Összefoglaló három hét Namíbiáról
2010.11.03. 10:05
MEGÉRKEZTÜNK a kietlen, végtelen Namíb- és Kalahári sivatagból és a vadállatos szafariról. Szerencsésen túléltük a repüléseket: odafelé, a biztonsági előírások bemutatása közben - a vészkijárat elhagyása résznél - kissé mérgesítettem újdonsült férjemet az "Úgy csúszdáznék egyet" kijelentésemmel. A riadt válasz: "Majd csúszdázol a játszótéren..., hazaúton pedig a transzferen elkobozták a dél-afrikai, duty free shopban beszállókártyára vett, bezacskózott borunkat és a veszekedés miatt a gépünket is lekéstük (érvelésük: a reptéri boltok az áruikat helyi fogyasztásra szánják).
Az utakról: a főbb látványosságok közt tükörsima betonúton, félreesőbb helyeken szórt köves úton haladtunk (homokba csak egyszer süppedtünk - amúgy a négykerék-meghajtású utakat 4x4 felirat jelzi) - ötezer kilométer alatt kábé tíz kanyarral és tíz benzinkúttal találkoztunk, ennek következtében csak párszor kellett sebességet váltanunk és kanyarodnunk, meg ugyebár tankolnunk is. Megesett, hogy 300 km alatt csak egy kocsival találkoztunk (szóval nincs tömegnyomor: 1,8 millió lakosra 10 magyarországnyi terület jut). A GPS általában a semmi közepén mutatott egy csíkot (nem kapcsolhattam ki, férjem szerette nézni - Nehogy eltévedjünk :-). Amikor dél felé haladtunk, figyelmeztetett: "460 km után fordulj jobbra".
Ötezer kilométer levezetése után (az anyósülésen!) nem csoda, hogy férjem Ferihegyen majdnem a taxis ölébe/helyére ült...
A Csontvázparton (amit állítólag hajók sokaságának kéne borítania akár tíz kilométerre is a parttól) a köd miatt zátonyra futott hajók közül csak egyet láttunk - valószínűleg felfalta őket a homok és megette a rozsda. De helyette láttunk jó kis Holdbéli tájakat (Moonscape) meg Halott Völgyet (Dead Vlei), és az állatvilág színe-javát. Skorpióhoz csak egyszer volt szerencsénk (a szállásunk bárjában futkározott a vendégek közt), kígyóhoz egyszer sem, és csak két rusnya pók terpeszkedett az egyik szállás fürdőszobájának gerendáján (nem mertük őket leverni, nehogy a nyakunkba essenek).
Namíbia egyébként DRÁGA, nyugat-európai árakon kínálják a szolgáltatásokat, de cserébe kulturált, tiszta, színvonalas, egyetlen szemetet sem láttunk. A fővárosban a tükörépületek közt fekete plázacicák sétáltak a bevásárlóközpontba... Szóval szinte ugyanolyan kép fogadott, mint a Nyugati környékén (a bőrszíntől eltekintve). Szelektív hulladékgyűjtők fogadtak az utcán és a szállásokon is, és szinte mindenhol ez a felirat: Fog- és kézmosás közben zárd el a csapot, tudatosítsd, hogy a sivatagban vagy és a víz érték (ezzel szemben a frankfurti reptér vécéjében: Moss alaposan kezet!).
Sok "őslakos" fehér, a szállodákat, az utazási irodákat ők működtetik. Amikor megkérdeztem például az autókölcsönzős lányt, németországi-e (egymás közt németül beszéltek, de többnyire a hollandra hasonlító afrikaansul), teljes természetességgel azt felelte: dél-afrikai vagyok, csak itt dolgozom, de az őseim Németországból és Oroszországból származnak. A homokdűne-túrát szervező fehér pasi is azt felelte: az összes rokonom itt született, az őseim az 1700-as években jöttek ki Németalföldről...
A hőmérséklet elég szélsőséges volt: az óceánparton 10-20 fokban volt részünk - a hideg áramlatok az oka - talán azért szeretik a pingvinek a hideg namíb vizeket - Lüderitzben található Afrika legnagyobb pingvinkolóniája. (De számtalan fókát is láttunk - ha már a legeknél tartunk, Afrika legnagyobb fókakolóniáját. A dél-afrikai flamingók 90%-a pedig a Walvis Bayben tölti a telet... Az öböl sekély vizében körbe-körbe forogva szűrték csőrükkel a planktont, meg a gulipánok (felfelé hajló csőr, megvan?) és pelikánok is.
A hűvös óceánparttal szemben a belföldön 39 fok fogadott. Egy órán belül akár 30 fokkal nőtt a hőmérséklet!!! Belföldön éjszaka is 20 fok körül volt, míg egy hajókiránduláson napközben 3 réteg ruha is kevésnek bizonyult.
A táj: fű- és bozótszavannák, kő- és homoksivatagok, homokdűnék és lávafolyások. A folyók szétmorzsolják a hegyeket, az óceánba szállítják a "törmeléket", az áramlatok meg dűnéket építenek a parton (sivatag a sivatagon: a dűnék ráépülnek az egyébként sík homok- vagy kősivatagra). Bár nem minden folyó ér el az óceánig, mert a homok feltartóztatja. Amúgy több helyen jelzik közlekedési táblákon, hogy SAND (mintha nem sejtenénk :-), vagy WIND. A szél a dűnék "nyelvét" az úttestre is ráfújja - homokviharhoz is volt szerencsénk (fényképen is megörökítve).
Homokszánkóztunk is - csak rá kell hasalni egy deszkalapra. Még szerencse, hogy az ember nem látja, mi vár rá. Mert újabb dűnék és lejtők bukkannak fel, és a sebesség egyre nő, a vég pedig ismeretlen... (természetesen felfelé is hasonló a helyzet: nehéz megmászni egy dűnét, folyton újabb dombocskák bukkannak elő).
Sziklarajzokat ill. sziklavéséseket is láttunk - férjem szerint ezek az ősi művészi alkotások falfirkák (az egyik struccot ábrázol három nyakkal, amivel a művész a mozgást érzékeltette - férjem azonban új fényben világította meg az "unatkozó ősember" munkáját: nem tudta kitörölni a hibás fejet, és újat rajzolt, s miután az sem sikerült úgy, ahogy szerette volna, újabbat).
Az északi területeken saját maga szafarizhat az ember (vagány dolog): befizetsz a nemzeti parkba, és nem győzöl bámulni, mennyi állat él a bokrok közt meg a nyílt területen: saját kocsiból bámulhatod az itatóhoz sétáló vagy az út szélén eszegető elefántokat - néha negyven elefánt rohant a vízbe, fröcskölték magukat a vízben, majd porral fújták be magukat a parton, széttárt lábú, félénk zsiráfok ittak, egy rakás antilop is sétálgatott a tájban, meg egy orrszarvú és egy hiéna is elsétált mellettünk... Meg láttuk néhány kószáló és hűsölő oroszlánt is.
Szóval aki szereti a természetet és az állatokat, és van egy kis felesleges pénze, irány Namíbia. Csak ajánlani tudom ezt a biztonságos, fejlett, sivatagos-szavannás országot.
Szerző: pétiti
Szólj hozzá!
Címkék: pingvin fóka namíbia flamingó homokdűne sziklarajz bozótszavanna
Windhoekból Budapestre – kirándulás vége
2010.11.03. 09:48
22. nap
Úgy reggelizünk, ahogy első napunkon: mindenki magát szolgálja ki, maga mosogat maga után, és maga dobja ki a szelektív hulladékgyűjtőbe a maradékot. Becsomagolunk, és bye-bye Windhoek!
Az autókölcsönző sofőrje kivisz a negyven kilométerre fekvő reptérre. Útközben két zsiráf tűnik fel a távolban. Nicsak, kissé eltávolodtak a nemzeti parktól! Miután leadtuk a reptéren a csomagjainkat, kisétálunk az épület elé, hogy szívjunk a tüdőnkbe még egy kis afrikai levegőt. Ki tudja, mikor lesz benne részünk!
Búcsúhangulatom van.
Nézem a reptéri feliratokat, és csokorba gyűjtött legeket tudok meg az országról: a Petrified Forest fái 250 millió évesek. 150-180 millió éves dinoszaurusz lábnyomokra bukkantak. 5 millió karát aranyat bányásztak 1911 és 1914 között Kolmanskopban. A Welwitschia 30 méter mélyre növeszti a gyökereit és megélheti a 2000 évet. A Hoba meteorok 200-400 millió évesek.
Magamban hozzáteszem, hogy a szubtrópusi ország éghajlata is extrém: a leghidegebb időjárás délen, Lüderitzben volt (9 fok), a legmelegebb pedig Etoshában és Brandbergben (39 fok).
A színes képeslapokat is sorra veszem, elég vicceseket is találok, pl. gepárdok egymás közt: Ha megint leopárdnak hisz valaki, felfalom! Vagy nyugdíjasok állnak kiskocsival a zsiráfok lába közt: Drágám, te már láttál ma valamit? Illetve valaki megijed egy ártalmatlan póktól, miközben ezer vadállat veszi körül. És megbünteti a rendőr a gepárdot, amiért túllépte a megengedett sebességet.
Felszállunk, erős kézszorítás, borozás, Dél-afrikai Köztársaság, az ellenőrző ponton a hivatalnok fütyörész. Ismét ezer ajándéktárgy, természetfilmes bemutatókat nézünk a DVD-bolt előtti padról. Take Africa home felirat. Az óriásgépen kiesik az áram, késve szállunk fel. Frankfurtban a reptéri mosdóban ezt olvashatjuk: Alaposan moss kezet! Míg Namíbiában arra kértek: Kéz- és fogmosás közben zárd el a csapot, mert a víz érték!
Fordítástudományi szempontból is megközelítem az állandósult szókapcsolatok témát: Nothing to declare annyit tesz, mint Anmeldefreie Waren. A Goods to declare pedig Anmeldepflichtige Waren. Aztán el akarják kobozni a boromat, amit apu szülinapjára vettem ajándékba, de mivel nem adom, kérik, menjek ki, jelentsem be, és csekkoljak be újra. A sor végtelen, és mire sorra kerülök, kiderül, hogy így sem vihetem fel a bort, még ha a reptéren is vettem, és csakis repülőkön és reptereken tartózkodtam. Akkor miért vásárolhat az ember a duty free shopokban? Helyi fogyasztásra, hangzik a válasz. Szóval a megvett, üvegnyi parfümöt is helyben kell az embernek magára fújnia? Nem, bele kell raknia a nagy csomagjába. Abba, amit feladott, mielőtt megvehette volna a parfümöt? Csak a nagy csomagban szállítható a reptéren vásárolt áru, hangzik a válasz. Csak éppen teljes képtelenség berakni a nagy csomagba! Lihegve, kifulladva az ellenőrzőpontra érek, ott magyarázzák el végre értelmesen, hogy az EU-n kívülről érkezett árukat nem vihetek be az EU-ba kézipoggyászban. Végre értelmes magyarázat, sóhajtottam, de sovány vigasz, mert sikerül lekésnünk a gépünket, és még a borunkat is elkobozták. (Már attól tartottam, hogy újdonsült férjem gépre száll, és itt hagy a nászutamon Frankfurtban. Kiderült, hogy megfordult a fejében).
Kedves vámos urak, váljék egészségükre! Ennél nagyobb baj ne történjék az életben! A lényeg, hogy épen és egészségesen földet értünk Ferihegyen. Ráadásul az angol és a német „bejelentésmentes/nem vámköteles áruk” megfelelőjére is sikerült rálelnem: Zöldfolyosó!
Feljegyzés dátuma: 2010. 10. 07.
Otjivarongóból Windhoekba
2010.11.02. 13:31
21. nap
Otjivarongóban dinoszaurusz lábnyomokat is láthattunk volna, meg Namíbiában egyedülálló krokodilfarmot; a krokik bőrét exportálják, húsát pedig a helyi lakosság fogyasztja. És a közelben élő gepárdokat is megnézhettük volna. Hát ez most kimaradt, de következő alkalommal bevesszük a programjaink közé! Ha majd a távoli jövőben egyszer esős évszakban is visszalátogatunk…
Férjem egész kirándulásunk alatt folyton mozgalmas, tébolyodott és agyament történeteket álmodik – lehet, hogy máskor is, csak nem emlékszik az álmaira, vagy nem meri elmesélni őket – pedig napszúrást sem kaphatott és a beszálló por sem lehet az oka. Valószínűleg a szakállam miatt van, állapítja meg bölcsen. Szerintem meg az élménydömping miatt, amit képtelen „ésszerűen” feldolgozni. (Ma például azt álmodta, hogy óriási földrengés volt, miután ismét összeértek a földrészek, és nem kellett törődni pénzzel, élelmiszerrel, szállással, mert minden szabadon a rendelkezésre állt. És fegyverrel meg terepjáróval világkörüli útra indult a bátyjával. A magyarázat egyszerű: szeretne folyton utazni, méghozzá ingyen, és mivel nem szeret repülni, kocsival utazna, amihez ismét össze kellett illeszteni az őskontinenst. Az egyedüli bökkenő: Miért nem velem?!)
Reggeli után útnak indulunk. Az utat vörös termeszvárak szegélyezik és varacskos disznók legelésznek térdepelve a kerítésen innen. Megérkezünk Okahandjába, a hererók adminisztrációs központjába, és megnézhetnénk a Blood Hill avagy Bloedkopje hegyet, ahol hétszáz hererót mészároltak le, a nők kezét-lábát levágták, hogy megszerezzék az ékszereiket. Teszünk egy kört a városban, a kézműves sátrakat csak távolból látjuk, nem állunk meg. Aztán áthaladunk a Swakop folyón, ahol alig csordogál egy ér.
5220 kilométert tettünk meg 3 hét alatt, és a GPS-ünk már tegnap felmondta a szolgálatot, de az útikönyvben szereplő térképnek és kiváló tájékozódó-képességemnek köszönhetően hipp-hopp megtaláljuk a 200 ezer lakosú fővárosban az első napi szállásunkat. A legszebb szobát kaptuk: ma van a kéthónapos házassági évfordulónk. Teraszunk ránéz az udvarra, a bárra és a medencére.
Miután lepakoltunk és rendeztük a szállást, tankolunk és lemosatjuk a kocsira ragadt bogarakat, majd elugrunk az autókölcsönzőbe. Kivárjuk az ebédszünet végét, majd leellenőrzik a kocsit, megnézik, tele-e a benzintartály, megkérdezik, minden rendben volt-e és jó utat kívánnak. Holnap kivisz a sofőrjük a reptérre.
Szeretném tudatni az emberekkel, hogy élünk, és a facebookon megjelentetni egy üzenetet, de nem enged belépni, mert gyanús helyről jelentkezem, és csak egy óra múlva próbálhatom újra. Elugrunk a KFC-be, majd sétálunk a belvárosban. A belváros még mindig csilli-villi, gyarmatkori és modern épületek, márkás boltok, éttermek sorakoznak a belvárosban, meg bevásárlóhözpontok, és a fővárosi összképhez tartozó, elmaradhatatlan plázacicák.
A postán feladom a képeslapokat. A Christuskirchénél ismét árusok ülnek, hát a maradék pénzünkön veszünk tőlük hat kis kulcstartót ajándékba.
A meteoritokat is megtaláljuk! 300 km-re Windhoektól valóságos meteoriteső volt 600 millió éve. 77 darab, 21 tonna meteorit hullott a földre.
Majd napozunk a virágzó teraszunkon, és hallgatjuk az esti duruzsolást meg a neszeket. Üldögélünk a lebukó nap fényében, és nehéz elhinni, hogy Afrikában vagyunk.
Két gyerek lubickol a medencében, a bárban is beszélgetnek, és egy fiatal lány folyamatosan nyomja egy pasinak a medence szélén a szöveget. Leállíthatatlan. Nem szeretem a rasztásokat, mondja férjem. Meg a világos szemöldökűeket. Tele van húszévesekkel a szálló, akik minden napjukat részletesen elmesélik, így mindent kétszer élnek meg. Szeretnek vastag ponyvairodalommal megjelenni, de csak arra várnak, hogy valaki feltűnjön, és csacsoghassanak egyet.
A facebookon fel kell ismernem pár ismerősömet, és üzenhetek is. Ilyenre sikeredik a jelentkezésem, diakritikus jelek nélkül: Otszaz kilometerenkent kanyar es benzinkut. A Namib-sivatag homokduneit rafujja az uttestre a szel. Kietlen, vilagvegi tajak, elhagyatott videkek. A homok birodalma. Es allatkert> varacskosok, zsirafok, elefantok, kuduk, gnuk, sakalok, skorpiok. Meg egyetlen zebran sem mentunk at >/) Udv Namibiabol!
Végignézzük a fényképeket, és sörözünk egyet az udvaron. Holnap repülünk haza. 21 napot töltöttünk itt, 5305 kilométert tettünk meg jobb kormányos autóban, és láttunk vörös homokdűnéktől kezdve bozótszavannáig, holdtájon át kavicssivatagig rengeteg káprázatos tájat, az állatvilág lenyűgöző vízimadarain, nagyvadjain hizlalhattuk a szemünket, ősöreg növényeket érinthettünk, sziklarajzokat csodálhattunk, mindezt kötetlenül, önállóan, saját szervezésben. És teljes biztonságban, ebben a csodás afrikai országban.
Feljegyzés dátuma: 2010. 10. 06.
Etoshából Otjivarongóba
2010.11.02. 09:54
20. nap
Nem sietjük el az indulást: amikor rásüt a nap a sátrunkra, felkelünk, és kidobálunk mindent a kocsiból, főleg a csomagok közt meglapuló rothadt élelmiszereket. Mindent átnézünk és kicsit rendszerezünk, hogy gond nélkül ki tudjuk halászni a hátizsákjainkat a kocsiból, amikor leadjuk a kölcsönzőbe, és ne akkor kelljen pakolászni. Aztán elindulunk a kábé 550 km-re fekvő Windhoek felé - a távot bizonyára egy nap alatt is győzhetnénk, de inkább két nap időt szánunk rá, hogy biztosan elérjük a holnapután induló gépünket.
Otjivarongóban szeretnénk éjszakázni, de indulás előtt el kell számolnunk a napi parkbelépőinkkel, mivel eddig csak a szállás díját és az első napi belépőt fizettük ki, így 4x170/napot kell pluszban kifizetnünk. A fizetéseket igazoló szelvényeket a kapunál felmutatva fél 12-ig el kell hagynunk a parkot, mivel csütörtökön fél 12-kor érkeztünk. Rövid szemlegeltetésre megállunk Klein Namutoniban – utolsó itatónk az Etoha Nemzeti Parkban. Szomorkodhatnánk, de bőven kiélveztük a park nyújtotta örömöket! Néhány zsiráf és kudu, nyársas antilopok és zebrák isznak.
Aztán egy elefánt érkezik, berohan az itató közepébe, lapátfülével legyezi magát, és ormányával sáros vizet fúj a testére. Egyszer jól szemen is fröcsköli magát. Ha neki ez esik jól! Aztán beporozza magát a parton, és odébbáll, akárcsak mi. Bye-bye Etosha!
Száz kilométer megtétele után egy kis kényszerpihenőt iktatunk be Tsumebben, mivel éhesek vagyunk. Rendezett és tiszta utcák fogadnak, az utcák közepe füvesített, pálmafák szegélyezik, és könnyen rábukkanunk egy üzletközpontra. A Hungry Lionban ebédelünk, ami a Mc’Donalds afrikai változata. Hamburgert, szalmakrumplit, kólát és fagyit árulnak, meg grill csirkét. Aztán beugrunk az élelmiszerboltba, veszünk almát, banánt, joghurtokat és vizet, majd az ATM automatából kiveszünk egy kis pénzt, és tankolunk. Sokkal barátságosabbak itt az árak, mint Etoshában, szinte a felébe kerül minden. Míg a Lionban két hamburger 10 NAD-ba kerül, Etoshában egy reggeliért legombolnának az emberről 100 NAD-ot.
Tsumebtől a síkságot felváltja a dombvidék. A lagzis zenénket hallgatjuk, férjem fütyörész.
Otjivarongo előtt megállnék a Cheetah Conservation Foundban, ahol gepárdokat láthatnánk, etethetnénk őket, megnézhetnénk a viselkedésüket, és az oktatási központot is láthatnánk, de épp zárás előtt érkeznénk. A központban él a világ gepárdpopulációjának 20 százaléka. Le kéne térnünk egy 40 kilométer hosszú útra, de nem győznénk, mivel egy egész napot érdemes ott tölteni. Pedig hogy megnézném ezt a gyors lábú, foltos macskát!
Otjivarongóban a Bush Pillowban alszunk, csinos szoba 530 NAD-ért reggelivel, hűtővel, tévével, banánpálmákkal és datolyapálmákkal, apró medencével. A város is nagyon rendben van, virágba borult és kaktuszos kertek, fehér és rózsaszín bokrok, és a különleges, levél nélküli, lila virágokkal borított fák, amik Madagaszkárról ismerősek.
Furikázunk egyet a városban, megnézzük a templomot és betérünk a mellékutcákba.
Az ágyban átlapozom az afrikaansul írt Otjivarongo 1906-1981 című könyvet, és végignézem a település életét bemutató régi fényképeket (sport, kulturális élet, kórházak, postaszolgálat stb.). Itt is a fehérek vitték a prímet, de később a feketék is szóhoz jutottak. Aztán átfutjuk a saját fotóinkat, és lepihenünk.
Feljegyzés dátuma: 2010. 10. 05.
Etosha – utolsó nap
2010.11.01. 10:37
19. nap
6.37-kor ébredünk, hogy időben a parkban legyünk, ugyanis reggel és este szebben festi meg a fény az állatokat és a tájat. Indulás Klein Namutoniba, ahol pár zsiráf téblábol, majd Klein Okevibe, ahol struccok, zsiráfok, zebrák iszogatnak. Itt látták a karakált, de mivel éjszakai állat, most nem valószínű, hogy belebotlunk.
Groot Okevinél zsiráfok, gyöngytyúkok és antilopok álldogálnak. A korai fény tényleg szép színt kölcsönöz a képeknek – napközben sokkal kifakultabb minden.
Meglátjuk az első varacskos disznókat a sárga fűben – Ghánában dögivel voltak, viszont más állat alig kóricált az egyik leghíresebb nemzeti parkban. Afrika-képünk ezáltal kiteljesedett, és már nem vágyunk különösebben a Dél-afrikai Köztársaságba, Kenyába vagy Tanzániába, az állatparadicsomokba, mivel Ghánában láthattuk a mindennapi városi és vidéki életet, a rabszolga-kereskedelem erődjeit, tehát belekóstoltunk a történelembe is, Namíbia meg csodás homokos, szavannás tájakkal és gazdag állatvilággal ajándékozott meg. (Én Fekete-Afrikán kívül Marokkóban és a többé-kevésbé hozzátartozó Nyugat-Szaharában, illetve Madagaszkár szigetén éltem át még Afrika-feelinget, bár az egyik arab-berber, a másik pedig eléggé sajátságos…)
Fél kilencre visszakocsikázunk a kempingbe, hogy reggelizzünk, de nem vagyok hajlandó kiadni fejenként 90 NAD-ot joghurtért, müzliért meg teáért. A kis boltban viszont semmi nem kapható konzerven, chipsen és kekszen kívül, meg ehetetlen képeslapok és pólók, úgyhogy marad a kellemesen korgó gyomor és a maradék kaja után turkálás a kocsiban. Majd ebédidőre ismét visszaugrunk, addig csak kibírjuk. Folytatjuk utunkat a nagyvadak után.
Khoichasban éppen gnúk távoznak, sok zebra és antilop mászkál az itató körül.
Chudopban rengeteg a zsiráf, varacskos disznók is felbukkannak, gnúk lépegetnek lomhán, nyársas antilopok, kuduk és zebrák iszogatnak.
Eddig minden nap láttunk új állatot, állapítom meg, miközben a varacskos disznókat és a hím kudukat nézzük. Ma láttunk először varacskost, tegnap dik-diket, azelőtt oroszlánokat… Az első nap láttuk a legtöbb új állatot, reagál kijelentésemre férjem, és milyen igaza van!
Szépen felvonulnak az állatok, azonban a békés sétálgatás és iszogatás verekedéssé fajul. Két zebra vadul egymásnak esik. Hogy be tudnak indulni! Mennek egymás mellett, aztán az egyik lökdösni kezdi a másikat. Mint az ovisok. A fejükkel verik egymást oldalról, majd a lábukkal rúgják egymást. Hallom, ahogy az egyiküknek kattan az állkapcsa.
Kis zebra is érkezik az anyjával!
Egy nyársas antilop elkergeti a többi antilopot, egy zsiráf pedig kergetni kezdi a zebrákat. Ma feszült az állatvilág, jelenti ki férjem.
Nézd, micsoda gyík! Nincs farka, figyelmeztetem páromat egy napozó gyíkra. Biztosan rálépett egy oroszlán, hangzik a bölcs válasz.
Lüderitzi hajósunk sosem járt állatkertben, hiszen Namíbia maga is állatkert, Etoshában nagyvadak és egyéb állatok, a vízpartokon pedig flamingók, pelikánok, pingvinek, fókák élnek. Nem vagyok elragadtatva az európaiaktól, amiért széthurcolták a nagyvilágba az állatok egy részét, hogy rácsok mögött mutogassák őket állatkertekben – bár gyereknek, felnőttnek egyaránt szép hétvégi programot jelenthetnek… De leginkább a vadászok bosszantanak, akik képesek kioltani egy állat életét holmi trófeáért. Lenne itt mit lőni, de szigorúan tilos!
Megérkeztünk Kalkheuwelbe. Jó jel, hogy az itató parkolója tele autókkal. Egy óriási oroszlán hűsöl, majd megmozdul és komótosan elmegy inni egyet. Mögötte antilopok sétálnak, bár tisztes távolságból figyelik az oroszlánt.
Az itatónál elefánt álldogál, de nem harap bele (egyik se a másikba), amikor elhalad mellette.
Az oroszlán iszik egyet, majd átsétál a tó másik oldalára, ahol további öt oroszlán várja. Én meg simán lehúzva hagytam az ablakomat, és a másik irányba kémleltem!
Megkergethetné az antilopokat, sóhajt férjem.
Az egyik oroszlán tovább ballag egy másik bokorba, ahol újabb oroszlán várja őt. Most már feljebb húzom az ablakom. Már nem férne be a feje.
Egy kisoroszlánt is észrevettünk. Ma kiszebrát és kisoroszlánt is láttunk.
Az antilopok óvatosan odamerészkednek a vízhez. Úgy látszik, más a jóllakott oroszlán mozgása vagy szaga, mint az éhesé. Csupa madárcsicsergés a táj. Sok apró madár repüli körbe csapatokban az elefántot.
Ha nem lenne itt senki, kiszállnék és bohóckodnék egy kicsit. De nyitva hagynám az ajtót, és előtte felhúznám az ablakot. Biztosan kiugornának bőrükből az oroszlánok!
Az oroszlánok egyébként beleolvadnak a környezetbe. Nincs színük. Vagyis fa-, fű- és bokorszínűek. Meg száraz földszínűek.
Megáll egy busz, fényképezik az elefántot meg az antilopokat, és fogalmuk sincs arról, hogy oroszlán bújik a bokrok alatt. Egy BMW is fékez, a lehúzott ablakban megjelennek a gyűrűs ujjak, az oroszlánokra mutogatnak. Sminkes, szőkített női fej. Hogy jut egyeseknek eszükbe szafarira BMW-t bérelni? Biztosan Németországban is az van nekik, feleli férjem, hűek a márkához. Alacsony az alja, szélesek a kerekei, nem terepre való.
Chudopnál egy szembejövő autó mutogat örömmel hátrafelé. Csak nehogy elefántokat mutogass, mormolja férjem. Mi leopárdban utazunk. Körülbelül negyven elefánt élvezi a vizet.
Klein Namutoninál egy nagy sas figyel egy zöld fán, és ismét a szokásos kép fogad: zsiráfok, varacskosok, antilopok. 12.30 és 37 fok, és minden tele állattal, pedig állítólag reggel és este több előbújik a bozótosból. Mi azt tapasztaltuk, hogy a nap bármely szakaszában megszomjaznak az állatok…
Mindkét étterem kínál menüt, de a menü egyes fogásait is választhatjuk. Finom hake fisht, vagyis tőkehalat eszünk. Egy fél év körüli fehér kisgyerek is gügyög az étteremben, ő is kirándul a szüleivel. Jó dolog, hogy együtt kirándulnak!
Ebéd közben összesítem, hol láttunk oroszlánt: Rietfontein 2, Ombika 2, Salvadora 1, Springbokfontein 5, Kalkheuwen 7, Okaukuejo kemping 5. Huszonhárom oroszlán! De hol a leopárdok?
Észak felé indulunk, Tsumcornál elefánt, zsiráf, nyársas antilopok és kuduk. Stinkwaternél mások láttak leopárdot, mi azonban egy szem állatot sem, és az egész út kihalt. 39 fok.
Délután négy után visszamegyünk a kempingbe, és fürdünk egy jót a medencében. Medence mindegyik kempingben van, és a vendégek szabadon használhatják. A víz kellemesen hűvös, aztán a napágyon pihengetünk. Majd újra vissza a parkba, pedig még élveztem volna a kellemes októberi afrikai napot, hiszen már négy napja állatokat hajkurászunk. Akartam volna egy nyugodt estét, víz mellett üldögélve, nem porosan zötykölődve reggeltől estig, itatótól itatóhoz rohangálni. De ez az utolsó esténk a parkban. Az esti fényben párat kattintunk, főleg a gnúkat és túzokot, majd egy lerobbant kocsinak odaadjuk a kerékemelőnket, mert defektet kapott. Amikor visszaérünk a kempingbe, éppen szemben jön, köszöni szépen, leadta a portán.
Este Namíbia állat- és növényvilágáról olvasok hangosan.
Három nap múlva repülünk, és itt hagyjuk ezt a változatos, sokszínű országot.
Feljegyzés készült: 2010. 10. 04.
Szerző: pétiti
Szólj hozzá!
Címkék: oroszlán elefánt gnú túzok varacskosdisznó etosha zebraverekedés
Etosha Nemzeti Park – Namutoni
2010.10.31. 12:57
18. nap
Amikor letérnénk egy Helio nevű itatóhoz, egy kocsi lassít és dudál, hogy kár a gőzért, felesleges megnézni, kiszáradt. Nem hagyjuk magunkat lebeszélni, és jól tesszük: legalább húsz mongúz vagy szurikáta heverész a melegedő úton, de mire lencsevégre kapnánk őket, eliszkolnak.
Aztán behajtunk a „Nagy fehér semmi” közepére, azaz az Etosha időszakos tóba, ahol száraz évszakban valóban nincs az égvilágon semmi, de főként víz, és csak a végtelen, kopár, kiszáradt tómedret bámulhatjuk. Ami így „néptelenül” is tüneményes. Az Etosha itatótól nem messze ismét elefántcsorda bóklászik, ahol tegnap, azonban most nem a bokrok közt, hanem a nyílt mezőn bandukoltak egymás mellett és egymást követve.
Namíbia legkisebb antilopját, egy út szélén gubbasztó dik-diket is sikerül megpillantanunk. A tegnapi oroszlános hely mellett is elhaladunk, ahol egy fekete család próbálja lerobbant kocsiját beindítani. Reméljük, nem állnak lesben az oroszlánok! Megkérdezzük, hogyan lehetnénk a segítségükre, szóljunk-e a kempingben, de már valakit megkértek.
Springbokfonteinnál egy csomó zebra és gnú álldogál, majd egy megtermett zsiráf sétál át előttünk az úton, egy másik meg a fa koronájából falatozik.
Okerfontein felé az úttestet elefántürülék borítja, és a letördelt csenevész bokrok is arra utalnak, hogy ormányosok jártak erre. Fel is tűnik egy elefántcsorda.
A kuduk a bokrok közt bujkálnak, az ágak eltakarják a fejüket, hát férjem odakiabál nekik: Na ki akar híres lenni? Nem akartok újságban szerepelni? Bújjatok elő a bokrok közül! Ekkora fületek van, és nem hallotok? Oda se neki, az evéssel vannak elfoglalva… Ízlenek nekik a finom tüskés ágak. Nem sok választásuk van: Namíbiában a bokrok és fák többsége tüskékkel borított.
Újabb gnúk, struccok, antilopok bukkannak fel. 36 fok van, dél körül jár az idő.
Megérkeztünk Namutoniba, a park harmadik kempingjébe. Az éttermi rész kastélyszerű és magasból láthatjuk a nádassal benőtt, zöld itatót. Sorra vesszük a három kemping előnyeit és hátrányait: az első kempingben már előző nap kellett ételt rendelni, hogy az ember másnap ehessen, a másodikban nem kellett rendelni, és degeszre ehetted magad 65 vagy 97 NAD-ért, a harmadikban étlap is van, és kétféle menü egyes ételei közül választhattunk. Az első két kemping poros, a harmadik füves és több a zöld fa és a madárcsicsergés. És két megfigyelőhelyről leshetjük az állatokat.
A recepción a Visitor’s book szerint többen láttak karakált, vagyis sivatagi hiúzt és leopárdot. A karakál olyan, mint egy macska, csak sokkal nagyobb és rojtos a füle vége. Ma és holnap van még esélyünk, hogy felfedezzünk nagymacskákat, aztán bye-bye Etosha!
Klein Namutoniban egy óriási elefántcsorda olyan fürdést lecsap, hogy leesik az állunk. Futva rohamozzák meg az itatót, pancsolnak egy jót, aztán porral hintik be bőrüket és nagy porfelhőben távoznak. A zsiráfok is csak bámulnak a partról, akár a kuduk és a vándorantilopok.
A dik-dik drive-on főként zsiráfok bukkannak fel, és két apró dik-dik. Olyan pirinyók és úgy megbújnak az út menti bokrok alatt, hogy nehéz észrevenni őket. 
Koinachas és Chudob zöld itatójában a szokásos látvány fogad: elefántok, zsiráfok, antilopok, gyöngytyúkok.
Kalkheuwelnél sok a kocsi, ami arra utal, hogy oroszlánt láthatunk a bokrok közt. Ngobibban nincs semmi, és sötétedés előtt sietünk vissza Klein Namutoniba, hogy az arany fényben néhány fotót készítsünk. Egy tucat zsiráf iszik, a vízfelszínen visszatükröződik a képük. A parknak ebben a felében rengeteg a zsiráf, de zebrák és gyöngytyúkok is vannak jócskán.
Aztán ismét villogni kezd bennünk a kapuzárási pánik riasztógombja, napnyugtára vissza kell érnünk, vagy kizárnak a parkba. Minden kapunál óraállás jelzi a napnyugtát és a napkeltét, amit hetente hétfőn változtatnak. Hipp-hopp leszáll az este, és a kivilágítatlan por- és kőutakon nehéz lenne a közlekedés.
Itt is folyton porosak vagyunk, mint Ghánában, pedig nem tömegközlekedéssel utazunk. Beszáll a por a réseken és a lehúzott ablakokon a kocsiba. Selymes hajunk fél nap alatt poros szénaboglya lesz.
A kempingben található kisebb itatónál békakuruttyoláson és éktelen madárcsicsergésen kívül sincs abszolúte semmi. Ez a békák és a madarak birodalma. A fáklyával megvilágított várba is besétálunk a medence mellett, hogy megnézzük a bárt és a két éttermet, meg főképp az itatót, de ott sincs állat. Nekem az első kempingből az itató kéne, a másikból az étterem és a mosdók, a harmadikból a kempinghely, foglalja össze férjem. A sátrunkhoz közeli Bush Barban sörözünk és fociközvetítést nézünk. Megbeszéljük, hogy férjem fokozatosan fogja levágni a szakállát és a bajszát, és Pisti ezer arca lesz a képsorozat címe. Továbbá azt, hogy holnap hajnalban kelünk, hogy a kora reggeli sürgés-forgást is megnézzük az itatók körül. Amint nyit a kapu, kiszabadulunk a vadállatokhoz! Későbbi társalgásunk így néz ki: Gyerekkoromban féltem a Fejnélküli lovastól. Levágták a fejét és rákötötték a lóra. A fejét a lóra? Miért a fejét kötötték volna a lóra? Azt mondtad, levágták a fejét és rákötötték a lóra. A törzsét. De ezt nem mondtad! Furcsálltam is! Te meg sem értetted volna a regényt!
Jó éjszakát!
Feljegyezve: 2010. 10. 03.
Etosha – újabb oroszlánok
2010.10.27. 12:48
17. nap
Összepakoljuk a sátrat, és megpróbálunk valami harapnivalót vásárolni a boltban, de nem túl nagy a választék, reggelire pedig előző nap be kellett volna jelentkezni. Beugrok a recepcióra, hogy megnézzem a látogatók könyvét, ahova a turisták beírhatják, hol és milyen állatkát láttak. Például Ombikában többen láttak gepárdokat. Az információs táblán közelebbről megnézek egy elütött zebrát, de kiderül, hogy nem elütötték, hanem betegség végzett vele, és a beteg vagy halott állatoknak nem ajánlatos a közelükbe menni. Egyébként is tilos a vadlesen kiszállni a kocsiból. A kemping területén több helyen is figyelmeztetnek, hogy ne etessük a sakálokat, mert fertőzőek lehetnek. Azt hittem, arról olvashatok, milyen következményekkel jár, ha valaki elüt a parkban egy állatot.
A lényeg, hogy még egyetlen zebrán sem mentünk át!
Irány Ombika! A kapu közelében fekszik, a park bejáratánál. Kuduk, strucc és antilopok tartózkodnak éppen az itatónál. Ombika közelében, félreeső úton, egy fa hűsében, az úttól kábé harminc méterre oroszlánok heverésznek. Na most már közelről is láttál oroszlánt! Férjem azonban új ötlettel rukkol elő: most már leopárdot és gepárdot szeretne látni.
Visszamegyünk a recepcióra, hogy bejegyezzem én is a könyvbe az oroszlánjaimat és segítsek a többi turistának rájuk lelni, majd folytatjuk utunkat a másik kemping, Halali felé. Útközben egy foltos hiénára leszünk figyelmesek, sántítva fut a fűben. Irtózatos állat, és úgy tűnik, valami megharapta.
Salvadoránál újabb oroszlánt látunk, számtalan száz vándorantilop lesi a távozását, hogy ihasson. Struccot látunk útközben, Rietfonteinnál pedig oroszlánok helyett elefánt és zsiráfok álldogálnak.
Halaliban bőségesen ebédelünk 97 NAD/főért csirkétől kezdve párolt zöldségig, sült krumplitól salátáig, sütitől gyümölcssalátáig mindenféle finomságot. Majd kifizetjük itt is a 400 NAD/éjszaka sátordíjat, és felállítjuk a sátrat. Ismét kicsit letörölgetem a kocsiról a port. Veszünk ivóvizet, és kisétálunk a helyi itatóhoz.
Ha a parkban élnél, egyetlen itatóban sem lenne víz, jegyzi meg viccesen a férjem. Arra utal, hogy rengeteg vizet képes vagyok meginni. Porzanának az itatók a szárazságtól. Nevetek.
Egy kis Rhino Drive, egy kevés Eland Drive, de se orrszarvút, se jávorantilopot nem látunk, ami Afrika legnagyobb antilopja. Csak néhány zsiráf legelészik a száraz, tüskés fák lombjából az út mentén. Milyen hosszú a nyelvük! Goasnál főleg zebrákat és zsiráfot látunk.
Majd két-három méterre az úttesttől orrszarvú fújtat!!!
A parknak ez a fele meglehetősen bokros – ez a bozótszavanna, míg tegnap főként fűszavannán jártunk.
A nagy kudut kezdetben bozóti antilopnak hittem... Egy nagyfülű nagy kudu... A kudu bikák gyönyörű csavart szarvukról ismerhetők fel.
Vörös tehénantilop...
Springbokfonteinnál öt oroszlán nyújtózik az úttól harminc méterre az alkonyati fényben. Csak ki kéne vágni a bokrokat, jegyzi meg a férjem. Vágd ki őket, ha zavarnak, felelem.
Az Etosha Pan mellett haladunk, hatalmas, hosszan húzódó, száraz tómeder. Saját szemünkkel láthatjuk, mit jelent az Etosha: óriási, fehér térség. Ez az időszakos tó. Távolról olyan, mintha most is lenne benne víz, de meggyőződhetünk róla, hogy nincs, ugyanis az út bevisz a „tó” szélére. Aztán sietés vissza Halaliba, hogy napnyugtára visszaérjük, látunk még pár tehénantilopot, majd elefántcsorda sétál át előttünk komótosan az úton. Két kocsi már megállt, és gyerekek integetnek izgatottan a kiselefántoknak! Még egy óriástúzokot is lekapunk.
Az üzlet is zár napnyugtakor, éppen sikerül vizet és joghurtot vennünk. Irány az itatónk. Három orrszarvút megnézünk, aztán nyugovóra térünk. Meglepetésünkre a sátrunktól pár méterre két autó áll. Kiderült, hogy ott vertük fel a sátrat, ahol két német és svájci család már tegnap is aludt, csak az autón hordják a sátraikat, és itt hagyott kempingszékeikkel jelezték, hogy ez a hely már foglalt. Nekem ez nem jött le, pedig férjem mondta, hogy szerinte a székek arra utalnak. Semmi gond, mondják, de csak itt tudják feltölteni a kocsijukat árammal, ezért maradnak, és mivel egy baráti családdal érkeztek, este tovább fognak szórakozni. Ebben a kempingben nem kaptunk számot, mindenki ott ver sátrat, ahol kedve tartja, aminek ez lehet a vége. Persze áram minden sátorhelyen van, és átállhattak volna, de nem hiszem, hogy van szabad hely. Egyébként jó dolog ez az autótetőn hordozható sátor; az ember csak felmászik a kocsi tetejére, és már aludhat is, reggel meg könnyedén összecsukja.
A rossz helyválasztásnak az lett a következménye, hogy éjjel élvezhetjük az egyik német hangos horkolását.
2010. 10. 02.
Etosha Nemzeti Park – az első hét oroszlán!
2010.10.27. 10:26
16. nap
Éjjel félelmetes hangokra ébredtem, az itató felől érkeztek. Gyanítom, hogy oroszlánok rosszalkodtak. A közelben is hallottam osonó lépteket, talán sakál ólálkodott a sátrunk körül. Fél nyolckor szinte kihalt a kemping, bizonyára mindenki a parkban lesi az állatokat, csak mi lustálkodunk. A helyi itatónál csak két antilop sétálgat, de a parkban alighanem több is lesz belőlük. Beülünk a kocsiba, és irány Olifantsbad, de fürdő elefántok helyett futkosó sisakos gyöngytyúkok fogadnak.Merre lehetnek az oroszlánok, ismételgeti a férjem. Hiszen ez itt terített asztal számukra. Biztosan jóllakottan heverésznek valamelyik bokor alatt. Újabb itatóhoz gurulunk. Ausban egyetlen bozóti antilopot látunk. A szarva alapján gondolom, de a testfelépítése és a csíkozása alapján kudura hasonlít. Keverem a kettőt, mert a könyvben a rajz alapján hasonlók. 
A kudu hímnél viszont egyértelmű a helyzet, csodálatos csavart szarváról könnyen felismerhető, a kudu tehenek és kisborjúk viszont szarv nélküli, nagy fülű, hátukon csíkos jószágok. Érkeznek a zebrák (őket mindig felismerem), és végül a megtermett kudu bikák (őket is). Nemes, előkelő állatok. 
Aztán Homob itatójához hajtunk, amelynek a közepén zöld fű nőtt. A táj egyébként poros és szürke. Leírhatatlan mennyiségű zebrát, két elefántot, két gnút és egy nyársas antilopot látunk.
Charitsaubnál egy vörös tehénantilop sétál. Könnyű felismerni, bár a nevével ellentétben feje és teste inkább lóéhoz hasonlít. (Létezik lóantilop is, de az fekete és más a szarva.)
Sueda állat nélküli, nagy fehér medence. Férjem még mindig azt hajtogatja, hogy nagymacskát látna. Salvadoránál tömegnyi zebra, vándorantilopok és gnúk. Itt fékeznek mellettünk a Sanwich Harbour túrás olasz társaink.
A varázsszó Rietfontein!!! A sokat emlegetett oroszlánok! Nagy sörényű hím oroszlán heverész a napon, a nőstény pedig a bokor alatt pihen. Mögöttük néhány zsiráf sétál, a közeli itatónál pedig antilopok állnak várakozó állásban. Oroszlán – kipipálva!
Halaliban ebédelünk, ahova holnap költözünk át. 65 NAD-ért svédasztalos menü: saláták, füstölt lazac, paszták, sajt. Aztán ismét visszahajtunk Rietfonteinba. Több autó észre sem veszi őket, a közelükbe kell állnunk és feltűnően arrafelé bámulnunk, hogy ők is megnézzék, mit nézünk. Három vörös tehénantilop is érkezik.
Este és éjszaka ismét a megvilágított itatónál üldögélünk 22.30-kor 26 fok. Többé-kevésbé húsz elefánt, húsz zsiráf és nyolc orrszarvú a mai kínálat. A zsiráfok megint beszariak, ezerszer körülnéznek, mire egyszer isznak.
És öt megszomjazott oroszlán is lesétált a tóhoz! Egy magányos zsiráf is érkezett, de nem kapták el. Miután férjem látott oroszlánt, kissé megnyugodott, de most már azt hajtogatja, hogy közelebbről szeretne!
Feljegyezve: 2010. 10. 01.
Szerző: pétiti
Szólj hozzá!
Címkék: oroszlán zsiráf orrszarvú namíbia etosha tehénantilop rietfontein
Outjoból Etoshába
2010.10.26. 18:13
15. nap
A gerendán pózoló pók ma sem lett szebb. Nappali fényben is lefényképezzük.
Az udvaron kellemesebb látvány fogad: piros hasú és szürke madarak ugrálnak a fűben, sisakos gyöngytyúk sétál, és fekete mókusféleség fut át előttünk.
Járunk egyet a szállásunk területén, hogy a többi szalmatetős házat is szemügyre vegyük.
A reggeli finom és kiadós. Elugrunk tankolni, bevásárolni és a Bäckereiba péksütiért. Lefényképezkedem egy kaktusszal, majd irány az Etosha Nemzeti Park.
Az út egyhangú, termeszvárak szegélyezte betonút, és csak varacskos disznóra figyelmeztet egy tábla. Alig bírjuk kivárni a nagyvadakat!
A park bejáratától pár méterre, az Anderson-kapu után zsiráf falatoz egy fa koronájából. Életem első szabadtéri zsiráfja. A tevepárduc a leghosszabb nyakú szárazföldi élőlény. Megvan az öröm! Az Okaukuejo kemping felé tartunk. Újabb zsiráfokat pillantunk meg a bokrokban, majd zebracsordát és rengeteg vándorantilopot. Nyugodtan átgyalogolnak előttünk az úttesten. Csillog a szemem a gyönyörű látványtól. Állatparadicsom!
A napi díj fejenként 80 NAD, plusz 10 a kocsiért, hogy bent tartózkodhassunk a parkban. A kempinghely 200 NAD, plusz 100 NAD fejenként. Négy éjszakát szeretnénk itt tölteni, hogy a lehetős legtöbb állatot megfigyelhessük és az egész park területét bejárhassuk, tehát az alapkiadásunk 570 NAD naponta, plusz étel és benzin. A reggeli 90, az ebéd 97, a vacsora 150 NAD-ba kerül. Reggeli, délutáni és éjszakai vadlesre is befizethetünk, a 3 óra díja 500-600 NAD/fő. De természetesen saját kocsival napközben bármikor szafarizhatunk. A kaput 6.47-kor nyitják és 18.48-kor zárják, tehát napnyugtára vissza kell érnünk. Éjszaka a kemping itatójánál figyelhetjük az állatokat.
Gyorsan felállítjuk a sátrat, bekapunk pár falatot, amikor arra figyelünk fel, hogy száz méterre tőlünk elefántok sétálgatnak. Nem győzünk csodálkozni!!! És még mi vár ránk! Alig várom, hogy szétnézzünk a parkban!
Először a kemping itatóját keressük meg, hogy sötétedés után tudjuk, merre induljunk. Bizsereg a szívem. Tekintetem körülbelül harminc elefánton legeltetem. Megmerülnek a vízben, egyesek csak az ormányukat dugják bele, aztán a parton porral hintik be a bőrüket. Kiselefántok is sétálnak köztük, meg zebrák, nyársas és vándorantilopok. Nem is sejttettem, hogy ilyen közelről, pár méter távolságból fogok állatokat látni. Csak egy kőfal és egy kerítés választ el tőlük, amely elé padokat állítottak és fedett kilátót is építettek. A turisták olyan távcsövekkel és objektívekkel felszerelkezve, melyek megtartása komoly izommunkát igényel, pisszenés nélkül figyelik az állatokat. Csak ámulok és bámulok.
A kisboltban alig kapható áru, veszünk jégkrémet, majd a kilátótoronyba is felsétálunk. Kicsit megtörölgetem a kocsit, míg férjem a céges ügyeit intézi. Naponta munkával álmodik. Ilyen lélegzetelállító környezetben.
A park északnyugati felét szeretnénk felfedezni, aztán átköltözünk a középső, majd a legkeletibb kempingbe. Csak három körbekerített kemping található a park területén. Az Etosha Nemzeti Park állítólag a harmadik legjelentősebb vadrezervátum Afrikában. Egyes részei sík és füves, mások bozótos területek, és egy időszakos tó körül alakult ki. Állatok sokasága lakja: antilopok, például hosszú, hegyes szarvú nyársas antilop (oryx) és a vándorantilop avagy ugráló antilop (springbok), csavart szarvú kudu, bivalyra hasonlító gnú, elefánt, orrszarvú, oroszlán. Az itatók környékén a legkönnyebb őket észrevenni, ezért itatóról itatóra fogunk járni napokig, hogy semmi se bújhasson el előlünk. Az Etosha azt jelenti: nagy fehér síkság. A namíb szó is hasonlót jelent: ahol nincs semmi. De most a Kalahári-medence területén vagyunk, ami annyit jelent: víz nélküli hely. Alapjában véve mind ugyanaz!
Legalább ötven zebra álldogál az út két szélén. Dehogy ötven, legalább kétszáz! Az Okondeka itató egy kiszáradt, fehér folt. Távolabb struccok, és életem első gnúcsordája. És antilopok, zsiráfok.
Aztán a park legtávolabban fekvő északi pontja felé haladunk kábé negyven kilométeren át, Ozonjuitjiba, és az egész úton szinte egyetlen állatot sem látunk, de az itatónál vagy száz nyársas és vándorantilop és zebrák gyűltek össze. Amikor férjem kiszáll, mind megijed, futni kezd, porzik a föld. Délibábszerű jelenés.
Visszafelé nem tartjuk be a kötelező sebességet – az egész park területén max. 60 km/h, mert nem érnénk vissza kapuzárásig (ez a kapuzárási pánik?). Előttünk is veret egy kocsi, a felvert porban követjük. Hát nem mondom, nagy élmény! Néhány sakál, zebra, zsiráf, gnúk. A többi útról is tömegesen érkeznek a kocsik, pedig napközben alig láttunk párat, velünk együtt a kapuhoz (ennyi ember szenved kapuzárási pánikban?). Jó lett a részidőnk. Napnyugta után a kemping területén is tilos autóval közlekedni.
Este orrszarvúval bővült a gyűjtemény, anya és gyereke sétál az itatóhoz. Majd öt zsiráf iszogat, nagyon komótosan járnak, és mire lehajtják fejüket a víztükörig, elalszik az ember. Annyira félnek, minden neszre fülelnek, mert ilyenkor védtelenek. Szétterpesztett meg előre rogyasztott lábbal isznak.
Leszáll egy méretes bagoly is,
majd két orrszarvú fújtat mérgesen egymásra, az egyik folyton akadályozva a másikat, hogy a vízhez jusson. Fél órán keresztül öt métert mozdultak el farkasszemet (orrszarvúszemet) nézve. Persze addig a morcos rinó sem jutott vízhez, a harmadik rinó meg közben nyugisan szürcsölt.
Még két elefánt is meglátogatta az itatót, aztán véget vetettünk az Animal Planet élő adásának.
Az emberek most hangosabbak, piknikeznek, feldöntik a sörösüveget, ami később hangosan pottyan a kukába. Hol található több állat? Kerítésen innen vagy túl?
Feljegyezve: 2010. 09. 30.
Burnt Montain, Organ Pipes, Twyfelfontein, Petrified Forest, Rock Finger
2010.10.26. 10:51
14. nap
Vadelefántok nem látogattak meg, de szúnyogok és egyéb rovarok annál inkább. Ugyanis nincs szúnyogháló és nem csukható az ablak. Mivel az odúban nem tudtunk aludni, hát kiköltöztünk az autóba, azonban ott sem találtuk meg az ideális fekvőpozíciónkat.
Reggel hiába reklamáltam a portán, egykedvűen széttárták a karjukat. Visszaadnák a szállás díját, de éjjel elvitték az összes bevételüket, üres a kassza. Meg is mutatta a pénzszállító aláírását. Kialvatlanok és morcosak vagyunk.
Reggel kilenc órakor már 33 fok van, és a szállástól tíz kilométerre fekvő Burnt Montainnel, a Megégett vagy Égetett heggyel kezdjük a napot, vagy ha úgy tetszik, költői képpel élve, a Tűzheggyel vagy Lángheggyel, amíg nem hág zenitjére a nap. Kicsit olyasmire számítok, mint az ausztrál vörös szikla, az Ayers Rock, de állíthatom, hogy nem olyan. Talán rossz fényviszonyok között érkeztünk, és korábban kellett volna kelnünk. Ha nem lett volna mellette tábla, észre sem vesszük. Viszont a táj különleges, tört lávakavicson sétálunk, a fekete talajt szőke fű borítja, és két Welwitschia is kinőtt rajta.
Szemben, egy kiszáradt folyómederben rálelünk az Organ Pipes-ra, amelyek tényleg orgonasíp formációkat képeznek.
Tíz órakor már 35 fok van, és Twyfelfontein fogadóépülete felé haladunk. Ismét átjár a kellemes érzés, hogy maga az épület újrahasznosított anyagokból készült, akár a fókatelepen a palló, és informatív kiállításon olvashatunk a környék kialakulásáról, az állatvilágról (az állatrajzok feletti felirat: Rock stars), a sziklarajzokról és a Gondwanáról, az őskontinensről, melynek többek közt Afrika is a részét képezte (Gondwanáról a környék minden egyes látványosságánál szó esik). 30 NAD/fő a belépődíj, és egy testes fekete nő kelletlenül emeli fel a fenekét, és tekintetéből is sugárzik, hogy ebben a hőségben ki az az elvetemült, megszállott turista, aki pihenés helyett sziklarajzok nézegetésére vetemedett? Ráadásul a hosszabb, Lion nevű útvonalat választottuk, ami 1 órán át tart.
Az egyetlen namíbiai UNESCO Világörökség helyszínen járunk, pedig több helyszín is megérdemelné a kitüntetést. Várományosi listán vannak például a Welwitschia ősnövények, illetve a Southern Namib Erg vagy Sand Sea, ahol a lenyűgöző Sossusvlei és a Deadvlei is található. A rajzok – helyesebben mondva vésések (engravings), amit kvarckővel véstek – a legrégibbek egész Afrikában, 2500 darab van belőlük, és szerzői, a busmanok olyan állatokat ábrázoltak a zsiráfon, antilopon, zebrán kívül, amelyek a tengerparton élnek, például fókákat és pingvineket. Az egyik kedvencem a farkban hosszított lábú oroszlán, a másik pedig a mozgásban levő struccnyak. (Nem tudta kitörölni, amit elrontott, mert sziklába volt vésve, hát újat kellett vésnie.) Az egyik sziklára az itatók elhelyezkedését szemléltető térképet véstek. (Elég volt mindent egyszer felvázolni a táblára az „iskolában”). Férjem további véleménye a több ezer éves műalkotásokról: Unalmukban kapirgáltak.
Az még meglepőbb számomra, hogy a sziklavésések egyáltalán nincsenek semmilyen módon védve. Éri őket égető napfény, zuhogó eső és mindenféle időjárási viszontagságnak ki vannak téve. Már megszokták, és ha védenék őket, szétesnének?
Amikor kifelé haladunk, skatulyából kihúzott idős emberekből álló turistacsoporttal találkozunk.
Tegnap este egy lány, akinek a nővére a kempingben dolgozik, érdeklődött nálunk, elvinnék-e őt a közeli városba. Mi csak dél körül indulunk, feleltük, de szívesen. Amikor a Burnt Montainhez indultunk, már ott rostokolt az út szélén a hőségben a kemping előtt, de senki nem könyörült meg rajta (mondjuk nem is stoppol látványosan), és csak 11-kor vettük fel a 39 fokban.
Azt hittem, damara, de kiderült, hogy herero. Megtudtuk, hogy az iskolában afrikaansul és angolul tanulnak, de az alapszintű oktatás törzsileg külön osztályokban folyik az anyanyelvükön, felsőbb szinteken pedig kevert etnikumú osztályokban. Az itteni falvak lakossága herero és damara, és csak a kisebb népcsoportok alkotnak egynemű törzsi falvakat. Amikor megkérdezzük, velünk tart-e a Petrified Forestbe, a Megkövesedett erdőbe, ahol kicsit időzni fogunk, vagy inkább stoppolna, azt feleli, inkább velünk tart, mert nem ismeri errefelé az embereket. Teszünk egy kis kitérőt, és neki is befizetünk. Sokméteres, 300 millió éves fák is fennmaradtak, amelyek nem is itt nőttek!, vagyis hadd „pontosítsak”, 280 millió évesek, de az a röpke 20 millió év ugyan mit számít! Ilyen kőzetfát vagy ásványfát Magyarországon is kiállítottak, az Ipolytarnóci ősmaradványok természetvédelmi területen láttuk üveg alatt. Tarnócon afrikai állatok lábnyomait is megnézhettük, amelyek az itatóhoz jártak inni.
A fa szerkezete és formája megmaradt, csak a fa helyébe kőzetek és ásványok kerültek. Megkopogtatom. Kopog. Az egyik fa külső része elszenesedett, beljebb vörösre színezte a vas, legbelül pedig üreges lehetett, mivel kristályok töltötték ki.
Itt is rengeteg a Welwitschia. A guide szerint Európában kipusztulna a túl sok eső miatt. Megmutatja a nő és a hím növényt is, a virágaikban különböznek.
A lány várja már az esős évszakot, de olyankor sem esik sokat és minden nap. Kirakjuk Khorixasban a kórháznál. A hereroknak több felkelésük volt, a német gyarmatosítás ellen tiltakoztak, farmokat égettek fel, mire a németek kiirtották a népcsoport nyolcvan százalékát (az első huszadik századi népirtásnak is nevezik).
A misszionáriusok viktoriánus öltözéket adtak a hererokra, amit mindmáig viselnek. Amikor azon gondolkodom, milyen is az, feltűnik az úton egy óriási nő, mintha múzeumi bábu lenne, fején laposított fejfedő, testét vörös ruha fedi.
Letérünk egy szállodába, hogy végre faljunk valamit. A kellemes, kulturált, füvesített helyen levest, hake filét meg oryxot rendelünk. Akár itt is megszállhattunk volna a poros kemping helyett. De itt sem minden klappol: a leves zacskós leves, nem is nyúlok hozzá, pedig majd’ éhen halok. Az oryx, a nyársas antilop nincs átsütve, pedig egyszer visszavitetem, mert well done kértem. Így is olyan rágós, hogy felszeletelni sem tudom, nem hogy elvágni. Bár lehet, hogy így készítik namíbiai módra. Visszasírom az étel szempontjából is csodásabb délebbi területeket. 200 NAD-ot fizetünk az ebédért, amiből alig ettünk, és 400 NAD-ot a szállásért, ahol alig aludtunk. Megállunk a benzinkút melletti boltban, és veszek jégkrémet! Kicsit enyhül a rosszkedvem. Outjoig betonút vezet, ujjé!
Varacskos disznóra, majd tehénre figyelmeztet egy tábla, majd óriási termeszhalmok tűnnek fel. A kis termeszek méretéhez képest ezek felhőkarcolók, ráadásul az emberrel ellentétben ők daruk és egyéb segédeszközök nélkül építették őket!
Tizennyolc kilométeres kitérőt teszünk a főútról a Rock Finger felé, ahol a tájat termeszvárak sokasága borítja.
A Rock Finger (Sziklaujj) különleges sziklaalakzat, de szemközt is található hasonló.
Engem az Ugab Terrace Lodge ragad meg, megnyerő szállás egy magaslaton, a lenyugvó nap fényében! Még fél hatkor is 36 fok van! A belföld hihetetlenül melegebb a hűvös óceánpartnál. Szép rózsaszínű a táj, és egy csomó tukánszerű madarat látunk.
Férjem azon morfondírozik, hogy Namíbiában vajon hol gyakorolják az autóvezető vizsgára a kanyarokat?! Eldöntötte, hogy ma minden sofőrnek int. Namíbiában egyébként is szokás köszönni az élet minden terültén, és üdvözölni a szembe jövő kocsit intéssel, villantással. Nem kell attól tartani, hogy rendőrökre figyelmeztetnek. Hiszen oly kevesen vagyunk ebben az országban őslakosokat, bevándorlókat és turistákat együttvéve, hogy mind ismerősök vagyunk!
Megérkezünk a csodásan rendezett, gondozott, jómódú és viruló Outjoba, és az összes szállását végignézzük. Az átlagos ár 600 NAD, és a backpackersben 350 NAD-ért kínálnak szobát, csak a vécé van az udvaron, és nincsen bárjuk és éttermük. A város kertjeiben sok a virágos bokor, az óriáskaktusz és a lila fák, mint Madagaszkáron. Meglepett egy ötperces futózápor is, ami picit felfrissítette a levegőt.
A város szélén találunk egy kellemes és szimpatikus szálláshelyet, a szobánk óriási, és szúnyogháló is van. Ez is 400 NAD-ba kerül, mint a tegnapi, viszont összehasonlíthatatlan a kettő, és reggelistül! Tágas, tiszta, stílusos faváz tartja a szalmatetőt. A bárban és az étteremben sokan üldögélnek (mind fehérek), két család is, hat gyerekkel, és nagyon jól szórakoznak mind a gyerekek, mind a felnőttek. Lezserek és fesztelenek, nem a gyerekek fegyelmezésével telik az idő, hanem „érezzük jól magunkat” alapon. Amikor a szállásadónk érdeklődik, kérünk-e pizzán kívül mást és rendben van-e a szállás, skorpió fut át előttünk a földön. Végre a skorpiót is kipipálhatom!
A csúnya pókot szobánk falán viszont nem akartam kipipálni. Nem szabadott volna észrevennünk, és hiba volt, hogy ráközelítettünk a fényképezőgéppel. Nyugodtabb szívvel aludtunk volna.
2010. 09. 29.
White Lady sziklarajz
2010.10.25. 10:10
13. nap
Szia, te White Lady!, ébreszt férjem vidáman. Ma bizony egy több ezer éves falfestmény a programunk. Bár lehetne a lőcsei fehér asszony szelleme is, vagy egy finom koktél!
Reggelire általában rántottát, angolszalonnát és hurkát kapunk, amiből a hurkát nem fogyasztjuk el. Itt is ezt szolgálják fel, és itt sem kérjük a hurkát. A helyi rooibos teát viszont örömmel elfogadom: a vörös fokföldi rekettye lassítja az öregedést. Egész tartózkodásunk alatt szinte ezt iszom, szóval egyre inkább konzerválódom.
Amikor elérkezünk a park bejáratához, megvesszük 25 NAD-ért a belépőt, amihez guide is jár, hogy odataláljunk a sziklarajzhoz és ne tegyünk benne kárt. Kissé kótyagosnak tűnik, de az összes guide foglalt, ő maradt nekünk. Na sebaj, csak vigyen el a sziklarajzig!
Körülbelül háromnegyed órán át gyalogolunk egy köves völgyben, egy-egy fánál megállunk, a guide felsorolja az afrikaans, a damara és a latin nevét. Na végre közelről is hallhatunk csettintő hangokat! Négyféle hangot különböztetnek meg, és a hangok kiejtésekor jelet vés a homokba.
A sziklákon színes gyíkok napoznak és néhány pocok is felbukkan.
A völgy füves, bokros és sziklás, könnyen elbújhat itt kígyó, de csak majmok futkároznak a köveken. A guide elmondása szerint két éve az esős időszakban a turistákkal a köveken ugráltak a megáradt folyó mellett a White Ladyhez. Akinek valójában pénisze van, és nem is túlságosan fehér. A 2000-4000 éves sziklarajzot többen felfedezték, és az egyik legjelentősebb felfedezője a testtartásából ítélve nőnek vélte, és ráragadt a név. Tudomány berkekben is nőnek neveznek egy 45 cm-es hímnemű vadászt! Egy páviánfejű pasast is sikerül felfedeznem. A rajzon több vadász szerepel íjakkal, nyilakkal, nyársas antilopokra és zebrára vadásznak. Ha vadásznak… Máig sincs konszenzus, mi okból-célból készült, és vadászjelenetet, vadászat előtti, vadászistenhez való könyörgést vagy vadászat utáni örömtáncot ábrázol.
A vörös szín állatvér, a barna talaj, a sárga virágpor, a fehér pedig őrölt strucctojás. A falfestményt csak egy fölé hajló sziklahomorulat védi az időjárás viszontagságairól. Számomra felfoghatatlan, hogyan maradhatott fenn ennyi ideig, hogyan konzerválódott mondjuk az emberi vér. Azt hittem, a falfestményt barlang mélye rejti. Régen, amikor még nem volt védett, többen belevésték a nevüket a falba, ezért ráccsal zárták le. A guide megmutatja a Brandberg Massif és Namíbia legmagasabb csúcsát, a távolban emelkedő Königsteint.
Visszafelé kecskék sétálnak át előttünk az úton. 
Az Aba Huab Campig szeretnénk eljutni, mert a legtöbb turistaprogramban szerepel, és a Twyfelfontein szájánál fekszik, az UNESCO-sziklavéséseknél. Tehát a holnapi programunk – a változatosság kedvéért – újabb sziklarajzok és sziklavésések. Ha eljutunk oda. Ugyanis sikerül valahol elkeverednünk. Homokos útra érünk, férjem kiszáll, hogy szemügyre vegye, átjutunk-e rajta, amikor egy fekete férfi fut hozzánk a fiával, hogy ne menjünk tovább, mert folyómedren kellene áthaladnunk, és megakadnánk.
Végül megtaláljuk az utat, és a 33 fokos hőségben vadelefántra figyelmeztet egy tábla, de vadelefánt nincs, pedig nem is bújom az útikönyvet, hanem a tájat figyelem, ami olyan, mint tegnap, ami nem is csoda, hiszen ugyanazon a környéken járunk, tehát akár az útikönyvet is bújhatnám… Töredezett hegyek, füves táj.
A GPS mutatja az Organ Pipes (Orgonasípok) sziklaalakzatokat, amelyek az írországi Giants Causeway-re hasonlítanak, ahol hasábokra törtek a kőzetek. Meg a Megégett hegyet (Burnt Montain), de nem találjuk egyiket sem. A hegy hajnalban olyan, mintha lángolna, egyébként napközben teljesen átlagos hegyként viselkedik, fel sem figyelnénk rá.
Örömünkre megérkezünk Aba Huabba, de bánatunkra 400 NAD-ért kínálnak egy kis odút, férjem pedig nem akar sátrat verni, pedig mások nem ódzkodtak, tele a kemping turistával. Itt elméletileg a Huab folyó folyik, de helyette csak portenger maradt.
Megnézzük a közeli Twyfelfontein Country Lodge-t, hátha szerencsével járunk. Útközben antilopok legelésznek egy fa körül.
Óriási szikla tövében szalmafedeles házikók bújnak meg, a főépület emeletén kellemes étterem, mellette kültéri medence, amibe szikláról csobog a víz. És a bejárat mellett 2000 éves sziklavésés. Az egész nagyon elegáns benyomást kelt. Na, ezt luxust biztosan nem aprópénzért kínálják! Sajnálják, de teltház van, kapjuk a kedves, de direkt választ. A szállás díja 855 NAD/fő, tehát ha harminccal szorozzuk, kb. ötvenezer forint két főre. A recepciós hölgy hozzáteszi, hogy „Reggelivel”.
Ha reggelivel, ha reggeli nélkül, nincs más választásunk, esteledik, és vissza kell jutnunk a mintegy tizenöt kilométerre fekvő Aba Huabba, hogy a száraz, porzó folyómeder melletti szobában töltsük az éjszakát. Útközben észreveszünk egy táblát, amelyen a Burnt Montain felirat áll. Úgyis csak reggel érdemes megnézni, mivel akkor süti meg úgy a nap, hogy vörös színben pompázzon. Holnap Twyfelfontein mellett oda is elugrunk, hátha az Orgonasípokat is megtaláljuk. Amikor a szállóban fizettünk – máshol utólag kell fizetni – közlik, hogy meleg víz sincs. Meg vécépapír. És nem is túl készségesek. Az egyik villany nem világít. Viszont a hely különlegessége, hogy a kempinget olykor meglátogatják a kóbor vadelefántok.
Feljegyzés dátuma: 2010. 09. 28.
Szerző: pétiti
Szólj hozzá!
Címkék: rooibos vadelefánt twyfelfontein burntmontain organpipes whitelady
Cape Cross fókakolónia és Brandberg Massif
2010.10.24. 17:46
12. nap.
Ma a hírös-nevezetös, orrfacsaró és lármás fókarezervátum vár, egyes források szerint Dél-Afrika, mások szerint a világ legnagyobb fókakolóniája. A költési időszakban, novemberben és decemberben kétszázezer fóka nyüzsög egymás hegyén-hátán a rezervátumban. Majd miután kellőképpen megszívtuk magunkat a bűzzel és a látvánnyal, átkocsikázunk a szomszédos Skeleton Coastra, vagyis a Csontvázpartra, ahol hajóroncsok hevernek a parthoz közeli homokban.
Világjárói mivoltomat megfűszerezem egy kis háziasszony szereppel, és mielőtt útra kelünk, rántottát sütök, mert olajt és fűszereket is találok a konyhában. Tegnap itt futottam össze egy hatvanas pasassal, aki a feleségével érkezett, egy ősz, hosszú hajú nővel. Új-zélandiak, és bármikor bukkanunk fel, folyton Afrika könyvüket bújják ahelyett, hogy a környéket járnák.
Elindulunk a városba. Férjem nem bírja ki egy kis csipkelődés nélkül: Éjjel felébredtél egy kicsit mérgelődni? Fél szeme csukva, a haja az égnek áll: igazi sárkány. Fő, hogy néhány baktérium az ágyban aludhatott, felelem. Amíg férjem pénzt vált a bankban, tizenegy nap után ismét internethez jutok, és átfutom a mailjeimet.
Az óceánparton, a kietlen területeken települést nem látni. Vagyis százhúsz kilométeren át, Cape Crossig legfeljebb sókitermelő munkások és osztrigatenyésztők élnek – ám állandó jelleggel senki. És halászok. Északabbra a Skeleton Coast Park pedig teljesen kihalt. A Swakoptól hatvan kilométerre fekvő Hentis Bayig csak egyetlen települést látunk, Wlotzkasbakent, ahol a házak mellé-fölé víztartályokat építettek és egyeseknek napkollektora is van. Akár a szelektív hulladékgyűjtés, a biomegoldások is a kedvemre valók.
A semmi közepén nyitva a Fishermann Inn bár. Az út szélén asztalokon fehér és rózsaszín árnyalatú sókristályokat árulnak, mellettük befőttesüvegek, ahova a pénzt rakhatjuk. Amit bárki kivehet, mivel az asztalokat senki sem felügyeli.
Félórányira Swakopmundtól megláttuk az első és egyben utolsó hajóroncsot kábé háromszáz méterre az úttól. Más kocsik is fékeznek, és amint kiszállunk, ásvány- és kőzetárusok környékeznek meg. Az egyik az autóig kísér, és kér valami ennivalót, mert innen nehezen jutnak be a városba. Adunk neki kenyeret és almát. Félig felfalt, félig bűzlő-foszló fókatetem mellett haladunk a hajóroncshoz.
Ha nem fogom erősen a kormányt, lefúj az útról a szél, szólal meg férjem. Olyan erős a légáramlás a part közelében.
Aztán a rezervátumot hirdető táblánál letérünk a főútról, megállunk egy bódénál, befizetünk fejenként 40 NAD-ot, majd átfutom, mit írnak a fókákról, és átlapozom a látogatókönyvet. A turisták észrevételei, illetve hogy melyik országból érkeznek, mindig érdekeltek. Az egyik oldalon egy turista fejezi ki a felháborodását, hogy ötpernyi fókanézegetésért egy vagyont fizetett! Ráadásul egy csomó döglöttet is látott. A fókákat bármennyi ideig nézhetjük, ki tehet róla, hogy csak öt percig nézte őket? Talán zavarta a hangzavar, ami hamarosan megüti a fülünket, meg a folyamatos, bőgő, jajgató, óbégató, horkantó hangok. Vagy az őrült bűz, ami mindjárt megcsapja az orrunkat.
De a bűz nem olyan elviselhetetlen és orrfacsaró, mint gondoltam, sokkal fertelmesebbre számítottam. Engem nem igazán zavarnak az állat- és a csatornaszagok… A görény sem büdösebb? Létezhet Afrikában olyan közmondás, hogy büdös, mint a fóka? Néhány turista feltűnően sálat tart az orra elé.
.jpg)
A leglehetetlenebb helyzetekben fetrengenek a földön és a köveken, fejük oldalra és hátra biccenve, de a vízben is sokan megmerülnek. Rengetegen vannak, pedig a kormány egy részüket kiirtotta „falánkságuk” miatt, amire az állatvédők fel is emelték a szavukat. Egy csomó ürüléket termelnek, és soktonnányi guanót exportáltak innen Európába.
Néhány megtermett hím látható köztük – az egyikre egy olasz figyelmezteti a társait, amiből annyit értek, hogy macsó, a kis fókák meg anyjuk emlőjén lógnak. Most tűnik fel, milyen kis korcs fülük van.
Egy halott fókát is felfedezek – könnyen agyonnyomják őket a tömegben. A nagyszerű, hogy testközelből figyelhetjük őket, ugyanis újrafelhasznált anyagokból (ismét környezetvédelem!) készítették a föld felett vezető sétapallót, infópontokkal. Fókák a palló alatt is heverésznek, de a pallón kívül a kolóniában sétálgatni nem ajánlatos.
Itt ért partot az első európai, egy portugál hajós 1486-ban, egy bizonyos Diego, és kőkeresztet állított fel, ami most is látható. Ellenállt az idő vasfogának.
Továbbra is az óceánparton haladunk észak felé, hogy elérjük a Csontvázpartot, de állítólag belépőt kellett volna intézni Windhoekban, egyébként az Ugab folyótól északra tilos a belépés. Viszont eddig sehol nem kértek belépőt vagy szállásfoglalást, ahogyan a könyv írta. Haladunk egy jó ideig a semmiben északra, teljesen délibábos, száraz és sík vidéken. Miért hívják az innen északra fekvő területet Csontvázpartnak? Állítólag a hajóroncsok hasonlítanak csontvázra, de a Roncsvázpart vagy a Roncstemető név találóbb lenne. Szegény tengerészek, nem láttak semmit a ködben, és zátonyra futottak. Közben az útikönyvből kiderül (Nem hiszem, hogy az útikönyv érdekesebb a tájnál!), hogy ne is keressük a roncsokat, mert a homok, a sós víz és a korrózió megette őket. (Ha most nem olvasnék, tovább keresnénk őket!). És nem közvetlenül a parton vannak, hanem jóval beljebb. Szóval terjeszkedik a sivatag. Jó tudni.
Kiszállunk a kocsiból, hogy megnézzem, vannak-e zuzmók. Vannak, méghozzá bőségesen lepik a köveket, de csak akkor láthatók, ha alaposan körülnézünk. Szárazságtűrő bokrok is előfordulnak néhány alacsonyabban fekvő részen.
Visszafordulunk az úton, és az első elágazásnál letérünk a szárazföld belsejébe, a Messum és a Dobos kráter felé, a Brandberg Massif, Namíbia legmagasabb hegysége irányába. A szórt köves út elég félreeső helyeket közelít meg, és az útikönyv szerint csak bányászok járnak rajta, de szeretjük a félreeső utakat. A központi fennsík észak-dél irányban húzódik, és Damaraland felé, a himbák földjére érkezünk hamarosan. A sokféle sivatagi táj után ma hegyekben gyönyörködhetünk.
A táj telehintve meglepően sok Welwitschiával, én meg még féltem, hogy egyet sem fogok látni! Csak egyszer állunk meg, hogy közelebbről is megnézzük a leveleit és a virágait. Egy helyen vadelefántokra is figyelmeztetnek. Te észre sem vennéd őket, jelenti ki kedvesen a férjem. Valakinek olvasnia is kell, felelem. Tudnád, hogy ezek itt gránithegyek?!
.jpg)
A parton a hideg Benguela-áramlat miatt 16 fok volt, húsz perc múlva pedig 24 fok lett. Negyven perc múlva 28 fok a hőmérséklet. Csipkés-töredezett gránithegyek bukkannak fel a távolban. 30 fok és 16.00 óra. 12 nap alatt 3000 kilométert tettünk meg úttalan és karbantartott utakon. Az autó olyan koszos, hogy alig látható a rendszámtábla, ami arról is árulkodik, hogy elég kalandot gyűjtöttünk. Magunk is rengeteg port beszívtunk. 32 fok.
Két és fél óra alatt a duplájára nőtt a hőmérséklet, és egy autót meg egy vándorantilopot láttunk. Ismét egész nap autóban ültünk. Uisban megállunk az első szállodánál, és maradunk 450 NAD-ért. Érdekes, mondja férjem, hogy az ember egész nap egy dobozt keres, amiben van víz és valami puha.
Lerakjuk a cuccainkat, és bejárjuk a települést, még éppen sötétedés előtt. Jómódú emberek lakhatják. A házak megnyerőek, rendezett kertek veszik őket körül sok kaktusszal, virágzó bokrokkal. Mintha kertészek keze nyomát viselnék magukon. Az egyik eladó. Hm, hm…
Beülünk az étterembe, Hansa Draught nincs, Windhoek Draught-ot iszunk. Mióta nem volt rajtam öltöny!, sóhajt férjem. És nyakkendő, egészítem ki.
Holnap a White Lady sziklarajzok és sziklavésések a programunk, majd Twyfelfontein, a Megkövesedett erdő és az Orgonasípok. Rájövünk, hogy ezidáig csak fehérek adtak ki szállást és szerveztek túrákat, a takarítónők és a konyhai személyzet fekete.
A mosdóban egy gekkó lapul a falon a vécé mögött, hasznos és kedves jószág, de férjem nem szereti. Nem is akar mosakodni, nehogy a zuhanyozóba másszon. Félelmét és lustaságát így közvetíti felém: Én öntisztuló vagyok.
Feljegyezve: 2010. 09. 27.
Swakopmund Museum
2010.10.24. 12:12
11. nap
Úgy döntöttünk, visszaveszünk a tempóból; ma nem utazunk, nem halmozzuk a programokat, csak sétálunk és nézelődünk. A mai nap legjelentősebb eseménye egy múzeumlátogatás lett, annak ellenére, hogy útikönyvünk szerint a múzeumok vasárnap zárva vannak. Még szerencse, hogy magunk jártunk utána, megtudhatunk-e többet Namíbia élővilágáról, történelméről, törzseiről egy Gyűjteményes házban. De előtte lefényképezem a namíbiai papírpénzeinket, amíg van mit!
(Kis kitérő reggeli álomittas párbeszédünkről. Férjem fura ötletekkel rukkolt elő, pl. Válogassunk szét egy marék homokot színek szerint. Álcázott bókokat is kapok: Milyen szép bababőröd van. Pedig milyen öreg vagy. Majd magára húzza a takarómat. Miért nem a sajátoddal takarózol, kérdezem. Egész éjjel azzal takaróztam, már unom.)
Ma ismét gyalogolunk. Hű, de csodás érzés mozgatni a lábunkat, és nem gurulni! Szétnézünk Swakopmundban, hogy legyenek benyomásaink, kiszellőztessük a fejünket és legyen elég hely a további élményeknek, hiszen holnap nekivágunk az északi részek felfedezésének. Vár ránk Cape Cross, Dél-Afrika legnagyobb fókakolóniája, Twyfelfontein, a híres-nevezetes Világörökség-sziklarajzok, és a vadállatoktól hemzsegő Etosha Nemzeti Park.
A kiadós svédasztal után új szállás után kell néznünk, mert mára minden szobát lefoglaltak. Az egyik szállón tegnap javasolták, hogy nézzünk vissza, hátha felszabadul egy szoba, és így is lett. Ma a Desert Skyban alszunk, de csak dél körül költözhetünk. Addig járunk egyet az afrikai német utcákon, német házikók közt, németországi hangulatban.
Kisétálunk a mólóhoz, ahol a kárókatonákon és a sirályokon kívül delfineket is látunk.
A múzeum előtti utca terítve árukkal: szebbnél szebb faszobrok keresik a gazdájukat. Van min legeltetnünk a szemünket. Faragott kulcstartókat próbálnak eladni úton-útfélen.
A Gyűjteményes házikó magánmúzeum, egy fogorvos, Alfons Weber alapította, az ő szenvedéllyel felhalmozott és rendszerezett gyűjteményének lehetünk részesei. A múzeum ajtaja zárva, és csak csöngetésre engednek be, de meglepően sokan látogatják, ami nem csoda: anyaga igencsak gazdag. Életnagyságú, kitömött állatoktól kezdve bogarak gyűjteményét vehetjük szemügyre, és többek között egy csomó különféle méretű tojást. Egy akváriumot is berendeztek óceáni halakkal. És számos ásványban gyönyörködhetünk. A legnagyobb méretű kiállítási tárgy egy angolai ökörfogat pompás utazókofferekkel. A kereskedők, a farmerek és a misszionáriusok ilyen kocsin zötykölődtek a száraz, homokos tájon. Tevék később kerültek Namíbiába.
Az első teve a Kanári-szigetekről érkezett, Las Palmasból, majd később Egyiptomból. Az arabok és a szudániak vették magukra a tevekereskedés „terhét”, majd később megépült a vasúthálózat, amely elsősorban a réz- és gyémántbányákat kötötte össze a városokkal.
Tevén közlekedtek a Schutztruppe (Védsereg v. Véderő) katonái is, akiknek mindennapjairól is képet kaphattunk. A németek által gyarmatosított Afrikában 1884 és 1920 között német katonai egységek szolgáltak. Azért kapták a schutz (óvás, védés) előtagot, mert nem akarták a csúnyán hangzó gyarmatosítás szót használni a haderőre, így nem lett Kolonialtruppe. Elnevezésükkel szépítették a jelenlétüket: ők nem a gyarmatosítást szimbolizáltak, csak védtek (de vajon mit?). Számos német katona költözött Afrikába, és tevéken járőröztek. Viszont a csípős hidegek rengeteg kellemetlenséget okoztak, az éjszakai fagyok miatt eleget szenvedtek. Megnézhetjük az uniformisaikat, a revolvereiket, de régi térképeket is. Természetesen nemcsak német katonák, de német gyémántvadászok is érkeztek, ahogy Lüderitznél említettem. Egyébként régi fényképeket láthattunk többek közt Lüderitzről is, amely ivóvíz és mindenfajta vegetáció nélkül lett Nyugat-Afrika leggazdagabb városa! Persze a gyémántnak köszönhetően.
A bálnavadászat és a hajós élet kellékeit, hajómodelleket is látunk, és például sokféle tengerészcsomót. Az archeológiai osztályon agyagedényeket, kosarakat, fadarabokból készült férfi táncszoknyát, halászati eszközöket, dobokat, íjakat, nyilakat. Az etnográfiai részen a nők hajfonását is megszemlélhetjük műfejeken, és különféle törzseket fényképeken. A bennszülött törzsek és a kereskedők, a katonák és egymás közti só-, réz-, marha-, strucctoll- illetve prémkereskedelemről is olvashatunk.
Az egyik részlegen a modern kor vívmányait mutatják be: nyomdagépeket, írógépeket, pénztárgépeket és egy komplett gyógyszertárat.
A múzeumlátogatás után átköltözünk egy nagyon kellemes, zöld udvaros szállásra, ahol a személyzet kedvesen fogadott, és a konyha teljes felszereltséggel állt a rendelkezésünkre 280 NAD-ért. (Férjemnek annyira megtetszett az ágy, hogy azonnal el is aludt. Első szava ébredés után: Csokoládé.) Csokimajszolás után sétálunk egyet a szeles óceánparton, bámuljuk a hullámokat és a csinos házakat a parton.
Majd ajándékboltokat nézegetünk. Betérünk az Anker-közbe, egy apró, házak közt eldugott térre, ahol csónakot és kaktuszokat állítottak ki, valamint egy toronyból is meg lehet más napokon csodálni a várost.
A város egyes utcáinak oldalait Afrika témájú rajzok és festmények díszítik. Az egyik táblán végignézzük az apróhirdetéseket. Az egyik felettébb különleges.
Az egyik táblán végignézzük az apróhirdetéseket. Az egyik felettébb különleges.
Este bevásárolunk, még tojást is (nem strucctojást!), hiszen van konyhánk és süthetünk! Utazásunk során először rakodunk közös hűtőbe.
Az óceánparti The Tug étterembe szeretnénk este beülni, de minden hely foglalt, csak a bárnál kapunk helyet, hát iszunk egy Hansa Draught-ot. Tipikus hajókabint alakítottak át bárrá.
Az estét felkészüléssel töltjük. Korábban összegyűjtött és kinyomtatott cikkeket, tanulmányokat és beszámolókat olvasok fel, hogy ne hagyjunk ki semmi lényegeset. Ilyenkor érdemes olvasni, mert útközben férjem néha már megrótt, amikor az útikönyvet böngésztem: Nem hiszem, hogy az útikönyv érdekesebb a tájnál!
Szállónkon csak 15 NAD/kg a mosás díja. Mi meg 200 NAD-ért mosattunk ki egy kilót harminc kilométerrel odébb. Egész nap próbálok nem gondolni az ellopott blacberryre.
Éjjel István mezítláb megy vécére. Összeszeded a baktériumokat, mérgelődöm. Vegyél fel cipőt vagy moss lábat! Miért? Szegény baktériumok, hadd aludjanak néha ágyban!
Feljegyzés dátuma: 2010. 09. 26.
Sandwich Harbour, !nara, zuzmók
2010.10.21. 19:19
10. nap
Az információs iroda előtt egy olasz párral bepattanunk a terepjáróba, az iroda vezetője – fehér namíbiai pasas – pedig a kormány mögé ül, és irány a homokdűnék! Idővel kiderül, hogy az elődei még az 1700-as években jöttek ki a mai Hollandia és Németország, többé-kevésbé Németalföld területéről, és minden rokona itt látta meg a napvilágot. Amikor telefonál, halljuk is ezt a keverék – a bevándorlók nyelvéből és a helyi nyelvekből ötvözött holland származéknyelvet, amit kezdetben német nyelvjárásnak hittem. De Namíbiában az emberek többsége, pl. szállásadóink is afrikaansul beszélgetnek.
A flamingókban gyönyörködve megtudjuk, hogy a fehér tollazatú és fekete csőrű flamingók a kicsik, és egy éves koruk tájékán kezd tollazatuk rózsaszínbe játszani. A két olasz fiatal a kormoránt, a flamingót és a pelikánt sem tudja egymástól megkülönböztetni. Gémet, gulipánt, egyiptomi kacsát is látunk útközben. A „búr” pasas olyan növényeket mutat, amelyek jól bírják a sós talajt és képesek megkapaszkodni a homokban, ezáltal alakítják és megtartják a dűnéket. A parton néhány sakál kószál prédát remélve.
A Sandwich Harbour felé főként az óceánparton haladunk, nem a dűnerengetegben. Így nem nehéz odatalálni! Egy ponton kerítésre figyelünk fel: az egykori határhoz érkeztünk, ugyanis az angol Walvis Bay-t a német Namíbia ölelte körül. A Német Délnyugat-Afrikában a britek foga is fájt egy kis óceánpartra, és főként biztonságos kikötőre a hajóiknak. Említettem, hogy a Walvis whalefisht, tehát bálnát jelent. Nagyon leegyszerűsítve, ez a kikötőnyi kisváros Nagy-Britannia mandátumterülete lett, és csak ezen a határátkelőn tudtak átjutni a német Namíbiába. Egy-két homokkal belepett, roskatag ház is feltűnik a dűnék tövében, az egykori telepesek házai.
Vezetőnk egyszer csak félrerántja a kormányt, és már haladunk is felfelé a homokdombokon. Hullámvasutazunk a dűnéken! Nem mondom, hogy nem kapaszkodom! Nem tudom eldönteni, hogy féljek vagy örüljek: vagy bízom az ügyességében és a jártasságában, valamint a kocsi stabilitásában, hogy nem borulunk fel valamelyik meredek dűnén, vagy… Inkább bízom. Az ijedtség pár másodperc múltán alábbhagy, és a dűne tetején felhangzik vezetőnk szájából a „Welcome to my office”. Csodás látványban lesz részünk: sárga dűnék minden irányban, és rálátunk az óceán kéklő vizére.
Majd irány az óceánpart, kocsival! Egy kicsit sétáltunk a sötétkék óceán és a sárga dűnék találkozásánál, majd felmászunk egy dűne tetejére, hogy kissé megmozgassuk a tagjainkat. A part egy részén sirályok ringnak, közeledtünkre felszállnak, a parton két élő és egy döglött fókát pillantunk meg. Az utóbbiból sakál falatozik. Partra sodort medúzákat fotózunk. Állítólag nincs a vízben ragadozó (és a killer whale?!), és azért kellett a fókákat megtizedelni, mert túl sok halat ettek. Persze az állatvédők tiltakoztak, de hát túlszaporodtak a fókák. Napi 20-30 kilogramm halat is megesznek, ami tényleg nagy veszteséget jelent a halászoknak. Ez úgy hangzik, mintha a fókák elennék az emberek elől a halat.
Az egyik dűne tetején vezetőnk kábé kétméteres kemény lapokat húz elő a kocsiból. Az olasz srác hasal elsőként az egyikre, és mit sem sejtve elindul az ismeretlenbe. Egyszer csak eltűnik, majd újra felbukkan. Rá kell a lapra hasalni, az orrát magunk felé húzni, nehogy megakadjunk a homokban, és a lábfejünkkel fékezhetünk. Két lábunknál fogva megkapjuk vezetőnktől a kezdő sebességet. Ami egyre nő.. Hiába fékezek, így is száguldok, és újabb dűnére érkezem. Szerencsém, hogy nem tudtam, mi várt rám!
Vezetőnk az előttünk magasodó dűnére mutat, hogy gyalogoljunk fel rá, és a túloldalán találkozunk. El is tűnik a kocsival. Pár percnyi gyaloglás után csodálatos kilátás nyílik előttünk. A Sandwich Harbour. Lagúna, zöld növényzettel, rózsaszín flamingókkal és sárga homokkal.
Visszafelé már nem a parton, hanem a dűnéken haladunk. Vezetőnk úgy ismeri őket, mint a tenyerét. Megállunk a !naránál, a sivatagi tüskés dinnyénél, amely szúrós bokrokon nő, de Namíbiában szinte minden növény tüskés-szúrós. Így írják: !nara. Ugyanis a nama nyelvben a felkiáltójel csettintő hangot jelent. A !nara gyümölcs a dűnék oldalán is megkapaszkodik, a gyökere 30-40 mélységbe is lekúszik. Tehát ahol !nara van, ott talajvíz is van. A törzsek a !narának köszönhetően éltek túl a sivatagban, betakarítása ünnepnek számított. Minden részét hasznosítják: a termését főzik, a gyökeréből gyomorteát készítenek, a magját szárítva fogyasztják, mint a tökmagot. Vezetőnk a kezünkbe adja a kúszónövény szárát, és megkóstoltatja velünk. Mind elhúzzuk a szánkat. Látjátok, mondja, sose kóstoljatok meg ismeretlen növényt. Először kérjétek meg, hogy kóstolja meg az, aki kínálja. Amikor a dinnye magjával kínál, elfogadjuk, mert ő is fogyasztja.
Egér futkos a tüskéi közt (levelei nincsenek). A sivatag tele van egérrel, jelenti ki vezetőnk. Aki nem szereti az egeret, nem szereti a sivatagot, vonja le belőle a következtetést. A !narát a sakál és az antilopok is kedvelik. Megtudjuk, hogy az Etosha Nemzeti Parkban élő vándorantilopok itt nem élnék túl, mert más élelemhez és élelemszerzéshez szoktak, viszont az ösztönük fejlettebb, mivel ott ragadozók is élnek. A vezető az égre mutat: ott jön a namíbiai légierő. Pelikánok vitorláznak el felettünk. Továbbra is meredek dűnéken haladunk fel-le, majd ellaposodik a táj.. Egy helyen megmutatja nagyító alatt a homok összetételét. Vörös, sárga és barna pontokat láttam, a kőzetek nevére nem emlékszem.
A sóbánya közelében is megállunk, ahol a baktériumok vagy az algák rózsaszínre festették a vizet. Ezek színezik meg a flamingókat is. Beszámolok a magyar találékony gondolkodásról, a paprikával etetésről. Erre azt feleli, hogy a Dél-afrikai Köztársaságban narancssárgák. Olyanra színezed a flamingókat, amilyenre csak akarod; csak festéket kell keverned az ételükbe.
Aztán a dűnén állva tolatni kezdünk, biztosan meg akar fordulni, gondolom, de lecsúszik a kerék a dűne oldalán, és kétségbeesek. Ijedten kiáltok, mert elkezdünk hátrafelé csúszni. De ő csak mosolyogva hátrafordul. Ja, hogy ez is a program része?! Ha tudom, kiszállok! És ha idősek ülnek a kocsiban? Velük is ugyanezt teszi? Természetesen. Kezdetben félnek, de a végére megszokják. Adrenalinsport, mormolom.
Végül kapunk egy kitüntetést „I’ve done the Sandwich Harbour Route” felirattal és a PhotoVentures elérhetőségeivel.
A végére hagytam a kellemetlenségeket. A mosás nagyon drága volt, darabszámra mostak, és kb. tíz cuccért 210 NAD-ot fizettünk. Ráadásul reggel nem találta István a mobilját, kétszer is visszamentünk rákérdezni, de valószínűleg zsebre rakta a takarítónő. Máskor nem hagyunk értéket a szobában.
Délután ismét kiruccanunk a Welwitschia-útvonalon, zuzmókat szeretnék látni. Nem hagy nyugodni, hogyan élednek fel látványosan a vízre, hogyan nyílnak ki. Swakopba az óceánparti, szépen kiépített betonúton, a Langstrandon röpke fél óra alatt érünk, és közben mindenféle homoksportokat látunk. Elhaladunk ismét a holdtáj mellett, de ahol zuzmónak kellene lennie, a turisták tönkretették őket. Viszont más részeken, bár kutató szemmel, de bőven találni. A zuzmók ugyanis nem növények, hanem egysejtűek. Óvatosan lépkedtünk.
Állítólag a Skeleton Coaston csak zuzmók borítják a kőzeteket, és a legkülönfélébb színű, összefüggő szőnyegeket alkotják. A zuzmó nagyon érdekes formáció, moszat és gomba együttéléséből keletkezett mikroorganizmus, érzékeny és lassan nő, erre fel az emberek letapossák őket meg hazaviszik szuvenírnek. Eddig valahogy a zuzmók nem foglalkoztattak, de most már a szívemen viselem a sorsukat.
Nyolc hotelben próbálkozunk, mindenhol teltház. Swakop valóban turistaközpont, és a hétvége is rátett egy lapáttal. Az éttermekben hasonló a helyzet, általában foglalni kell, hogy leülhessen az ember vacsorázni. Végül sikerül találnunk szállást 470 NAD-ért reggelivel. Itt is fapalló nyújtózik az óceán fölött, de nem végződik étteremben (az étterem a parton áll), mint Walvisben, és sokkal hosszabb. Oszlopai között tajtékzik az óceán. Őrült, vad erő. Megtermett, ádáz hullámok csapdossák a partot.
Feljegyezve: 2010. 09. 25.
Welwitschia mirabilis és Moon Landscape
2010.10.21. 13:40
9. nap
Létezik egy olyan növény, amit pozsgásnak hívnak, de én eddig csak a pirospozsgás arc megnevezésből ismertem ezt a szót. A pozsgás állítólag azt jelenti, hogy szárazságtűrő, vagyis nem vízigényes. Ezek a sivatagi vagy félsivatagi területen élő szukkulensek a vizet leveleikben vagy törzsükben tárolják. Eddig csak a madagaszkári baobabhoz, vagyis majomkenyérfához volt szerencsém, meg a kaktuszokhoz, meg mindenféle giz-gazhoz, ami a sivatagban nő. Ma azonban remélhetőleg egy igazi csodát láthatok, a Welwitschia mirabilist.
De a flóra előtt egy kis fauna: ébredés után kikukkantok az ablakon, és a part terítve madárral, mint egy vízi svédasztal. Megreggelizünk, leadjuk a szennyesünket, és irány az öböl!
Hm, hm, micsoda flamingókert! Alig veszik ki csőrüket a hideg vízből. A flamingó - a híres főnixmadár - a mikroszkopikus planktont szűri, mint a bálna. Amikor repülnek, gyönyörű ívet ír le a testük. A szomorú az, hogy az öböl néhány éven belül eltűnhet, talán a sókitermelés vagy a környezetszennyezés miatt. Mindenesetre kifurikázunk a sóbányához, ahol sóhegyek emelkednek, és futószalagon hull a só. A part egy részét csapolják le. A nyers sót főként a Dél-afrikai Köztársaságba exportálják.
Pelikánok vitorláznak a partmenti szélben...
A sófeldolgozó üzem fehér hava...
Kicsit gyönyörködünk a rózsaszín és fehér madarakban, néhány pelikánt és sakált is látunk, majd indulunk az irodába, hogy megtervezzük a Sandwich Harbour-utunkat. Az infócenteres lány homokdűne-túrával egybekötött lagúnalátogatást ajánl, meg hajókirándulást, és minden kérdésünkre készségesen felel. Többek közt az is kiderül, hogy a közeli Pelican Pointon fókák élnek, és kiugrálnak a hajóra, megsimogathatók és megpuszilgathatók. Nem vagyok benne biztos, hogy akarok egy fókával ölelkezni. Egyébként is lényegtelen, mert a programokat kora reggelre időzítették, így legfeljebb holnap pusziszkodhatok (de nyálas szó!) fókákkal. Ma tehát saját szervezésben indulunk útnak! A kikötőben, ahol óriási óceánjáró hajók horgonyoznak, unott hivatalnoknőktől megvesszük az engedélyt a Welwitschia-drive-ra, vagyis kifizetjük a belépődíjat a parkba, ahol a csodás növény-őskövület nő!
Ehhez azonban el kell jutnunk Swakopba, de nem a Langstrandon, hanem a 7-es számú dűne mellett haladunk, a sárga dűnék mentén. Szuper betonút vezet a C34-en, aztán rátérünk a C28-ra, ami már a szokásos, zötyögős földút. A D1191 még jobban ráz, de kibírható. Az első látványosság a Moonscape, vagyis vulkanikus táj, ahol a Holdon érezhetjük magunkat – űrutazás nélkül. Akár sci-fi filmet is forgathatnának itt űrállomással, űrlényekkel. Kozmikus táj.
Amikor már-már attól tartok, hogy nem pillantok meg egy árva Welwitschiát sem, három turista sétálgat földre szegezett szemmel a köves tájban! Hűha, négy darab! De teszünk pár kilométert, és tele van hintve velük a táj! A leírás szerint két levelet növeszt, az rongyolódik szét több szállá, de nekem olybá tűnik, mintha mindnek számos levele lenne. Na jó, nem vagyok biológus. Ez az élő fosszília igazi unikum. Elég neki egy kis hajnali harmat, amit a szelek fújnak az óceán felől, és már nő is pár millimétert, vagy tovább vegetál. A legtöbbjüket óvó célból kavicsokkal kerítették körül, hogy ne ártsunk a több száz éves növényeknek. A végcél, amit a nehezen megmozduló hivatalnoknő bekeretezett részletes térképünkön, egy 1500 éves példány. Ez nem kaviccsal van megjelölve, hanem kerítéssel körülkerítve. Nagy talány számomra, hogyan „születhetett” akkor, amikor a hunok fejedelme, Attila! Élő őskövület. Biztosan nem locsolják? Nem szaporítják? Újabb pozsgásokat fedezünk fel, dollárbokrokat (dollarbush), apró érmelevelekkel.
Minden kihalt, csak a Welwitschia zöldell, és a Swakop folyó medrében bukkan fel néhány fa. A parkban két helyen is lehet kempingezni engedéllyel, de se áram, se víz nincs, teljesen önellátónak kell lenni.
Mire rájövünk, mit jelölnek az út menti számok, sikerül elhagynunk a zuzmókat, pedig állítólag a legkülönbözőbb színben pompáznak, és azért sem szabad letérni az útról, mert tönkre tehetjük a zuzmóligeteket. Tehát ezeken a látszólag kietlen tájakon is van élet! Nemcsak növények, de nyársas antilop, vándorantilop, strucc is. A táj egyébként délebbre lenyűgözőbb volt. Bár aki itt kezdi a fővárosból a körutazását, ettől is elájulhat. Itt sincs semmi, de ahogy férjem frappánsan megfogalmazta: Ötven kilométerenként másfajta semmiben gyönyörködhetünk.
Este ismét homokvihar a 7. dűne tájékán, alig látunk az orrunknál tovább. Vagyis ez itt késődélután valószínűleg teljesen természetes „esemény”, hiszen fúj a szél, és homok is van bőven.
Walvis Bayben ismét a flamingókban gyönyörködünk az öbölben, és egy felhajló csőrű gulipánt is látunk.
Visszamegyünk a turistairodába, de még mindig tanácstalanok vagyunk, mire fizessünk be. Engem érdekelne a hajókirándulás, ahol delfinek kísérnek és fókák ugrálnak a hajóra, és pelikánok pihennek meg a korláton. De férjemen úgy látom, hogy gyerekesnek tartja, és sokkal különlegesebbre vágyik. Azon töpreng, egynapos vagy félnapos túrára ruccanjunk ki a Sandwich Harbourbe. Amikor kiderül, hogy ugyanazt látnánk, csak több időt töltenénk egyes helyszíneken és ebédelhetnénk a dűnéken, nem nehéz a döntés: elég lesz fél nap is. Reggel érdemes indulni, mert délután megerősödik a szél.
A Raft étteremben vacsorázunk, finom tenger gyümölcsei levest és pizzát. Ez a legpuccosabb étterem, egy híd vezet hozzá az óceán felett. Kiöltözött, divatos emberektől hemzseg. Netán itt zajlik az éjszakai élet?
Férjem pénzt próbál kivenni az automatából – elfogyott a beváltott eurónk – de csak az a bankkártyája működik, amit véletlenül hozott magával. Még szerencse, mert én nem hoztam. Bevásárlás a Sparban, passion fruit és lychee dzsúsz, szálloda, kimosott ruhák.
István este áttörölgeti a fényképezőgépet, a tartóját, az objektíveket. Elnézegetem, milyen alapos. De holnap ismét poros lesz, sőt porosabb. Hiszen a homokdűnék közé kirándulunk!
Feljegyzés dátuma: 2010. 09. 24.
Sesriemből Walvis Baybe
2010.10.20. 20:33
8. nap.
A korhadt, kidőlt fatörzsön egér futkároz. Sátrunk cipzárja mellett is rágott egy lyukat. Pont ez hiányzott! Szóltam a portán az állapotokról, hogy a 6-os számú kempinghelyen egér él a fa odvában vagy gyökerei közt. Nem igazán tudtak mit kezdeni a közlésemmel. Akkor legalább lakjunk jól: hasunkban hagymás-sajtos és szalonnás-sajtos omlettel útra kelünk.
Ma legalább megpihen kipirosodott bőrünk a tűző naptól. Földrajzilag ismét Windhoek magasságába érkezünk, és az ország déli részét kipipálhatjuk. A Solitaire Country Lodge mellett haladunk el, ahol régi kocsik és tevék rostokolnak, és a farm a Roadhouse Canonra hasonlít. Állítólag jó kis hely. Valahol a Baktérítő tájékán járhatunk. Mókusokat látunk apró gödrökből kikukucskálni, előbújni, futkosni.
A Gaub Pass csupa sziklaképződmény, és a Gaub folyó kiszáradt folyómedrén haladunk át. Meglepődnék, ha valahol látnék csordogáló folyót, hiszen a folyómedrek ilyenkor porzanak a szárazságtól (a mi torkunk ma nem!), viszont esős évszakban elég meglepően meg tudnak dagadni egy-egy kiadós zápor után. Láttam olyan képet, ahol reggel arra keltek a kocsi tetején sátrazók, hogy az autó félig a folyóban áll.
A Kuiseb Passban az egyik sziklára Keep our desert clean feliratot pingáltak. Konzervleves és pink salmon. Ismét leesett a hőmérséklet 20 fokra. Az egyik kiszáradt folyómederben leszakadt fészkestül egy ág! Mondtam, hogy képtelenség megbírni ilyen fűtömeget!
Célunk Walvis Bay, avagy Bálnaöböl, mivel a Walvis valójában a Whalefishre avagy Walfischre utal. Él itt bálna és killer whale, ami valójában nem gyilkos bálna, hanem kardszárnyú delfin. És rengeteg vízimadár, pelikánok és flamingók, meg csigaforgató madarak. Állítólag ez a város és Swakopmund a legbulisabb hely, mozgalmas éjszakai élet és nappali madárles várja a látogatót. Holnap elugrunk Swakopba is (már csak így becézzük), a két város közti harminc kilométernyi út állítólag maga is kirándulás. Az óceán közvetlen közelében vezet, és a Long Beach vagyis Langstand húzódik köztük, egy szép, de szeles tengerpart. És egyben homoksport paradicsom is! Homokquadozhatunk, homoksízhetünk, de lehetőség van kiugrani ejtőernyővel a repülőből a sivatag felett (skydiving), és panorámarepülésre (scenic flights), meg széllovagolni vízen (a Benguela áramlaton) és dűnén, is kitesurfingezni, ami valami hullámlovaglás-féle. Az utolsó mondat anglicizmusaiért mindenkitől bocsánatot kérek, de a magyar vízi sport szakszókincsem elég gyatra. Ami tuti: én biztos csak homokszánkózni fogok.
Walvis Bay előtt óriási homokvihar fogad. Akkor most homokautózunk. Elég keményen fújja a homokot a szél, és a látási távolság akkorára csökken, mint nálunk hóviharban. Verik a homokszemek a kocsi oldalát, lépésben haladunk, és néha huppanunk egyet az úttestre fújt homoknyelven. Nem csoda, hogy homokot fúj a szél, hiszen a szeles óceánpartra érkeztünk a sárga homokdűnék közé! Éppen a 7. számú dűne mellett haladunk el; szedi szét a szél! Mi marad belőle holnapra?!
A városban is majd’ kicsavarja a pálmafák törzsét. Amikor kifutok a kocsiból néhány szálláshelyen érdeklődni, az arcomba csapkodja a hajam. Kiváló hajlakk-reklám helyszín! (Mint a homok lepte Kolmanskop nyílászáró-reklámnak.) Micsoda ötletek!
Érzem, hogy majd’ feldönti a kocsit, olyan erővel dúl-fúl az időjárás. Több hotelbe beszaladok, végül találunk szállást 450 NAD-ért. Az útikönyvben egyébként mindenütt legalább 100-150 NAD-dal kevesebb ár szerepel. (Azért tüntetem fel az árakat, hogy másokat ne érjen ekkora meglepetés. Sokkal drágább minden, mint a fórumokon és egyéb helyeken.) Faszobrok díszítik az előteret, a szobában afrikai képek, és rálátunk az öbölre.
Kisétálunk Namíbia ötezer éves, legrégibb öblébe, kikiáltott nemzetközi madárvédelmi terület. Állítólag több mint 150 ezer madár él itt, és további 200 ezer jár ide falatozni az Antarktiszra tartva. Ne kérdezzetek, miért mennek a hideg Déli-sarkvidékre! Lehet, hogy planktont falatozni… A lényeg, hogy a dél-afrikai flamingók kilencven százaléka itt telel. Csodaszép látvány! Tele velük a sekély víz. Hogyan bírják a 15 fokot és a jéghideg óceánt? Nem fagy le a lábuk? Azért állnak egy lábon! (De humoros vagyok ma!)
A város rendezett, utcái és házai gazdagságot tükröznek, a parton üvegfalú épületek sorjáznak, melyeket pálmafák és gondozott kertek vesznek körül. Hawaii.
Este átvesszük további terveinket: holnap beugrunk a turistainformációba, és megérdeklődjük a kirándulást a Sandwich Harbourbe, Namíbia legszebb lagúnájába. Negyven kilométerre fekszik a várostól, de csak szervezetten, vagy legalábbis engedéllyel és négykerék-meghajtással látogatható. Tapasztalt túravezető mindenképp ajánlatos, el lehet tévedni a dűnék közt. És a Welvitschia-útvonalat is szeretnénk bejárni, majd megnézni a Cape Cross-i fókarezervátumot. Pillanatnyilag ennyi!
Feljegyzés dátuma: 2010. 09. 23.
Sossusvlei és Deadvlei
2010.10.20. 16:14
7. nap
Fél nyolckor kitápászkodom a sátorból, és lefényképezem a kőkerítéssel körülvett zöld sátrakat. Általában egész busznyi ember alszik egy-egy sátorhelyen, néhányan pedig az autók tetejére szerelt sátorban. Férjem is kidugja a fejét, amikor visszaérek, és kedves-morcosan megkérdezi: Hát egyedül keljek fel?!
Sesriemi kempingünk homokját állatok lábnyomai borítják. Lelki nyugalmam megőrzése érdekében nem nézek utánuk az útikönyvünkben. Elsétálunk a bárhoz, és reggelit rendelünk: teát, kávét önkiszolgáló módon 10 NAD-ért vehetünk, és 50-ért sajtos rántottát kapunk. Amíg várakozunk, a bár melletti fán terpeszkedő óriás madárfészket nézegetjük; az apró lyukakból ki-be szállnak a madarak. A báros, kábé hatvanas fekete, fehér kalapban, fehér ingben és fehér nadrágban homokot seper. Filmbe illő jelenet.
Nem húzzuk az időt, és nekivágunk a világ legnagyobb homokdűnéinek, melyek akár a 380 méter magasságot is elérhetik. Vár a fehérre szikkadt Deadvlei, a Halott völgy. Kifizetjük a fejenkénti 80 NAD-ot, és hivatalosan 24 óráig tartózkodhatunk a parkban, persze napnyugta és napkelte között el kell hagynunk.
A parkban páviánok fogadnak, akár a ghánai Mole Parkban. Meg struccok, antilopok, sakálok. Tegnap még porolt a kocsink, csapkodta a kavicsot a kerék, ma azonban ismét betonúton suhanunk. Téglaszín vagy narancssárga dűnék, barna hegyek, sárga fű. Sejtelmes, álombeli táj. És milyen szép zöldre változhat esős évszakban! Mert gondolom, nem ilyen sárgán nőtt a fű!
Átkelünk egy kiszáradt folyómedren, holt akáciafák közt. A dűnék előtt egy sávban zöld fák nőttek, előttük meg teljesen kiszáradt fákból álló sáv húzódik. A 45-ös számú dűnénél több autóbusz megáll. 9.30 és 23 fok. Mint a hangyák, gyalogolnak fel a turisták a homokdűnére, szép sorban, a dűne élén.
A kisebb-nagyobb ívekben „hajló” dűnék plasztikussá formázzák a tájat.
Kénytelenek vagyunk leállni egy parkolóban, ahonnan 100 NAD/főért terepjáróval bevisznek a Halott völgyhöz. Csak nem riaszt el pár kilométernyi út! Életerős fiatalok vagyunk. Sorban húznak el mellettünk a terepjárók, némely sofőr int nekünk, felvenne, de én nem bánom, hogy végre megmozgathatom a tagjaimat! Ebben az álomszép tájban nem árt egy kis séta, még ha lábunk süpped is a homokban.
Nem bánjuk meg, hogy gyalog vettük nyakunkba a sivatagot, mert kábé három kilométer után mindenki kiszáll a jeepből, és csak gyalogosan fedezheti fel a homokdűnék közt megbújó Halott völgyet. A turisták többsége már visszafelé tart, valószínűleg hajnalban érkeztek, amikor még nem tűzött a nap, és a fény is szebben színezte meg a dűnéket.
A vörös dűnék közt egyszer csak egy fehér, száraz völgy tűnik fel, és halott fatörzsek, melyek talán örökre elvesztették leveleiket, és talán már madár sem száll rájuk. Világvégi csend. A talaj kemény, szikkadt fehér, a környező puha, pergő homok vörös, az ég kék. Lélegzetelállító. Leülök, és csak bámulok. Az ember nemcsak lélegzethez, de szóhoz sem jut. Egy strucc sétál az egyik dűnén. Álom.
Aztán készítek egy felvételt, gagyi költői kommentárral.
Míg mi a holt fák közt sétálunk, sokan egy magas homokdűnéről, madártávlatból szemlélik a tájat. Talán mi is követjük őket. Igen, miért is ne! Csak ők a dűne kemény élén jutottak fel, mi meg oldalról próbálkozunk. Végzetes hiba! Egyet lépünk, egy lépésnyit visszacsúszunk. Süppedünk a forró homokba, de nem adjuk fel. Tűz az egy órai nap, a szánk kiszáradt, vizünk fogytán. Úgy érezzük, kinyiffanunk. Amikor a dűne háromnegyedénél tartunk, végleg feladjuk, hogy legalább a drága jeepekig el bírjunk botorkálni.
Visszasétálásról már nem is álmodunk, és kifizetjük a száz dolláros visszautat. Legyenek vele boldogok! Kész kizsákmányolás! Az ember itt jól megszedheti magát! Ötpercenként térnek az állítólag 5 kilométernyi útszakaszon, néha 4-5, máskor 10-15 emberrel. Az antilopok láttán sofőrünk viccesen megszólal: ha egy nyársas antilop véletlenül félre néz, kiszúrhatja a társa szemét, vagy akár meg is ölheti.
A kocsiban látjuk, hogy 33 fok van, és leégtünk. Elindulunk a kemping felé, amikor a szembejövő autó megáll, és kiszáll belőle egy fekete pasi. Úgy tűnik, mintha leintene. Az utánunk jövő autó megáll, mi is lassítunk, majd visszafordulunk. Egy egyenruhás. Mi lehet a gond? Elkezdi magyarázni, hogy ennek az útszakasznak a felelőse, és megkérdezi, hogy az a kocsi, amit nemrég megelőztünk, az úton vagy az út mellett állt-e meg. Kábán és értetlenül nézünk rá. Nem emlékszünk. Nem is értjük, hova akar kilyukadni. Egész nap tűzött a fejünkre a nap, ki figyel az ilyesmire! Megtudjuk, hogy múlt héten baleset történt, és el akarják kerülni a baleseteket. Még mindig nem értjük. Alig várjuk, hogy igyunk a bárban egy hideg kólát.
Nagy nehezen elenged, de előtte közli velünk, hogy figyelmezteti vagy megbünteti a másik kocsi sofőrjét, hogy máskor ne álljon meg egyszerűen az országúton, hanem teljesen húzódjon félre, hogy a mögötte haladónak, azaz nekünk, amikor megelőzzük, ne kelljen a szemközti sávba átmennie, ahol ő haladt. Mert bizony a másik kocsi nem teljesen húzódott az út szélére, ami miatt kicsit ki kellett őt kerülnünk, és állítólag mi vagyunk ennek a szemtanúi. Hát a szemtanúskodásunkkal nem sokra megy, úgy szédülünk a hétágra tűző naptól.
Fehér mandulás és mentás Magnum! Életmentő! Fa árnyéka! Hmmm!
Bénán égtünk le, fehérlik a zokni nyoma. És jól megkínoztuk magunkat, tűző napon, napkrém nélkül, másfél liter vízzel öt órán keresztül kóboroltunk a sivatagban! Délután már felfegyverkezve, minden erőnket összeszedve indulunk vissza a parkba.
Megint kérik a belépőjegyünket, és azt ajánlják, menjünk az Elim dűnéhez, ott van a „sarkon”. Meggyőznek. Két méter magas fűcsomók lepik el, és bármeddig is haladunk, újabb és újabb dombok tűnnek fel, újabb távlatok nyílnak. Az élen haladunk. Elrontjuk a dűnék élét, amiket évszázadon át alkotott a szél, sajnálkozik a férjem. Rálátunk az egész környékre, a kempingre is. Apró fekete és kék bogarak futkosnak szapora léptekkel, a fenekük magasan, lábuk rövid ideig érinti a talajt. Így kevésbé érzik a forró homokot, ami mostanra már eléggé kihűlt. Amikor lefelé haladunk, levesszük a cipőnket, és kellemesen süppedve járunk a lisztfinom homokban. Közben a láthatár mögött eltűnik a napkorong és már a hold világít fehéren. Az óránkat nézzük, nehogy bezárjanak a parkba. Kissé tartok a kígyóktól, és kuruttyolásszerű hangokat hallok, de nem valószínű, hogy a sivatagban élnek békák…
Fullra tankolunk. Útközben Lüderitzből, 400 kilométeren át csak 1 darab benzinkút volt, ott is csak dízelt árultak. Hét után kezd alkonyodni, 25 fok van, és fél nyolcig kell elhagyni a parkot. Ma is elfutott egy sakál mellettünk a tágas és jól kiépített kempingben. A mosdóban felirat figyelmeztet arra, hogy fogmosás és szappanhasználat közben zárjuk el a vízcsapot, mert a víz érték.
Este a párom megszólal, hogy Te zokniban fekszel le? Én? Miért feküdnék? Hát mert fehér zokni van a lábadon! Hahaha!
Minden megpróbáltatás ellenére csodás napunk volt! Lenyűgöző ország! Csak ajánlani tudom!
Feljegyzés dátuma: 2010. 09. 22.
Lüderitzből Sossusvleibe
2010.10.20. 14:31
6. nap
Reggel iskolatáskás gyerekek futnak a szemközti iskolába, zajongásukra ébredek. Mivel a szállón van hűtő, toaster és egyebek, és tegnap bevásároltunk, sajtos-szalámis pirítóst készítek, és örömmel konstatálom, hogy végre teli hassal indulok a napnak. Az út egy része már ismerős lesz, mivel visszafelé kell haladnunk Ausig, az elágazásig, ugyanis más úton nem jutunk el északra.
A kihalt vidéken néhány antilop és strucc kószál. Önkéntelenül is felteszem a kérdést: mi a csudát keresnek itt? Csak kő és homok, amerre a szem ellát, és fél tízkor csak 11-12 fokot mutat a hőmérő. Megint bujkál a nap, felhős az idő. Mondjuk nem bánom, hogy mindkét éjszaka esett, legalább lemosta kicsit a kocsit.
Útközben nem hagyhatjuk ki a vadlovas letérőt, és nem is bánjuk meg. Most struccok is isznak az itatónál, hosszú nyakukat leeresztve. Tegnapelőtt éppen távozóban voltak, amikor érkeztünk, és a közelben fürödtek a porban. Egy német turistacsoport érkezett velünk együtt a megfigyelőhelyre, és csendben, mondhatni fegyelmezetten szemlélik a vadlovakat.
A hosszabb, óceánparthoz közelebb eső utat választjuk északi irányban, a Namib-Naukluft Park irányába. A hajósunk szerint ez sokkal lenyűgözőbb, így nem nehéz a választás. Bár ki tudja, járt-e erre vagy másfelé (az kiderült, hogy állatkertben még sosem, de miért is menne egy namíbiai állatkertbe?!), de félreeső helyeken egyébként is szívesebben járunk, mint főútvonalakon.
Jobb oldalt hegyek és legelőszerű lankák húzódnak, balra pedig felbukkan a vörös dűnés sivatag. Lovak, lapátfülű rókák, struccok tűnnek fel olykor. A táj csodás, de az út minősége nem leányálom. Hol jobban, hol kevésbé süppedünk, hol zötyögünk, hol csúszkálunk a homokon, de főként keményre fagyott földhullámokon rázkódunk, mint a Fish River Canyon felé. Egyre közelebb érünk a kis fűcsomókkal benőtt vörös homokdűnékhez. Vagy inkább narancssárgák? A megrozsdásodott vas színezi őket. A Namib Biosphere Reserve rancson vagy farmon megszállhatnánk és állatokat láthatnánk, de fiatal még az idő, nem akarunk napközben leragadni. És ezek a farmok elég távol esnek az úttól, ez például 12 km-re, és egy tábla jelzi, hogy csak azok látogathatják, akik ott is alszanak. Amúgy miért adtak egy nemzeti parkra hajazó nevet egy farmnak? Végül is miért ne? Csöppnyi túlzással, Namíbiában szinte bármely tájegységet kikiálthatnák nemzeti parknak.
Néhány nyársas antilop legelész a zöldes-barnás-fekete hegyek előtti síkságon. Ismét feltűnik pár zöld fa, és még mindig kérdés számomra, honnan jutnak elég csapadékhoz. Nekik is elegendő a reggeli köd, a talaj felszíne alatti vízkészletek, mint a szukkulenseknek? Vagy a kis éjszakai eső? Nem túl igényesek…
Ezt követően füves-köves rész következik csupasz hegyekkel, és egyes fákon óriási fészkek „élősködnek”. Valóban termetesek, és nem hasonlítanak a mi fészkeinkhez. Nem egy-két madárka építette őket és nem egy-két madárka lakóhelye, és nem felülről ülnek beléjük, hanem akár ötven madár is építheti és lakhatja, és alulról repülnek a kis alagutakba (tudom, ez egy kis magyarázatot igényel, de a fotók majd segítenek). Valódi kis műremekek ezek a fészkek, a szövőmadarak alkotásai. Ennyi fűszálat felhordani egy fára! De nemcsak a madarak teljesítményét dicsérem, hanem az ágét is, amely megbírja ezt az óriásfészket. Ha alulról nézzük, apró lyukakat látunk, melyekben a kismadarak fészkelnek és költenek. De nem érdemes alájuk állni, állítólag a kígyók sem vetik meg ezt a búvóhelyet… Jobb tisztes távolságból szemügyre venni őket.
Az ilyen szavannás fűben is szeretnek megbújni a kígyók és a nagymacskák! De csak bozóti antilopot is látunk. Nagy fülével, jókora testével olyan, mint egy állatbőrbe bújt UFO. Mire ráfókuszálnánk, túl van árkon-bokron! Egy ráérős strucc meg sem riad a közeledtünkre, még az úton is átsétál előttünk. Nem szívbajos.
.jpg)
Sikerül eljutnunk a Duwisib kastélyig – középkori jelenségnek tűnik, de a látszat ellenére a 19. század elején építtette egy szász tiszt. Egy tegezfa árválkodik előtte, és egy citromfa. A zöld citrommal teli fára egy csillogóan kék madár száll. A kastélybelépőnket 60/fő NAD-ra saccolják az országunk neve hallatán, de nem látogatjuk meg, pedig állítólag szépen berendezett, egyrészt mert sötétedésig Sesriembe, a Sossusvlei bejáratánál fekvő akáciafás kempingbe szeretnénk érkezni, másrészt férjemet a természet jobban érdekli.
Kezdek kissé nyűgös lenni, hogy nincs üzlet, sem étterem útközben, egész nap kekszeket eszünk (bár készíthettem volna toastot az útra is). Rátesz egy lapáttal, hogy nem is mozgunk, egész nap a kocsiban ülünk. Reggel 9-től este 7-ig. Kissé elegem van a kimerítő körutazásból, végre lehorgonyoznék legalább két napra valahol. Ma is kábé 400 kilométert tettünk meg a zötyögős porúton. Pedig erre vágytam: változó, elbűvölő tájakra, nem látni városokat és embereket, most azonban nem bánnám, ha valamicskével több civilizáció venne körül.
Kábé 60 kilométerrel úti célunk, Sesriem előtt legalább hatvan nyársas antilop és pár zebra legelész, és hiénára is figyelmeztet egy tábla. Hat óra van, arany fénybe merül a táj. A környéken őrült drágák a szállások (1000 NAD felettiek), és mind távolabb fekszik a Sossusvlei bejáratától. A kempingbe sötétedés előtt érkezünk. Egyetlen hely maradt szabadon, egy homokos útszakasz előtt. Sikerül is megakadnunk. A kerék tehetetlenül forog, és egyre mélyebbre süllyed. Nem hátrafelé, hanem egyenest a homokba próbálom beletolni, hátha sikerül áttolnom számottevő testi erőmmel a két méternyi homokon, ahol a kempinghelyünk áll. Egy fehér ember siet a segítségünkre, bágertenyerével kimeri a kerekek alól a homokot, és kitolja a kocsit a laza homokból. Rükvercben. Nektek, európaiaknak pénzetek van, mondja, nekünk pedig időnk. (Arra számítottam, hogy mondja az „időnk” helyett, hogy, „eszünk”. De jól neveltek!). Még mindig fura, hogy fehérek vallják magukat namíbiaiaknak.
Mire felállítjuk a sátrat a kemping (125 NAD/sátorhely) egyetlen kiszáradt akáciafájának tövében, besötétedik. Az akácia, avagy camelthorn a zsiráfok – és nem a teve! – kedvelt tüskés fája. Már említettem, hogy a zsiráfot camelopardalisnek nevezik latinul, a magyar nyelvújítók meg a foltos nyakorján névvel akarták megbélyegezni. Tehát a foltokat, melyek egyben a párduc jellemzői, a latinok és a magyarok is kiemelték (volna). De hogyan tudja megrágni az akáciafa tüskéit? Simán széttöri a fogával! És még a fatörzset is lehántja a fogával!
Megnézegetjük a fényképeinket, és a holnapról ejtünk szót. A parkról olvasunk, ahol élő és holt akáciákat láthatunk, miután megvettük a belépőjegyet. Az Elim Dune öt kilométerre fekszik tőlünk, és állítólag egy órába telik, amíg felér az ember a tetejére. És a 45-ös számú dűne nagyon fotogén. Istenem, itt számozzák a dűnéket! Kábé 60 kilométert mehetünk a kocsinkkal a parkban, de a Dead Vlei csak 4x4 kerékmeghajtású terepjáróval közelíthető meg. Öt kilométert kell sűrűn közlekedő jeeppel (allroad vagy offroad, netán range rover?:-) megtennünk. A bárban hideg sört rendelünk 17 NAD-ért. Aztán látunk egy kutyaszerű állatot, a sátorhelyek körül sündörög. Vonzza a grillszag. Előszedjük elemlámpánkat, és követjük elsuhanó alakját. Háta egy részén sötétebb folt ékeskedik. A sakált is kipipálhatom!
Feljegyzés dátuma: 2010. 09. 21.
Lüderitz és Kolmanskop
2010.10.18. 17:21
5. nap
Reggel nyolcra a kikötőben kell lennünk, szállásadónk megrendelte a hajókirándulást 300 NAD/fő áron. Időben ébredünk, de kaját nem sikerült vennünk, így éhesen indulunk a szeles tengerre, vitorlással. Felhős az idő, és a három réteg ruha is kevésnek bizonyul. Csak néha bukkan elő a nap. Egy óriási óceánjáró horgonyoz az öbölben. A Diaz Pointon, a parton világítótorony emelkedik, előtte egy szigeten fókák heverésznek, de a vízben is ficánkolnak, néha megpillantjuk a lábuszonyukat. Egy egész zátony tele van velük, csak éppen fénnyel szemben lustálkodnak, a zátony fekvése így nem ideális a reggeli fényképezésre (át kéne rakni, vagy délután visszajönni). A Halifax szigeten egy elhagyatott ház árválkodik, és az ajtajában pingvinek tipegnek. Pápaszemesek. Ez az egyetlen afrikai pingvinfaj, és ez a legnagyobb pingvinkolónia Afrikában (innen tudom, hogy pápaszemes pingvinek, amúgy nem vagyok pingvinszakértő). Úszómadár: fura megnevezés. A tengerparti madarak bőven termeltek az évszázadok során guanót, és a felhalmozódott guanót sokfelé gyűjtötték az emberek, majd a talaj termékenységét növelő műtrágyaként alkalmazták. Nem istállótrágyát, hanem pingvin- és kárókatona ürüléket (vajon miért?). A begyűjtésével azonban megzavarták az állatkolóniákat, és idővel az üzlet befuccsolt. A kirándulás során kétszer láttunk ugró delfint, méghozzá Benguela-delfint, de Heaviside-delfinnek is nevezik, és a Jóreménység fokától kábé Namíbia északi részéig fordul elő a partközeli vizekben. Azért ismertem fel, már tudomásom szerint más delfin errefelé nem él (delfinszakértő sem vagyok). Aztán pár flamingót is kecseskedett a sekély vízben, és kormoránok, vagyis kárókatonák szárítkoztak a sziklákon.
Fehér, hosszú hajú kapitányunk, vagy inkább hajós vállalkozónak nevezném, nagyon lökte a dumát, hogy mások szerint milyen egyhangú a Lüderitz előtti táj, szerinte pedig igen változatos, amire egyetértőn bólogattam, és hogy ő nem szereti az embereket és a nagyvárosokat, és Kanadában szeretne vadászni, medvét lőni. Elküldtük Romániába.
Szerinte Namíbia bevételének 2/3 vadászatból származik. .jpg)
.jpg)
Miután partot értünk, átfázva, szélfúttan autóba pattantunk, és irány Kolmanskop avagy Kolmaskuppe, a homok lepte kísértetváros. Pár kilométerre fekszik Lüderitztől, tegnap elhaladtunk mellette. A fejenként 50 NAD-os belépőjegyhez idegenvezetés is jár, de ezt csak azt követően derítem ki, hogy már lejártuk a lábunkat. Magunk fedezzük fel az elhagyott városkát, és csak később fülelek az egyik mellettük elhaladó csoport vezetőjének ismertetésére. 1883-tól Namíbia német gyarmat volt, és az első gyémánt fellelésétől, 1908-tól háromszáz német és száz namíbiai lakta, működött iskola, kórház, pékség, mészárszék, kaszinó, színház, tornaterem, ma viszont az ablakokon és az ajtókon betörő homok az úr (ideális helyszín lenne nyílászárók vagy szigetelőanyagok reklámozására), amely ellepte a házakat. Ugyanis gyémántlelőhelyeket fedeztek fel a környéken. A területet le is zárták kábé 300 kilométer hosszan, és kitört a gyémántláz, feltűntek a szerencsevadászok. A főépületben kis múzeum fogad, bemutatják például, hogyan „építettek” a munkások válaszfalat cipőik orrába, hogyan próbálták kicsempészni a területről a gyémántokat. Kis lyukakat is vágtak a bőrükbe, vagy lenyelték őket. Miután letelt a két éves megbízatásuk, az utolsó héten karanténba zárták őket, hogy minden „salakanyag” elhagyja a testüket. Majdnem ötven évig lakták a várost, ma pedig ez a szellem- vagy kísértetváros szabadtéri múzeumként üzemel. A Sperrgebietre, a lezárt, tiltott területre Lüderitzből szerveznek kirándulásokat, és a gyémántbányák is látogathatók.
Olyan, mint egy kulissza a terjeszkedő sivatagban elterülő skanzen, és nagyszerűen illusztrálja a természet hatalmát az emberi alkotásokon. Ha az ember tovább áll, elhagy egy természettől meghódított területet, távozása után a természet visszafoglalja azt (mit ér az ember?). Homok fogad a szobákban, a folyosókon, a vécétartályban és a vécékagylóban. Meg kád a sivatagban. A lépcsőfeljáró alsó lépcsőfokait is homok lepi. Az egykori gyémántparadicsomból kísértetváros lett. 
Elugrunk a félszigetre is, ami ismét holdbéli tájra emlékeztet, meseszerű, tüneményes. Több öbölbe betérünk, egy szikla mögül lessük a kecses flamingókat. Egyre közelebb merészkedünk hozzájuk. Egyesek fehérek, mások rózsaszínesek, de főleg a „hónuk alatt”. Amikor repülnek, jobban látható a rózsaszín. Idegenvezetői tanfolyamon azt tanultam, hogy a háború után a budapesti állatkertben paprikával etették őket garnélarák helyett, nehogy kifakuljanak. Némelyek egy lábon állnak, és fogalmam sincs, hova dugták a másik lábukat (a szárnyuk alá, hova máshova). Horgas csőrükkel szűrik a planktont és a rovarokat. Körbe-körbe forognak. Tök nehéz lehet egy lábon állni, ráadásul úgy aludni. Mi meg még a lovakon csodálkozunk.
Elfurikázunk a Diaz Pontig, amit már a hajóról láttunk, és rálátunk a fókazátonyra. Még így is távol heverésznek a fókák, nehezen kivehetőek. Majd Cape Crossnál testközelből is lesz belőlük részünk! (A Cape Crosst egyébként keverem a hangzásilag hasonló ghánai Cape Coasttal, amely rabszolgák begyűjtésére szolgáló erődként szolgált. Ilyen keverős vagyok: Lübeck-Lüderitz). A Grosse Buchtban ismét a természet erejével szembesülünk: óriási hullámok csapdossák, sőt ostorozzák a lávafolyamszerű partot. Mintha az ember megjelenése vagy eltűnése után sétálgatnánk, „embertelen” időkben…
Az egyik kútnál csak dízelt árulnak, de a város másik benzinkútjánál kapunk benzint. Fullra tankolunk. Beugrunk a Sparba, majd széldzsekiben, kócosan bekukkantunk a Nest Hotelbe, de nekünk túl puccos ez a négycsillagos, medencés szállás és étterem, és inkább a szintén tengerre néző Ritzben vacsorázunk, a színes vitorlákkal tele öbölben. Az árak nagyon korrektek, 70 NAD egy pizza és 80 NAD egy hal körettel, salátával. Teszünk egy kört a Shark Islandon, majd megmásszuk a Gyémánthegyet. Az egész városra és a várost egyik oldalról körülfogó óceánra és a kikötőre, másrészt a sivatagra is rálátunk. Rendezett utcák, festett házak tárulnak fel előttünk. A Felsenkirche sajnos zárva, napi egy órára nyitják ki, a Goerke Haus is csak napi két órára látogatható. Emiatt azonban nem maradunk, hiszen annyi látnivaló vár még ránk. Főként a Namíb-sivatag, amely különbözik a Kalahári-sivatagtól. Az utóbbi főként szavannás kősivatag, és több csapadékot kap, míg a Namíb-sivatag homokdűnéiről híres. A Namib-Naukluft Nemzeti Parkban, Sossusvlei közelében vár ránk a szürrealista, halott fáiról híres Dead Vlei, melyet Halott völgynek fordíthatnánk, és akár Salvador Dali fantáziájában is megszülethetett volna. Majd a két legturistásabb város, Walvis Bay és Swakopmund, és a csodás, félreeső Sandwich Harbour. Ezután elindulunk a Welvitschia-utunkra, ahol a két ezer éves kort is elérő csodanövényen kívül zuzmóföldeket láthatunk. Ha rájuk spriccelünk, látványosan felélednek. A tervezések után megnézzük a Euronewst, és alszunk egy jót.
Feljegyzés dátuma: 2010. 09. 20.
Az Atlanti-óceán partjára, Lüderitzbe
2010.10.18. 13:14
4. nap
Éjjel a szél és a sátorra pergő homokszemek neszére aludtam el, és egyszer huhogás ütötte meg a fülem. Férjem azonnal elaludt, de bosszúsan azzal kelt, hogy Nem szeretem a nomád életet.
Éjjel lehűlt a levegő, akár tegnap este. Ha egy terepjáró tetején hordozható sátorral érkeztünk volna, kevesebb gondunk akadna a sátorállítással és összerakással, és kevésbé lennénk porosak. De egy terepjáró dupla annyiba kerül, mint egy normál kocsi. A jeep és a terepjáró, a land rover és a range rover, az allroad és az offroad szavak jelentését boncolgatjuk. Szerintem mind ugyanaz.
A kanyon déli részére nem készülünk, bár járható az út, és forró vízforrások bugyognak, fürdőt is vehetnénk. Inkább új környéket és várost fedezünk fel, a bajor Lüderitzet, amelyről mindig Lübeckre asszociálok, amikor meghallom. Visszafelé haladunk a köves úton, a betonút felé, és lefényképezek egy „Vigyázz, nincs kerítés” figyelmeztetést. Tegnap nem vettem észre, és ha nem figyelmeztetnének, talán észre sem veszem, hogy eddig mindenhol volt, most meg nincs. Jó nehéz lehetett az ország összes országútja mellé kihúzni a botok közé a kerítésdrótokat. Zebrára is figyelmeztetnek. Erre fel a távolban, a sárga fűben feltűnik egy békésen legelésző zebracsorda. Fekete köves, majd száraz bokros sáv után egyre közelebb kerülünk hozzájuk, távcsővel figyeljük őket. A szél nekünk kedvez, nem érzik a szagunkat. De észrevesznek és összezárnak. A földben apró lyukakat kerülgetünk. Csaknem kígyók bújnak meg bennük? Egy tekert szarvú kudu hímet is megpillantunk, majd átfut előttünk egy vándorantilop.
Visszatérünk oda, ahol letértünk a betonútról, és bámulatos látvány fogad. Hatvan kilométerre Keetmanshooptól teljesen erodált hegyek között haladunk. Mintha ősi, lekopott piramisok között járnánk. Még egy ideig – valószínűleg jó ideig – ellenállnak az időjárás viszontagságainak. A sapkájuk elkülönül a testüktől, kemény és olykor csipkézett, majd alattuk málló hegy húzódik, csúsznak le oldalán a kőrétegek. A sík vidéken kecskék legelnek. A híres Sperrgebiet, vagyis tiltott zóna vagy lezárt terület felé tartunk, az ország délnyugati részébe. Itt értek partot az első gyarmatosítók, ma azonban ide jut el a legkevesebb turista. Kolmanskop a világ egyik leggazdagabb városa volt, szerencsevadászok érkeztek ezekre a területekre, hogy megszedjék magukat a gyémántból és jómódban éljék le életüket. Ma már homok lepte be az egész várost, a területet pedig nemzeti parkká kiáltották ki, és csak terepjáróval, engedéllyel, szervezett módon látogatható.
Ausról olvasok, útközben megnézhetnénk egy német hadifogolytábort, de sajnálatos módon rossz minőségű az út, nem reszkírozunk. Ennek a résznek elég szélsőséges és megjósolhatatlan az időjárása, mikroklíma uralja. A tél hideg, még hó is előfordulhat, a nyár pedig forró. Amikor kiszállunk fényképezni, majd’ megfagyunk!
A kietlen, zord hegyek után szavannás-bokros rész következik, majd párszáz méteren zöld fák is felbukkannak. A mélyedések zöldebbek, de a folyókban száraz évszakban nincs víz, még erecske sem folydogál, csak homok fedi. Honnan szívnak magukba annyi nedvességet, hogy zöldelljenek? Esős évszakban kéne visszajönni, olyankor zöldbe, virágba borul a táj, sóhajt a férjem.
Folyamatosan egyenes országút szeli ketté a téglaszínű tájat. A GPS-en napok óta szüntelenül egyenes vonal jelzi a képernyő közepén az utat. De nem kapcsolhatom ki, férjem szereti nézni. Nehogy eltévedjünk az egyetlen országúton. Száz kilométerenként kábé öt autóval találkozunk. Csak villanypóznák és kerítés. Sárga fűcsomók és kősivatag. Síkság. Nehéz lenne ebben a tájban bújócskát játszani, jegyzi meg férjem.
Aus mellett haladunk el, 1,3 kilométernyi út vezet a sírokhoz, de tönkretenné a kocsinkat. A német hadifogolytábor után nyársas antilopra figyelmeztet egy tábla, és fel is bukkan pár antilop, majd a vadlovakhoz térhetünk le. A Garub panen járunk, ahol mesterséges itató köré gyűlnek az állatok. Wild horses view point. A lovak története nagy kétely: hogyan kerültek a „vadonba”? Valószínűleg elszabadult egy szállítmány, és azóta szabadon élnek. Már útközben is látunk egy csoportot, aztán még többet. És struccokat. Elégedett vagy, kérdezi férjem. Túlságosan is. Fülig száj. Lapátfülű rókák. Pipálhatod ki az állatokat a könyvben.
A sárga füves területet lankás-dombos rész követi. Lecsapott fejű piramisok. Szétfolyó kőhalom-hegyek. Egyszer teljesen megadják magukat ezek is a természet romboló munkájának, a nap, a szél, az eső szétmorzsolja őket és kősivatag lesz belőlük. Szét fognak porladni. Erózió lassított felvételen, egyenes adásban. Aztán semmiből kinövő, csipkés hegyek. Remegő levegő, délibábok. A felhők lába a földig ér, vagy onnan nőnek ki. Tűz a nap, mégis csak 18 fok van. A hideg levegőt állítólag a Benguela-áramlat szállítja délről az Atlanti-óceánon. A parton nem ajánlatos sátrazni, mert szétfúj a hideg szél. Még hogy szubtrópusi ország! A partokon meg átfagy az ember!
Az ember úgy érzi magát, hogy kihalt az emberiség, és csak ő maradt életben. Olyan világvégi ez a táj. Folyton úgy érzem, hogy a semmiből tartunk a semmibe. De ez már tényleg a semmi. Ez Pink Floyd. Csak a fekete út, a narancssárgás kősivatag, fehér felhőket vonzó vörösesbarna hegyek. Az ember keze nyomát csak az országút, a vasúti sínek és a villanypóznák viselik magukon.
Lüderitz előtt száz kilométerrel holdbéli táj kezdődik, de túlvilági tájnak is nevezhetnénk. Nyílt tér, a látóhatár alján felhők fehérítenek. Pasztellszínek. 300 km-t tettünk meg, sehol nem kereszteztünk várost, falut, benzinkutat, kajáldát. Korog a gyomrom. Aki nem gondoskodott élelemről, magára vessen. Aztán a szavanna, a hegyek és a síkság után megjelenik a sivatag. Húsz kilométerrel Lüderitz előtt SAND felirat figyelmeztet a homokra. 60 km/órás sebességkorlátozás. WIND tábla többször is felbukkant útközben. Fúj a szél, hűvös van, de a homokon játszik a napfény. Tegnap 35 fok volt, ma 18 fok van.
Homokátfúvások. Nincs, ami felfogja a szelet. Fekete lávafolyások megdermedve. Ámulat és bámulat. Felcsillan az óceán vize.
Kábé 400 km-t teszünk meg a Fish Rivertől Lüderitz városába. Egyetlen gyerek biciklizik az utcán. Újabb kihalt város. A Nest szállóba botlunk a parton, csodás kilátással az óceán vizére, luxussal, borsos árakkal. A város szélén 500 namíbiai dollárért ajánlanak szállást, de a szomszédos 300 dolláros magánszállásra is figyelmeztetnek. Kedves szállásadónk térképet vesz elő, vacsorahelyeket és nevezetességet ajánl. A Ritzben ennénk, de vasárnap zárva van, pedig az öbölre néz. Végül a Bay Viewben eszünk halászlét, gombalevest és fokhagymás kagylót, fish and chipset 215 NAD-ért. A szálló, nevével ellentétben nem néz az öbölre.
A szobánk falán egy oldalas ismertető lóg a falon. Nem jó, ha egy városról egy oldalon minden bemutatható, állapítja meg férjem, és az főként gyanús, hogy úgy kezdődik, hagyd el a várost, menj Kolmaskopba…
A város csinos, rendezett házaival német kisvároskára hasonlít, csak éppen a sivatag szélén, az óceán partján, a holdtáj szomszédságában terül el. Van benne bőven látnivaló és felfedeznivaló. A kikötőben hajók horgonyoznak, az ólomüveg ablakú Felsenkirche, vagyis Sziklatemplom fenségesen emelkedik a Gyémánthegyen a város fölé, a szecessziós stílusú Goerke-ház berendezése is pommpás. És a Lüderitz-félsziget, a környező öblök, fjordok, szigetek flamingók, pingvinek, fókák otthona. Eddig látott állatainkhoz – majom, pocok, strucc, zebra, vándorantilop, nyársas antilop, kudu, vadló, lapátfülű róka, újabbak csatlakozhatnak.
A gyémántbányászat központjában hajtjuk álomra a fejünk.
.jpg)
.jpg)
.jpg)
Feljegyzés dátuma: 2010. 09. 19.
Tegezfa erdő, Óriások játszótere, Fish River Canyon
2010.10.18. 11:55
3. nap
Ma Keetmanshoop környékét fedezzük fel, és első alkalommal térünk le földútra. Szóval porosodik a kocsi, kezdődnek a kalandok! A Tegezfa erdő (Kokerboom v. Quiver Forest) bejáratánál ufo-szerű házak és karbantartott kemping fogad. 100 NAD-ba kerül két személynek a belépőjegy.
Újabb és újabb különleges, csupán Namíbiában honos, endemikus fa – ami egyébként nem is fa, hanem aloe és magról szaporodik – bukkan elő, az egyik lenyűgözőbb a másiknál, és nem győzünk gyönyörködni és fotózni. Az endemikus kifejezés leegyszerűsítve azt jelenti, hogy csak egy bizonyos területen fordul elő, és Namíbia több ilyen növény otthona, például csak itt nő egy élő „őskövület”, a Welvitschia, valamint a proteinben gazdag nara-dinnye vagy nara-tök, melynek gyökere akár negyven méter mélyre is lenyúlik, víz után kutatva. A tegezfák törzsét vastag kéreg fedi, ágas-bogasak, koronájuk szinte kerek. Levelek csak az ágak végén nőnek. Kiderül, hogy egykor a busmanok és a hottentották kivájták az ágak belsejét, és a kéregből készítették a tegezt, nem az ág belsejében rejtették el tegezeiket, ahogy gondoltam. Akkor ezt tisztáztam. Az erdő egyes fái 200-300 évesek, és egyet sem ültettek, mind természetes módon nőtt ki. A tegezfa imádja a fekete sziklaformációt, amely rengeteg hőt képes magába szívni és tárolni. Pockok futkároznak és pózolnak nekünk a melegedő sziklákon.
A szomszédban látogatható az Óriások játszótere (Giant’s Playground), szétdobált és egymásra rakott óriási sziklák, hatalmas játékkockák, melyeket csak óriásbébik mozgathattak meg. A tudomány azonban más véleménnyel van erről a játszótérről. A korai jurakorba, röpke 180 millió évre nyúlik vissza a története, különféle földmozgások meg erózió folytán töredezett darabokra. Sárga, füves tájon sétálunk, és megmásszuk a köveket. Állítólag izmos, karcsú gepárdok is élnek itt, a világ leggyorsabb szárazföldi állata. Könnyen megkülönböztethető a leopárdtól a mintázata és a farka alapján. A szakértők szerint. Én csak arra jöttem rá, hogy mindkét szó utótagja „párd”, azaz párduc. A gepárdok inkább nappali állatok, és a földön járkálnak, a leopárdok inkább éjszakaiak és a fákon élnek.
.jpg)
Miután bejárjuk a két parkot, Keetmanshoopban tankolunk, mert tankolni minden adandó alkalommal kötelező, fullra. A benzin ára kábé kétszáz forint, nagyon barátságos ár. Irány a Fish River Canyon, a világ második legnagyobb kanyonja a Grand Canyon után. Ez a nagy hasadék 160 kilométer hosszú, 550 méter mély és 27 kilométer széles.
A kanyon bejáratánál újságcikk díszíti a sorompó melletti épület falát, arról szól, milyen nehéz volt a kanyonban futni, de kivételes élményt jelentett. Egyébként egyszerű halandók több napos túravezetős útra indulhatnak a mélyén.
A kanyonba a belépőjegy 170 NAD két főnek és egy kocsinak. A bódéban üldögélő fickó megkérdezte, honnan érkeztünk, és az ország alapján szabta meg az árat. Miután megfizettük a díjat, göröngyös úton rázkódtunk pár kilométert a pénztártól. A kanyon méretei igazán káprázatosak, éppen a vonulat egyik nagy kanyarulatára látunk rá a kilátóhelyről. Három view pointról is beletekintünk a mélységbe. A méretek valójában félelmetesek és felmérhetetlenek, és a kanyon csak az alján lenne bejárható, vagy panorámagépről, madártávlatból megszemlélhető. Az egyik kilátón lépcsőkön is lesétálhatunk a mélybe, bár tilos. Csak pár méternyit haladunk lefelé, vaskötélbe kapaszkodva. Lengyelek jönnek éppen felfelé a tilosból, négyesben, zambiai rendszámú kocsijukba szállnak.
A kanyon szélén kaktuszok nőnek. Az alján alig folydogál vajmi víz, és oldalán világosan kivehetőek a földrétegek. Állítólag a kacskaringózó folyóban élő harcsák a száraz évszakot az iszapban vészelik át.
A kanyont estefelé, arany fényben is megcsodáljuk. Ugyanis éppen esteledik. Szeretem, ahogy az alkonyat árnyakat rajzol a vonulatokra.
Visszafelé az út még mindig zötyögős, olyan réteg képződik a felületén, mint a megdermedt hullámok. A táj kietlen, néhány helyen tegezfa emelkedik, és csupasz bokrok vannak szerteszét szórva a tájban. Struccot pillantunk meg, megriad, de egy vándorantilopot sikerül megközelítenünk. A kanyon kempingje nem túl szimpatikus, viszont a kanyontól tíz kilométerre fekvő Roadhouse Canon étteremnél utunk során először felverhetjük a sátrat 220 NAD összegért.
Az éttermet nagyon vagányul megtervezték és kivitelezték. Öreg autók parkolnak kívül és az étteremben is, teher- és személygépkocsik bábvezetőkkel. A kert ápolt, a kempinghelyeket megvilágították és elgereblyézték. Az étkezőben sok a vendég, a bárpult is vadnyugati stílusban készült, a falakat régi kocsik képei díszítik. A menün strucc és oryx, vagyis nyársas antilop, meg springbok, vagyis vándorantilop is szerepel, de lasagne és csirke, jégkrém és parfait is ehető.
Megkóstoltam a strucchúst. Nem estére kellene vadat ennem, de nem szalasztom el a lehetőséget! 125 NAD körettel, salátával. 95-98 NAD-ba kerül az antilophús. A strucc kissé rágós, de finom. Férjem struccok rémének nevez: Nem elég, hogy rájuk ijesztesz, meg is eszed őket!
Azt hiszem, ma este érkeztem meg Namíbiába, szólalt meg újra. Most kapcsolódott ki, távolodott el a munkától. Végre átállt, kezdi élvezni a kirándulást.
Holnap az óceánparti Lüderitz és Kolmanskop, az elhagyott kísértetváros vár. És remélhetőleg egy fókákkal, pingvinekkel és flamingókkal megfűszerezett hajókirándulás!
.jpg)
Feljegyzés dátuma: 2010. 09. 18.
Szerző: pétiti
Szólj hozzá!
Címkék: canon fish canyon óriások river forest giants playground tegezfa kokerboom quiver játszótere roadhouse
Windhoek és Keetmanshoop
2010.10.17. 20:16
2. nap
A reggelizőben önkiszolgáló módon piríthatunk toastot, megkenhetjük vajjal, lekvárral vagy mogyorókrémmel, készíthetünk kávét, fekete vagy rooibos teát, és ehetünk müzlit tejjel. Mindenki maga után mosogat, és a hulladékgyűjtés szelektív. Szépen kitalálták!
Mielőtt elindulunk az autókölcsönzőbe, átküldöm barátaimnak mailben a bennszülöttekről készült fényképet. Az útikönyv szerint ajánlatos a nemzeti parkokban szállást és belépőjegyet foglalnunk, ezért rákérdezünk a portásnál, de szerinte nem kell, mert állítólag nincs főszezon. Az autókölcsönzős sofőr a megbeszélt 9 óra helyett 8-kor jött értünk, hát visszaküldtük, mert még nem pakoltunk össze. Erre fel 9.40-kor sem jelenik meg, ezért kénytelenek vagyunk a portáról telefonálni a kölcsönzőbe. Természetesen azt állította, hogy 9-kor is ott volt.
Az irodai alkalmazottak németül társalognak egymás közt, a nyomtatványok angol és német nyelven íródtak. A kölcsönzési díj 20%-át még otthonról lefoglalták a számlánkról. A hitelkártya bedobta a törülközőt, kiderült, hogy nem tudjuk kifizetni a bérleti díjat, mert korlátozott a kártyáról levehető napi összeg. Az egyik alkalmazott közben elmondja, hogy elődei Németországból, illetve Orosz- és Lengyelországból származnak, ő pedig dél-afrikai. Kicsit meglepődöm, mert fehér a leányzó, de Namíbia 1883-tól német gyarmat volt. Nincs min csodálkozni, mivel a lakosság kábé tizenkét százaléka fehér és félvér…
Miután férjem többször telefonált a bank legkülönfélébb részlegeire, a telefontársaság bevételeit is növelve, sikerül fizetnünk. Bepattanunk a fehér Toyota Corollába. Szerinted azért fehér a kocsink, hogy ne szívja be a napot? A feketék szeretik a fehéret, feleli férjem, és kéri, írjam fel a kilométerállást: 28.100. A tolatás még nem megy igazán, a kanyarokat és a sebességváltást is meg kell szokni, meg az indexváltást az ablaktörlés helyett. Csak ki kell jutnunk a városból, a kihalt utakon könnyebb lesz a vezetés! Irány a szavanna!
Berakjuk a lagzis zenénket, és a ritmusra mozgó fejjel száguldunk. Maximum százhússzal, akkor elkezd csipogni egy szerkentyű, amely egyben az egész utunkat feljegyzi. Nem léphetjük túl a sebességet, mert ha balesetet okozunk, nem fizetik, és a csipogást sem kellemes hallgatni. És ha belénk rohan valaki, akkor is van önrész. Nagyon kitalálták ezt az autóbiztosítási rendszert. Legalább sebességszabályozó lehetne a kocsiban, nem kéne folyton a sebességmérőt bámulni. A totál egyenes úton könnyű elbambulni. Napszítta, szőke fűcsomók a száraz talajban, gyér cserjés, és a tájat kettészelő, fekete országút. A semmiből a semmibe vezető út. A félsivatagos vidéken perzsel a nap. A köves tájon kecskék kutatnak zöld fűcsomók után.
Balra semmi, jobbra semmi, elöl-hátul országút. Kezdünk valamit sejteni a végtelenségről és a kietlenségről. Balra tőlünk a hírös-nevezetös Kalahári-sivatag, a háttérben erózió bontotta fennsík. A csodás természetfilm, a Sivatagi show helyszínén járunk.
Ennyit utazik az ember, és ugyanabban az időzónában van, sóhajt fel férjem. Hát van értelme?! Nem is tudom, mosolygok. Azért ritkán mutat a GPS olyat, hogy 460 kilométer után fordulj jobbra…
Várom az élményeket. Várom, hogy rohadt poros legyen a kocsi, feleli elszántan.
Első megállónk Mariental, amit Herman Brandt első telepes nevezetett el a feleségéről. A városszéli benzinkútnál veszünk szendvicseket, egy fa alatti pihenőhelyen pedig elfogyasztjuk. Zambiai rendszámú kocsik tűnnek fel, majd egy AMAZING NA rendszámú kocsit veszünk észre. Zambia egy kis részen határos Namíbiával.
Irány Keetmanshoop, vagyis Keetman bankár és kereskedő Reménye. A semmi közepén rendőrök mérnek sebességet. Keetmanshoopban alig van mozgás. Ma kábé ötszáz kilométert tettünk meg a bal sávban, végig egyenes úton. Négy kanyar lehetett, és csak párszor váltottunk sebességet. Nem volt túl megterhelő. Főként utas minőségben nem…
Megállunk egy drága hotelnél, majd egy kihalt kempingnél, és hamarosan felmértük, hogy a szállások átlagosan 500-700 NAD-ba kerülnek. Lefényképezem a Balaton Restaurant-ot a Mittel Strassén. A Bernice Beds szállónál lassítunk, a szállásadónk egy hatvanas dél-namíbiai asszony. A szállás díja 300 NAD két személyre, plusz 50 a reggeli. Elugrunk a Sparba, joghurtokat meg Windhoek Lager és Draught söröket vásárolunk 750 milliméteres kiszerelésben. Járunk egyet a szálláshely környékén, és három tegezfát veszünk észre egy udvaron. Vastag törzsű fa, és állítólag íjat, nyilat tartó tegezeket rejtettek el a belsejében, innen a név eredete. Én nem láttam rajta odút, sem rést az ágak belsejében. Kokerboomnak, Köcherbaumnak nevezik, latinul Aloe Dichotoma, szóval aloe-fajta. Holnap megnézhetnénk a közeli Tegezfa erdőt, ezeket a tipikus boszorkányos fákat, amelyekből számtalan nő a parkban, míg máshol csak elvétve bukkannak fel. A park tizenhét kilométernyire található a várostól, akár az Óriások játszótere. Hét órakor sötétségbe borul a környék, és már tudjuk: minden nap célba kell érnünk hét előtt, vagy bóklászhatunk a sötétben.
Bámuljuk a déli félteke csillagképeit. Nem ismerünk fel semmit. Akkor mi most majdnem fejjel lefelé állunk? A gimi alatt sokszor ültem egy csillagképes atlasszal az ablakban, és próbáltam a képeket ráilleszteni az égre. Még az eső hangját is felvettem magnóra, úgy szerettem, ahogy az ablakpárkányon kopog. Hogy ha nem esik, akkor is hallgathassam.
Kellemesen lehűlt estére a levegő.
Feljegyezve: 2010. 09. 17.
Megérkezés Windhoekba
2010.10.17. 16:47
Átlagosan tíz-tizenkétezer méter magasságban repülünk, ezer km/óra sebességgel, hogy eljussunk a déli féltekére, a Kalahári- és a Namíb-sivataggal, fű- és bozótszavannákkal borított Namíbiába. A második gépen megorroltunk az utazási irodára, mert kiderült, hogy nem egymás mellé foglalta a jegyünket, de a Lufthansa készséges sztyuardeszkája elintézte, hogy egymás mellé üljünk. Elvégre nászúton vagyunk! Szimpatikus, hogy nem éretlen, buta mosolyú sztyaurdeszkák szolgálnak fel, akik a „Tea or coffee” és a „Beef or chicken” mondatok ismétlésére születtek, hanem érett, harmincöt év feletti nőkkel lehet szót érteni. A kaja sem az utolsó, és többször tértek az italokkal.
A biztonsági előírás ismertetése közben Istvántól megtudtam, hogy a legtöbb repülőbaleset a földön és a föld közelében történik, a felszálló és leszálló gépek között, és a legtöbben így halnak meg. Azt hiszem, jobbkor nem is juthattam volna ehhez az információhoz. Erre kijelentettem, hogy kedvem támadt egyet csúszdázni, mire István így reagált: majd csúszdázol a játszótéren.
Bruttó huszonegy napot töltünk Namíbiában, saját szervezésű felfedezőkörúton. Rendeltünk egy kocsit, első éjszakára foglaltunk szállást, és töménytelen mennyiségű infót olvastunk. A reptéri ellenőrzéseken fennakadás nélkül átjutottunk, ugyanis a namíbiai vízumot a budapesti Namíbiai Konzulátuson időben beszereztük (bár csak tegnap ugrottunk be értük), ők meg Bécsbe küldték el útleveleinket. A vízum nem ragasztott, mint általában, hanem egy pecsét. A konzulátuson megtudtuk, hogy két átszállás nélkül is eljuthattunk volna a célországba, ugyanis novemberben indul a Diamond Trophy jótékonykodási kalandtúra a namíbiai gyerekek megsegítésére, amikor jeeppel keresztül-kasul bejárják az országot. És charterjárattal repülnek hipp-hopp a célországba… Az is kiderült, hogy a legtöbb magyar vadászati céllal keresi fel Namíbiát.
István Frankfurtban, majd Johannesburgban leszállás után konokul mondogatta az orra alatt, hogy Smoking room… Ennyire hiszel a szavak erejében, kérdeztem. Erősen összpontosíthatott, mert hamarosan belebotlottunk egy dohányzóterembe.
A Frankfurt-Johannesburg repülőút egész nyugis volt. Jumbo Jettel utaztunk, hivatalos nevén Boeing 747-tel. Termetes, kétszintes utasszállító. Eddig még csak emeletes buszon utaztam, emeletes repülőhöz nem volt szerencsém. Szép ívű az orra.
A johannesburgi reptéren gazdag az árukínálat: nemzetközi és helyi szuvenírek kínálják magukat a polcokon: kiterített zebra- és antilopbőrök, zsiráf- és elefántszobrok, ékszerek, színes szőttesek, tálak, fejszobrok. 
A vékony, eltúlzottan magas figurák igen megnyerték a tetszésemet! Meg a színes nyakkendők! Javaslom is Istvánnak, hogy vegyen sárga, elefántmintás nyakkendőt, jól mutatna a tárgyalásokon.
Nem vesz. Inkább a mandzsettagombokat nézegeti. Addig én kezet fogok egy gyöngyből készült Mandelával. Igazi műremek!
A képeslapok a gyengéim: minden országban kézbe veszem őket, mivel érdekel, mit láthatnék, és ez az egyik módja az ismeretszerzésnek. Elsőként a The ugly 5 feliratú lapot veszem kézbe: crocodile, hyena, warthog, marabu stork, vulture. Majd a The big 5 következik: lion, buffalo, elephant, leopard, white rhino. Nézegetem az összetekeredett nyakú zsiráfokat, az összegabalyodott ormányú elefántokat, meg a szerelmes orrszarvúkat. Csámpásan ivó zsiráfokat is lekapott egy fényképész. Ezeket az állatokat majd Namíbiában veszem szemügyre, hiszen a táj és az állatvilág az országhatárnál nem ér véget. A Dél-afrikai Köztársaság és Namíbia közigazgatásilag is összetartozott, hiszen a Dél-afrikai Unió részét képezte mintegy száz évig, pontosabban 1915-től 1990-ig.
A Johannesburg-Windhoek repülés elég zötyögős. Hamar kezdünk ereszkedni, így egészen közelről láthatjuk a szavannát, drága panorámarepülésre sem kell befizetnünk. A reptér apró, gyalog teszünk pár lépést a fogadóépületig. Előveszem a gépem, de nem engedik lefényképezni a gépünket. Fél négy múlt, és kánikula fogad.
Fekete taxisunk az autókölcsönző megbízásából István nevével vár a kijáratnál, és érdeklődik, mennyi ideig maradunk, mik a terveink, majd elvisz a városközpontba, a Chameleon Backpackers szállóba. Negyven kilométer szavannán haladunk a tükörsima, fekete országúton, melynek két oldalán, az úttól kábé húsz méterre drótkerítéssel zárták el a vad sofőröktől a vadállatokat. Baloldalon suhanunk, jobb kormányos kocsiban. A világ legtöbb vidékén így vezetnek, csak az európai kontinensen nem. Mert Anglia ugye szigetország.
A szálló udvarán fiatalok lézengenek, az internet előtt és a konyharészlegen üldögélnek, meg a kis medence szélén beszélgetnek, napoznak, megmerülnek a vízben. A bárban este 9.45-ig rendelhetünk, olvasom, és 10-ig szolgálnak ki. Dohányozni tilos. Pálmák, lila futónövények, vízilószobor, élő kutya, amely a medence vizét lefetyeli..jpg)
A szobánk nászutas lakosztály, balkonnal. A lépcső előtt a porban páran sátraznak. Besétálunk a központba, hogy legyen elképzelésünk a fővárosról. A portán figyelmeztetnek, hogy ne vigyünk magunkkal nagyméretű, feltűnő kamerát. A kaput is zárni kell.
A Fidel Castro utcán bronzvörös, ruhátlan felsőtestű nők üldögélnek faragott, fonott, fűzött áruikkal és apró gyerekeikkel. Himbák, Namíbia egyik félnomád népe, a nők vörös kenőccsel kenik a bőrüket és kolbászként lógó hajukat.
.jpg)
A város tiszta, kulturált, fejlett, üvegablakú üzletek kirakatai kínálják a busman és egyéb árukat. .jpg)
Elhaladunk a KFC mellett, a zöld színű századfordulós vasútállomást és a lutheránus Christuskirchét is megnézzük.
Windhoek nem igazán különbözik az európai vagy amerikai nagyvárosoktól… Árak terén sem, melyek az útikönyvekben közölt összegeknél borsosabbak. A szállásunk 450 NAD-ba kerül reggelivel. Egy namíbiai dollár 28-30 forintot ér. De korábban is tudtuk, hogy Namíbia Afrika Svájca, és számítottunk a drágaságra.
Mélyen a tüdőnkbe szívjuk az afrikai levegőt, és sörözünk egyet a virágba borult udvaron.
Feljegyzés készült Windhoekban, 2010. szeptember 16-án.