerek. Érdemes rákeresni a youtube-on, a képek és a ritmus mindent elárulnak, bár a szöveget sem árt érteni. A tévében is nyomatják, egy saját adóból csöpög folyton, neve Taraf Tv, a neten is elérhető, de én csak véletlenül kattintok rá. Csupa félmeztelen nő, csillogó-villogó aranylánc, medencés partik. Az egyik klipben egy teherautónyi bombanő érkezik, és ugrál ki a kamionból. Asszem, ezzel mindent elmondtam.

És mesélek egy kicsit az ételről és italról. Szerintem a román konyha finom, legalábbis nekem bejön. Szeretem a leveseket, főleg a savanyú levesek különlegesek számomra, mert otthon főleg "átlátszó" leveseket, például húslevest ettünk, és a tárkonyt sem ismertem. Itt a levesek nem a hagyományos értelemben vett soup kategóriába tartoznak, hanem csorba levesek, melyek mellé kis tálkában tejfölt szolgálnak fel, meg csípős pepperoni paprikát. Ételízesítő fűszerként francia estragont, azaz tárkonyt is használnak.

A mititeit, azaz miccset régi erdélyi kiruccanásaimról már ismertem. Rostélyon sült, marha- és birkahúsból készült kolbászkák. A szódabikarbóna ruganyossá teszi őket, és általában messzire érződik finom illatuk.

Érdemes beülni a La Mama étterembe is, amit egy városnézés keretében fedeztünk fel férjem unokatestvérével és barátnőjével. A hálózat lefedi a várost, még bevásárlóközpontokban is nyitottak restit, és nagyon kedvező árakkal várják piros házukban a vendégeket. Itt ettem először papanasit, amit gyerekkoromból ismerek, csak mi túrós siskának hívtuk. Itt vaníliakrémmel öntik nyakon, mi pedig lekvárral fogyasztottuk. Itthon is készítettem már, amikor még nem volt mérlegünk, de állítólag úgy sikerül a legfinomabbra. Persze a gyakorlott gazdasszonyoknak. Viszont az enyémet is megdicsérték… (Megjegyzés: kérdezgettem ismerősöket, ismerik-e a siska szót. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg szóátvételről van szó: a felvidéki magyarok vették át a többségi nemzettől. Ma olvastam a német nyelv évszázados hatásáról a cseh nyelvre, és ezt találtam: Már Hus is ódzkodott a germanizmusoktól 1412-ben, pl. miért veszik át a német Knödel szót és használják knedlík formában, amikor van rá saját szavuk: šiška. Egyesek knédlit, mások gombócot használnak, de én hű vagyok a siskához :-)

A román nemzeti konyhát a Caru cu Bere nevű, lenyűgöző fafaragású vendéglőben is megkóstoltam, amely saját söréről is híres. Csak általában foglalni kell asztalt, annyi a vendég. Ugyanis korrekt árakkal üzemel.

Ha az utcán szeretnénk valamit gyorsan bekapni, akkor ajánlom a covrigi nevű, mákkal vagy szezámmaggal megszórt perecet vagy a gogosi névre hallgató túrós, lekváros vagy kakaós fánkszerű ételt (megtanultam, hogy az „i”-t nem ejtjük a szó végén, és amikor először kértem, úgy ejtettem, ahogy olvastam, még a gemet is gemnek ejtettem, nem dzsemnek – no comment!, de a vaníliával meg a kakaóval nem voltak gondjaim). A fánk itt lángos méretű, és nagysága miatt kétrét hajtva árulják. Bár furcsálltam, hogy a túró kissé sós és rumos, és az összehajtott fánkot porcukorba hempergetik. A közelünkben is működik egy fánkárus, meg három gyrosos gyorskajálda. Viszont a gyrost itt shaormának hívják, és amikor először kértem, hiába meresztettem a szemem, nem láttam az árlistán a gyros feliratot. De hamar rájöttem, hogy ez shaorma, és három méretben is kérhetjük, ha jól emlékszem 9, 11 és 13 RON-ért. A hús és a savanyúság mellett sült krumplit is raknak bele.

Kenyérre kenhető kedvelt ételeik a grillezett padlizsánból készült krémek, a vinete és a zacusca, amiket férjem anyukája kiválóan készít. Előbbi fokhagymával, az utóbbi többek közt paprika és hagyma felhasználásával készül.

A legtöbb sörreklám az Ursus, a Ciuc, a Timisoreana söröket hirdeti, de a hűtőnkben általában lapul barna Silva is. A borok közül a Pinot Noir-t érdemes megkóstolnunk.

Romániában főként önkiszolgálókba járok, hogy ne kelljen „megnyilatkoznom”. Már sikerült kis vaj helyett élesztőt vennem. Ha nem önkiszolgálóba megyek, mindenre bólintok. A sharomaárusnál meg majd kiderül, hogy „itt fogyasztom” vagy „elviszem”, attól függően, éppen mire bólintottam.

Román nyelvtudásom hagy maga után némi kívánnivalót. Szókincsem jelenleg kábé húsz szóból áll, de mivel sok "nemzetközi" kifejezést használnak, sok mindent megértek. A metróban a minap újságot olvasott mellettem egy férfi, és megértettem a cikket. Szóval románul főként annyit tudok, hogy papanasi, gogosi cu gem, drum in lucru, paine, multumesc (mulcumeszk), la revedere! Bár a la revedere helyett kezdetben arrivederét mondtam (szerencsére nem arrivedercit). A drum in lucru kábé annyit jelent, hogy „útmunkálatok”. Ilyen hasznos kifejezések is rám ragadnak, mert sok helyen végeznek felújításokat, és az ember tekintete megakad a gyakorta látott feliratokon. Egyébként a Viata are prioritate! figyelmeztetést is megjegyeztem, és úgy értelmeztem, hogy Adj előnyt a gyalogosoknak! Aztán kiderült, hogy Az élet elsőbbrendű, vagy valami hasonlót jelent, és települések meg kanyarok előtt kéri fel a sofőröket a sebességkorlátozásra.

Egyébként Bukarest-szerte sok szelektív hulladékgyűjtőt látni, és lakóházunk alagsorában is szelektív kukákat helyeztek el. Hajrá, környezetvédelem!

Tegnap este kiugrottunk az Óvárosba, Lipscaniba, ahol töménytelen mennyiségben fordul elő kocsma, bár, étterem, és az utcák is terítve székekkel, asztalokkal és szórakozó fiatalokkal. Több helyre bekkantottunk, de ülőhelyről hétvégén álmodni sem lehet, így nem találtunk sem bent, sem kint szabad asztalt, hiába jártuk be keresztül-kasul a nyüzsgő negyedet.

Végül a Caru cu Bere melletti csokoládébárban sikerült lecsapnunk a teraszon egy asztalra, ahol forró csokin meg sok édes finomságon kívül sör is kapható. Párom és O. nagy hévvel spontán bele is vetette magát egy sütemény után a komoly témákba. A nagyszerű bukaresti metróhálózatról is ejtettünk szót, amit az állam finanszíroz, és csuda olcsó: 9 RON 10 alkalomra (hatvanöttel szoktam szorozni), ami azt jelenti, hogy egy érvényesítéssel akárhányszor cserélhetünk vonalat, a lényeg az, hogy a metró területén maradjunk, az ellenőrzőponton belül (tehát nincs átszállójegy). És 25 RON-ba került eddig a teljes árú, korlátlan számú havi metróhasználat, csak néhány hete vezettek be "reformokat": a díjat 27 RON/hóra emelték, és már "csak" havi 62 alkalommal használható, tehát napi kétszer. A metróban nem nyaggatnak ellenőrök, hanem szenvtelen jegykezelő automaták engednek be a metró területére. Három metróvonal hálózza be a várost, akárcsak Budapesten, csak több érintkezési ponttal, és nem létesíthető könnyen újabb vonal, mert a talaj lápos-mocsaras, és valamelyest a kiterjedt tórendszerekbe csapolták le a talajvizet. Egy ilyen mesterséges tó mellett lakunk. Belegondoltam, hogy Budapesten sem egyszerűbb a helyzet, ott a Duna alatt kell átvezetni az alagutat.

Az arománok hagyományőrzése és az erdélyi magyar-román feszültség is szóba került. Bukarestben nem érzékelnek belőle semmit. Itt magyar rendszámú kocsival semmi gondunk, bezzeg Marosvásárhelyen végigkaristolták az oldalát. Továbbá az ortodoxok ellenszenvvel nézik, ha katolikus házasodik be a családba. Megtudtuk, hogy O-t ugyanaz a tanárnő tanította a románok latin és szláv eredetére.

Szombat éjjel fél egyik üldögéltünk egy telefüstölt csokoládébárban, aztán 11 RON-ért hazafurikázott egy taxi. A taxitársaságok olcsón kínálják a szolgáltatásaikat. Azonban a tömegközlekedéstől és a taxiktól eltekintve fővároshoz méltóan minden egyéb drága, és az emberek nagyon sznobok, a menő kocsik és a márkás cuccok elsőrangú fontossággal bírnak, és még hazai sört sem fogyasztanak. A külvilág felé élnek. Persze főként az átlagember.

Páromnak hétvégére is szerveztek programot, pedig hetek óta várom, hogy együtt is kimozduljunk. Két hete Washingtonba ugrott el négy napra, egy hete Budapestre... Meg kéne tanulnom shoppingolással elfoglalnom magam? Nem az én műfajom. A legjobb lesz, ha sétálok egyet a verőfényes, károgástól és gyerekzsivajtól hangos, őszi színekben pompázó parkban, és mindjárt szebbnek fogom látni egyedül is a világot!

Tegnap este a sarki pizzériában kötöttünk ki férjem barátjával, aki nemrég járt Moszkvában, most pedig magyar malacokat szeretne eladni román földre. Elmondása szerint Moszkvában több a kóbor kutya, mint Bukarestben. Eszembe jutott, hogy amikor februárban Bukarestbe költöztünk, mennyire tartottam tőlük! Ugyanis néhány éve megöltek egy japán vezérigazgatót. És ha megharapnak, veszettséget terjeszthetnek. Bármikor lépek ki a házból, pár kutya mindig lézeng az utcán, de még egy sem harapott meg. Már drasztikus, állatkínzó módszereket is alkalmazott a polgármesteri hivatal, de az állatvédők felemelték a szavukat. Akartunk kutyariasztó sprayt venni, amilyen például a postásoknak és a kocogóknak is ajánlott, de végül nem rendeltünk. Persze jobb elijeszteni a kutyát, mint aztán egész életünkben egy kutyaharapás nyomával élni. Az ilyen spray állatbarát, tehát nem tesz kárt a kutyában, nem könnyezik tőle, csak távol tartja. Viszont lekopogom, hogy semmilyen gondunk nem akadt még a fülükben címkét viselő, sterilizált kóborkutyákkal. Néha követnek vagy ugatnak, de teljesen szocializálódtak, például a zebrákon közlekednek, mint az emberek.

Bukarestben sokkal melegebb van, mint Budapesten. Kész mediterrán. Folyton nyitva az ablak még novemberben is, bár a kellemesen meleg ősz idén hosszúra nyúlt. A lakásban sem fűtünk, mégis émelygünk a melegtől. Bár mondjuk a kemény tél sem ismeretlen errefelé: télen nem lehetett közlekedni a két méter magas hótól, de akkor sem vittük túlzásba a fűtést.

Mostanság hobbimmá vált az időjárás-változások követése. Teljesen rákattantam. Imádom nézni a Euronewson, ahogy a kamera pásztázza Európa térképét! Teljesen megbabonáz. Az eddigi megfigyeléseim alapján, amikor Prágában 6-7 fok van, Budapesten 12 fok, Bukarestben pedig 16 fok, tehát kb. 4-4 foknyi a különbség. Múlt héten megváltozott a helyzet, eltolódtak a különbségek: Prága 6, Budapest 7, Bukarest 16 fok. Ma megnyugvással tapasztaltam, hogy Prága 10, Budapest 14, Bukarest 19 fok, tehát ismét visszaállt a normálba. Amúgy csak az Animal Planet, a History és a Discovery channel között szörfözgetünk. Az időjárás mellett híreket, természetfilmeket és történelmi tárgyú dokumentumfilmeket nézek, hátha ragad rám valami angoltudás (meg persze információ). De nem nagyon igyekszik tapadni, csak ha foglalkoznak velem, vagy ha magam veszem kézbe a szótárat. Imádom a szótárfüzeteket, melyek közepén előregyártott csík húzódik: az egyik oldalra írom az idegen nyelvű, a másikra a magyar szavakat. Ha fordítok, általában kijegyzetelem az ismeretlen szavakat, hogy megtanuljam őket. De az agyam valahogy szelektíven jegyzi meg őket, mert általában mindig akad pár szó, melyekre újra és újra rá kell keresnem. Egyes szavak nem akarnak megragadni az agyamban.

Egyébként ma egész nap kába vagyok, szédelgek, mint az őszi légy. A disszertációm veszi el az életerőm, azzal foglalkozom néhány napja. Pedig csak korrigálgatom az eddig leírtakat. Hatvan oldal, szép teljesítmény. Pár hete verseket fordítottam szlovák nyelvről, az is kimerített, tegnap meg interjút készítettem egy német szerzővel. Lehet, hogy a nyelvek fárasztanak le. Pedig a fordítás a tolmácsoláshoz képest még kellemes időtöltésnek nevezhető. Emlékszem az első tolmácsolásomra Regensburgban, meg az utolsóra Münchenben. Mintha kalapáccsal verték volna a fejem. Egyébként sem tudok folyamatosan összpontosítani, tolmácsoláskor meg ráadásul nemcsak figyelnem, de dekódolnom és kódolnom is kell. Én, a szegény közvetítő, a híd, a kölcsönös megértés forrása! Tolmácsolás után mindennemű emberi teljesítményre képtelen vagyok.

Hogy ne feledjem el a szorgalmasan megtanult nyelveket, a fordítások mellett néha hallgatok német, cseh és szlovák nyelvű rádióadásokat a számítógépről, mert egyébként a román és az angol tévécsatornákon kívül csak a Duna TV fogható. Az egész háztömböt kötelezően ugyanaz a szolgáltató látja el. Szinte minden angol adás románul feliratozott, és a románok többsége magas színvonalon beszél angolul. Lassan mindenki profi lesz körülöttem angolból, és én leszek az egyedüli a földkerekségen, aki nem beszél folyékonyan. Bár már upper-intermediate vagyok. És ha feldühítenek, igazán szép teljesítményekre vagyok képes, főként külföldi szállodaportákon.

Mit tegyek, ha abban a világban nőttem fel, amikor még azt hitték, Németországba és Ausztriába lehet a legkönnyebben kijutni, és Anglia meg USA csak vágyálom volt. Megtanultam kötelezően az állam nyelvét, a szlovákot, aztán négy évig tanultam a cirill ábécét, orosz mondókákat és versikéket, meg természetesen a szovjet himnuszt, amit mindmáig fejből tudok. Utána a német, majd a csehre álltam rá. Amikor lengyelországi ösztöndíjat kaptam, a lengyel nyelvből is fecsipegettem szavakat. Ezeket a nyelveket ápolnom kell, ne merüljenek feledésbe, és emelett még az angollal is törődnöm kell, hiszen a nyelvek és a fordítások határozzák meg legfőképpen a mindennapjaimat.

A "hivatalos" látnivalókon túl milyen a város?

Vannak például csinos kis huzalok! Utcai árusok és koldusok! És kóbor kutyusok!

Ma találkoztam egy osztrák ismerősömmel, és együtt töltöttünk pár órát a városközpontban, amit Bukarest esetében nehéz meghatározni. Én főként a Calea Victorei utat és a Lipscani negyedet értem alatta. A lényeg, hogy kicsit megmutattam neki a nevezetességeket. Kiderült, hogy ő is járt Namíbiában, és többek közt panorámarepülésen is részt vett a Csontvázpart felett. Amikor feltűnt egy hajóroncs, a pilóta meredeken ereszkedni kezdett. Fel-le huppangattak, akár mi a dűnetúrán, csak ő repülőben a levegőben, mi meg terepjáróban a homokon. Falfehéren szálltak ki a gépből.

Ebben a bejegyzésben ismét a tavaszi képeimet használom fel - a zöldbeborulást általában jobban viseli a szervezetem, mint a sárgás-rozsdabarna őszt. Az ősz és a tél sosincs jó hatással a hangulatomra, bár kedvelem a búskomorságot, de nem tesz jót nekem. Az utóbbi mondat kissé logikátlanra sikeredett, de igaz. A lényeg, hogy nem baj, hogy nem Skandináviában élek - bár egy kiruccanásra bármikor kapható lennék. Hamar sötétedik, hosszú a tél... lehet, hogy még a vodkásüveget is meghúznám :-)

Séta a városközpontban

Osztrák ismerősömmel a Romana téren találkoztunk, a McDonald'snál, és az Universitate felé indultunk el, majd betértünk a házak közé, és átsétáltunk a Piata Revolutiei, azaz Forradalom térre, amely Átszúrt krumpli tér néven került a köztudatba. Az 1989-es véres forradalomnak állított emlékmű ugyanis pálcikára szúrt olívabogyót vagy krumplit formáz. De hogy mit szimbolizál, arra még nem sikerült rájönnöm.

Pár lépésnyire egy újabb „ötvözött” épületbe botlunk, a két világháború közti Nemzeti Színház épületét magába olvasztó Novotel Hotelbe. Ez volt az első szállásom, az ablakából készült az első fényképem. A százlejes papírpénzen látható Nemzeti Színház a második világháború bombázásai során sérül meg, és a ráépülő funkcionalista épületrész új dizájnt kölcsönzött neki.

Az átjáró falai elhanyagoltak, akár az azokat díszítő csodás szobrok és virágokat mintázó domborművek. Az átjáróban üzletek, bárok, kávézók csalogatják a turistákat fonott székeikkel. Bár ráférne egy kis felújítás és a galambürüléket is eltakaríthatnák, de Európa-szerte hódítanak a lepattant szórakozóhelyek és kulturális helyszínek, mint például a budapesti Szimpla vagy a berlini KulturBrauerei.

Az írás részben megjelent a Világjáró augusztusi számában.

Bukaresti séták

Írok egy kicsit Bukarestről: milyenek voltak az első benyomásaim, hogyan élem meg a várost. Még tavasszal fogalmaztam meg, de túl hosszúra sikeredett, és a Világjáró magazinban csak egy töredéke jelent meg.

Amikor 2010. februárjában életemben először Bukarestben jártam, a várost fehér hólepedő takarta. A hepehupás, tócsás utak, a végeláthatatlan, szürke betonrengeteg és a kommunizmus bukása után sorra épült acél-üveg hivatali épületek láttán tudatosítottam, hogy nem UNESCO Világörökség helyszínre érkeztem.

De amikor felfedeztem az Óváros részben felújított sörözőit és vendéglőit, melybe télen is betérnek a felfedező kedvű turisták, és a városban hellyel-közzel felbukkanó patinás épületeket, fellélegeztem.

Ráadásul tavasszal a város arculata – s ezzel együtt az emberek hangulata is – jelentős változáson ment keresztül: zöldbe borultak a parkok, a tavakon megjelentek a hattyúk és a kacsák, meg a pávák,

megnyitotta kapuit a szabadtéri Falumúzeum,

a kertvendéglők megteltek turistákkal, és Bukarest egy pezsgő, élhető nagyváros benyomását keltette, ahol jól érezheti magát bárki…

Tegnap este színház után megnéztem a Válás albán módra című filmet. Na nem azért, mintha egy kulturális élmény egy napra nem lenne elég, hanem véletlenül kapcsoltam át a National Geographicról a Duna TV-re, mert reklámot adtak. Ritkán sikerül éppen a film kezdetére átkapcsolnom. Most összejött.

Éppen a címet vetítették, és felkeltette az érdeklődésemet. Átfutott az agyamon, hogy biztos válási krízist dolgoztak fel a filmben, egy kis veszekedés, netán verekedés is lesz, de főleg az albán jelző ébresztett bennem kíváncsiságot. Meg az első képsorok: idős emberek meséltek a múltról. Lassan indult be a film, de kivártam. Először csak utalás szinten derült ki, hogy a rezsim szólt bele az életükbe. Aztán kifejtették bővebben, hogyan „váltak el”.

A helyükben gyilkolni tudtam volna. Vagy nem is tudom. Inkább kínozni, hogy tovább szenvedjenek az elkövetők. Újabb Nürnbergi pert indítottam volna.

Enver Hoxha vagy Hodzsa, ahogy tetszik, a 20. század leghosszabb ideig élt diktátora tette tönkre az életüket. Egy terrorizáló zsarnok. És a Sigurimi, az albán KGB, akiknek immár idős tagjai is szóhoz jutottak. Máig sem értik, miért kéne megbánniuk tetteiket, és miért kérnének bocsánatot a túlélőktől. Egyiküknek a tévésekhez intézett legfőbb kérdése az volt, honnan szerezték meg az ügyiratokat. Mérges volt, mert ezzel elvették az örömét, hogy szerepelni fog a tévében! Ilyen régi, elavult dolgokkal nyaggatják! A dicső Hodzsa idejében bezzeg minden más volt!

Más volt hát: az értelmesek szenvedtek, a hozzá hasonló ostobák meg a rendszert kiszolgálva uralkodtak felettük. A vegyes házasságokban élőket megbélyegezték, kihallgatták, munkatáborokba hurcolták, kínozták. Hogy vallják be, besúgók, vagy a társuk besúgó. A lengyel és az orosz nők rezsimnek való kiszolgáltatottságát követhettük nyomon, akik maguk mesélték el életüket. A rendszer szétválasztott családokat, megpecsételt sorsokat.

Ha az én legszebb éveimet vették volna el, és börtönben sínylődtem volna, a párom egy másik börtönben, a gyerekeinket meg árvaházba akarták volna rakni… nem is tudom, honnan vettem volna az erőt a továbbéléshez. Hogyan tudtam volna annyira összeszorítani az állkapcsomat. Valakinek sikerült, más beleroppant. Van, aki a nagycsaláddal tölti a napjait, mást elhagytak, elfordultak tőle, és 18 év börtön után, magányosan is képes belenyugvó arccal kijelenteni, hogy akkoriban olyan idők jártak. Csak a beletörődés maradt?

De mit is várhatunk olyan embertől, aki az albán (öcsém felhívta a figyelmemet, hogy aromán) származású Teréz anyának megtiltotta, hogy meglátogassa haldokló anyját?

Persze még sorolhatnánk, ki mindenkivel érezhetnénk együtt. Afrikában a ruandaiakkal vagy a hererókkal, Ázsiában a kambodzsai vörös khmerek mészárlásainak áldozataival, az India és Pakisztán közt kettéosztott pandzsábiakkal, az örményekkel… Vagy a katyni vérengzés áldozataival…

Ilyenkor valahol mélyen sajog minden…

Ma Ágota meghívott színházba, és örömmel csatlakoztam hozzá. Jól esett fellélegezni és kimozdulni, mert végre befejeztem a huszonkét napos Namíbiai útinaplómat. Rám fért a kikapcsolódás.

A Festivalul National de Teatru keretében egy zsidó-lengyel darabot néztük meg, melynek befogadását román feliratokkal könnyítették meg. Mármint a többségnek. Én kábé a címet értettem, mert utánaolvastam. Dybbuk. Egy halott szelleme, aki megszállja az élő embert. Elég hátborzongatóan hangzott, és féltem is hazafelé a démoni erőktől. De nuku démonok, csak ködlepte utca és házak. Bár amikor kiléptem a metróból, a sötétben reccsenést hallottam. Összerezzentem, de csak egy kóbor kutya harapott ketté a sötétben egy csontot.

A dybbuk a zsidó folklórban jól ismert név. A darabot a lengyel Krzysztof Warlikowski rendezte, aki Dosztojevszkijt és Shakespeare-t is adaptált, hát bíztam benne. Meg a szerzőknek is utánanéztem, akiknek a művét színpadra adaptálta: Szymon Anski orosz-zsidó és Hanna Krall lengyel-zsidó származású szerző.

A színpad berendezése minimalista volt: fémkeretek között átlátszó ajtók, olykor falra vetítés, néhány szék. A zene és a megvilágítás kábító volt. Az embernek néha kell olyan nyelvet hallgatnia, amit nem ért, vagy csak részben ért. Kábé minden negyedik szó jelentése jutott el hozzám, bár sok volt a Bóg, a rabin, a szukat, czlowiek (Isten, rabbi, keresni, ember). A megértésben Ágota is segített, aki néha "súgott".

A dybbuk először egy menyasszonyba bújt bele, aki a lakodalmán megőrült, mert átjárta elhunyt szerelme szelleme. A második történetben egy férfiba bújt a féltestvére szelleme, a felesége meg magányosan cigizett a másik átlátszó teremben. Teljesen skizofrén, tudathasadásos állapotok. Az egyiküket talán megszabadították a szellemtől, a másikuk talán magába zárta és cipelte őt tovább.

Ha értettem volna a darabot, többet és pontosabban írhatnék róla. Annyi biztos, hogy a darab 2 óra 20 percig tartott.

Annyit leszűrtem belőle, hogy a kelet-európai zsidók sorsa is benne volt, hogyan él tovább a múlt az emberekben, hogyan cipelik tovább a mai zsidók őseik sorsát és történeteit, hogyan élnek bennük a múlt szellemei. És hogyan él a meghalt szerelmes az élőben tovább.