Összeszorul a torkom, fojtogat a síráskényszer, csendben hömpölyögnek az emlékek. Gyerek vagyok, egy téli délutánon kitolt fenékkel botladozom a jégen, Apu pedig bottal húz. A fagyott víz fölé faágak lógnak, távolabb fiúk siklanak a jégen, én pedig szégyenkezem, hogy milyen esetlenül mozgok. Amikor megbotlom, Apu a kezét nyújtja. Amikor elesem, felsegít. Hirtelen kitavaszodik, és a falu utcáján fut a biciklim mellett. Fogja az ülést, hogy ne veszítsem el az egyensúlyom, és fáradhatatlanul lépdel hol gyorsabban, hol lassabban, egészen addig, amíg szót fogad a kormány és a két kerék. A következő képen ott görnyed mellettem a konyhaasztalnál, türelmesen magyaráz, kivárja, míg megírom a házi feladatom és kívülről fújom a verset. Este néha befekszik közénk az ágyba, mesét olvas fel, vagy a szőnyegre fekve diafilmek képeit vetíti a falakra. A következő képkockán már a futballpályán tanít autót vezetni, nyomd be a kuplungot, rakd egyesbe, kettesbe, most pedig próbáld meg egyedül.

Egy-egy délután a gyerekszobában lapokat és tollakat oszt szét köztünk és anyanyelvi vetélkedőt játszunk. Feladatokat válogat megjelent könyveiből, vagy az újakat teszteli rajtunk. Jókat szórakozunk, ki milyen megoldásokat talál. Időnként segítségért könyörgünk, egymás lapját lessük, vagy más cselhez folyamodunk, de fejcsóválása és mutatóujja rendre int. Birkózzon meg mindenki maga a feladatokkal! Annyit azért elárulhatok, enyhül meg végül, és mosoly jelenik meg a szája szegletében...

Világéletében szerette a feladványokat, mi pedig, ha eljátszadozott egy-egy kijelentésünkkel, cinkosan összekacsintva így reagáltunk: játék a szavakkal. Még barackszedés közben is tanított. Szeretett kérdezni, magyarázni, válaszra ösztönözni, bármilyen körülmények közt. Ha kiharapsz a barackból egyharmad részt, hány harmad marad? Mire húgom azt felelte: attól függ, hogy hány harmad egy egész.

És látom őt a könyvbemutatóin és különféle előadásain, ahol felkészülten, határozott hangon ismerteti művei tartalmát, gördülékenyen, élvezetes stílusban adja elő gyűjtései vagy kutatásai lényegét. És fölém magasodik tanárként, ahogy nekünk, ötödikeseknek adja át szemléletesen és izgalmasan a történelmi eseményeket, és  próbálja átadni az évek során szorgalmasan összegyűjtött tudását.

Előttem van csillogó szeme, ahogy lelkesen mesél fiatalkori tudásvágyáról, ami későbbi útján is elkísérte. És felsejlik előttem Anyuka elvesztése után fátyolossá lett szeme, amelyből sosem oszlott szét teljesen a homály.

A konyhában is otthonosan mozgott idővel, a kedvenc ételeinket készítette, mindig terülj-terülj asztalkám fogadott. A virágokat odafigyeléssel gondozta, átültette, locsolta. A lakást változatlanul rendben tartotta. Azon igyekezett, hogy ne érezzük a változást.

Apuka tavaly július 19-én került kórházba.

Tegnap kézbe foghattam az útlevelünket, benne a kínai vízummal. Augusztus 6. és 25. között irány a Kínai Népköztársaság!

Hullááámverés, huuullámverés, így verbuválják össze lelkesen az uszodamesterek a tömeget, amely magától is összegyűlne a hideg vizes medencében és környékén, meséli barátunk. Minket sem kell győzködni, elfoglaljuk helyünket a kicsapódó hullám előtti területen, a korlátba kapaszkodva. Már tíz percet késnek, vacogunk és várjuk az előre nem sejthető időpontban előbukkanó óriáshullámot, míg végre elözönli az őrjöngő tömeget. Amikor véget ér az óránként megrendezésre kerülő attrakció, az uszodamesterek karjukat lengetvén, újabb hullámokra bátorítván, őrjöngésre ösztönzik a tömeget. Amikor a tömeg hangereje elegendőnek bizonyul, felbukkannak az újabb hullámok…

Aki másra vágyik, üldögélhet tengerpartnak kialakított medence mellett, pácolódhat a forró gyógyvízben, vagy nyalhat "kis kukacokban tekeredő" fagyit. A legjobb valamennyi lehetőséget sorra venni…

Este borozás a barátokkal, többek közt megtudjuk, hogy a turisták többsége a Nemzeti dohányboltokat a 18-as karika láttán szexshopnak tartja, másnap kiruccanás a hortobágyi Kilenclyukú hídhoz.

Ahol szokásomhoz híven megfogom a vödörhordó lányok vödrét, hogy segítsek a cipelésben...

Majd pihenés a Tisza-tónál, ahol egy gyorsan kerekező biciklis azt kiabálja különböző hangsúllyal, hogy kűűűrtőskalács, kürtőőőskalács! Előre forog a hátsó kerék! Mellettem egy kislány zavarja pihenni vágyó anyukáját, akinek nem sikerül őt rábeszélnie, hogy a vízparton játsszon a többi gyerekkel. Miért nem pihentél addig, amíg nem éltem, vág vissza a két-három éves kislány.

Napraforgótáblák és szalmabálák közt suhantunk a göröngyös úton Tiszabura és Tiszaroff felé (a falutábla felirata röff-re módosítva), a gólyafészkek tele apró gólyákkal.

Legközelebb Debrecent és Nagyváradot is felkeressük.

A Bánki tóhoz gyakorta visszajárunk. A halászstégekről merülünk meg a vízben.

Van strand is, a szokásos gyerekzsivajjal, de mi inkább megbújunk a zöldben. Szitakötők repkednek körülöttünk, kacsák úsznak el mellettünk, halak teste csillan meg a vízben. Estére vörösbe öltözik az ég alja és a vízfelszín.

Az állomás - egykor még ide érkeztünk meg, innen sétáltunk el a tóhoz. A síneket és a váltókat benőtte a gaz, és az épület is az enyészeté.

A Vidámparkban vidám az ember. Emelkedik és zuhan, közben nagyokat sikít. Szédül, mert szédületes. A kezdeti lelkesedés - mindent próbáljunk ki! - a végén egyetlen kérésbe csap át - csak támolyogjak valahogy haza!

A centrifuga effektus megtette a magáét, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek. A Fyling Circust a végére hagytam, legyen hab a tortán! Legyőztem a félelmemet, ám szédülés lett az ára. Olyan, mint egy óriás pöröly, pörög és csapkod ide-oda. Ott lógok valahol fejjel lefelé.

Az Ikarus magasba emelkedő és körbe-körbe pörgő üléséből az elém táruló, folyamatosan változó látványból vajmi keveset láttam, csak egyszer pillantottam meg a Parlamentet...

A Top Spint már óriási kihívásnak tartottam, a Flying Circus elé hagytam, ízelítőként. Fejjel lefelé "hintáztam", sőt lógtam a levegőben. A Torony is félelmetesnek tűnt, a legrosszabb akkor volt, amikor szabadesésben zuhantunk.

De legszédületesebb az ártalmatlannak tűnő, sokkarú Polip volt.

Az elszánt dodgem versenyző.

Jó érzés volt megtapasztalni, hogy nem veszítettem el kísérletezgető kedvemet.

(Köszönöm a képeket és a közös szédülést! Mindez nem valósulhatott volna meg, ha Áginak nincs szülinapja, ha Eni nem találja ki a programot és ha Csilla nem hoz fényképezőgépet:)

Egy úszó házban úgy fekszik le az ember, hogy a vízre lát, és szintén a víz, a sás, a tavirózsák látványával ébred. A ház víz felőli oldala csupa ablak: csak egy üveg választ el a természettől. A tágas teraszon még az sem.

Lefekvéskor békakoncert ringat álomba, reggel madárcsicsergés ébreszt. Napközben az ember kenuba vagy motorcsónakba ül, vagy úszik egyet, hogy közelebbről megismerkedjen a vízzel. És ha megéhezik, bedob egy halászlét vagy sült halat.

Ez a Tisza-tó. A természet csodája, hirdeti egy tábla. Valóban az.

Szürkegém - szájában hallal

(Aludtam Vietnamban hajón a Halong Bay sziklái közt és a Mekong deltában, meg Thaiföldön a Kwai folyón, valamint Ghánában, Nzulezuban, a cölöpökre épült faluban. A Tisza tó ugyanolyan egzotikus élményt jelent…)

Néhány kép (2013. június 7., péntek)

Amikor véget érnek a villamos sínek.

A Jane Haining rakpart.

Az MTA előtt...

Érsekújvár és Párkány között félúton (25 km) eladó Kürtön, a falu határában húzódó szőlőhegy főutcáján egy húsz éve épült hétvégi ház szőlőfölddel. Áram és víz bevezetve. A telek mérete: 2419 nm, a ház alapterülete 37 nm (37 nm földszinti rész, 37 nm emeleti rész).

A ház földszinti előteréből három kis helyiség nyílik, az egyikből lejárat a borospincébe. Az emeleti szobából szép kilátás nyílik a szőlőültetvényekre. Az épülethez egy házhoz épített, nyitott, ráccsal körülvett, fedett tároló is tartozik.

A környék jó bortermő vidék, az utca a fő helyszíne a híres Kürti borfesztiválnak. Ha nevezetességekre vágyunk, meglátogathatjuk az Esztergomi bazilikát, felkereshetjük az Udvardi kálváriát, a Bényi kéttornyú templomot és körtemplomot, Búcson Bulcsú vezér lovasszobrát, ha pedig gasztronómiai élményeket és testi-lelki felüdülést szeretnénk, beülhetünk a Bélai kastélyszálló borozójába vagy a Dunamocsi csárdába, vagy megmerülhetünk a Párkányi élményfürdő medencéiben.

Ár: 32 ezer Euro.

Kilátás a külső lépcsőről, az emeletről. Részben látható a külső tároló, a borospince felett domborodó halom (szellőzőnyílással), szalonnasütésre és bográcsgulyásozásra alkalmas tűzrakóhely, a vécé és a hat sor szőlőültetvény (mögötte gyümölcsös és újabb szőlőültetvény).

A ház oldalról, az út felől, egy diófa fedésében.

Az emeleti szoba - félig lefestve (a festés igény szerint folytatható).

Házunk a szőlősorok közül - a kürti borfesztivál idején, napfényben.

És az erkélyről, szintén napfényben.

http://penzestimi-kalandozasai.blog.hu/2013/07/21/borfeszt_577

http://www.areality.sk/zahradna-chata-strekov-predaj/reality-ponuka/AR-08IP-000001

http://www.reality.sk/inzerat/VT0088831-13-000001/vinohradnicky-domcek

ahol 27 évet éltem. Ahova számtalan év emlék köt. Bár kiröppentünk, ott maradtak gyerekkori fényképalbumaink, számtalan filmtekerccsel, diavetítőnk a diafilmekkel, mesekönyveink és ifjúságom meghatározó kötetei, a csíkos és pöttyös könyvek. Olyan könyvekbe és szobákba rejtett emlékek, amelyek utunkra indítottak és útjára indították a fantáziánkat.

Felhalmozódott otthon minden, amit az ember élete során összegyűjt. Nem volt idejük búcsúzni. Nekünk pedig nem volt okunk búcsúzni. Így hát halomban az emlékekké lett tárgyak. Egymás hegyén-hátán a kristálypoharak, tányérok, festmények, társasjátékok.

Késő éjjelig a jegyzeteimet válogatom, ne kelljen sok táskányi teleírt és telegépelt papírlapot cipelnem. Egyetemi jegyzetek, írásaim kézzel írott piszkozatai, fordításra váró elbeszélések fénymásolata, több nyelven megírt életrajzok, hivatalos iratok. Közben felpillantok. Üres polcok, fiókok, szekrények.

Nem szállíthatom át minden emlékem egy másik lakásba.

Immár negyedszer kerül megrendezésre egy találkozó, egy tábor, egy eszmecsere-lehetőség, ahol összegyűlnek a műfordítók, pályakezdők és elismert fordítók egyaránt – a Magyar Műfordítók Egyesületének szervezésében, Dobogókőn, egy egész hétvégén (2013. május 17-19.).

Mire számíthatunk a rendezvényen? Hasonló hasznos és érdekes előadásokra, szemináriumokra és foglalkozásokra, mint tavaly. Azaz: meghallgatjuk más műfordítók fordítói tapasztalatait, kérdéseket tehetünk fel, a csoportos foglalkozásokon megfigyelhetjük, ki milyen megoldást talált egy-egy kifejezés lefordítására, melyik illeszkedik jobban a kontextusba, vagy éppen miért lóg ki belőle stb. Többnyire – nyelvek szerint – kézhez kapott szövegek alapján dolgozunk, de az sem baj, ha nem értjük a nyelvet, az elhangzott megoldásokhoz hozzátoldhatjuk a sajátunkét.

Bár egy különbség mégis csak lesz a tavalyihoz képest: nem lesz már köztünk a MEGY elnöke, Géher István... http://muforditok.hu/index.php?id=174 (Időközben Papolczy Péter vette át a megüresedett helyet).

Mi valójában a MEGY célja? „Megteremteni az alkalmat a műfordítás iránt érdeklődő pályakezdőknek és a rokon szakmák képviselőinek, hogy találkozzanak a szakmai jeles képviselőivel, megismerkedjenek a munkájukkal, és kipróbálhassák felkészültségüket, affinitásukat. Ugyanennyire fontosnak tartjuk, hogy a professzionális műfordítók lehetőséget kapjanak munkájuk bemutatására, a fordítói munka során kialakított elméleti álláspontjaik ismertetésére, fordítói tudásuk továbbadására.”

Idézetek a sajtóközleményből (Nádori Lídia összeállítása):

Előadóink, workshop-vezetőink: Csordás Gábor, Kalmár Éva, Kjoszeva Szvetla, Kovács Ilona, Kőrizs Imre, Kurdi Imre, Molnár Krisztina Rita, Nádasdy Ádám, Papolczy Péter, Szlukovényi Katalin, Upor László, Vihar Judit.

Kezdő prózafordító workshopok: Elsősorban a műfordítással ismerkedő, pályakezdő résztvevőinknek ajánljuk, több forrásnyelvből. Workshop-vezetőink: Borbás Mária, Kiss Kornélia, N. Kiss Zsuzsa, Nemes Anna, Soproni András.

Vita: a kollégák kérésének eleget téve nyilvános beszélgetést tartunk a műfordítás-képzés lehetőségeiről. A kerekasztal-beszélgetést és a plenáris vitát szervezi, vezeti Ádám Anikó.

A szakmai programból:

- Kísérletek az írott szöveggé alakított élő beszéd fordítására (Challe, Casanova, Stendhal), Kovács Ilona előadása

- Thomas Glavinic: Der Kameramörder, fordítási gyakorlat Kurdi Imre vezetésével

- Szasimi és vaszabi, japán ételnevek fordítása, Vihar Judit előadása

- Molnár Krisztina Rita és Szlukovényi Katalin versfordító műhelye

- Fülszabály, drámafordító szeminárium Upor László vezetésével

- Van-e élet a filológusterror rezervátumán kívül? Egy vita margójára, Kőrizs Imre előadása

- Miért nem kell mindent lefordítani? Csordás Gábor előadása

- Kínaiból fordítani nem boszorkányság. A modern kínai irodalom fordításának gyötrelmei és örömei, Kalmár Éva előadása

- Barátunk és ellenségünk: az idióma, Nádasdy Ádám előadása

- Vihar Judit japán fordításszemináriuma

- Műfordítók konditerme, Nádasdy Ádám szemináriuma

- Állandósult szókapcsolatok fordítása Esterházy Péter Egy nő című művében, Kjoszeva Szvetla szemináriuma

- „Azt sem rejtem majd véka alá, ami most még a sutban hever” – Élmény, mozaik, magyarosság a római klasszikusok fordításaiban, Kőrizs Imre előadása

További információk a MEGY honlapján: www.muforditok.hu

Utolsó napunkat a még mindig felújítás alatt álló Capitoliónál kezdjük, majd elsétálunk a Fabrica de Tobaco épületéhez, ám a dohánygyárat is zárva találjuk. Csak az ajándékboltba jutunk be, ahol a legkülönfélébb dobozokon és szivarokon legeltetjük a tekintetünket. Azzal nyugtatjuk magunkat, hogy láttunk dohánysodrást autentikus környezetben, dohányültetvények ölelésében a vinalesi farmon. (Egyébként ajánlanak egy másik dohánygyárat a városban.) Ezt követően bekukkantunk a Kínai negyedbe, de nem sikerül benne felfedeznünk egy parányi kínai vonást sem.

A díszes bejárati kapu közelében egy utcányi veterán taxi sorakozik az utasaira várva.

Az autók folyamatos csodálásra ösztönöznek, és az után a kocsi után kutatunk, amelyikben a legszívesebben furikáznánk egyet a Hotel Nacionalig.

A Capitolio előtt párom rátalál az igazira. Chevrolet Bel Air cuope.

A sofőr elugrott valahova, a kiszemelt járgány helyett rögvest felajánlanak egy Mercit. Ám hiába győzködnek olyan érvekkel, hogy kényelmesebb és sokkal jobb, türelmesen megvárjuk a Chevi sofőrjét. Vékony kormánykerék, egyszerűen megmunkált, szép műszerfal.

Végigrobogunk a Malecónon, a tengerparti sétány mellett vezető autóúton Havanna új részébe, hogy megnézzük a luxushotelt, ahol megfordult a világ krémje.

Rengeteg festmény és fénykép őrzi a hírességek itt jártát. Visszafelé sétával tesszük meg az utat, egy ideig a sétányon, majd betérünk a Vedado negyed kis utcáiba, hogy szemügyre vegyük a helyi életet.

A Hotel Sevilla autókölcsönzőjében megbeszélem, hogy fél 5-kor 5 CUC-ért vigyenek ki a reptérre – a saját kocsinkkal.

Egy bicitaxi elvisz a Rummúzeumhoz.

A berendezés megnyerő, hordók és palackok szépen elrendezett egyvelege, és egy óriáshordón keresztül jutunk be az első terembe, ahol megismertetnek a rumkészítés folyamatával, a rabszolgaság elterjedésével, a cukornád útjával Ázsiából, a cukornád termesztés és feldolgozás lépéseivel, egészen az érlelésig, a hordóba töltésig és a palackozásig, és az ajándékboltban kapunk egy kis kóstolót, ahol mindenféle-fajta rumot vásárolhatnánk. Megtudjuk, hogy a rum íze az elkészítésen múlik, és minden rum legalább 7 éves, és a friss rumot régi rum hozzáadásával javítják fel. Elmesélik, milyen koktélhoz milyen rumot használnak. Az egyik teremben egy cukornád ültetvényt szemléltető makettet állítottak ki mozgó vonattal és cukorgyárral.

Kora délután kiválasztok egy jónak kikiáltott éttermet, a Los Nardost, ahol elegáns félhomály honol, ám várólistával szembesülünk. Ezért a Hanoi étteremben fogyasztjuk el utolsó ebédünket, szokásunkhoz híven halat, garnélát, salátát, hozzá pedig ananászlét, pina coladát, mojitót. Itt is játszik zenekar, itt is 10 CUC-ért kínálják a CD-jüket, ezen is ugyanazok a dalok szerepelnek, mint korábban vásárolt CD-inken, csak a zenekar saját feldolgozásában. Férjem szerint nagyon finom az étterem kávéja.

Szeretnék időt szakítani San Francisco de Paulára, a fél órányira fekvő elővárosban Hemingway házára, amit Hemingway először bérelt, majd megvásárolt, miután kiköltözött az Ambos Mundos hotelből. Ám néha bezár, mint más múzeumok, és nem akarom kockáztatni, hogy lekéssük a repülőt. Érintetlenül maradtak a tárgyai, csodás könyvtára, hajója, kisállat-temetője, meg egy medence, ahol egy híresség meztelenül fürdött. A kubaiak engedélyezték, hogy a házában talált művek nagy részét digitalizálják az amerikaiak.

Az autókölcsönzőben dolgozó hölgy gond nélkül otthagyja az irodát, amíg kivisz a reptérre, pedig nincs helyettesítője és hétig bent kellene maradnia. Közben hívják is, hogy turisták keresik az irodában. Lehet, hogy most adná le valaki az autóját, és sietne ki a reptérre. Ügyfelem van az irodában, közli velünk vidáman. Nem lennék az ügyfél helyében, jegyzi meg párom. Megemlítjük azt is, hogy medium cart rendeltünk, és econimicot (avagy smallt) kaptunk. Biztosan nem volt medium, mondja, megesik az ilyesmi. Nincs autógyárunk, közli velünk, nincs elég kölcsönözhető autónk. De visszakapjuk a különbözetet, jelenti ki határozottan. (És valóban visszakaptuk, amint jelentkeztünk az irodánál, azonnal átutalták). A veterán kocsikat dicséri: ha koccannánk, ez a kocsi széttörne, a másiknak meg kutya baja lenne.

A reptéren a becsekkolásnál kiderül, hogy 25 CUC/fő kilépési illetéket kell fizetnünk, hogy elhagyjuk az országot (talán Thaiföldön fordult elő ilyen illeték, az se töltött el örömmel). Ráadásul csak a saját pénznemükben fogadják el, így be kell váltanunk pénzt. Miután elintézzük a hivatalos teendőket, kilépünk a reptér elé, hogy utolsót szippantsunk Kuba levegőjéből, majd a mosdóban átöltözünk, strandpapucs és nyári ruhák le, zárt cipő, hosszú nadrág fel.

A várakozás a reptéri boltokban sorjázó különféle rumok, kávék, gyönyörű szivarok és szivarládák, képeslapok, ajándéktárgyak, Castro és Che könyvek, pólók bámulászásával telik.

Ismét hosszasan nézegetik valamennyi utas útlevelét és megvárják, míg becsapódik mögöttük az ajtó, csak azt követően szólítják a következő utast. A repülőn erős spray-vel fújják be a levegőt, amit hangosan azzal kommentálnak, hogy a nemzetközi előírásoknak megfelelően fertőtlenítik a gépet.

Szinte az egész repülés alatt világít a tilos felállni tábla, szinte az egész utat turbulenciában töltjük. De a lényeg, hogy szerencsésen megérkezünk! Igaz, férjem csomagja csak két és fél nap múlva, de hiánytalanul. Ki tudja, merre bolyonghatott. Amikor végignézzük a fényképeinket, újra meglegyint Kuba hangulata. Nosztalgiázva nézzük a művészien kidolgozott autókat, utcalámpákat, rácsokat, a tenger színeit... Azonnal visszaindulnánk.

(2012. 02. 12.-13.)

A tetőteraszon elfogyasztjuk kiadós reggelinket, táncolunk a kintről beszűrődő zene ritmusára a szobánkban, majd felkerekedünk a zúgó, búgó tengerpartra.

A Playa Boca Ciega strandra a településen belül csak terepjáróval tudnánk eljutni, mert a part menti utat telefújta homokkal a szél, ráadásul egy híd is leomlott, így csak az autópályára felkanyarodva, majd egy bekötőútra lekanyarodva jutunk ismét pálmafákkal szegélyezett, álomszép tengerpartra. De előtte a település partján sétálunk hosszúkat és korallokat gyűjtünk. Egyes partszakaszokon napágyak sorakoznak, napbarnított fiatal fiúk napoznak és fürdenek idősebb fehér férfiak társaságában. Olykor felbukkan egy-egy uniformisba öltözött rendőr, egykedvűen rója fekete zárt cipőjében a homokot.

Kicsivel távolabb, a Tropicoco és a Pinas Hotelnél mozgalmasabb az élet, sósmogyorót és kókuszdiót árulnak, nyakláncokat kínálgatnak. Háromtagú zenekar áll meg a napágyakon sziesztázó fürdőruhás turisták felett, nyakukban gitár és dupladob, szívükben ott dobol a ritmus. Akik fizetnek, az egész partnak zenét biztosítanak. Egy idősebb férfi társaságában szórakozó két fekete fiatalkorú lányt igazoltat hosszasan egy rendőr, valószínűleg jineterók. Tegnap a birkózó azt mondta, ma már alig akadnak, de aki keres, talál.

Nem bírok betelni a tenger látványával. Egy újabb séta során a part egyik részén, ahol kellemes a hullámzás, többször is megmerülünk az átlátszó vízben. Kényeztetjük testünket-lelkünket a simogató homokkal és a hullámokkal. Pedig nem is olyan veszélytelen a fürdőzés. Kuba vizeiben nem ritkák a bikacápák és a portugál gályaként ismert kékmedúzák sem. A cápák veszélyességét nem kell taglalnom, viszont a kék harcos hosszú csápjai akár szívleállást is okozhatnak. Felfigyelünk jó pár halott, partra sodort példányra, de azt hisszük, halak úszóhólyagja, és ügyet sem vetünk rájuk. Csak idehaza tudatosítjuk a veszélyt.

Délután öt órakor indulunk a 20 km-re fekvő Havannába. Nehéz szívvel búcsúzunk a víztől és a naptól. Reggel István a szállásadónkkal felhívatta az első éjszakai havannai szállásadónkat, de teltház van, viszont a Plaza Vieja közelében van szabad casa.

A forgalom meglepően nagy Havannába menet – az úti beszámolók kevésbé forgalmasnak írták le az országutakat– hát nem azok! Az utóbbi években elég jelentős változások történtek minden téren, többek közt a forgalom jelentősebb, az autóimport is fellendülőben, van vécépapír és vécéülőke, Kuba gasztronómiája is javult. Havannai taxisunk említette, hogy a kormány a koreai és a kínai kormánnyal kötött szerződést, így egyre több az új import kocsi. Ezáltal egyre jobban felhígul az országutakon állandó mozgásban levő, egyedülálló autómúzeum.

Elhaladunk Cojimar mellett is, és megállnék, hiszen itt nyert ösztönzést Hemingway, hogy megírja Az öreg halász és a tenger című remekművét, de nem akarom, hogy ránk esteledjen. San Francisco de Paula a másik hely, ahova még vágyom, de nem akarom túlzsúfolni a napjainkat. A vidéki házban, a Finca Vigiában lakott Hemingway. Látható az asztala, a széke, a kötetei, a hálószobája… (Szívesen fordulok meg híres, hírhedt és egyszerű emberek lakhelyein is. Mexikóban is nagy élmény volt meglátogatni Trockij házát, főleg a kiállított jégcsákány döbbentett meg a trópusi országban: http://www.litera.hu/netnaplo/a-megapolisz-frida-kahlo-es-trockij-hangja).

Az alagúton átvezető körgyűrűn hamarosan a Hotel Sevillánál járunk. Egy percig eltöprengünk, adjuk-e le végig hűen szolgáló járgányunkat, de el kell vinnünk a holminkat a szállásra. A benzinünk kifogyóban, a Malecónon tankolunk. Éppen alkonyodik.

A szállást könnyen megtaláljuk (egész jól tájékozódunk az óvárosban :), de a szállásadó hölgy egy másik szállásra visz. Havanna is full, ismételgeti egész úton, amit nem nehéz elhinni, hiszen főszezon van, és a magánszállások egy-két szobát kínálnak, a szállodák pedig magas árakon működnek, de azért túlzásnak érzem a fullozást. Valószínűleg ez okból kifolyólag kerültünk egy kevésbé elfogadható szálláshelyre. A lakás enyhén dohszagú, de egy egész lakosztály hull az ölünkbe, konyhástul. Persze nem leszek konyhatündér, amikor Havanna utcáit is járhatom. Már a légkondit is bekapcsolták, mire odaértünk, azonnal ki is kapcsolom. A ház alatt ordít egy autóból a zene, Havana is full with music, mondja a szállásadónk kedvesen. Itt minden full mindennel. Bólintunk, maradunk.

Már csak az autót kell leparkolnunk, az utcán nem hagyhatjuk, mert elég szűk, meg talán azért sem, nehogy leszereljenek róla ezt-azt (bár eddig ilyesfajta rossz tapasztalatban nem volt részünk, és másfélében sem, de hát Kubában alkatrészhiány van, így bizonyára jól jön egy-egy ablaktörlő vagy keréktárcsa). A szomszéd utcában a parkolóház sötét, félelmet keltő épület és 5 CUC-ért hajlandóak holnapig őrizni a kocsinkat. A sötétből elővillan a parkolóőr villanylámpájának a fénye, végigpásztázza a kocsikat és a falakat. Csak az a jár a fejemben, hogy kijussak ebből az épületből, ahol bennrekedt a sötét és a fülledt levegő. Csak előbb mindent ki kell szednünk a kocsiból, hogy a szálláson átpakolhassuk a hátizsákokat a holnapi repüléshez.

A finom vacsora után (20 CUC), ami ismét hal, garnéla, daiqirí és pina kolada, járunk egyet az utcákon. Felmennénk az Ambos Mundos Hotel, avagy Hemingway szállodájának tetőteraszára, de zárva van. Legalább a Hemingway-képeket végignézem újra a földszinti csarnokban. Hemingway törzshelyére, a Floriditába térünk be, ahol felhörpintünk egy daiquirít.

Most kissé kevesebb a vendég, mint múltkor. Előbb a párpultnál üldögélek Hemingway-jel, majd sikerül asztalt szereznünk. Elnézegetem, ahogy a piros mellényes pincérek két üvegből öntik a turmixgépbe a rumot, és sorra töltik a koktélos poharakat a finom nedűvel.

Nem látok más italt az asztalokon a daiqirín kívül. Éppen végez egy zenekar, de már fel is állt egy másik.

Még átsétálunk korábbi, egyszerű törzshelyünkre, ahonnan a rendőr elküld egy tolókocsis, féllábú bácsit, hogy ne zavarja a turistákat, de meglátjuk az Obispon, és a kezébe nyomunk némi pénzt. A bárpultnál ülő jineterot azonban nem küldi el, pedig szűk farmeréből feltűnően buggyannak elő a fardomborulatok. Egy másik jinetero sétál elegánsan végig a báron, majd egy harmadik, egy nagyon vékony, göndör hosszú hajú lány helyet foglal a szomszédos asztalnál üldögélő tetovált férfiak társaságában (az egyiknek csillag van a fejére borotválva). Azonnal felélénkül a beszélgetés, arckifejezésük szélesebb skálán mozog, mint korábban, és jóval több ital kerül az asztalra.

Holnap még betérnénk a rummúzeumba és a dohánymúzeumba, és tennénk egy sétát ismerős és ismeretlen utcákban, illetve egy veteráncsodával végigrobognánk a Malecónon.

Ha Kubáról van szó, férjem ennyit mond csak: Fergeteges hely! Ilyen élményben máshol nem lehet részed. Még hasonlóban sem. És ahhoz, hogy ennyi koktélt megigyak, egyáltalán hogy koktélt igyak, ismét Kubába kell jönnöm.

(2013. 02. 11.)

Reggeli után szállásadónk Matanzasban és Varaderóban is ajánl casát az ismerőseinél, és kedvesen minőségi dohánnyal is megkörnyékez. A helyi dohánygyár ajándékboltjában állítólag jóval drágább... A parkolóban tiszta autónk vár (ismét nem kértük, de megmosták, bizonyára vendégszeretetük jeléül).

Első megállónk a La Troma del Tren Blindando emlékmű. Ezen a helyszínen fogtak el és siklattak ki Che Guevara és társai buldózerrel egy páncélvonatot – ezt az eseményt a vonat vagonjaiból álló szabadtéri kiállítás őrzi. A környékén egy férfi téblábol, és el is akar adni egy Chet ábrázoló pénzérmét, de már Havannában sikerült egy hasonló ügyeskedőnek ránk sóznia hármat, ezért visszautasítjuk őt (Che dombornyomással, sapkáján csillaggal, Patria o Muerta felirattal, 1995, Republica de Cuba, tres pesos). A közelben emeltek egy Che Guevarát és a gyerekét ábrázoló szobrot (két felesége volt és négy gyereke – nemcsak gerillatársaival múlatta az időt hegyek közt és erdők mélyén), amit jó lenne megnézni, de keresgélés helyett inkább nekivágunk az előttünk álló hosszú útnak. Bezzeg az egyirányú utcák miatt bekeveredünk a városközpontba, és a sétálóutcát kerülgetve a főtérre is eljutunk, ahol tüllruhás lányok táncolnak a tömeg gyönyörére, és bakkecskefogatok szállítanak apró gyerekeket.

Igyekszünk megtalálni a képregény-falat, és egy benzinkútnál sikerül is megpillantanunk. Kattintok párat, de kiderül, hogy a sok részből álló graffity mural egy kicsivel odébb van. Amikor a benzinkútnál rákérdezek a városból kivezető útra és a híres falra, páromnak eszébe jut, hogy a matrac alatt feledtük a pénztárcánkat az összes CUC-cal és euróval. Bevetem a legjobb tájékozódási képességem, és a lehető leggyorsabban igyekszünk visszajutni a szálláshelyre. Már lecserélték az ágyneműt, de a bejárónő még a szobában matat. Csak remélni tudom, hogy a matrac alá nem kukkantott be. Szerencsére a tömött pénztárca ismét a tulajdonunkba kerül. Még így is, hogy a dohánygyárat és Che „gyerekes” szobrát kihagytuk a programunkból, 11-kor sikerül elindulnunk a 200 km-re fekvő Varadero irányába.

Santa Clara külvárosában, a szocializmus egyenruhás építményei, a színesre mázolt és a szürke lakótelepi panelházak láttán párom megszólal: ez akár Marosvásárhely is lehetne.

Elhaladunk Santa Domingo színesre festett házai és temploma mellett, majd legelők és cukornádültetvények között vezet az utunk. Most folyik a cukornád betakarítása (kirándulásunk végén a havannai rummúzeumban megtudjuk, hogy a cukornádat évente egyszer takarítják be, és nagyszerű rumjaik kiváló alapanyaga). Itt jóval több a cukornádültetvény, mint a Cukormalmok völgye kezdeti szakaszán – hiába, változnak az idők!

A települések közt is folyamatosan felbukkannak emberek, két keréken, lóháton, lovas kocsin, lábbuszon. Nem ritka a biciklistopp sem, amikor egy biciklis traktorba vagy lovas kocsiba kapaszkodva segíti maga számára a haladást.

A Cervezería Antonio Diaz Santana sörgyár épületére is felfigyelünk útközben. Több helyütt telepített fenyőerdők és agávé ültetvények húzódnak, ismét megpillantunk egy semmibe vezető hidat, a kis településeken zsinórra kiteregetett, száradó ruhák lengedeznek a házikók előtt. Több helyen füstöl a határ, néhol a bozóttól vagy a nem kívánatos gyomtól próbálnak megszabadulni, máshol a szemetet égetik, szemétszállítás nem lévén. Az egész tájat füst borítja. Amikor egy kis pihenőt tartunk, sikerül lekapnom lovas kocsin üldögélő férfiakat, meg egy-egy csodaverdát.

A hosszadalmas autókázás után – nem figyeltem a térképet, és ezért nem tértünk le Varaderóba, amire csak azért vagyunk kíváncsiak, hogy összevessük Kuba más területeivel, – az autóút bevisz Matanzasba. Ez van, ha elmerülök a bámulászásban. A sorompónál 2 CUC-ot kérnek, hogy bejussunk a félszigetre egy két-két sávos, nagyon karbantartott, rendezett országúton. Először a városba jutunk be, ezt követi a luxus üdülőtelep. A város talán a legjellegtelenebb valamennyi kubai város közül, az ajánlott szállás keresésével sokáig elbíbelődtünk, és közben el is megy a kedvünk attól, hogy maradjunk. A casában négyen ülnek a szobánk ajtaja előtt tévére meresztett tekintettel, kutyák futkosnak ki-be, ezért inkább odébb állunk. Egyébként sem voltunk meggyőződve róla, hogy maradni akarunk, inkább csak egy röpke benyomás végett álltunk meg. Végigautókázunk a félszigeten a luxushotelek mellett, majd az üdülőtelep és a város közti résznél lesétálunk a partra. Egyre erősebb bennünk az érzés, hogy el kell mennie Kubába mindenkinek, aki még nem járt, mielőtt nagyon megváltozik. Bár a változás szele érezhető, nem rohamléptekben támad. Annyiban megegyezhetünk, hogy Varadero a legkevésbé kubai helyszín. Mesterséges. Egy cseppnyi Nyugat.

Azt viszont el kell ismerni, hogy a homok valóban hófehér és a tenger türkizkék. A tengerpart paradicsomi. A víz alig mélyül és átlátszó, ami gyerekes családoknak igen előnyös, de a félsziget szeles, keresztülfúj rajta a szél, és a luxushotelek sem állják útját. Valószínűleg szeles napot fogtunk ki, máskor talán csendesebb a tenger és a part. Most a homokot folyamatosan fújja a szél, fülemre tapasztott kézzel sétálok, a víz meglehetősen hullámos. Még a törülközőnket sem tudjuk leteríteni, és a hullámos vízbe is csak térdig megyünk be. A homokszemek csípik a testünket, és a fülem is sajog. Orosz huszonévesek fényképezik egymást a nappal szemben, nedves testükhöz hozzátapad a fehér ing, pózolnak a legkülönfélébb (számukra) szexis pózokban. A homlokunkat ráncoljuk.

A szállóvendégek bizonyára a hotelmedencékben fürödnek vagy kirándulgatnak, mert alig lézeng ember a parton és a vízben.

Egy órán belül kipipáljuk Varaderót és a sorompó felé haladunk, amikor elsuhan mellettünk egy Varaderót ismertető turistabusz… Kíváncsi vagyok, milyen látványosságra hívja fel az idegenvezető a figyelmüket. Hogyan alakult ki az üdülőtelep? Melyik hotel mikor épült? A sorompónál ismét kérnek 2 CUC-ot, hogy elhagyhassuk a félszigetet. Nem értem, miért nincs retúrjegy. Aki bemegy, bizonyára nem úszva érkezik vissza.

Matanzas felé leállít egy rendőr, és megkérdezi, tetszik-e Kuba, majd a választ sugallva az ujjbegyeit összefogja és a szája elé illeszti, csókot lehelve. Én is puszisan összefogom az ujjaimat, és nagyokat bólogatunk. Erre mindenfajta ellenőrzés nélkül, örömittasan utunkra enged.

Matanzasban végigsuhanunk az öblön, és bár érdemes lenne jobban szemügyre vennünk a várost, tovább haladunk. A kikötőben méretes hajók horgonyoznak, a városból előbukkan a katedrális tornya. Néhányan kitesurfingeznek.

Elérünk a két tartomány határán húzódó óriási hídig, felmászok a lépcsőkön a kilátóhoz, és rálátok a zöld tájra. Később kiderül, hogy lépcsőzés nélkül autóval is lekanyarodhattunk volna a miradorhoz.

Kőolaj finomítókra leszünk figyelmesek, legalábbis az út egy részén a tájból cigarettaként kiálló vékony csövek végén tűz lobog.

Jibacoa a célállomásunk, ahol könnyűbúvárkodásra alkalmas partot ígérnek, de nem sikerül szállást találnunk és rohamosan sötétedik, így a közeli Playas del Este mellett döntünk, hogy a holnapi utolsó napunkat D-vitamin aktiválással töltsük és napbarnítottságunk érdekében is megtegyük a szükséges lépéseket.

A hullámok vadul ostorozzák az országút mellett húzódó partot. Maguk a felcsapó hullámok is lenyűgözőek, ahogy megcsillannak az alkonyatban, de a nyomukban megjelenő vízpermet talán még szebb. Vagy a kettő egymást követő egyvelege. Tudnám csodálni órákig, de szállást kell találnunk (az utolsó éjszakára foglaltam del Este-n szállást a casa particular rendszerben, felkereshetnénk egy nappal korábban. Ha teltház lenne, azonnal szereznek másik casát.)

Guanabo falujában vagy városában térünk le az üdülőhelyre. Világ végi településnek tűnik, lepusztult, sötétbe borult utcákkal. Valóban ez Kuba Riviérája?, tesszük fel magunkban a kérdést, miközben végigsuhanunk a főutcán. A mellékutcákba is betérünk, mivel szeretnénk tengerre néző szállást találni, de az útra fújt homoknyelvek az utunkat állják.

Végül az egyik legszebb ház mellett döntünk, Olga Guitérez a tulaj, és szerencsére van kiadó szobájuk. Egy tükörszobát kapunk. Nagy tükör az ágy felett, az ággyal szemben több kisebb-nagyobb. Találgatunk, honnan van itt ennyi tükör? Valószínűleg tükörgyárban dolgoznak és onnan lopták, rosszmájúskodunk. A szél Guanabóban is jelentős, erősen süvít a spalettán keresztül – ablaküveg ugye itt sincs.

Megkérdezzük, hol kaphatnánk be néhány falatot. A pár háznyira álló csirkebárt ajánlják, de előtte körülnézünk a főutca egyéb helyein is. Egy légkondis éttermet is felfedezünk, az El Cubanot, nagyon stílusosan berendezett tömör fabútorral, öt pincér álldogál a sarokban, de teljesen kihalt és libabőrösen hideg. Inkább a Chicken Little Cubában eszünk, amit szállásadónk javasolt. Két ingyen koktél a welcome drink, az előétel forró péksütemény fokhagymás szósszal, és ügyesen hozzák a mangólét, a sajtlevest, a tengeri gyümölcs salátát és a halat, paradicsomszószos, olívaolajas mártással.

A szomszéd asztalnál egy férfi ül, szóba elegyedik velünk spanyolul, majd angolul, végül átvált németre. Ahogy utunk során a legtöbb helyen, itt is azt hiszik, hogy olaszok vagyunk. A férfi elmesélte, hogy járt Magyarországon is, meg Lengyelországban, a Szovjetunióban, Romániában és Bulgáriában is, és meg is lepődtünk, hogyan juthatott el Kubából ennyi európai helyre. Mivel sportoló, magyarázta. Birkózó. És akkor szabadon utazhatott, tettük fel a kérdést. Egy-két mondat után kiderült, hogy német származású, de annyi ideje él Kubában, hogy asszimilálódott, minden tekintetben. Kétszer vett el kubai nőt, de az igazi nagy élménye abból az időből származik, amikor először járt Kubában és egy szót se tudott spanyolul, és egy kubai lánnyal három hetet töltött együtt. Akkoriban még több volt a jinetero/jinetera (dzsigoló vagy prosti), révedt el a tekintete. Évente pár hónapot Ázsiában tölt, párat Kubában. A nyarat Németországban, mert a többi évszak mit sem ér. De nemcsak az időjárás rosszabb otthon, gyakoriak az alkohol-ellenőrzések, és ha a járdán a parkolást jelző vonalat két centivel elvéted, máris megbüntetnek. Felkérték, hogy eddze a helyi fiatalokat, de nem ér rá, mert hetente háromszor mountainbike-ozik, hetente háromszor konditerembe jár, a strandra kötelező járni, mert imádja, és este meg az asszonyra is kell idő. Nem bírja elkölteni a pénzét, egyre növekszik az összeg a számláján, nevet fel.

Veszünk két sört elvitelre, felmegyünk a tetőteraszra, és az óceán robajára kortyolgatjuk a nedűt. A szobánkból is halljuk a tenger zúgását. Egy hét múlva ilyenkor már nagyon réginek fog tűnni, hogy itt voltunk.

Azon agyalok, adjuk-e le már holnap az autót az egykor maffiózóktól hemzsegő Sevilla Hotelben és kérjünk transzfert a reptérre, vagy eredeti tervünkhöz hűen próbáljunk meg magunk kijutni a reptérre.

(2013.02.10.)

Meglepett, hogy két fekete lány is sürög-forog trinidadi házunknál, egyik a giccsekkel megtömött szekrény tárgyait megemelve port töröl, a másik a konyhában szorgoskodik. Ruháink kimosását is az egyik bejárónőnek kellett kifizetnünk. Tanácstalanok vagyunk, mennyit adjunk, a főnöknő 5 CUC-ot javasol, hát ennyi kap a lány.

Reggeli után ismét felkeressük a pár kilométerre fekvő La Boca falut, hátha felfedezünk egy partról könnyen elérhető és látványos merülési helyszínt, ahol korallhalakra bukkanhatnánk a tengerben, de a sikertelen próbálkozás után Playa Ancón strandján pihenünk egy órát. A strandon is felkapom a búvárszemüveget, hátha látványosságra lelek a víz alatt, de csak a tengerfenéken gyűlő, a hullámzástól ide-oda ringó szeméten kalandozhat tekintetem, főként sörös dobozokon. Strandolásra kiváló hely, csak az ember ne lássa, mi fölött lubickol. Többen tagjaikat a sekély vízben áztatva fogyasztják az üveges rumot és a dobozos söröket.

Trinindadban teletankoljuk a kocsit (50 CUC), majd a Cukormalmok völgye (Valle de los Ingenios) irányába miradort hirdet egy tábla. A turisztikai látványosság abból áll, hogy egy étterem bárjából, ahol ihatnánk cukornádlét (guarapo) és friss kókusz levét, rálátunk a Cukormalmok völgyére. A kilátás nem valami fényes, ráadásul nevével ellentétben cukornádültetvényben sem bővelkedik. Sőt! A völgy innenső oldalán leégett vagy leégetett pálmaültetvények égnek meredő kórói feketéllnek.

A cukornádültetvényeiről elhíresült völgy Trinidad városával együtt az UNESCO világörökség részét képezi. Az egykori uradalomból a rabszolgatartó háza mellett a cukornádültetvények fölé magasodó 44 m-es Manaca Iznaga torony maradt fenn, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílik messze földekre.

A tornyot a 19. század 30-as éveiben emelte bizonyos Iznaga úr, hogy kiváló rálátása legyen az ültetvényekre és az ott dolgozó munkásokra. Ez a rabszolga-kereskedő bizonyára szeretett gyönyörködni körös-körül elterülő birtokában, és jólesően felügyelte a földjein szorgoskodó munkáskezeket. Elég elvetemült ötlet ekkora építményt emelni, de nem kétséges, hogy egyben saját fontosságán is jócskán emelt. A magasba szökő torony akkoriban Kuba legmagasabb tornya (vagy építménye) volt.

Akárcsak a miradornál, ismét fizetünk egy CUC parkolódíjat, megkóstoljuk az út szélén kapható cukornádlét, majd a hímzett terítőkkel szegélyezett úton, ahol Kalotaszeg vagy Korond hangulat uralkodik, elérjük a tornyot. A falépcső aljánál belépődíjat kérnek, de mivel párom lába fáj, csak én fizetek be. Minden lépcsőfordulónál változik a kilátás szöge, hát minden emeleten készítek felvételt.

Rálátok a környező házakra, a kiteregetett ruhákra, a horizontig terpeszkedő földekre.

https://www.youtube.com/watch?v=U3QPJp515CE&list=UUaMjOt4ZHwHew-k-4Gi1d7Q&index=3

A torony közelében szépen felújított tornácos étterem a rabszolgatartó egykori háza, amely a modern időkben a turisták szolgálatába állt, akik éppen ebédjüket fogyasztják a kubai élőzene taktusára. Az étterem udvarán hever a harang, amelyik megkongatásával összehívták a rabszolgákat.

A másik hacienda, a Casa Guachinang felé tartván papayaültetvény mellett haladunk el, amit első pillantásra a levelei alapján maniókának hiszek, de amint meglátom a sötétzöld lecsüngő termést, máris világos, hogy finom papaya terem a földeken. Szinte naponta kerül az asztalunkra papaya, szeletelve vagy dzsúsz formájában. A rabszolgatartó házában szintén étterem üzemel és újra egy turistacsoport ebédel élőzene körítéssel. Ebben a házban viszont az egykori család több berendezési tárgya is fellelhető, például fényképek és ágy.

Az 1919-ben készült gőzmozdony vontatta vonat (Baldwin Locomotive Company of Philadelphia), amivel utazhattunk volna a trinidadi Casa la Trova szórakozóhelyen működő turistairoda szervezésében (10 CUC/fő), tele a hőségtől pilledő turistákkal, akik kellemes zenekísérettel járhatják be síneken a völgy helyszíneit, olykor meg-megállva. Éppen a Guachinang háznál tartanak pihenőt. Hiába szellős, bizonyára csak mojitóval elviselhető a meleg.

Fontolgatjuk, menjünk-e tovább a Cukormalmok völgyében, de végül visszafordulunk Iznaga felé a főútra, ahol ismét megpillantjuk a „zenélő” lokomotívot.

A főút felé haladva a háttérben erdőtüzet gyanítunk a felszálló füst láttán, de utunk során többször felfigyeltünk rá, hogy száraz füvet vagy gazt égetnek, esetleg egyéb mezőgazdasági vagy háztartási hulladékot. Remélhetően nem egy eldobott cikk a hibás.

Királypálmák, banánpálmák, kókuszpálmák, mangófák mentén suhanunk Sancti Spiritus felé. A hátteret hegyek képezik. Egy teherautóról lezuhant egy zsák hagyma, azt szedegetik fel az úttestről.

Sancti Spiritusban rövid pihenőt tartunk. A külvárosi házaknál külső lépcső vezet az első emeletre, a főtéren pedig a megszokott koloniális stílusú, rácsos ajtós-ablakos gyarmatkori épületek fogadnak. A sétálóutca nyüzsgő, művészszobrok tarkítják, megkóstoljuk a fagyit (0,25 CUC/gombóc), két templomhoz is elsétálunk, majd a Casa de la Trova mellett egy piacon átvágva térünk vissza a kocsinkhoz. A város főként egy térre és egy sétálóutcára tagolódik, ahol üzletek sorjáznak, meg egy abból nyíló mellékutcára, ahol piac működik. A város szélén stadiont pillantunk meg. A sport kitüntetett szerepet élvez Kubában, főleg a baseball (nemzeti sport), de egyéb labdajátékok is, meg az ökölvívás és az atlétika. A főúton ismét kábító füstfelhőt eregető autó mögé szorulunk, ami annyira füstöl, hogy azt sem tudjuk kideríteni, meg tudjuk-e előzni.

Az El Pedraplén szigetek felett húzódó autóútjára nincs időnk, illetve nem akarjuk elaprózni a napunkat, ezért Santa Clarát célozzuk meg, és közben elviszünk egy darabon egy öreg nénit, aki az út szélén stoppol kiöltözve.

A táj nem túl lenyűgöző, és párom mérges, miért kell Santa Clarába mennünk. Elég hosszú kerülőutat választottam, hogy láthassam Che Guevara szobrát. Trinidadi szállásadónk ajánlott egy szállást az egyik rokonánál Clarában, de házszámot nem adott meg, ezért úgy döntünk, nem keresgélünk, hanem az útikönyvben korábban kinézett magánszállást célozzuk meg. De a városközpont helyett a Che emlékműnél kötünk ki. Az őr integet, hogy már nem látogatható, és a parkolóban sem tudunk megállni. A bekötött karú forradalmár szobra azonban az útról is látható, akárcsak Fidel köszönő szavai egy táblán. Párom mérgesen kérdezi, hogy ezért a fényképért autóztunk ennyit? Nagyot sóhajtok. Ezért. De szerencsére az este kárpótol a rengeteg autózásért.

A város nagyon sokszínű képet mutat. Egyrészt nyüzsgő turistaváros, itt van az ország második legnagyobb egyeteme, rengeteg a diákos bár és szórakozóhely, ahogy az útikönyv írja, notebookok és mobiltelefonok nélkül. Különlegességként megemlítem, hogy itt tartják többek közt a Miss Travesti szépségversenyt. De a város talán legjelentősebb vonzereje a (számos) Che Guevara emlékmű.

Che, Che, Che, ezt lihegi minden egyes kő Santa Clarában (de Kubában másutt is). A motoros naplója című film hangulata egykor eléggé elragadott. Cheben az elnyomottak jogaiért és jobb megélhetéséért küzdő, eszméi fűtötte lelkes ifjút láttam, és a nagy utazót, akit kalandvágy és a szegénysorban tengődők életének megismerése és jobbá tétele hajt (még Prágában láttam egy eldugott moziban, Oliver Stone Comandante című, Fidellel készült interjúfilmjét pedig a berlini Magyar Intézetben). Később kezdtem komplexebben látni az eszméiért harcoló gyilkosként és hősként emlegetett Che-t, akit sok helyen az egekig magasztalnak, másutt meg tömeggyilkosként elítélnek. Híres mondása is eszembe jut: Követeld a lehetetlent és végső győzelem vár rád. A Buena Vista Social Club Hasta siempre commandante Che Guevara című dala Kubában gyakran felcsendül az utcai zenészek hangszerein és száján, a legkülönfélébb előadásmódokban.

Végül bekeveredünk a belvárosba, és véletlenül éppen jó utcába kanyarodunk be, és megpillantjuk a Florida magánszállót. Elkápráztat a régiségekkel zsúfolt előtér. Egy régiségkereskedő is megirigyelhetné a sok műtárgyat. Régi lemezjátszó, lámpák, tányérok, búrotok, zöldellő csempézett udvarán pedig megnyerő étterem üzemel. Teljesen hétköznapi poros utcákban csodás udvarok bújnak meg! Valójában egy öntözőberendezéssel felszerelt kisebb botanikus kert. Kiderül, hogy teltház van, de a csupa mosoly házigazda két háznyira szerez casát. A ház rendben van, teraszos, 1 CUC a hűtőben tárolt víz és üdítő, 1,50 CUC a sör. 2 CUC-ért parkolhatunk a szomszédos utcából nyíló parkolóban.

A Florida magánéttermében vacsorázunk homárt és halat, párom Mayabe sört iszik, felirata: una cerveza cubana auténtica. Előételt is felszolgálnak, a főétel esztétikus és finom, a házigazda ügyes menedzser. Hét órakor már nem tud leültetni több embert. Valószínűleg kiérdemelte a hírnevét.

Szóval vacsora után következik a meglepetés. A nyüzsgő éjszakai élet. Tömegek tolongnak az utcán, fagyiárusok, cukorvattát, kókuszdiót, nyalókát áruló kofák kínálják a portékáikat. Fura, hogy a gyerekek is ébren vannak. Zenekarok zenélnek több helyen, egy helyütt karaokéznak is, legalábbis nekünk annak tűnik, gyerekeket szerepeltetnek, akik hangszereken való játékot imitálnak a háttérből felcsendülő zenére, egyesek a Praga nevű üzletközpont üvegkirakatára (Kubában alig akad üvegablak) tapadva bámulják az új hűtőket, plazmatévéket és mindenféle műszaki kütyüt a bulváron, egyik utcán felállított hosszú asztalon óriási színes tortát vesznek körül ünneplőbe öltözött férfiak és nők, meg csupa hab kislányok fodros ruhában, retiküllel. Zselézett hajú, horpadt mellkasú fiatalok, néhány homoszexuális és transzvesztita is felbukkan, fiatal helyi nők karolnak őszülő külföldi férfiakba, a zenekarok igyekeznek túlharsogni egymást. Az iparművészeti múzeum ablakai tárva-nyitva, így a kiállítás egy része is látható, de olyan, mintha bármelyik házat látnánk belülről. Sétálgatunk, majd a központi tér egyik sarki bárjában, a La Marquesinában egy pina coladát és egy mojitót iszogatva mozizunk.

Idézek a Viva Cuba című bejegyzésemből, hogy milyen benyomást tett rám a város: „Az ország lépten-nyomon meglepetéseket tartogat, például szombat este Santa Clarában elsétáltunk a város főterére, ahol szó szerint szilveszteri hangulat fogadott. A nyüzsgő utcákon éjjel tíz órakor is zenés programokkal szórakoztatták a tömeget a gyerekek, és előbújtak otthonaikból a son, salsa és egyéb zene hangjaira kíváncsi idősebb emberek is. Mintha a város és a környék valamennyi lakója az utcára özönlött volna, hogy együtt ünnepelhessen – megtűzdelve néhány turistával –, mindenki hozzájárult a forradalmi város hangulatának növeléséhez."

Az egyik udvarba (talán a Mejunje clubba) bevonzott egy öttagú zenekar dallamos muzsikája, együtt egy idősödő párral. A férfi a zene ritmusára lépdelt, amikor felesége még nehézkesen követte, majd azt hittük, kényelmesen helyet foglalnak az egyik műanyag széken, de a feleségre átragadt a férje szívét-lelkét betöltő táncolhatnék, és máris együtt ropták a táncot.

A napot a tetőteraszon elfogyasztott sörrel végezzük, ahonnan újabb tetőteraszok látványa bontakozik ki. Az izomlázunk egyre erősebb, ami azt bizonyítja, hogy a Salto de Caburní vízesés felkeresése mégsem volt könnyed séta, és a Manaca Iznaga torony megmászása sem enyhített az izomlázon. Legalább a szúnyogcsípéseink vagy atkakiütéseink viszketése enyhült.

Holnap a buldózeres-vonatos La Troma del Tren Blindando emlékművet, a dohánygyárat és a comics falat nézném meg, de attól tartok, a dohánygyárba itt is jelentkezni kell egy utazási irodánál, hogy bejussunk, ami pedig vasárnap zárva van. A kubai-amerikai kapcsolatot jelképező képregényfalat viszont nem hagyom ki.

Holnap Matanzas irányába haladunk a főváros felé, napozni és pihenni szeretnénk, megnéznénk egy benyomás erejéig Varaderót és a Playa Coralt, vagy Jibacoán fedeznénk fel a korallokat. Párom azt olvassa, hogy Fidel is imádott búvárkodni, a CIA tervei közt az is szerepelt, hogy elrejt a búvárfelszerelésében egy bombát.

(2013. 02.09.)

Fotó: Kádár István

Szállásunk kulturált, ágyunk kényelmes és jól kialudtuk magunkat. Bár egész éjszaka folyamatos vagy újra meg újra felhangzó zenében volt részünk, és a háziak is tettek-vettek, panaszra semmi okunk. Nagyon mozgalmas álmaim voltak, legalább három könyvre valót összeálmodtam. A koktélok lennének a ludasak? Reggelre sajnos mind elszállt, és csekély vigasz, hogy kipihenten ébredtem...

Mielőtt reggeli után elindulnánk a vízeséshez, pénzt kell váltanunk vagy a bankból kivennünk, hogy hétvégén ne maradjunk CUC nélkül. Lovaskocsik, kivert kutyák és bicitaxik mellett jutunk el a bankhoz, ahol hihetetlen tömeg ostromozza az épületet. Párom bakkártyáját nem fogadja el az automata, de várakozás helyett a város másik bankjában próbálunk szerencsét. A Parque Céspedes irányában található bankban egy hivatali egyenruhába bújt férfi nyit ajtót előttünk, ahol egy-két külföldi lézeng az erősen légkondicionált teremben. Az alkalmazottak húzzák le az ablakon túl a bankkártyát és a pénztárból adják ki a pénzt 16 CUC kezelési költségért.

Szállásunk felé tartva a korábbi bank előtt álldogáló turistáknak ajánljuk, hogy keressék fel inkább a másik bankot. Hálásan köszönik. A bank közelében egy láb nélküli férfi lerobbant turistabuszt szerel. Kipattant a tolószékéből és ügyesen behúzta magát a busz alá…

A sok járástól páromnak még jobban megfájdult egyébként is sajgó térde, így csak remélni tudom, hogy győzzük az erdei túrát. A térdfájás ellenére nekivágunk a Topes de Collantes Nemzeti Parknak. Az országút csupa kanyar és kátyú, ráadásul az aszfalt gyűrött, hullámos, és igen erősen emelkedik. Eljutunk egy kilátóhoz, ahol éppen egy fékező teherautóból ugrálnak le a kirándulók. Sok lépcsőzés után homályosan bontakozik ki a város és a tenger és a trópusi erdő zöld látképe. Agávék és kaktuszok között lépdelünk felfelé a lépcsőn, a növények leveleibe orosz turisták vésik a nevüket, és felvételt is készítenek az otthoniaknak alkotásukról. Az új vésés mellett sok régi név is beleivódott az agávélevelek emlékezetébe. A lépcső tövében álló étterem mellett egy árus kiabálja, hogy tíz darab banán egy peso, és nem is kéretjük magunkat sokáig.

A Kurhotel feliratú szálló előtt, ahol állítólag Batista a feleségét kezeltette és most szanatóriumként üzemel, egy információs irodánál ellátnak infókkal, és a fejüket csóválják, amikor párom sántikálását látják. Elég elképesztően hatnak ebben a buja zöld erdőben a szögletes, szürke szocialista építmények.

Egy kapunál belépőt fizetünk (9 cuc/fő italkuponnal), majd autóval lejutunk egy meredek úton egy kihalt házhoz, ahol kakasok kapirgálnak.

Épp egy néhány fős csoport vág neki előttünk az erdőnek, de nem tudjuk (nem is akarjuk) tartani velük az iramot, hát lemaradunk, hogy saját tempónkban fedezzük fel a dzsungelt. A kigyúrt és olykor túrázó figurával jelölt ösvényen egyébként is nehéz lenne eltévedni.

Kis erdőélményben Vinales környékén már volt részünk, ám ott fákkal benőtt dombokat kerülgettünk, amik megmászására csak hegymászók képesek, az egyszerű halandó csak a barlangokat keresheti fel, az Escambray hegységben viszont, ahol Che Guevara is táborozott, a Topes de Collantes természetvédelmi területen dzsungelszerű erdőben tehetünk sétát pálmafák, nagy támasztógyökerű fűk, kávécserjék és egyéb őserdei növények között.

A vízszintesen növő ágakon broméliák és orchideák kapaszkodtak meg (minek is mentünk volna Soroába az orchideaparkba?). A vízesés távoli hangja már messziről hívogat, de újabb ereszkedők és kanyarok után sem bírjuk elérni. Izzadságtól és a vízesés vizétől nedves turisták kaptatnak fel az emelkedőn.

Amikor megpillantjuk a vízesést és a benne lubickoló kirándulókat, még felkapaszkodunk a fentebb fekvő részéhez egy falétrán. Aztán lesétálunk a természet alkotta medencéhez, magunkra kapjuk a fürdőruhánkat és mi is megmerülünk a vízesés jéghideg, végtagot zsibbasztó vizében.

Egyesek azonnal beleugranak a vízbe, mit sem törődve azzal, hogy sokkot kaphat a felhevült szervezet. Mi a fokozatos megszokás mellett döntünk. A vízesés felé úszva erősen sodor a víz, nem bírjuk elérni.

https://www.youtube.com/watch?v=sUQLFrU8J0c&list=UUaMjOt4ZHwHew-k-4Gi1d7Q&index=2

Madárlesen megedződött szemünkkel sikerül többféle madarat megpillantunk, például a medence környékén méhkolibriket, de a növény- és állatvilág egyéb képviselőit is szemügyre vesszük, egy-két fekete gyíkot, és otthonról cserepekből ismert burjánzó növényeket.

A visszautat sem sietjük el, laza tempóban sétálunk felfelé. Egy lovász vár feltehetően a fiával és három lóval azokra, akik nem bírnak felkapaszkodni, hogy segítsen a feljutásban. Bár nem izzadunk meg, be kell vallanunk, hogy nem piskóta ide eljutni, és le a kalappal a sok középkorú és idősebb túrázó teljesítménye előtt.

Az erdő kezdeti szakaszán mogyorós, szezámmagos, törökmézes finomságokat és frissen facsart gyümölcslét ajánlgat egy árus, és most már engedjük meggyőzni magunkat (fehér és barna színű cukros-mézes nyalánkságok, mint a cienfuegosi strandon).

Az autónkba beszállva kicsit tovább haladunk az erdő irányába, mert nehéz búcsút vennünk a látványtól. Kicsit legeltetjük szemünket az erdő hullámos testén, egy helyen szép kilátás nyílik a zöldben pompázó dombokra, de egy idő után a nehezen járható földút visszafordulásra ösztönöz. Párom az útviszonyokat így kommentálja: Viva socialismo! (Eredetileg úgy terveztem, hogy a Cukormalmok völgyében ereszkedünk le és érünk vissza Trinidadba.)

A Kurhotel elől a kacskaringós, hullámosra gyűrt hegyi úton haladunk lefelé Trinidad irányába. Az úttest olyan benyomást kelt, mintha a hegy felső részéről egyszerűen leöntötték volna a folyékony betont egy kialakított mederbe, és nem egyenlítették volna el alaposan.

Végighaladunk Trinidadon, az utak tömve emberekkel, biciklisekkel, bicitaxisokkal. Mintha szerencsét próbálnának az úttesten, elüti-e őket valaki. A kis forgalom miatt valójában nincs mitől tartaniuk, övék az országút, és ebből a tényből kifolyólag csöppet se elővigyázatosak!

Úgy döntöttünk, kikocsikázunk a vidéki hangulatú La Boca faluba, ahol a tenger térdig ér, majd egy lagúnás részen hajóroncs mellett elhaladva folytatjuk utunkat Playa Ancónra. Ez egy üdülőövezet luxushotelekkel, barnás színű homokos parttal, parti bárral, sudár pálmafákkal, pálmafedeles árnyékadókkal. A dél legjobb strandjaként hirdetett helyen virul a tömegturizmus. El kell ismernem, hogy nem lehet rossz rálátni a szállodából a szelíden hullámzó tengerre. A part családok részére is ideális, lehet vízibiciklit és kenut kölcsönözni.

(Szerintem Kubában jó megoldás a városközponton kívül lakni, Cienfuegosban a Hotel Jaguában vagy Trinidadban az Ancon Hotelben. Fillérekért be lehet taxizni vagy biciklizni a városközpontba.)

Megmártózunk a vízben, a tengerfeneket itt is fű borítja, a felszínén helyenként fűszálak úszkálnak, de nem zavaró. Azért mi tagadás, a Playa Jutiason megtapasztalt hófehér homok káprázatosabb. Bizonyára más északi strandok is fehér homokkal is türkizkék vízzel várnak… Mindenesetre élvezzük a lebukó napot, míg a napkorong belezuhan a tengerbe. A lagúna és a mangrove felett giccsbe hajlóan vörösen izzik az ég alja.

Végül megérkezünk Trinidadba, és már magába is szippant a város. Bekukkantunk a Palenque clubba, a Casa de la Trovába, majd a Casa la Musicában halat rendelünk, ám sok idő elteltével közlik, hogy elfogyott a gáz. Kopog a szemünk az éhségtől. Míg várakozunk, a város szelleméhez illően canchancharát iszunk (a pohárra kicsapódó jégtől koktélozás közben folyton vizes az asztal). A koktélok jó bevételt jelenthetnek (általában másfél deciért fizet az ember 3-6 CUC-ot), hiszen a cukornádnak köszönhetően van cukor és rum, a menta mindenütt megnő, bár bizonyára a bevételtől az állam pénztárcája dagad.

Végül szólunk a pincérnőknek, hogy feladjuk, és egy másik étteremben a pincér által javasolt gránátalma és kávé ízesítésű la Perranda és citromos, lime-os Yumanja koktélokat szopogatunk, míg megérkezik a vacsoránk, a tengergyümölcsei leves és a grillezett garnélarák (20 CUC kettőnknek mindenestül). (Reggel közöltük a szállásadóinkkal, hogy este a városban szeretnénk enni. Reméljük, ezzel nem sértjük meg őket. Tudjuk, hogy a főnöknő szívesen kedveskedne étellel, és vacsoránk bevétellel is járna, de az esti-éjszakai Trinidadról a világért se mondanánk le. És azt sem tudtuk megjósolni, mikor érkezünk, hiszen az egész napot távol töltöttük.)

Az öttagú zenekar kellemes hangulatot teremt, az ételek finomak, az udvar rendezett, éretlen kis mangók lógnak felettünk a fáról. Akárcsak itt, az udvaron felakasztott kalitkában, máshol is láttunk fogságba ejtett madarat, utcákon, udvarokban egyaránt.

Feltűnik, hogy egy lány nagy áhítattal hallgatja az udvaron játszó zenekart. Az egyik tag megkérdezi, honnan érkezett, mire ő azt feleli hangosan, Washington, felpattan, és a kezébe veszi a csörgőket. A párját is odahívja a zenekar tagjaihoz, és minket kér meg, hogy fényképezzük le őket. Mintha ők is zenélnének. Majd megkérdezi, mi honnan vagyunk. Szerinte Olaszországból. (Kubában eddig bárki, aki megszólított, olasznak hitt bennünket.) Az ő nagyapja kiskorában jött el Magyarországról, ujjong, tehát ő inkább magyar, mint bármi más. Kubai származású férje is odaül hozzánk, sok jót nem mond Kubáról, a zenekarral is angolul beszél. Zavarja, hogy folyton csak éttermeket ajánlgatnak az utcán, és a vadonatúj ötös iphone-ját is elhagyta az egyik taxiban. Mondtuk, hogy szerintünk a kubaiak egyáltalán nem zavaróak, sőt nagyon barátságosak, Ázsiában akkor is folytatják a kínálgatást, amikor elutasítjuk őket. Eszünk-e éttermekben, kérdezi a srác, mert állítólag nem főznek jól. Főként magánházaknál eszünk, feleljük. Csak ma ettünk étteremben, de nagyon finom volt a vacsora. Magánházaknál lakunk?, lepődött meg. És mi a véleményünk róla? Azt válaszoljuk, hogy mi elégedettek vagyunk, magunkban meg azt gondoljuk, hogy te is laktál valószínűleg otthon. Nem szeretjük a képmutatást. Meglepődve és megdöbbenve hallgatjuk, hogy úgy beszél, mintha nem itt nőtt volna fel. Amerikában ismerkedtek meg és tavaly házasodtak össze, és most újdonsült szüleit és rokonságát jöttek meglátogatni, újságolja a lány. A lány részegségére hivatkozva hamar búcsút vesznek tőlünk. Miután vásárolunk egy cédét, én is megörökítem magam a zenekar tagjaival.

Megnézzük az egyik zenekari tag bűvésztrükkjeit és a köves utcákon andalogva elindulunk hazafelé...

(2013.02.08.)

Fotó: Kádár István

Reggeli után tengerparti tevékenységeknek hódolunk: fürdünk, napozunk és átsétálunk a tegnapi öbölbe, ahol éppen motorcsónak viszi be a búvárokat a mélyvizekbe (sajnos se pénz, se vízipipa nincs nálunk, hogy csatlakozzunk). A parton heverő koralltörmelék alapján meg vagyok róla győződve, és erős gyanúmat az útikönyv is alátámasztja, hogy van itt korallzátony, és számos látnivalót kínál a tenger, csak bizonyára nem közvetlenül a parton. (Bár Cueva de los Pecesben és Punta Perdizben volt snorkeling- és búvárfelszerelés kölcsönző, itt viszont nincs, talán az is utal valamire). Egyedüli tengeri lény, amit látunk, egy halász aznapi fogása, egy nagyhomlokú hal.

A tengerparti séta után útra kelünk Trinidadba, a kérdés csupán az, hogy a part menti úton vagy a kacskaringós hegyi szerpentinen keresztül érjük el. Az utóbbit választván egyben az El Nicho vízeséshez is eljuthatnánk némi gyaloglással és megmártózhatnánk a vízesés alkotta medence vizében a Topes de Collantes Nemzeti Parkban. Azonban erőnket kiszívta a nap és nyugdíjas üzemmódba váltottunk, ráadásul időben szeretnénk intézni trinidadi szállásunkat, így a vízparti direkt út mellett döntünk. Az El Nicho vízesés helyett majd a Topes de Collantes N. P. másik vízesését fedezzük fel, a Salto de Caburnít.

Ma is rekkenő a hőség, alig mutatkoznak felhők a kék égen. Sárgásvörös fűvel, bozótossal, legelőkkel borított száraz vidéken suhanunk tova. Tehenek és lovak legelésznek a mezőkön, és cowboykalapos férfiak lovagolnak el mellettünk kutyák kíséretében. Egy-két helyen pálmafedeles napernyők árválkodnak a vízparton, és egy falu határában valószínűleg garnélarák-tenyésztés folyik négyzet alakú vízi bokszokban.

Egy sajnálatraméltó útszéli árustól banánt próbálunk vásárolni, a banánjai nagyon satnyák, de megesik rajta a szívünk. Amikor azonban öt pesoért adja az öt pici banánt, jó ideig alkudozunk…

Trinidadba érkezvén eléggé elképedünk a fura városkép láttán, ahol kövekkel kirakott földutak mellett sorakoznak az egykori gazdagságról árulkodó ütött-kopott gyarmatkori házak. Zötykölődünk a macskaköves utakon és próbáljuk felfedezni a város messzi földön ismert szépségét, csekély sikerrel.

Nekiállok a szálláskeresésnek, de az útikönyvből kinézett szálláson nincs hely, pedig csodaszép. Egy tágas múzeum benyomását kelti. A legszebb szálláshelyek tulajdonosai sajnos csak előzetes foglalásra adják ki szobáikat. Végül egy nő kéri, hogy kövessünk, és mutogat a városközpont szomszédságában lepattant helyeket. Az utcákon bámészkodó emberek lézengenek, vagy a kapualjakban üldögélnek. Talán azért látjuk a város hangulatát semmilyennek, mert fáradtak vagyunk, ráadásul szállást sem sikerül egykönnyen szereznünk. Kimerülten és tűző napsütésben egyébként sem ítélhetünk meg egy várost, főleg a központon kívül eső utcáiról, ráadásul a déli napon nem a legkellemesebb foglalatosság szálláshelyet keresni. Csak remélni tudjuk, hogy vegyes érzéseink hamarosan csodálkozásba csapnak át.

Végül leállunk egy ház előtt üldögélő férfi mellett és megkérdezzük, van-e szállásuk. Bólint, körülnézünk és maradunk. A férfi bemutatja a feleségét, akit főnöknek becéz. Fellélegezve falatozunk nemrég vásárolt gyümölcseinkből, a főnökasszony is megkínál papájával. Amikor a vízesés felől érdeklődünk, szállásadónk azt ajánlja, hogy ne délután keressük fel kutyafuttában, inkább a reggeli órákban, ráérősen. Akkor hát fedezzük fel azt a hírös-nevezetös várost!

A séta során Trinidad valódi arcát is felfedezzük. Sokszínű és lehengerlő. A városközpont sokkal rendezettebb és megnyerőbb, mint a környező utcák. Az egy órásra tervezett városnézés végül négy órásra sikeredett, még a strandra sem jutottunk el, ugyanis Trinidaddal nem lehet betelni.

A várost a Szentháromságról nevezték el és Trinidad az ország cukornádszíve. Egykor óriási cukornádültetvények borították a környező vidéket, számos cukormalom és cukorgyár épült, ahol a cukornádbárók rabszolgákkal dolgoztattak egészen a rabszolgaság felszámolásáig, sőt a rendelkezéseket kicselezve azt követően is. Tehát a rabszolgaság helyszínein mozgunk: 1511-től, a spanyol gyarmatosítástól 1886-ig, a rabszolgaság felszámolásáig Kuba egymillió rabszolgát hozatott be Fekete-Afrikából az Atlanti óceánon keresztülívelő transzatlanti transzport során. Állítólag azok a rabszolgák jártak a legjobban, akiket nem szállítottak további országokba, hanem Kubában maradtak. Kuba Trinidadnak és környékének köszönhetően tehetett szert a 19. század végén a világ vezető cukornagyhatalma titulusra, pedig akkoriban még számottevőbb volt a kávéültetvénye, viszont a kávé- és a cukornádtermesztés idővel háttérbe szorult és visszaesett (vinalesi lovászunk azt mondta, az európai répacukornak köszönhetően, melynek íze összehasonlíthatatlan a nádcukorral – a nádcukor javára. Nem tudom, kóstolhatta-e, jutott-e Kubába is répacukor, de nem firtattam. Szerény véleményem szerint inkább a kommunista blokk államait látták el ők nádcukorral, és nem fordítva. És valószínűleg a latin-amerikai országok fokozott cukornádtermesztése lehet a visszaszoruló kubai cukornád- és kávétermesztés háttérben.).

A Trinidad közelében húzódó Cukormalmok völgyében kb. harmincezer rabszolga dolgozott a több mint ötven cukormalomban, cukorgyárban és az ültetvényeken. A cukornád jelentette egyrészt a bevételt, a gazdagságot, a fellendülést, hiszen a cukornádból befolyó pénzből épülhettek meg a csodás koloniális épületek, másrészt az embertelen, gyalázatos kizsákmányolásról is árulkodnak.

Végigjárjuk a városközpontot és megnézzük nevezetességeit, egyeseket csak kívülről, pl. a Plaza Mayoron álló Romantika Múzeumot, a Borrell cukornád kereskedőcsalád villáját, a nemes egyszerűséggel emelkedő katedrálist és a város szimbólumaként emlegetett, magasba nyúló tornyú Contra Banditos múzeumot.

Betérünk a Humboldt házba (Havannában is megtaláltuk a neves tudós házát), majd Trinidad jellegzetes italával, egy canchanchara koktéllal végezzük a főtéri katedrális melletti lépcsősor tetején, a Casa de la Musicában, egy hangos koncertet hallgatva. Egyébként ajánlom ezt a helyet, az elhelyezkedéséből, az áraiból és a mindent elárasztó, kedvcsináló zenéből kifolyólag is jó választásnak tűnik (bár tudjuk, hogy a Canchanchara bárban lenne igazán helyénvaló canchanchara koktélt inni). A Canchanchara bár udvarába is bepillantottunk, nagyon stílusos hely, de amolyan turistafogó látványosságnak tűnik.

Önkéntelenül is összehasonlítom a két kubai UNESCO Világörökség listás várost, Cienfuegost és Trinidadot. Cienfuegos sík területen fekszik a tengerparton, látnivalói nem csak a városközpontban összpontosulnak, hanem egy promenád is hozzátartozik, melynek végén Kuba legszebb palotaépületei emelkednek a város szélén. Trinidadot hegyek veszik körül, az utcák lejtenek-emelkednek, a tenger a városon kívül hullámzik, a városközpont egy helyen összpontosul, ahol sorjáznak a színes, rácsokkal ellátott házak. Cienfuegos utcáit nem ilyen mindenféle formájú, méretű, egyenetlen kövek borítják (egy fotót talán felhasználok a Kavicsok című készülő kötetemhez, melynek bevezetőjében ekképp írok: „A nagyvilágban számtalan kavics, szimbolikus értelemben temérdek elbeszélés hever úton-útfélen. Kavicsokra lelünk természetes környezetben és ember alkotta tárgyakban, vízpartokon, medrek alján vagy kavicsrakásokon, útburkolatokban és épületek falában. Szabadon, szembetűnő és rejtett formában bukkannak fel, vagy takarásban, más tárgyak és anyagok által elfedve, titokban maradásra vagy felfedezésre vágyva. Találunk kavicsokat a természet és az ember közös alkotásaként, kietlen és burjánzó tájakon útjelző kavicsemberként.).

Trinidad számomra lenyűgözőbb, és hegyekhez közeli fekvéséből kifolyólag az erdélyi szintén UNESCO listás Nagyszebennel rokonítanám.

Megkóstoljuk a pizzát, helyi pénzben 15 peso, egy kis alkudozás után még mindig sokszoros áron, 3 CUC-ért kapunk kéttenyérnyi pizzát. Akik kapcsolatba kerülnek a turizmussal, sokkal furfangosabbak és dörzsöltebbek lesznek, mint az egyszerű nép, hiszen szembesülnek a lehetőségekkel. De ez mindenütt így van, nemcsak Kubában. Lépten-nyomon szivart adnának el és lovagolni invitálnak, lóháton fedezhetnénk fel a közeli látványosságokat már akár 15 CUC-ért két fő részére, ha még legalább két személyt szerzünk. A zene itt is a mindennapi élet szerves része, éjjel-nappal szól valamelyik házból, bárból, udvarból. Az autófelhozatal ugyanolyan színes, mint más városokban, főként öreg Moszkvicsok és Chevroletek parkolnak az út szélén vagy zötyögnek a szűk utcákon, és egymást érik a turistabuszok.

A Palenque klubba is benézünk, meg a Casa de la Trovába, ahol turistairoda is működik, és a kínálatuk közt szerepel, hogy régi gőzössel is utazhatnánk a cukornádültetvényekhez. A lehetőség erősen elgondolkodtat…

A szocialista mindennapokba beszüremkedő kapitalizmust a Városi Történelmi Múzeumban (Museo Histórico Municipal) tapasztalhattuk: a tárlatvezetők megmutatták a konyhaberendezést, közben a szűrőről mesélve mindketten titokban kiterítettek néhány általuk horgolt és hímzett terítőt, amit felkínáltak megvételre, majd amikor a fejemet ingattam, úgy folytatták a mozsarak és a fazekak bemutatásával, mintha mi sem történt volna. Minden teremben ajánlottak valamit, Che Guevarát ábrázoló pénzeket vagy egyéb helyi különlegességet. A kardok, rabszolgabilincsek és korabeli képek megtekintése után szűk csigalépcsőn és egy vékony hídon keresztül feljutottunk a tetőre, ahonnan tíz perc múlva leparancsolták azokat is, akik akkor értek fel, azzal az ürüggyel, hogy zár a múzeum. Éppen az aranyórák előtt, 5 órakor. Nem a turisták igényeit és elképzeléseit szolgálva működik a múzeum, hanem a kormányhatalom előírásainak megfelelően. A látvány lenyűgöző, a sok cseréptetős házikó, a tetőteraszok, a tetők találkozási pontjai, a pálmafák nyújtózó teste, a képeslapokról ismert Contra Banditos torony és a katedrális, valamint a kilátás a közeli tengerre és a környező hegyekre.

https://www.youtube.com/watch?v=yltdFCmXqZ8&list=UUaMjOt4ZHwHew-k-4Gi1d7Q

Az utcán sétálva szemügyre veszünk egy-egy utcarészletet, kaput, ablakot, a rácsok mintáit,

számos bicitaxis, autó, biciklis, lovaskocsi és turista mellett elhaladva.

Trinidad utcáin nem ritka a lovaskocsi.

Amikor fáradtan hazaérünk, szállásadónk, a főnöknő bepattan a kocsinkba és elvisz a parkolóba, ami a párhuzamos utcában egy magánház udvara. A kocsikulcsot a szomszédnál hagyjuk, hogy átállhasson, ha az ott álló két autó közül valamelyik hamarabb hagyná el az udvart, vagyis egy teljesen idegen ember kezében az autónk sorsa, de egy percig sem kételkedünk tisztességében. Majd ahelyett, hogy az utcán közelítenénk meg a szállásunkat, az udvaron keresztül egy lakáson és annak udvarán keresztül kerülünk haza. Érdekesek ezek a gyarmatkori udvarházak, amelyek a szomszéd utcából nyíló ház kertjéhez vagy udvarához kapcsolódnak. Egyébként az utcára nyíló kapun keresztül egy fedett területre jutunk, ami többségében szellős nappali, az egyik oldalából nyílik két vagy három szoba, a fedett rész pedig a szomszédos ház falához csatlakozik. A nappaliban minden esetben van legalább három hintaszék, egy tévékészülék és rengeteg dísztárgy, a giccstől a valódi műremekekig terjedő skála valamennyi fokán. A nappali melletti konyha szintén szellős, majd következik egy lebetonozott vagy sártalajú udvarhelyiség székkel, asztalokkal, virágokkal.

A vacsora szervesen illik eddigi vacsoráink sorába: hal salátával, babszósszal, rizzsel, és első alkalommal szalmakrumplival. A szálláson mosást is kérhetünk, hát kimosatunk.

A mosdóban felirat kéri, hogy ne dobjunk a vécébe papírt, de máshol is igyekeztünk ennek megfelelően eljárni. Az útikönyvekben is olvastuk, hogy az egyébként is siralmas állapotban levő csatornázási hálózatot működését segítjük ezzel elő. Arra is figyelmeztettek, hogy nem lesz vécépapír, ezért fél hátizsákunkat megtömtük vécépapírral, de vécépapírban egyáltalán nem szenvednek hiányt. Azt is írták, hogy nem lesz vécéülőke, de a tegnapi szállás kivételével mindenütt volt.

Vacsora után a főnöknő spanyolul próbál kedvesen meggyőzni, hogy maradjunk több napra, mert a hegyek, a tengerpart, a város számos látnivalót nyújt, mindezt nem lehet egyetlen napba belesűríteni. Más vendégük is egy napot tervezett, végül négy lett belőle.

Este szokásomhoz híven felvázolom következő napi programjainkat: Topes de Collantes természetvédelmi terület a 62 méteres Salto de Caburní vízeséssel, majd a Cukormalmok völgye a 44 méter magas őrtoronnyal, Sancti Spiritus bájos városkája és Santa Clara a Che-emlékművel. A 48 kilométer hosszú El Pedraplén autópályán is kocsikáznánk, ahonnan rálátni a türkiz vízzel körülvett a Cayerías del Norte szigetvilág kisebb-nagyobb szigeteire. Utána tengerpartozás Playas del Estén, majd irány Havanna!

Szeretnénk maradék erőnket összegyűjtve visszasétálni a városközpontba, hogy az éjszakai Trinidad életébe is belekóstoljunk, de az ágy vonzása győzedelmeskedik rajtunk.

(2013.02.07.)

Fotó: Kádár István

Miután szállásunk udvarán bőségesen megreggelizünk, néhány fénykép erejéig visszatérünk éjszakai helyszíneinkre, a Cienfuegos egykori gazdagságáról árulkodó villákhoz, melyek közül a Palacio de Valle a legkápráztatóbb.

Cienfuegos, akárcsak holnapi úti célunk, Trinidad, a cukornádnak köszönhette gazdagságát, de mai városképe is viszonylagos gazdagságot tükröz. A városközpont szépen rendbetett, épületeit felújították, bizonyára az UNESCO jelöléssel járó pénzügyi támogatásoknak (is) köszönhetően. A tenger által körülölelt városról Benny Moré énekes azt vallotta, hogy mindennél jobban szereti. Kuba Párizsának is nevezik ezt a francia hangulatú kisvárost.

A Pradónak (és Malecónnak) nevezett bulváron, melynek padjain többen pihennek és beszélgetnek, bejutunk a városközpontba, a José Martí térre. Tekintetünk végigsiklik a karbantartott főtér épületein, a Tomás Terry Színházon és a két különböző nagyságú toronnyal büszkélkedő katedrálison (Catedral de la Purísma Concepción).

Akárcsak este, a térről nyíló sétálóutcán kezdjük a sétánkat, ahol elvegyülünk a hömpölygő tömegben. Az első jobbra nyíló mellékutcában kézműves vásár fogad (bicikligyűjteményünk két újabb drótbiciklivel gazdagodik), és a sétálóutca egy-egy udvarházának beugró szegletében is árulják a fából készült autókat, dobokat, szivartartó szobrokat, karkötőket, fülbevalókat. Számos elegánsabb üzlet is akad, és a kínálat is jóval gazdagabb, mint az eddig látott helyszíneken. A sétálóutcáról kiérünk a Pradóra, ahol a peckesen sétáló Benny Morét formázó szobor áll.

Hogy a nyüzsgést alaposabban szemügyre vegyük, leülünk egy padra és mozizunk. Figyeljük a félgömb alakú telefonfülkéket, amelyek méretes, fodrászatban használt hajszárító búraként védik a telefonálók fejét esőtől, naptól egyaránt, a számokat tárcsázó fiatal és idősebb kezeket, az emberek ruházatát, a hivatalnoknők lábán feszülő, különféle mintázatú, olykor elegánsnak, máskor kihívónak és merésznek tűnő, mindenesetre figyelemfelkeltő fekete neccharisnyákat, a boltok és bankok előtt tömörülő tömeget, és egy bálteremnek is beillő fodrászszalont, ahol hajnyírásra és borotválkozásra várakoznak az ügyfelek. Természetesen mindez megfűszerezve zenével, a koloniális időszakból fennmaradt építészeti gyöngyszemekkel és Che Guevara felügyelő (leskelődő) tekintetével.

Miután postára adtam a képeslapjainkat, a tér sarkán felállított információs pultnál dolgozó alkalmazott segítségét kérem, hogy kijussunk Cienfuegosból a 80 km-re fekvő Trinidadba. Prospektusokkal jól felszerelve és felkészülten igazít útba. Két program érdekel: először rákérdezek a vízi madaraktól nyüzsgő Lagúna Guanarocára, majd Rancho Luna strandjára. A készséges lány azt ajánlja, a lagúnába vegyünk jegyeket 7 CUC-ért a szomszédos irodában, mert a helyszínen drágább (mivel nem teljesen körvonalazódott a napi programunk, a jegyvásárlást hanyagoljuk). A strand pedig közvetlenül a lagúna után húzódik.

Út közben elújságolom a páromnak, hogy van itt tengeri akvárium is. Én már tegnap voltam akváriumban, válaszol. És milyen igaza van!

A lány magyarázatnak köszönhetően könnyen rátalálunk a tengerpart felé vezető autóútra. Egy dombról legurulva mintha egyenest a tengerbe ereszkednénk. A strand parkolójában azonnal felírják a rendszámunkat, hogy fizessük ki a parkolási díjat, de kérünk öt percet, hogy feltérképezzük a partot, érdemes-e egyáltalán maradnunk. Egy snorkelingező sráctól kérdezzük meg, vannak-e korallok, és megtudjuk, hogy akadnak, de nem színesek. Úgy döntünk, Trinidad helyett itt éjszakázunk, egy tengerre néző házban. Harmadik próbálkozásra szerencsével járunk. Mivel megérkezésünk előtt költöztek ki az előző lakók, és a szobát még nem tették rendbe, megkeressük a lagúnát.

Egy út menti étteremben érdeklődöm a lagúna felől, és kiderül, az étterem egyben a Lagúna Guanaroca szervezőirodája (Havannát 250 km-re hirdeti a tábla). 18 CUC két fő számára a belépődíj, mondja a hölgy, de a számlára 22-t ír. Trükközése enyhén dühít, de rábólintunk. A lagúna felé vezető úton mutat néhány magasba kúszó virágú agávét, felmászunk egy kilátótoronyba, majd csónakba szállunk.

Csónakosunk végtelenül szimpatikus idősödő férfi, nagyon kommunikatív, akárcsak más kubai. Bár nemigen értjük egymás szavát, csak mondja kedvesen a magáét. Annyit sikerül megértenünk, hogy a fia orvos, két unokája van, és nagyon szereti a tavat. A lagúnát tápláló folyó a hegyekből érkezik, mutat a hegyek felé, amelyek jól kivehetők a lagúnából is. A mangrove gyökerek között egy-két vörös rákra hívja fel a figyelmünket, a lelógó léggyökereken osztrigára, a bokrok közt ilyen-olyan madárra figyelmeztet, és a flamingókat is sikerül ügyesen megközelítenünk. Kecses nyakkal sétálnak, csőrüket a vízbe mártva szűrik a planktont, vagy éppen tovább röppennek.

Ez a lagúna is gazdag madárvilágban, akárcsak a salinasi, mégis más élményt nyújt, mivel nem autóval, hanem csónakkal fedezhetjük fel. Szürke gémek sétálnak a part mentén, sirályok vagy fregattmadarak halásznak zuhanórepüléssel, a vízből kiemelkedő karókon egy-két kormorán szárítkozik.

A csónakosoknak csak egy távcsövük van, egy másik csónakban ülő turista adja át nekünk a tavon, majd amikor feltűnik egy újabb csónak, mi nyújtjuk át a csónakunkhoz koccanó csónakban ülő újabb turistának.

Csónakosunk kap 3 CUC borravalót – egyrészt szimpatikus, hogy ennyire szereti a természetet, másrészt olyan egyszerű, közvetlen férfi, hogy elbűvölt. Miközben visszakísér az étteremhez, mutat egy szúrós törzsű fát, ágakon üldögélő és virágok felett sűrű szárnycsapásokkal repdeső kolibriket. Olyan aprók, hogy észre sem vettük volna őket, ha nem figyelmeztet rájuk.

A tűző nap eléggé kiszívta az erőnket, az étteremnél guava ízesítésű fagyival kényeztetjük magunkat (Nestlé Helados guayaba).

Elfoglaljuk a szálláshelyünket, majd a szomszédos Rancho Luna nevű strandon fürdünk és napozunk. A homok nem szikrázóan fehér, inkább sárgás-barna, és a tengerben azokon a sötét helyeken, ahol korallt sejtettem, fű nő. A parton bőven hever korallzátonyt sejtető koralltörmelék, de talán nem úszom be elég távolra, hogy felfedezzem élő koralltársaikat.

A henyélést hamarosan sétára cseréljük, és újabb öblöt fedezünk fel vízibicikli- meg csónakkölcsönzővel, pálmafák tövében napágyakon sziesztázó nyugdíjasokkal. Német, orosz, román szó üti meg a fülünket. A strandolók összetételéből arra következtetünk, hogy Rancho Luna öblei a helyiek és a külföldi nyugdíjasok üdülőhelye, és az érett éveikben járó külföldi nők és helyi férfiak légyottjainak helyszíne (két ötvenes fehér nő mutatkozik napbarnított harmincéves srácokkal, egyik pár a vízben élvezi egymás társaságát, a másik a parton salsázik szenvedélyesen, majd mojitózik a homokban.)

Napnyugtakor kiülünk tágas, ápolt kerttel körülvett szállásunk elé a hintaszékbe. Az utolsó két napon tombolt a hőség, valószínűleg ideérkezésünkkor hideghullámot fogtunk ki (vagy most van extrém meleg). A forró levegő bennrekedt nagyon szimplán felszerelt szobánkban. Ezen sincsenek ablakok, redőnyféle spaletta (barrotes) fedi az ablakoknak kivágott rést.

A kézzel-lábbal elmagyarázott vacsorára felszolgált paradicsomos-fokhagymás hal felveszi a versenyt a vinalesi halunkkal. Hallgatjuk a tenger zúgását és a tücsökciripelést, a szomszéd szálláson egy féllábú férfival beszélgetünk, aki a fiával kirándul, miközben Crystal meg Bucanero sört iszogatunk a hintaszékben. A hintaszéket egyébként nem tudom megszokni, folyton félek, hogy felborulok. Egy egész ország ül hintaszékben, nyugtat a párom, csaknem te fogsz felborulni. Majd kiderül. A fényképeinket nézegetjük, miközben a tengerpart sötétségbe merül.

(2013.02.06.)

Fotó: Kádár István

Fél nyolckor teszünk egy rövid sétát hosszúra nyúlt árnyékainkkal a tengerparton, majd a parton elfogyasztott kiadós reggeli után irány vízimadárnézőbe!

Az irodában egy ötvenes dán házaspár is társul hozzánk (állítólag a főszezon miatt helyben nem sikerült autót bérelniük, így hát tömegközlekedéssel fedezik fel Kubát - bőven van rá három hónapjuk). Az irodai alkalmazott azt javasolja, hogy a belépődíjat (10 CUC fejenként) fizesse be mindenki maga után, a guide díját (10 CUC) pedig a fuvarért cserébe utasaink állják. Együtt indulunk egy erdőn keresztül a mangrovével szegélyezett lagúnába. Idegenvezetőnk az előttünk haladó kocsiba száll be húszas éveik elején járó orosz turistákkal.

Húsz-huszonöt éve nálatok is hasonló lehetett a helyzet, említik a dánok. Egy kicsit nosztalgiázhattok. Bizonyára jó visszaemlékezni, fűzik hozzá kedvesen, de nem kívánjátok vissza azokat az időket. Bólogatunk. (Később ázsiai élményeink is szóba kerülnek, és egyetértünk velük abban, hogy Ázsia előnye, hogy Kubánál sokkal olcsóbb, viszont Ázsiában jóval kaotikusabb a forgalom.)

Kezdetben erdős, majd mocsaras területen szeljük az igen hepehupás országutat. A mangrove több szempontból is hasznos: ezek a bokrok víz felett és víz alatt is menedéket nyújtanak többek közt madaraknak, rákoknak, halaknak, védelmet biztosítanak a kicsinyeiknek, hogy felnőhessenek. (Mangrovéról egy nem Kubán készült felvétel: www.youtube.com/watch?v=o95KMy1Njv8).

Hogy belekóstolhassunk a csodás madárvilágba, kénytelenek vagyunk olykor megállni és rövid sétával eljutni olyan helyekre, ahol megpillanthatunk néhány madarat, például első alkalommal négy fiatal flamingót figyelhetünk meg közelről. A kicsik még nem nyerték el a felnőtt flamingók narancssárgás színét. (Míg namíbiai társaik rózsaszínűek voltak, a kubaiak narancsszínben pompáznak, de valójában az étlap kínálatától függ, milyen színt nyer tollazatuk.) Olykor egy-egy kilátónál is lefékezünk és néhány lépcsőfokot megtéve magasból térképezzük fel a madárkínálatot.

Később már közvetlenül az út mentén is megpillantunk madarakat, nem is kis számban. A távolban feltűnnek a nyakukat nyújtogató, enyhén visszahajló csőrükkel a vizet szűrő vagy széttárt szárnyakkal helyet változtató felnőtt flamingók. Sikerül megpillantanunk fehér és barna pelikánokat, melyek bőrös csőrében annyi eledel fér el, amennyi a bendőjükben (a kihalászott hallal együtt temérdek mennyiségű vizet is lenyelnek).

Flamingókon és pelikánokon kívül látunk nagy mennyiségben kormoránt, íbiszt, gémet és kacsát. Egy kanalas gémet is felfedezünk, de csak távcsövön keresztül vehető ki kanálszerű csőre.

Madár bőven akad a Zapata félszigeten, ezért nevezik valódi madárparadicsomnak, csak télen költöznek át Észak-Amerikába. Meg kell állapítanunk, hogy változatos ennek a védett területnek az élővilága, amely számos madárnak ad otthont. Kedvemre való, hogy ilyen szabályozott módon látogatható, hogy nyugodt életteret biztosítanak a madarak és egyéb élőlények számára, hogy azok békésen falatozhassanak, szaporodhassanak és tengessék mindennapjaikat.

A látvány csodálatos, de legszívesebben átraknám a rossz irányból sütő napot, mert a nappal szemben a bokáig érő lagúnában pálcikalábakon álló, hosszú nyakú kecses madaraknak csak sötét árnyképei rajzolódnak ki előttünk.

Az út végén egy stégen besétálhatunk a víz fölé, és felmászhatunk egy magasan tornyosuló kilátóba, ahonnan belátjuk a környéket. Itt már madár nincs, pedig micsoda kilátás nyílna a madárcsapatokra! Csupán két állatot fedezünk fel: az egyik bokorban egy zöld gém bujkál az égő napfény elől, az orosz fiatalok pedig mutatnak egy sekély vízben araszoló rákot.

Felajánljuk a dán házaspárnak, hogy elvisszük őket Cueva de los Peceshez, mi pedig folytatjuk utunkat Punta Perdizbe és Playa Girónba. Azt mondják, nem aggódjunk, nem gond visszajutniuk, ha nem lesz busz, szívesen gyalogolnak, a közeljövőben az El Camino zarándoklatot is szeretnék abszolválni. Szimpatikus ez a hozzáállás. Mielőtt útra kelnénk, a szállásainkon felkapjuk hátizsákjainkat, kifizetik az irodában a vezetőnket, majd Cuevában elbúcsúzunk.

Az országúti bárnál megkapom újabb szülinapi ajándékom, egy friss kókuszdiót. Miközben szívószállal a levét szürcsölöm, egy köveken napozó rozsdabarna kígyót veszek észre a bódé mögött. A kígyót is a szülinapi ajándékaim közé sorolom, akárcsak a reggeli tengerparti sétát vagy a madárlest (valójában az egész napot, sőt az egész kirándulást cakompakk).

A pár kilométerre fekvő Punta Perdiz a következő megállónk, ahol egymást váltogatják az orosz, angol és német turistacsoportok. Akárcsak Cuevánál, itt is meglepetéseket tartogat számunkra a tenger. Párom egy korallzátony felett lebegő mozdulatlan halra lesz figyelmes, olyan mintha döglött lenne, de ez megtévesztő hadművelet, csak az áldozatára les. Később kiderül, hogy a szakirodalom tűzhalnak nevezi, de bárhogy is nevezzük, örülünk a látványnak. Látunk még csíkhalat, és valószínűleg egy barracuda úszik el a távolban, majd egy átlátszó, rák nyomában araszoló, földhöz tapadó lepényszerű halat, amely szinte egybeolvad a környezetével, végül egy aprócska ráját. Nagy az öröm!

A Disznó-öböl partján körbefutó országút közvetlenül a türkiz tenger mellett húzódik, és káprázatos kilátás nyílik az olykor bokrok vagy fák takarta, tündöklően világoskék sekély vízsávra és a mögötte elterülő mélykék óceánra.

Playa Girónban az országút kanyarját figyelmen kívül hagyva szinte befutunk egy hotel parkolójába, az őr azonnal ajánl egy casa particulart meg búvárirodát. A település világvégi, lepusztult helynek tűnik, a parton nem sorakoznak casák, mint Playa Largán, csak a faluban, de ott lépten-nyomon. Cienfuegost 96 km-re hirdeti a tábla. Döntenünk kell, maradunk-e Playa Girónban és tengerparton töltjük a reggelt, vagy tovább haladunk Cienfuegosba, ahol újra városélményben lenne részünk. Négy óra felé jár, ideje döntenünk, ha sötétedés előtt oda szeretnénk érni.

Tankolnunk kell, a benzinkúton párom útlevelét is elkérik. A benzinkút szomszédságában áll a repülővel, tankokkal, mártírok falával körülvett múzeum. Több turista lézeng körülötte, egy árus fából készült madarakat (endemikusakat :) és élénk színű festményeket árul. A múzeumban a Disznó öbölbeli partraszállás történetét fényképek, kordokumentumok, lőfegyverek dokumentálják.

A Disznó-öbölbeli (Bahia de Cochinos) invázió érdekessége, hogy nem amerikaiak, hanem egykori kubai állampolgárok támadták meg Amerika nevében Kubát, és a szerencsétlen kimenetelű hadművelet eredményeképpen kubai emigránsok lelték egykori hazájukban halálukat. Amerika és a kubai emigránsok úgy vélték, hogy a Kubát felszabadító csapatok az egész országban jelentős szimpátiát váltanak ki, az emigráns kubaiakhoz csatlakoznak a Castro politikáját ellenző, hazájukban ragadt kubai lakosok, és a győzelem glóriája ragyog majd fejük felett. Azonban Castroék győzedelmeskedtek, több okból kifolyólag: például jobban ismerték a lagúnás-mocsaras Disznó öblöt, ami egyébként sem éppen ideális partraszállási terület és az amerikaiak (CIA) legnagyobb titokban tervezett lépései is ismertek voltak számukra. Az akcióval Castro csak jól járt: az amerikai hadifoglyokért cserébe 53 millió dollár értékben kapott gyógyszer-és élelmiszersegélyt.

Még besűrítjük a programunkba Caleta Buenát, a Playa Giróntól 8 km-re fekvő paradicsomi tengerpartot, és ha lenne szálláslehetőség, maradnánk. Türkizkék vize merülésre csábít, de fél öt felé jár, és végül úgy döntünk, hogy Cienfuegosban éjszakázunk.

Arany fényben suhanunk a két oldalt bozótossal szegélyezett országúton banánültetvények, rizsföldek és legelők mellett. Egy faluban a főút földútba torkollik – amikor körülnézünk, hogy merre tovább, egy járókelő hüvelyujját lazán elfordítva jelzi a derékszögű kanyart. Egy vasúti átjáró után frissen aszfaltozott úton gördülünk cukornádültetvények és szántóföldek rövidebb-hosszabb sávja mellett. Inkább autókázunk vidéki utakon, mint az egyhangú autópályán.

Stoppossal érkezünk meg Cienfuegosba, útközben vettük fel ezt a középkorú, illatos hölgyet. A főutcán száll ki, ahol a kirándulásunk során többször látott nemzeti sportot, a baseballt űzik, elég rendhagyó módon: sokszor egyszerű bottal és műanyagkupakkal, az út egyik oldalán az egyik játékos, a túloldalon a másik.

Először a belvárosban próbálunk szállást találni, ahol hiába is keresgélnénk, mert a külső kerületben fogadják magánszállások a vendégeiket. Máskor nem érkezünk hét után sehova, fogadkozunk, mert sötétben nehezebb a szálláskeresés. Mindenütt teltház van, nehezen találunk üres szobát.

Az étteremkereséssel sem nagyobb a szerencsénk, mert az ajánlott Casa Prado mellett elsuhanunk, és amikor a városközpontban érdeklődünk felőle, egy férfi másik étterembe ültet le, ahol bizonyára részesedést kapna utánunk. 12 CUC-ért kínálnak egy főételt, de amikor rájövök, hogy nem a keresett étteremben ülünk és indulni készülünk, másik étlappal szolgálnak, melyen ugyanazokat az ételeket 7-8 CUC-ért adják. Közben párom visszafut az autóhoz, benne felejtettük a pénzünket és az iratainkat. Kimerülten járjuk a városközpont utcáit, férfiak, fiúk, apró gyerekek ajánlgatnak éttermet, és az önkéntes autóőröktől sem menekülünk (akik ahelyett, hogy az autónkat őriznék, pár perc múlva már éttermet ajánlanak).

A kubai vidék sokkal romlatlanabb és szimpatikusabb, mint a megélhetést kereső ügyeskedőket vonzó városok (de egyáltalán nem tolakodóak). A szállásunk közelében egy étteremben (El Cochinito) paradicsomszószos cubanita koktélt iszunk (nem ízlik) és sangriát (finom). Közben tekintetünk a szépen megmunkált vaspántos ajtón és az udvaron zöldellő, legyezőszerűen szétnyíló levelű utazók pálmáján pihen. A szemközt álló, szimpla kivitelezésű, minimalista stílusban épült, üveg tolóajtós, szellős ház igencsak elnyeri tetszésünket.

Hogy szívjunk egy kis friss levegőt, elsétálunk a négycsillagos, szocialista beütésű Jagua Hotelhez, amit Batista testvére építtetett a Palacio de Valle mór díszítésekkel gazdagon ellátott pompás villa szomszédságában. A betonnal körülölelt tengerpartról bámuljuk a mesebeli palotát. Elegánsan öltözött idősebb turisták haladnak el kényelmes léptekkel mellettünk, angol és német szó üti meg fülünket. Párom az autókat csodálva ismét felsóhajt: nem hiszem el, micsoda autókat terveztek régen!

(2013.02.05.)

Már kora reggel a Zapata félsziget endemikus erdei madarait fürkésszük a sűrűn növő, zöldellő ágak közt. Miután leparkolunk egy erdő közelében, először egy képes természetkönyvben ismerkedünk a helyi madárhírességekkel, majd befújjuk magunkat szúnyogriasztóval, és máris kalandra készen állunk. Néhány heverésző, kérődző tehén mellett vezetőnk egy fűben ugráló madárra hívja fel a figyelmünket, a fák közé érve pedig bekapcsolja szebb időket látott magnóját. A kazettáról madárhangok hangzanak fel, de a berregő, recsegő kattogás szerintem inkább elijeszti a madarakat, mintsem odacsalogatná őket. Idővel viszont el kell ismernem, hogy gépmadárhangokkal is lehet valódi madarakat fogni, mivel a kívánt madarak a közeli ágakra röppennek, és végül számos endemikus madarat felfedezünk.

Folyton csak hallgatózunk, meg a szemünket meresztjük – főleg a lombokat meg az eget pásztázzuk, többnyire egy helyben állva, illetve kis léptekkel araszolgatva. Alig teszünk meg három óra alatt ötszáz métert. De hát a madárles nem gyalogtúra vagy futóverseny, hanem arról szól, hogy jé, madár, és örül az ember! Mindenesetre érdekes élmény a nagy természetben kis madarakat észrevenni.

Megpillantjuk a nemzeti színekbe öltözött tocororót, a kubai trogont (priotelus temnurus), kék fedőtollazata alatt büszkén dagad fehér melle és piros alsó teste, meg egy zöld zakóba bújt piros-kék inges todit (todus multicolor).

Piros bóbitás, zöld kabátos fakopáncsból sincs hiány (hivatalos nevük talán kubai zöld harkály), főleg a villanypóznákban kutatnak szorgalmasan eleség után. Egy környezetébe olvadó, bóbiskoló baglyot is mutat a vezetőnk. Megdicsérem éleslátását, de valószínűleg a helyi ornitológusok gyakori erdőjárásuk okán tudják, sejtik vagy kikövetkeztetik, mely területek egyes fajok kedvelt tartózkodási helyei. A részletes magyarázat helyett annyit tudunk meg mindegyikről, hogy endemic in Cuba.

Délutáni programunk a Cueva de los Peces, ahol az országút szélén könnyűbúvárkodhat az ember.

Már közvetlenül a hirtelen mélyülő parton szabad szemmel kivehetők a sárga csíkos korallhalak, a vízben pedig számuk egyre nő. Nemcsak szépek, de hasznosak is az elszórtan előforduló, tekervényes agyakat és széttárt ujjakat mintázó korallok, amelyek táplálékot és menedéket nyújtanak a félénk és viháncoló halaknak. Egyesek csak lebegnek a korall felett, mások majszolgatják a kemény vázat.

Az országút szemközti oldalán egy mély barlangtóban is megmártózunk, szintén korallhalak társaságában. A tengerben és a barlangtóban is felbukkannak búvárok – bizonyára nagy élményt jelent mélyebbre és távolabbra úszni, de sajnos még nem szántuk rá magunkat, hogy elvégezzünk egy búvártanfolyamot, pedig minden évben felmerül az ötlet.

Úgy döntünk, holnap a vízimadarak megtekintésére is sort kerítünk, ám a Laguna del Tresoro helyett a Las Salinas Wildlife Refuge lagúnás-mocsaras területét keressük fel. Más típusú élményt nyújt majd, mint az erdei madarak, mivel a vízimadarak méretesebbek és nagyobb tömegben fordulnak elő, és nem is kell különösebben kutatni utánuk, hiszen a nyílt lagúnán sétálgatnak. Mivel még van pár óránk sötétedésig, még ma szeretnénk eljutni Las Salinasba, azonban a falu határában sorompó fogad, és a portás arra kér, hogy a helyi turistaközpontban váltsunk belépőjegyet és szerezzünk vezetőt, mivel csak vezetővel látogatható ez a védett terület. Felkeressük hát a helyi irodát, a vízimadártúra ára szintén 30 CUC, akár az endemikus madárlesé, reggel nyolc körül legyünk az irodánál. Veszünk néhány palacknyi vizet és a Cola ízére hajazó Tucolát, és a késődélutáni fényben a helyi kikötőt is felkeressük. Tetszik, ahogy a csónakfeliratok a vízfelszínen visszatükröződve ringanak. Éppen sárga-fehér egyenruhába öltözött diákok tartanak hazafelé az iskolából.

Egy mesébe illő piros kocsi utánfutóval robog végig az utcán.

Egy fecskefarkú autóban a sofőr és az anyósülésen ülő közé még két ember kényelmesen elférne.

A mai madárlesünket napközben is gyakran felemlegetjük, ahányszor csak megpillantunk egy villanypóznán ülő vagy repülő madarat, felkiáltunk, hogy endemic in Cuba, mondunk egy összeget és a markunkat tartjuk egymásnak.

(2013.02.04.)

Hajnalban ismét rázendítenek a kakasok, a kutyák, a kabócák. Kubai kirándulásunk alatt először tapasztalom, hogy enyhült az időjárás, és végre nem hosszú ujjú pulcsiban, nadrágban és pokróccal betakarva alszom. Búcsúzáskor feltűnik, hogy szomszédunk ismét megtisztította önszántából a kocsinkat (szegény döbbenten látta, milyen mocskosan érkeztünk vissza tegnap a földutakról), kedvességét néhány CUC-cal díjazzuk.

Ma elsőként a Prehistoria sziklafestményt (el Mural de la Prehistoria) tekintjük meg, amely egy mogote falán ékeskedik és az emberiség fejlődéstörténetét hivatott megörökíteni – a csigáktól a dinoszauruszokon át a homo sapiensig. A 120 méter magasságba feltörő és 180 méter szélességben terpeszkedő festmény elég megdöbbentő látványt nyújt az anyatermészet lágy ölén. Fidel Castro javaslatára készült, aki 1961-ben járt a völgyben, és egy neves művész elképzelései alapján tizennyolcan dolgoztak rajta négy éven keresztül. Inkább hagyták volna békén a sziklafalat!

Ha már eljöttünk, távolból lefényképezzük a pár évente újrafestésre szoruló remekművet, amikor fotózás közben elhalad mellettem egy fura szerkezetet, talán boronát húzó ökrös fogat – a bácsika V-alakban szélesedő síntalpakon áll, de nem síel, nem is a szántóföldet műveli, hanem az országutat rója ily módon.

Két lehetséges programon elmélkedünk:

1. felkerekedünk a 46 kilométer hosszú, ám csak kis részben látogatható Szent Tamás barlanghoz (Gran Caverna de Santo Tomás), Kuba legnagyobb barlangjához, amelyet lámpákkal és fejvédő sisakkal fedezhetnénk fel,

2. visszatérünk Playa Jutias hófehér partjára, strandolni és könnyűbúvárkodni.

Végül úgy döntünk, hogy megelégszünk a tegnapi Indián barlanggal (meg a selmecbányai tárnák emlékével), és mivel az időjárás sem kedvez a tengerparti elfoglaltságoknak, tovább haladunk a Zapata félszigetre, hiszen Kuba egyéb helyszínei is tárt karokkal várnak ránk.

Fájó szívvel búcsúzunk ettől az elbűvölő vidéktől. Már odahaza is sejtettük, hogy az ország egyik legzöldebb területe beférkőzik a szívünkbe.

Az út széléről és a kilátóból lencsevégre kapunk még pár mogotét – amit a török Kappadókiához és a vietnami Halong Bayhez is hasonlítottak –, néhány dohányszárító pajtát, és egy Che-plakátot. Egyébként gazdasági célzatú reklámot, termék vagy szolgáltatás direkt értékesítését hirdető óriásplakátot hiába keresnénk Kubában, a nagy tömegek befolyásolását célzó reklámtevékenység egyedül a forradalom és a szocializmus népszerűsítésére terjed ki. (Fényképezés közben párom megemlít egy viccet, miszerint Che rokonai lehetnének Cseh László, Cseh Tamás, Csernus és a csehek.)

A Vinalest Rióval összekötő dimbes-dombos országúton teljesítményturisták kerekeznek. Bármerre is jártam a nagyvilágban, nagyra becsültem a bicikliseket, milyen erőkifejtésekre képesek (főleg az éktelenül hideg és erős izlandi szélben).

A vinalesi bekötőút zárva, így újra Pinar del Rióban kötünk ki, ahol ismét megtankolunk, és közben a forgalmat figyeljük. Mintha visszacsöppentünk volna a múlt század elejére, ugyanis itt még omnibuszon közlekednek a lakosok. Már idefelé felfigyeltem az omnibus feliratú megállókra és a kétoldalt ülőhellyel ellátott, ló vontatta, 10-18 személy szállítására alkalmas járművekre. Eszembe jut Arany Epilógusa (legfölebb ha omnibuszon) és a híres sláger (éjjel az omnibusz tetején, emlékszel kicsikém).

Lovas fogatok és omnibuszok az autópályán is a legnagyobb természetességgel haladnak úti céljuk felé. Olykor pálmák karcsú teste, máskor egy foltnyi bambusz tűnik fel az útszéli földeken. Ismét felfigyelünk a keselyűkre, amint felcsipegetnek az úttestről ezt-azt.

Az egyik sehova se vezető híd alatt meglehetősen drága autó törtek össze, két rendőrautó is érkezett, helyszínelnek. Talán elütöttek valakit. A stopposok néha teljes erejükből integetve állnak ki az országútra, az ember azt hinné, komoly baj történt, ennek okán mi is fékeztünk már párszor, közben meg csak fuvarra várnak. Egyesek pénzt lebegtetnek a kezükben, ezzel jelezve, hogy akár fizetnek is a szolgáltatásért.

Havannába gond nélkül eljutunk, azonban nem sikerül felhajtanunk a Lenin Park környékén a másik autópályára, bekeveredünk a városba, ismét megkerüljük a Kolumbusz nekropoliszt és a Forradalom teret, de ezúttal meg is állunk.

Cienfuegos és Che Guevara skiccelt arcvonásai díszítik a szürke házfalakat, a tér közepén José Martí emlékműve (közben megtelt a memóriakártyám):

https://www.youtube.com/watch?v=eueOOLQqB-A&list=UUaMjOt4ZHwHew-k-4Gi1d7Q

A kis pihenő után újult erővel próbáljuk megtalálni az autópályát. Kijutunk a szépen karbantartott kertes villák mellett a tengerparti autóútra, a Malecónra, ahol a tomboló óceán nekicsapódik a várost védő betonsétány peremének. Malecón a természet vad erejét megfékező emberi alkotás.

A Malecón kihagyhatatlan fotótéma.

A gyönyörködés mellett azonban legfőbb célunk az, hogy mielőbb megtaláljuk az autópályát. Egyetlen esélyt abban látok, ha átjutunk az alagúton a körgyűrűre, a Via Monumeltalra és a megfelelő letérőnél rátalálunk a Zapata irányába vezető Autopista Nacionalra. Elsőként Playas del Estét jelöli a tábla, a Havanna közelében fekvő Riviérát, ahol mi is szeretnénk az utolsó napok egyikén megmártózni a tengerben, majd ismét a Lenin Park közelében járunk, amikor végre rátérünk a pályára. Amikor fellélegeznénk, kiderül, hogy egy bekötőúttal korábban kanyarodtunk le és ellenkező irányban haladunk, és ha nem fordulunk meg mielőbb, hamarosan visszajutunk Havannába. A pálya mellett igencsak integettek a fiúk, hogy álljunk meg, de nem hallgattunk rájuk. Hallottuk hírét segítőkész önkénteseknek, akik pénz fejében igazítják útba a tanácstalan turistát, akár a kocsiba is beülnek és elvezetik a megfelelő útra (több turista él ezzel a lehetőséggel), de én úgy gondoltam, magam is boldogulok. Mivel a pálya kihalt, alig lézeng néhány kocsi, úgy döntünk, áthajtunk a füves záróvonalon a négysávos autópályán a megfelelő irányba.

Egy útszéli vendéglőnél (El Congo) lefékezünk, már kopog a szemünk az éhségtől, és első alkalommal kóstoljuk meg a sült csirkét, a pollo cubanot (tutira nem tápos) (3,60 CUC) salátával és sült főzőbanánnal. Az ebéd végére Nestlé Crocanty jégkrémmel teszünk pontot.

A vendéglő meglehetősen nagy népszerűségnek örvend, több autó megáll, helyiek és turisták egyaránt, és alkalmunk nyílik, hogy ismét szemügyre vegyük az elöl öreg, hátul új, vagy hátul öreg, elöl új összeállítású toldott-foldott autókat, egy Lada-limuzint és egy oldalkocsis motorbiciklit. Az első Skodánkat is megpillantjuk!

Az autókat nézegetve így vélekedem: a régi kocsik szenyoriták, az újak pedig üres fruskák!

Nem ritka, hogy a vendéglőbe betérők egy egész üveg rumot vásárolnak, önmagában isszák, vagy üdítőkkel vegyítve koktélt kevernek, egyesek gitárt húznak elő a hátsó ülésről, és már pengetik is a húrokat, dalra fakadnak, és ritmusosan mozognak a zenére! Tetszik ez az életfelfogás.

Hogy még sötétedés előtt találjunk szállást, útra kelünk. A semmi közepén egy férfi kalapál valamit az út szélén a földre fektetett biciklije mellett.

Az út egyik pontján Jamaicát jelez egy tábla, majd Australiát. Nincs ellenünkre, hogy néhány óra alatt fél világot bejárjuk!

A Central Australiát jelző táblánál dél felé vesszük az irányt, és hamarosan a madárvilágáról híres Zapata félszigetre érkezünk, ahol strandolhatunk, könnyűbúvárkodhatunk, madarakat leshetünk meg, és Playa Girónnál autentikus környezetben eleveníthetjük fel a Disznó-öbölbeli történelmi eseményeket. A letérő után megállunk a félsziget egyetlen információs irodájánál, de vasárnap lévén zárva van. Szükségünk lenne CUC-ra is, hogy fedezzük a napi kiadásainkat, de se automatát, se pénzváltót nem találunk.

Ugyanez a helyzet a krokodilfarmjáról híres Guamában is – megnyugtató tény, hogy a farmon összpontosították a térség krokodiljait (állítólag a környéken nem kószálnak krokodilok szabadon, csak bizonyos félreeső helyeken). A farm éppen bezár, de nem keserít el különösebben (Ghánában a Han’s Cottage Botelben egy krokodilos tó szomszédságában laktunk, Vietnamban a Mekong deltában látogattunk meg egy farmot stb.).

De Guama a krokodilfarmon kívül egyéb programot is kínál: a településtől néhány kilométernyire motorcsónakon eljuthatnánk a Kincs-lagúnán (Laguna de Tresoro) a taino indiánok szigetére, ahol egy rekonstruált indián falut alakítottak ki harminckét életszerű szoborral. Mi azonban a tengerparton ébrednénk, hát haladunk tovább Playa Largára, ahol a megkérdezett szállásokon teltház fogad, ami nem meglepő, hiszen egy háznál egy vagy két szobát adnak ki turistáknak. A harmadik szálláson viszont sikerrel járunk, és örömmel konstatáljuk, hogy egy szépen kialakított, csempézett tengerparti ház vendégszobájában találjuk meg ismét két éjszakára a szállásunkat. Miután bevisszük a szobába a hátizsákjainkat, azonnal felkapjuk a fürdőruhánkat és belerohanunk a szállásunktól alig harminc méterre hullámzó óceánba. A bársonyosan sima, alig mélyülő vízben úszunk egyet – ez az első fürdésünk Kubán –, majd a pálmafás part puha homokján teszünk egy sétát a település szélén húzódó mangrovekig. Elhaladunk egy rozsdaette hajóroncs mellett, megpillantunk egy tarisznyarákot és két vékony átlátszó halat (tűhalnak, nyílhalnak és csíkhalnak is nevezzük). El sem kell merülnünk a vízben, hogy felfedezzük a víz alatti élővilágot!

Szállásadóink már várják az útlevelünket és a vízumunkat – mindenütt nagyon szigorúan feljegyzik az adatainkat, és aláírással kell igazolnunk a kimásolt adatok helyességét. Nem csoda, ha megörülnek nekünk, hiszen épphogy köszöntünk, máris eltűntünk pár órára.

Este kisétálunk a pár háznyira álló, üresen kongó tengerparti bárhoz. Alig lépünk be, rögvest összeáll egy háromtagú zenekar, és csodálatos koncertet ad kettőnknek. Páromnak szinte kínos, hogy csak nekünk zenélnek, de hát mit tehetnénk. A hangjuk hallatán szinte borsódzik a hátunk, és amikor a CD-jük felől érdeklődünk, akkor a szívükre és a fejükre mutatnak, ott őrzik a muzsikát. A bárból koktéljaink mellé kéretlenül is kapunk egy könyvet, csigák, békák, pókok, sáskák, halak, madarak illusztrációi szerepelnek benne, egyesek láttán ki sem mozdulnék többet a szállásunkról, és meglepetésünkre az egyik képről tengeri tehén pillant vissza ránk (itthon derítjük ki a nevét, karibi manátusz, akkor még sokat gondolkodunk, hogyan hívhatják magyarul: tengeri/ vízi disznó, malac stb.). Mindenesetre nem is olyan elképzelhetetlen, hogy összefutunk vele, hisz bőségesen nő fű a tengerfenéken!

Este a szállásadónknál megérdeklődjük, van-e mód arra, hogy másnap felfedezzük a félsziget madárvilágát. Kiderül, hogy korán reggel érdemes indulnunk, hogy az erdőben lakó endemikus madárfajokat megpillanthassuk, vízi madártúrára azonban a nap bármely szakában sort keríthetünk. Mivel elsősorban a helyi specialitásokra vagyunk kíváncsiak, szállásadónk megbeszéli egyik ismerősével, hogy reggel hétkor nekivágjunk a számtalan, csak Kubában fellelhető madarat rejtő erdőnek.

(2013.02.03.)

Fotó: Kádár István

Ciripeléssel, kakaskukorékolással, kutyaugatással, gyerekricsajjal, traktorbúgással és lovaskocsi zörgésével érkezett meg a hajnal. Bőséges reggelinket követően kilenckor már az ajtóban álldogált egy férfi azzal a feltett szándékkal, hogy lovagoljunk egyet a környéken. Szállásadónk ajánlotta fel tegnap, hogy szerez valakit, akivel ellátogatunk egy kubai farmra, a dohányföldekre és a dohányszárító pajtákhoz, mégpedig lóháton.

A férfi biciklire pattan, mi pedig autóval követjük őt egy karámhoz, majd amikor meghalljuk a lovaglás díját, tanácstalanul téblábolunk a lovak mellett. 40 CUC/főért vinnének el lovagolni, holott az útikönyv 5 CUC/órát ad meg irányárnak. Legyen harminc, ajánlják fel sebtében, mi pedig rábólintunk, remélvén, hogy pénzünk jó kezekbe kerül.

Manióka- és cukornádföldek mellett poroszkálunk az egyre inkább erőre kapó napfényben, majd egy óriási trópusi fa mellett lepattanunk a lóról. Ez a ceiba, magyarázza bajszos lovászunk, és mivel szent fa, nem vághatják ki. A megfelelő éghajlatnak és a talaj tápértékének köszönhetőn bizony jókorára megnő. A fa mérete mellett még lovaink is eltörpülnek.

A lóról leszállva közelebbről is szemügyre vesszük a fát és egy kávécserjét, melynek virágai fehéren sorakoznak az ágakon. Kávéültetvények errefelé nincsenek, magyarázza lovászunk spanyol-angol keveréknyelven, a farmerek saját használatra termesztenek néhány bokornyit. Majd hirtelen csöndre int, és egy virágos bokor felé mutat. Hosszas zoomolás után pillantjuk meg a világ legkisebb madarát, a zunzuncitót, magyarul a méhkolibrit. Attól tartottam, hogy kubai kirándulásunk alatt nem lesz részem ebben a parányi csodában, és íme, itt repked a közelemben! (Később utánanéztem, és megtudtam, hogy a növényi nektáron élő méhkolibri hat centiméteres, 2 gramm súlyú és 1-2, kávébab méretű tojását 15-20 napon át költi.)

Egy gazda kertje felé haladva megnézzük a földből kinövő ananász vöröses virágját, üdvözöljük a farmert, aki körülvezet a kertjében, és mutat egy Andokból származó chirimoya nevű gyümölcsöt (bizonyára gyakran kap látogatókat, mert feliratot is kiszögezett a fa mellé a kerítésre). Ezt a sokmagú finomságot nagyon szeretem! Megkóstoljuk a guavát – bőségesen fogyasztjuk reggelire felszeletelve és dzsúszként –, majd a kerten túl egy hatalmas olajpálma bőségesen csüngő bogyóiban gyönyörködünk. Lovászunk a mojito egyik fontos összetevőjére, a minden kertben növő mentára is felhívja a figyelmünket.

Az udvart virágos bokrok szegélyezik, odébb tyúkok kapirgálnak, és az asztalra dohánylevelek kerülnek. Szóval a Pinal del Rió-i dohánygyár munkásai helyett a helyi farmer mutatja be nekünk a dohánysodrás művészetét. Spanyolul magyarázza a különféle levelek egymásra helyezését, összesodrását, majd növényi nedvet (manióka levét, mézet) ken rá, amely egyben ragasztóanyagként szolgál.

Ezt követően meggyújtja a frissen elkészített szivart, a végét mézbe mártja, egy levéllel lezárja a végét, hogy ne párologjon el a nedvessége és jó íze legyen, a fejére kalapot nyom és beleszív a szivarba. (Már Kolumbusz elcsodálkozott ezen a szokáson, hogy a kubai indiánok összesodort leveleket szívnak, és füstöt eregetnek a szájukból.) Szófogadóan mi is beleszívunk, és mi is kalapot nyomunk a fejünkbe.

Csak természetes alapanyagokból készül, hangsúlyozzák, nincs benne tartósítószer, ráadásul milyen hosszú, fáradságos folyamat a levelek összegyűjtése, szárítása, érlelése! Felvilágosítottak, hogy 50 szál szivar vihető fel a repülőre, két kiló kávé és két liter rum. Értjük a célzást, és nem lepődünk meg, amikor az orrunk alá dugnak egy köteg szivart (10 darab 25 CUC).

Hamarosan tovább lovagolunk. Bár testünk nem szokott lovagláshoz, hamar beletanulunk a kocogásba. A lovak ismerik az utat, amit lovászunk imigyen tolmácsol: cavallo semiautomatico. A dohányföldeken munkások gyűjtik össze a leveleket, majd száruknál fogva felakasztják a földeken felállított fatákolmányokra, hadd száradjanak a napon. Hamarosan elérünk egy barlanghoz, – nem haladunk sokkal gyorsabban, mintha gyalogolnánk, – ahol bepillanthatunk egy mogote (boglya) domb egyik barlangjába. Csak néhány méternyire jutunk, de legalább látjuk, hogyan alakultak ki ezekben a csodás hegyekben a barlangszerű bemélyedések. A barlangbejárat elé szépen lelógnak a fák gyökerei.

Közben beszélgetünk. A lovász újra meg újra megismétli, hogy milyen termékeny a vidék, nő itt manióka, dohány, kávé, mandarin, narancs, guava, ananász, banán. Rákérdez a mi gyümölcseinkre. Számára az alma nagyon különleges, újságolja. Arról panaszkodik, hogy a bevétel nagy százalékát (akár kilencven százalékot is) be kell szolgáltatni a termények után az államnak. Magyarország gazdasága felől érdeklődik. Nem tud reagálni arra, hogy van munkanélküliség. Irigyli keveset fogyasztó autóinkat, mert az ő Ladája falja a benzint. Azt számolja, hogy egy literrel mennyit lehet vele megtenni, nem azt, hogy mennyit fogyaszt száz kilométeren. Amikor említem, hogy mennénk a tengerpartra, a fejét ingatja, ők csak nyáron járnak a tengerhez. Most itt tél van, ez a száraz időszak a leghidegebb évszak. Nyáron a hőmérséklet jóval magasabb, de gyakorta lepik meg az embert nagy zuhék. Én is tapasztaltam, hogy meglehetősen hűvös van, és csak napközben vetkőzöm rövidujjúra, de reménykedem az időjárás jobbra fordulásában.

Megbeszéltük, hogy a közeli Pinar del Rio a pine (fenyő) szóból származik, a Vinales meg a vino (bor) szóból, ugyanis borszőlő elterjesztésével próbálkoztak a gyarmatosítók, vagy az egyik telepes neve lehetett Vinales. Bekukkantunk egy dohánylevél szárítására szolgáló pajtába is.

A karám felé tartva még megállunk egy teraszos módszerrel kialakított ökoültetvényen (szerintem az egész ország öko, de úgy tűnik, hogy egyes részek még ökobbak), ahol az ágyások nem túl érdekfeszítőek, ugyanolyan növényeket termesztenek, mint nálunk, viszont szép kilátás nyílik a mogotékra. (Azért nagy szerencse, hogy egész évben megteremnek zöldségek, gyümölcsök. És ráadásul fűtésköltség sincs!) Egy francia turistacsoport is velünk együtt érkezik, megszomjazva kortyolgatják a mojitókat, majd a francia csoport idegenvezetője hoz egy koktélkülönlegességet, és egyetlen szívószállal végigkóstoltatja az egész csoporttal (rögvest hoznak is egy egész tálcával). Hamarosan ide is betör a mértéktelenség, jegyzi meg a párom, de még csak a turisták mértéktelenségét szolgálják ki.

Háromórányi lovaglás után kezet rázunk lovászunkkal és kifizetjük neki a hatvan CUC-ot. A férfi figyelmeztet, hogy a CUC közé helyi peso is került, és szeretné, ha kicserélnénk. Nem is tűnt fel, hogy a tegnapi banánárus pesoban adta a visszajárót. Lovászunk megkapja borravalónak, mi úgysem tudnánk vele valószínűleg fizetni.

Délután a település közelében gyalogosan és csónakkal bejárható Indián barlangot fedezzük fel. A barlang bejáratánál számos busz parkol, és a turisták tömegesen nyomulnak az agyontapogatott, zsírosra fogdosott sziklafalak és cseppkőképződmények közé. Itt sem éli virágkorát a barlangvédelem, sóhajtunk, de a barlang egyébként sem nyeri el túlságosan a tetszésünket, legalábbis a gyalogosan felfedezhető része. Egyrészt rövidke, másrészt nem túl látványos. Pár lépés után belebotlottunk egy kisebb tömörülésbe: turisták várnak a motorcsónakra, hogy kijussanak a barlangból. A motorcsónakos megoldás sem éppen környezetkímélő.

A víz feletti részeken a mennyezetről lelógó cseppkőképződmények már jóval lenyűgözőbbek elérhető és megcsonkított társaiknál, és akár más barlangokban, itt is fantázianeveket adtak a képződményeknek, ám nem Hófehérke és a hét törpe meg egyéb mesefiguráktól kölcsönzött neveket, hanem Kolumbusz hajóját, tengeri csikót, halat, szárított dohánylevelet, krokodilt. A barlangfolyón tömött motorcsónakkal haladunk, a két rendelkezésre álló csónak nehezen győzi az iramot.

Fél háromra jár az idő, és a nap hátralevő részében tengerélményt is szereznénk. A strandok közül a Santa Luciából megközelíthető Playa Jutias mellett döntünk. Nagyon rossz minőségű, csupa kátyú úton másfél óra alatt tesszük meg a hatvan kilométer utat (van egy rövidebb és jobb minőségű út is, azon jövünk visszafelé). A vidék varázslatos, a települések néhány helyen kaktuszkerítéssel körülvett kertjei virágokban pompáznak, lovasokat és ökrös fogatokat előzünk meg, mire elérünk Santa Luciába, ahonnan még tíz kilométerre fekszik a tengerpart, és a félsziget bejáratánál fejenként 5 CUC belépőt kell fizetnünk. Az őr a nemzetiségünket kérdezi, á, Puskás!, mosolyog. Látszólag nagyon örül nekünk.

Egy szép mangrove erdősáv mellett leállunk (a mangrovet egyébként is nagyon szeretem, és ahol tudok, csónakázok is a peremén kialakult lagúnákon, pl. Mexikó, Sri Lanka), elsétálunk a part mentén a világítótorony irányába, majd átkocsikázunk a strandhoz, ahol a parkolóőr 1 CUC-ért vigyáz a kocsinkra. Megmutatja, merre van az étterem, a mosdó, a búvárközpont, majd elmerülünk a sejtelmes, pasztellszínekben játszó tájban. Fehér, szárazra aszott mangrovebokrok között lépdelünk a világítóan fehér homokon, és nem tudjuk levenni tekintetünket a türkiz tengerről. A parton heverő bokortörmelék különös hangulatot kölcsönöz, nincs itt se hotel, se egyéb civilizációra utaló épület, csak napozni, úszni és búvárkodni lehet, meg egy kis étterem áll az út szélén.

A búvárközpontban 15 CUC/fő áron kivinnének csónakkal egy órára snorkelingezni, minimum két fő esetén, de kezd besötétedni, így ma ez már nem jöhet szóba. Pedig de szívesen mennék! A hűvös idő miatt a tengerben sem mártózunk meg, csak talpunkat simogatja a homok.

Iszom kókuszlét, majd az étteremből két hölgy velünk tartana, felvesszük hát első stopposainkat. Cseperegni kezd az eső, párom meg eldugta az ablaktörlőt, nehogy lába keljen, most pedig nem tudja felrakni, úgyhogy alig látjuk a ködbe burkolózó, párolgó, dzsungellel borított tájat.

Szállásadónk vacsorája ismét fenséges, pedig az útikönyvek a gasztronómiát illetően semmi jóval nem kecsegtettek. Azt írták, Kuba nem a konyhájáról híres, az országot nem a konyhájáért szeretik. Pedig egészséges és finom a sok gyümölcs és zöldség, a hal, a rizsköret, csak a fűszerezést nem viszik túlzásba (szinte csak sót használnak, mértékkel). Mai menünk sült hal paradicsommártással, fekete bab sötét rizzsel, fehér rizzsel. Napközben általában csak vizet meg gyümölcslét iszunk, meg magunkba tömünk egy csomó banánt, és általában sajnos este hétkor esszük magunkat degeszre.

Vinales este kihaltan kong, egy iskolaszerű épületben egy férfi prédikál. Beülünk egy fehér műanyagszékes bárba, koktéloztunk, majd hazafelé vizet vásárolunk, és asszimilálódás végett mi is beülünk a hintaszékbe. (Minden ház előtt áll néhány hintaszék, a nappaliban a tévé előtt újabbak.) Most vesszük észre, hogy eléggé lesültünk lovaglás közben. A táj ázott, éjjel is esett, az ég felhős.

A nappaliban mindkét este ordított a tévé, szappanoperaszerű hangok szűrődtek be a szobánkba, de a friss levegőnek és az élményeknek köszönhetően hamar elaludtunk.

(2013.02.02.)

A tegnapihoz hasonló kalória- és vitamindús reggelink után a Cubacar irodája a mai első úti célunk. A kubai autóbérlés intézése nem tartozik életem legfelemelőbb élményei közé (ahogy általában semmiféle hazai ügyintézés sem). Az úti beszámolók és útikönyvek figyelmeztettek az adminisztráció lassúságára: aki a nyugaton bevett gördülékenységet (?) várja el Kubában, az csalódni fog. Egyetlen fiú vár előttünk, de a kisimult arcú hivatalnok telefonon trécsel, majd lassan pénzt számol, aztán az iratokban lapozgat. Néha felpillant, majd ismét a teendőibe merül. Vele se a stressz végez. „Sorra kerül” a fiú, a hivatalnok végtelen nyugalommal tölt ki számos oldalt. Mindent kézzel. Ezért élnek meg átlagosan irigylésre méltó 75 évet, mert nem idegeskedik halálra magukat. Valószínűleg a (sokat szidott) szocializmus is hozzájárul a ráérős életvitelhez. Mindenkinek van munkája, mindenkinek van hintaszéke és van is ideje beleülni. Bár kevés a bevételük, legalább mindenkinek egyformán kevés. De azért jó páran nem bánnák, ha a kapitalizmus mielőbb bekopogna az ajtójukon, bizonyára azonnal betessékelnék. Tegnap már megtapasztalhattuk, hogy sofőrünk is inkább venne új kocsit, minthogy egy régi járgány folytonos karbantartásával bíbelődjön.

Útközben azon tűnődünk, eltitkolnák-e Castro halálát, és halálával mi lenne a rendszerrel. Castro bármilyen diktátor is, szimbólumként írta be magát a történelembe, és Raúl nem töltheti be hiánytalanul az utána maradó üres helyet, sem egy párttitkár. Ma már bizonyára mások a példaképek Kubában is, érezhető a változás szele, az emberek nyitottabbak, és a számos turista révén szembesülnek a lehetőségekkel (magánszállásokat adhatnak ki, magánéttermeket nyithatnak).

Szerencsére már otthon megrendeltük és kifizettük az autót – ha itt állnánk neki a procedúrának, valószínűleg ma nem kelnénk útra. Amikor sorra kerülünk, a hivatalnok átnézi a papírjainkat, majd napra lebontva kiszámolja a biztosítást, kifizetteti velünk egy tele tank benzin árát (- Nyugodtan üresen is visszahozhatják. - Jó, akkor tolni fogjuk.), és kb. negyvenezer forintnyi terhelést tesz párom bankkártyájára. Egyes tételeket csak készpénzzel, másokat bankkártyával is fizethettünk (+3% felár). Megadja a rendőrség számát (106) és figyelmeztet, hogy a Cupet Cimex és az Oro Negro benzinkutaknál tankoljunk. A számos telefonhívással megzavart ügyintézés hamarosan véget ér.

Nálunk ennyi idő alatt lakást veszel, szögezi le a párom. Nem lenne nehéz növelni a hatékonyságot. Fél munkanap alatt két embert szolgálnak ki, majd jön az egy órás ebédszünet. A kocsi visszaadásakor is ennyi papír kitöltése vár ránk? És ez még csak a papírmunka. Néha órákat kell várni, míg meghozzák a kocsit.

Érdemes lett volna inkább egy-két napos szervezett kirándulásokkal felfedeznünk az országot, kacsintgatok a szomszédos asztal felé, de ott is várakoznak turisták, ráadásul időközben az alkalmazott is eltűnik fél órára…

Nem sikerült kiderítenünk, miért kapunk kis autót közepes méretű helyett, és nem is firtatjuk, nehogy újabb ügyintézés vegye kezdetét. Kubai tartózkodásunkat nem egy irodában szeretném eltölteni. (Amikor írtunk nekik, még aznap átutalták a különbözetet. Le a kalappal előttük!) Egy másik férfi hozza is a slusszkulcsot, majd tartja a markát azért, mert felrakja az ablaktörlőt a helyére, és kérés nélkül elmagyarázza, merre induljunk Vinalesbe (kap 2 CUC-ot, nagyokat mosolyog). Visszasietünk a szállásunkra a pakkjainkért, a szobánkat már kitakarították, kapunk névjegykártyát, hogy ajánljuk őket Kubába készülő ismerőseinknek, és a hátizsákok bedobálása után párom rögvest a gázpedálra lép.

A Cubacaros ürge javaslata nem jött be, mert a Malecónt, vagyis a tengerparti országutat több helyen lezárták, és egyébként is jó ideig kocsikázhattunk volna az északnyugati tengerparton, mire rátérhettünk volna az autópályára. Akarva-akaratlan más útvonalat választottam, és akarva-akaratlan egy kis városnézésben is részesültünk. Bekeveredtünk a Vedado jól karbantartott kertes villái közé, szemünkbe tűntek a sok emeletes vadonatúj hotelek, majd a Forradalom téren (Plaza de la Revolución) álló José Martí emlékművet és a díszes sírköveiről és mauzóleumairól híres Kolumbusz Kristóf nekropoliszt (Necrópolis Cristóbal Colón) is megkerültük, majd a reptér irányában síneken átjutva ráleltünk a keresett autópályára. Pinal del Rio 150 km, hirdeti a tábla, de a város peremétől hat-hét kilométerre is akadnak kecskék társaságában álldogáló stopposok. Az országút szélén tehenek is feltűnnek, gyöngytyúkok futkosnak, egy tónál pelikánok repdesnek. Néhány férfi felfűzött hagymát és fokhagymát árul, de arra nekünk most nincs szükségünk.

Nemsoká letérhetnénk a lenyűgöző Soroa orchideakertbe, de úgy döntünk, már elég orchideát láttunk életünkben, ám a Las Terrasas már korábban is felkeltette az érdeklődésünket és csak 8 km-es kitérőt jelent. A Las Terrasas híres bioszféra rezervátum, egy ötezer hektáros másodlagos erdő, amely új fák telepítésével keletkezett, és melyet 1985-ben csatoltak az UNESCO-listás Sierra del Rosario bioszféra rezervátumhoz. Az erózió megelőzésére teraszos megoldáshoz folyamodtak, és az ezer lakosú településen hoteleket emeltek, éttermeket üzemeltetnek, és gyalogosan vagy biciklivel fedezhetjük el a tavakat meg vízeséseket rejtő környéket. Las Terrasas kiváló hely a kikapcsolódásra és a madárlesre, és az ország gazdaságtörténete szempontjából is jelentős, mivel valaha a környéken kávéültetvényeket létesítettek (Kuba legrégebbi kávéültetvényeit) a haiti francia menekültek. A 19. század elején, a kubai kávétermesztés virágkorában, több mint 50 kávéföldbirtok létezett a térségben (a Cukormalmok völgyében ugyanennyi cukormalom).

Az ökofalu előtt sorompó fogad, megtekintése 2-2CUC/fő.

Számomra nagyon szimpatikus a kezdeményezés és dicséretre méltónak tartom az elképzelést, hogy újratelepítették az erdőket és a település önellátó módon igyekszik gondoskodni magáról,  azonban a falu nem nyeri el különösebben a tetszésünket. Az erőteljes kék-fehér-piros színűre festett épületek természetellenesen hatnak ebben a természetes környezetben. Talán kormányrendeletre kellett nemzeti színekre festeni a házakat és kellett egyenruhában felsorakozniuk a természet lágy ölén. A környezet viszont kellemes, sétára csábító, családok és kisebb társaságok pattantak biciklire vagy fedezik fel gyalogosan a környéket.

A vízirózsákkal vagy vízililiomokkal fedett tó mellett színes házikók mellett érünk fel egy ökoszállóhoz, a Moka Hotelhez, majd a sorompótól balra elhelyezkedő Cafetal Buenavista felé vesszük az irányt. Az ültetvényes egykori házát felújították és étterem üzemel benne, de a rabszolgák házait nem sikerült felfedeznünk (a helyiek lakják őket vagy nem tudtak ellenállni az idő vasfogának), viszont egy kávészemőrlő szerkezetre rábukkanunk, amit kézzel tolhattak körbe-körbe. Éppen két busznyi turista érkezett, megrohamozták és elfoglalták az ültetvényes étteremmé alakított házát.

A kávé történetéről annyit, hogy a 18. században érkezett Santo Domingóból, majd a rabszolgalázadás után Haitiről betelepült francia családok kezdték Kubában elterjeszteni és népszerűsíteni. A kávékereskedelem visszaesett, miután cukorból jelentősebb bevételre tett szert az ország (kávétermesztésben Brazília és Venezuela vitte a prímet). A tízéves háború alatt (1868-1878), amikor Kuba először próbált meg felszabadulni a spanyol uralom alól, tönkrementek a kávéültetvények is, és az ország nagy része romokban hevert. Ma főként Sierra Maestra és Santiago környékén maradtak fenn kávéültetvények, hegyvidéki területeken (Vinalesben megtudjuk, hogy a farmokon főleg saját fogyasztásra termesztenek kávét). Megnézegetjük az őserdőből fennmaradt fehér-szürke-rózsaszín foltos fák törzsét, meg a felettünk köröző keselyűket, melyek afrikai fajtársaikhoz képest valamivel bizalomgerjesztőbbek.

Pinar del Rio irányában haladunk tovább az autópályán, ahonnan majd letérünk az északabbra fekvő Vinalesbe. Banánültetvények és rizsföldek mellett vezet az utunk, a vizes ágyásokat határoló kis töltéseken kötegekben áll a palántálni való rizs. Az út háromsávos, majd kétsávosra szűkül, a két-két sáv között szépen megnyírt, zöld és virágos sövény húzódik. Maga az úttest nem karbantartott, amióta megépítették, valószínűleg nem nyúltak hozzá.

Az úttest felett sehonnan sehova vezető hidakra figyelünk fel. Híd, hozzátartozó út nélkül – akár egy abszurd, szürrealista elbeszélésben. A hidak alatt gyülekeznek a buszra várók és stopposok - egy részük (a beszámolók alapján) elvinne ismerősei vagy rokonai magánéttermébe vagy megmutatná a dohányültetvényét, netán szivart próbálna eladni nekünk. Hogyan jöhettek létre ezek a félkész "műalkotások"? A Szovjetunió felbomlásakor megszűntek a Kubának folyósított támogatások, vagy egyszerűen elfogyott az országutak megépítéséhez szükséges pénz. (Akkoriban sokan hitték és remélték, hogy Kuba is belebukik a kommunizmusba, de Castro kitartott - lásd sokat idézett jelszavát: szocializmus vagy halál!). Az is megfordult a fejemben, hogy bizonyos szempontból stílusos, hidat formázó betonbuszmegállókat építették, hogy legyen hova bújniuk az eső meg a tűző nap elől a várakozóknak.

A vinalesi leágazást elszúrtuk, és még egy lehetőségben bízunk, de újabb leágazás nem lévén begördültünk Pinar del Rióba, ahol tömegek hömpölyögnek az utca színes, oszlopos koloniális épületei között, lovaskocsin, biciklin és gyalog, egyedül az úttest mozdulatlan.

Kicsit még bolyongunk a várost elhagyó kacskaringós utakon, hogy megnézzük az Alejandro Robaina Tobacco Plantationt, de rájövünk, hogy dohányültetvény bőven akad Vinalesben is, hát visszafordulunk. Rió központjában be szeretnénk jutni a szivargyárba, hogy megismerkedjünk a dohánytermesztés és a szivarsodrás fortélyaival, de fél négykor éppen véget ért a műszak (vagy a látogatási idő), és szivar helyett a portások széttárt karjaiban gyönyörködhetek. Pedig szívesen megnéztem volna a gépi segítség nélkül serényen dolgozó kezeket. Kiderült, hogy egyébként sem lehet csak úgy befizetni és bemenni, hanem az illetékes irodában kell a belépőjegyet megvenni, azzal kell a gyár bejáratánál jelentkezni. Holnap délelőtt két órára kinyitnak, vasárnap pedig zárva vannak.

Holnap nem jövünk vissza, de talán Santa Clarában vagy Havannában eljutok a dohánygyárba, addig is felidézem magamban az otthon látott felvételeket, ahogy faasztalokon válogatják a leveleket, a magnak, a köztes anyagnak és a fedőlapnak valót, ami a szivar minőségét általában meghatározza, a ragasztást, majd ahogy megmérik a szivar hosszát és kerületét úgy, hogy áthúzzák egy lyukon (mi az uborkát válogattuk úgy gyerekkoromban, hogy többféle méretű résen keresztül dobhattuk a ládába). Munka közben pedig hallgatják a mindennapi felolvasást. Mert bizony szorgalmasan felolvasnak a dolgozó népnek, hogy művelődjenek, mégpedig a napi híreket meg különféle szép- és pártirodalmat.

Rióban a megfelelő benzinkútnál tankolunk (nem volt olyan benzin, amilyet az irodában javasoltak, de ránk sóztak egy másfélét), és egyben rákérdezünk a Vinalesbe vezető útra. A völgy felé közeledve bizsergeti a szívemet a mai napon először melegség. Szemet gyönyörködtető látvány tárul elém.

A Vinales völgyet páratlan természeti csodaként emlegetik, joggal. Korábban megnéztem felvételeken és képeken, de azokon fakónak és távolinak tűntek a sok millió év alatt kialakult mészkőképződmények (akárcsak ezen a képen). A puha és laza kőzeteket az erózió eltávolította, és csak az ellenálló mag maradt a helyén. Ezáltal nem teljesen összefüggő hegyvonulatok, hanem enyhén összekapcsolt, szinte különálló dombok avagy mogoték keletkeztek. Ezek az elefánthátaknak is nevezett, zöld bokrokkal és fákkal benőtt méretes vakondtúrásforma dombok viszonylag sík területen magasodnak. A völgy valóban festői szépségű, és megérdemelten került fel 1999-ben az UNESCO világörökség listájára.

Több szempontból is jelentőséggel bír ez a tájegység: egyrészt az egyedi sziklaformációk okán, másrészt a vidék mezőgazdasági szempontból is lényeges, itt nő a legkiválóbb, világviszonylatban is elsőrangú kubai dohány, és különféle egyéb terményeket is termesztenek, például a kubai konyha számára is értékes babot, meg különféle trópusi gyümölcsöket. A dombok és a termőterületek hangulatos dohányszárító pajtákkal és zöldellő dohányültetvényekkel egészülnek ki.

A Tony által ajánlott casa particular (magánszállás) foglalt, de pár perc alatt szereznek a tulajdonos rokonánál egy másikat. A végtelenül kedves hölgy hamar felbukkan az ajtóban és jókedvűen mutatja az utat a saját házába, majd üdvözlésképpen gyümölcslével kínál. Bár nincs mangószezon, nagyon jól esik a mangólé (valószínűleg elteszik, mint mi az almát). A szállás olcsóbb a havannainál, csak 20 CUC/ éjszaka, a szemközti udvaron pedig napi 2 CUC-ért parkolhatunk.

Korog a gyomrunk, de megvárjuk, hogy a hölgy két óra múlva vacsorával kedveskedjen nekünk. Délután öt és hét között a város utcáit járjuk, kézművesek portékáit, festményeket, újrahasznosított sörösdobozokból készült autókat, gyümölcs- és zöldségárusok kínálatát vesszük szemügyre, és éhségünk csillapítására veszünk ujjnyi banánkákat és főzőbanán chipset. Sok autócsoda gördül itt is az országutakon, ontva magából a füstöt, és sokszor az utcán szerelik a lerobbant kocsikat.

A város peremén egy filmbe illő (filmvászonról legördült) fehér autó parkol egy ház előtt arany fényben, kihagyhatatlan fotótéma az elegáns bogárszemű kocsi.

Árnyékunk megnyúlt, a határban dohányföldeket, kókadt pálmákat, pálmafedeles dohányszárító pajtákat pásztáz tekintetünk.

A szálláson terülj-terülj asztalkám fogad két darab óriási sült hallal, zöldsalátával, káposztával, retekkel, kasszavával, fekete babos rizzsel, ananásszal, guavával, banánnal, papayával. Egyszerűen fenséges. A testem nem érti, mi történik vele, mormolja párom, legalább plusz fél évet jelent az itteni nyugalom és a finom ételek. Ilyen finom halat Komodó partjánál ettünk csak, azóta is emlegetjük. És ilyen vendégszeretet csak Erdélyben éltem át.

A vacsorát követő koktéljainkat, pina colada (rum, kókusz, ananász, víz) és canchanchara (Trinidad híres koktélja, összetevői: rum, citrom, méz és víz) a ház tetején fogyasztjuk el a tündöklő csillagok alatt. Rálátunk a gyéren megvilágított vörös cseréptetőkre, a nyújtózó pálmafákra és a hegyek nyújtotta sötét kulisszára.

Vinales egyszerűen elbűvöl. Családi házak verandával, kertekkel, rálátás az elefánthátként magasodó hegyekre. El tudom képzelni, hogy öregkoromra ideköltözzek. (Bár addigra bizonyára valamelyest megváltozik.)

(2013.02.01.)

Reggel tíztől éjfélig tartó utazásunkat követően kábán és elgyötörten érkezünk meg helyi idő szerint este hét óra tájékán a szabadságharcos íróról és költőről elnevezett José Martí repülőtérre. Az utazást a vártnál színesebbé és mozgalmasabbá tették a Budapest–Párizs és a Párizs–Havanna járatot érintő bőségesen adagolt, jókora széllökések, főleg Írország és az óceán felett dobálta a gépet jobbra-balra és fel-le a szél. A szomszéd ülésen remegő hangon biztatta egy fiú az apját, hogy semmi baj, egy vidám társaság viszont jókedvűen áradozott a légikisasszonynak, hogy ilyen klassz hullámvasutazást még nem élt át.

Landoláskor még aranyszínben úszott a táj, de a hosszadalmas útlevél-ellenőrzést követően, ahol az útlevélen kívül a különálló vízumot is elkérték, és egy kamerába is bele kellett hosszasan tekintenünk, hogy talán a képernyőre pillantva összehasonlíthassák aktuális képünket a fényképünkkel, az ablakokon túl már besötétedett. A nevemmel egy táblán várakozó taxisofőr elkísért a pénzváltóhoz, ahol szintén sorok kígyóztak. Többek közt elújságolta, hogy Kuba szép és biztonságos, az emberek kedvesek, mindenkivel szóba elegyednek. Hallotta, hogy nálunk a metrón gyakran naponta ugyanazok az emberek ülnek egymás mellett, és mégsem beszélgetnek. Kubában nagyon közvetlenek az emberek, majd megtapasztaljuk. Az autóban kiderül, hogy egyetemista, fizioterápiát tanul, és a kollégája helyett ugrott el értünk a reptérre. Elmesélte, hogy kétmillió kubai él Miamiban (az i-t i-nek ejtette), és ebből kifolyólag Nagy Havannának hívják, hiszen a spanyolul beszélő kubaiak száma meghaladja az angolul beszélő amerikaiakét. Castro politikájának köszönhetően, aki „szocializmus vagy halál” jelszavával üldözte el vagy vetette börtönbe állampolgárait, többen átmenekültek a mostohatestvérhez, ám nem mindenkinek volt szerencsére és jutott el „Nagy Havannába”, sokan vesztették életüket lélekvesztőkön a tengeren.

A forgalom meglepően nagy, pedig azt hittem, csak pár kocsi kószál majd az utakon. Most ért véget a munkaidő, magyarázza a sofőr. Olyan vadonatúj Hyundai-jal robogunk, amilyenre neki is fáj a foga, a folyamatos javításra szoruló öreg kocsik nincsenek az ínyére. Mi pedig kizárólag a régi amerikai járgányokon legeltetjük a tekintetünket, Buick és Chevrolet jócskán akad az utakon, de bőségesen gurul Lada és Moszkvics is. A Szovjetunió felbomlása és a szovjet-kubai kapcsolatok fellazulása óta a kubai kormány Koreával és Kínával kötött szerződést, tőlük vásárolják a kocsikat. Akad kínai Mercedes is. Sofőrünk a Skoda és az Ikarus hallatán nagyokat bólogat.

A városközpontba érve elhaladunk az út szélén fenségesen emelkedő, a washingtoni Capitoliumra hajazó Capitolio kupolás épülete mellett, ami egykor parlamenti üléseknek adott otthont, ma pedig a Kubai Tudományos Akadémia, illetve a Tudományos és Műszaki Könyvtár székhelye.

A következő nevezetességetnem építészeti vagy politikai-tudományos értékeiért, hanem irodalmi jelentőségéért keresik fel tömegesen az érdeklődők: az El Floridita bár Hemingway törzshelyeként vált híressé.

A Centro Habana kivilágított és rendbetett helyszíneit elhagyva lekanyarodunk az Óváros, avagy Öreg Havanna (Habana Vieja) egyik szűk mellékutcájába, ahol rögvest megváltozik a fényes és megnyerő városkép. Nem megvilágított utcák fogadnak, hanem az ablakok spalettáin és az ajtók résein kiszűrődő fénnyel gyéren megvilágított utca hiányos kövezete, felhalmozott építkezési törmelék, bejárati ajtók előtt üldögélő és lézengő alakok. De mivel a közbiztonság jó hírnévnek örvend, és a turistákkal szembeni mindennemű rossz cselekedetet büntetik, valamint a sofőr szavai is bizalomkeltően csengtek, úgy gondolom, nincs mitől tartanunk, és bátran felfedezhetjük Havanna éjszakai arcát.

Lefékezünk szállásunk előtt és kifizetjük a sofőrnek ígért 30 CUC-t – ebben az összegben egyeztünk meg a casa particular nevű magánszállás rendszeren keresztül kapcsolattartónkkal, Tonyval, akinél az első két napra szállást foglaltunk. Tony a többi napra is ajánlott szállást különféle városokban a szállásadók nevével és címével, ha máshol is magánszállásokon aludnánk. Úgy terveztük, hogy kubai tartózkodásunk alatt családoknál szállunk meg, így a pénzünk nem az állami tulajdonban levő hotelek vagy a külföldi tőke bevonásával működő vegyes tulajdonú szállodák markában landol, hanem a helyiekében. Mármint az, ami adózás után a zsebükben marad. Valamiből ugyanis az államnak finanszíroznia kell az ingyenes oktatást és a világszinten is kimagaslónak számító egészségügyet (Kuba gyógyszergyártás és orvosi ellátás szempontjából is világklasszis).

A szálláson egy bájos leányzó, Seléna elkéri az útleveleinket és megkapjuk tőle a ház kulcsait. Mielőtt útra kelnénk, megpróbáljuk bezárni szobánk konyhára nyíló ajtaját, de az ajtót nem lehet becsukni, ráadásul a kulcs sem fordul a zárban. Amikor az ajtóról kérdezzük, kedvesen legyint, hagyjuk csak nyitva. Azért mégiscsak becsapjuk, és örömmel tapasztaljuk, hogy így már lehetetlen kinyitni – örömünk kissé lankad, mikor rájövünk, hogy nemcsak a lehetséges behatolóknak, de nekünk sem sikerül. Végül egy konyhakéssel betolom a zár nyelvét, és az ajtó rögvest engedelmeskedik akaratomnak. Hát újra becsapjuk.

Hamarosan kiérünk a cégérét villogva hirdető El Floridita bárhoz, ahol Hemingway szobra és fényképei ma is közénk varázsolják a neves író szellemét. A parkoló autóbuszok nagyobb tömeget sejtetnek odabent. A légkondicionált terem ajtaját előkelő pincér tárja ki előttünk, pezsgő hangulat és élőzene fogad, de még Hemingway pultra támaszkodó szobrához is nehezen férek hozzá, annyi jól öltözött japán és egyéb turista szopogatja daiquiríjét a bárban. A falakon fényképek sorjáznak – Hemingway pulóverben, Hemingway Castróval stb. – ám a helyzet reménytelen, a rendelés is időbe telne, így Hemingway társaságában elfogyasztott koktél helyett kiverekedjük magunkat a friss levegőre. A szomszédban álló egyszerű bárban, a Castillo de Farnes-ben fogyasztjuk el első havannai daiquirínket (fehér rum, lime, cukor, jégdara), mojitónkat (fehér rum, lime, menta, jégkocka) és cubatánkat (fehér rum, lime, kóla, jégkocka), hogy kissé akklimatizálódjunk. A bárpult mögött Che Guevara fényképének is kiemelt fontosságú hely jut a Havana Club rumosüvegjei mellett. A koktél meglehetősen erősnek tűnik, a rumot találomra, szemmértékkel öntötték a poharunkba. Valójában nem is szeretjük a jeges meg édeskés italokat, de ha Hemingway is ezt itta, nekünk sem árthat, meg a koktélokat állítólag a trópusokra találták ki (éppen a környező bárokban) és kissé fanyar ízüknek köszönhetően üdítőleg hatnak a szervezetre. Meg hát mit is tehet az ember Kubában, Hemingway és a koktélozás mindenütt jelenlevő szelleme körüllengi és magával ragadja. Erre az égövre nem a féldeci a megfelelő.

Italozás közben szebbnél szebb autók jól megmunkált teste bukkan elő a sötétből. A koktélok komótos felhörpintése után a kátyúkkal és gödrökkel tarkított Obrapía utcán teszünk kis sétát, de a közvilágítás nem éli fénykorát, így hát átbotorkálunk a város fő ütőereként emlegetett Obispo sétálóutcára, ahol leesik az állunk a világító és villogó fényektől, az egymást érő éttermektől, üzletektől és hotelektől (a Florida Hotel előcsarnoka talán a legelőkelőbb). Elvegyülünk a tömegben, feloldódunk a szórakozóhelyenként eltérő élőzenekar muzsikájában, és máris otthonosan érezzük magunkat, sőt úgy érezzük, Havanna a szívünkbe férkőzött. Hazafelé még a Katedrális térre (Plaza de la Catedral) is betévedünk, és most már teljesen le vagyok nyűgözve. Ezek szerint, ha nem böngészem folyton a térképet, könnyebben rátalálok a keresett helyszínekre, ráadásul a mindennapi életből is többet látok. Bár a képek alapján úgy képzeltem, hogy a katedrális jóval méretesebb téren kápráztatja el az arra járót, így is elegendő hely áll a rendelkezésre, hogy teljes pompájában kibontakozzon. Mi tagadás, elragadó, akár a város eddig felfedezett részei. A zenészek szívet melengető dallamai, a balkon étterméből áradó duruzsolás, a régi időket idéző katedrális, a tér macskakövei, a szomszédos utcák kovácsoltvas rácsai, a letűnt világ régi pompája és a jelen bizsergető hangulata, a nyitott ajtóknál hintaszékben tévéző emberek mind hozzájárulnak a kellemes összhatáshoz. Még a La Bodeguita bárba is belebotlunk, ahol tömegek ácsorognak az utcán, ugyanis nem férnek be Hemingway másik törzshelyére („My mojito in La Budeguita, my daiquiri in El Floridita”), ahonnan fennhangon ordít a zene. Hazafelé a zord mellékutca is jóval barátságosabbnak tűnik.

Reggel behallatszódik ausztrál és svájci lakótársaink beszélgetése, ki merre járt és mit tervez, – valószínűleg szállásadóink 3-4 szobát is kiadnak –, majd a konyhában elfogyasztott kiadós és vitamindús reggeli után (papayából, banánból, narancsból és görögdinnyéből álló gyümölcstál, rántotta, friss péksütemény, vaj, lekvár, guavadzsúsz, kávé, meleg tej, méz és sütemény – mindez 10 CUC két főre) egész napunkat Havanna gyalogos felfedezésére szánjuk. A piac az első állomásunk, de majdnem elhaladunk mellette, annyian terelik el a figyelmünket és érdeklődnek afelől, honnan jöttünk, nem mennénk-e magánétterembe vagy a Buena Vista Social Club törzshelyére, meg főleg mindenféle salsa és egyéb fesztiválra. Ó, Magyarország, kiáltanak fel, egykor az is szocialista állam volt, mint ma Kuba!

A piac nem éppen Lehel téri piac méretű, hanem kb. tizenöt standot foglal magában, és nem is olyan különleges, mint a thai úszópiac, de mindenféle gyümölcs és zöldség (banán, ananász, paradicsom, hagyma, bab stb.) hever a hevenyészve összetákolt pultokon. A magas árak láttán meglepődünk, de rájövünk, hogy az árak a helyiek pénzét, a pesót, és nem az USA-dollárhoz rögzített konvertibilis fizetőeszközt, a CUC-ot jelölik (1 CUC = 25 peso). Egyébként Tony is figyelmeztetett, hogy dollár átváltásakor „büntetést” kell fizetnünk az amerikai-kubai „áldásos” viszonyokból kifolyólag.

Az Óváros tér vagy Öreg tér (Plaza Vieja) igazi kis gyöngyszem, csupa eltérő színben tarkálló és eltérő homlokzattal rendelkező árkádos épület szegélyezi.

https://www.youtube.com/watch?v=s9gN7Qoyprk&list=UUaMjOt4ZHwHew-k-4Gi1d7Q

Minden egyes ház előtt hosszú percekig lehetne bámészkodni, de mi felülnézetből vagyunk rájuk kíváncsiak – szeretem magasból is látni a dolgokat. Azonban egy diáksereg is ugyanezt a tervet igyekszik megvalósítani, ezért még keringünk a környéken, hogy ne a tetőn nyomorogjunk. Felfedezzük a Poézis házát (Casa de la Poesia), a közeli Assisi Szent Ferenc bazilika által ihletett, szerzetesszobrokkal teli szállodát (Hotel los Frailes) és néhány szép házat, utcai lámpát meg kapualjat.

A német tudós és utazó, Alexander (spanyol változatban Alejandro) Humboldt múzeumába is belebotlunk, majd a Rummúzeum szomszédságában Federico García Lorca törzshelyét fedezzük fel, aki három hónapos itt tartózkodása idején a Dos Hermanos bárban fordult meg leggyakrabban (Hemingway sem fosztotta meg magát ettől az élménytől), és ebből a tényből a bár ma is jól profitál. Itt vásároljuk meg első havannai CD-nket, az éppen muzsikáló zenekar tagjainak aláírásával, egy-egy mojito társaságában.

A bárral szemben figyelemre méltó autók parkolnak:

Egy kis tekergés után visszatérünk az Öreg térre és lifttel feljutunk a Camera Obscura (Cámara Oscura) tetejére. A színes árkádos házsor nekem leginkább a csehországi Telč városát juttatja eszembe. Miután végiglegeltetjük tekintetünket a téren és a környék épületein, hamarosan elkezdődik az ismertetés, azonban nem a tetőtől letekintve, hanem egy sötét teremben. Egy homorú felületre a város mozgóképét vetítik – állítólag Da Vinci találta fel ezt a remek műszaki megoldást. Felismerjük és megismerjük a közeli-távoli jelentős épületeket is, pl. a Capitoliumot vagy az Assisi Szent Ferenc téren a Kereskedelmi Kamara (Lonja del Comercio) épületét, tetején Mercuriusszal, a kereskedelem istenével.

Az Assisi Szent Ferenc térről (Plaza de San Francisco de Assis) a Kamara tetején pózoló szobor nem látszódik, de bekukkantunk a bazilikába és egy szemközti udvarba, ahol kecsesen vonuló pávák társaságában egy Mozart emlékmű áll, és elkapok egy kirívóan öltözött, vagány öregurat, akinek a szájából szivar lóg. Miután elkészült a fénykép, a markát tartja. Ekkor jövök rá, hogy az ilyen csuda figurák a turisták pénzére utaznak…

A Hostal Valencia frissítően zöld és ízléses udvarába is bekukkantunk, elszaladok mosdóba és a pincértől vizet vásárolunk, majd bekukkantunk az Autómúzeum kapuján, ahova szintén betérhetnénk, de párom leint: minek, ha az egész ország autómúzeum!

A Fegyverek terét (Plaza de Armas) zöldbe borult fák árnyékolják, a Városi Múzeum udvarán megpillantjuk Kolumbusz szobrát, majd a számtalan könyv- és lemezritkaságot vesszük szemügyre. A tér egy óriási szabadtéri antikvárium, ahol elnyűtt és díszkötéses könyvek meg bakelitlemezek várnak a gazdájukra. És számos kötet foglalkozik Chevel.

De nemcsak itt, hanem városszerte: az Obispo utcán ajándékboltok, az Öreg téren képeslapárusok kínálatában tűnt fel, kapualjakban festményként kínálják, egyszóval városszerte számtalan kép ábrázolja a legendás hírűvé vált, a lázadás szimbólumaként emlegetett hőst, orvost, felforgatót, írót, gerillavezért, börtönparancsnokot és tömeggyilkost, a számtalan jelzőt kapott férfit pólón, sapkán, csillaggal, zászlóval, az aláírásával, mikrofon előtt, erdőben, fényképezőgéppel, és jótét lélekként szerepel például gyerekkel.

Kuba valahol Che otthona is: az Argentínában született és Bolíviában kivégzett orvos-forradalmárt Fidel Castro kubai állampolgárnak nyilvánította (később erről Che lemondott, mégis itt temették el – bár mindmáig vitatott, hogy Che teste van-e a mauzóleumban).

Az ágyúkkal védett erődnél (Castillo de la Fuerza)

a tengerparton utasaikra várakozó oldtimer taxikban gyönyörködünk,

majd az Ambos Mundos Hotel a következő helyszínünk, ahol látogatható Hemingway egykori szobája, az 511-es. A hotel halljában is megtekinthető fényképgyűjtemény, ahogy Hemingway bokszol, különféle emberek társaságában ücsörög, meg az öreg halászról is kiállítottak egy képet. Először a tetőterasz étterméből gyönyörködünk az öblöt és a túloldali erődöt átölelő kilátásban – körülbelül ezt láthatta egy emelettel lejjebb levő szobájából Hemingway is, csak kisebb szögben.

A kiállító teremként szolgáló hotelszoba ajtaja zárva, akkor nyitják ki, amikor kedvük tartja. Van, aki már másodszor jött vissza, és én is fél órán át várakoztam, háromszor kopogtam, míg végül egy hölgy ajtót nyitott. Hemingway szobája meglepően kicsi, de hát nem egy lakosztályt bérelt (mint Al Capone a Hotel Sevillában). A tárlatvezető hölgy ismertetése elég szűkszavú és annyit tudtam meg, hogy itt írta meg két művét, mielőtt elköltözött tengerparti villájába. Megnéztem az üveg alatt kiállított írógépét, amelybe egy lap volt befűzve, a fényképekkel és könyvekkel borított ágyát, a hajómakettjét, az üvegeit és a dugóhúzóját.

A rövid szobalátogatást követően visszatérünk a tegnap már felfedezett Katedrális térre.

A tér teljesen más képét mutatja: a tegnapi sejtelmesen hangulatos hely tele van a turisták Kubáról elképzelt képét megvalósítani hivatott vásári figurákkal (óriási szivaros férfiak, csupa fodor ruhás nők).

https://www.youtube.com/watch?v=QcXG_fBu7dc&list=UUaMjOt4ZHwHew-k-4Gi1d7Q

Mivel nyitott kapukkal vár az 1700-as évekből származó Szent Kristóf (San Cristóbal) katedrális, szemügyre vesszük a fenséges belső teret is. Egy kisebb csoport alaposabban is megtekintené, de rövidnadrágban nem engedik őket a katedrálisba.

Ha az ember kissé több időt tölt egy helyben, azonnal megrohamozza valaki. Míg ide-oda téblábolok, két zenész a járdaszélen üldögélő párom mellett terem, és máris rázendít.

A minden centiméterén graffitivel borított Bodeguita bár szintén tömve van, és mivel itt fogyasztotta Hemingway a mojitóját, mindenki mojitót akar inni. Itt is, akár a Dos Hermanos bárban, a bárpulton sorakoznak a mentaleveles poharak, arra várva, hogy nyakon öntsék őket valamilyen cukros-szörpös rummal.

Miután bejártuk a város színe-javát, és betértünk egy-két parkolóba, hogy lefényképezzünk egy-egy autót, elsétálunk a Sevilla hotelhez, hogy megkeressük a Cubacar autókölcsönzőt és rákérdezzünk, minden rendben van-e a másnapra rendelt autónkkal. A Forradalmi Múzeumhoz (Museo de la Revolution) tartozó, híres hajót rejtő Pavilon Granma üvegépülete mellett haladunk el – ezen a hajón érkezett Fidel Castro és Che Guevara Mexikóból Kubába 80 lázadó társával együtt 1956-ban. Az objektumot éjjel-nappal fegyveres őrök őrzik, és harci gépek meg tankok veszik közre. A Nemzeti Szépművészeti Múzeum (Museo National de Bellas Artes) sarkánál megpillantjuk az elegáns Sevilla Hotelt. Már a külseje tiszteletet ébreszt és a belbecs is felveszi a versenyt a külcsínnel. A falakon Lucky Lucianóról és Al Caponéról szóló újságcikkek és fényképek az amerikai olasz maffia egykori jelenlétét hirdetik. A maffia itt rázta a rongyot, és Al Capone a szálló egy egész szintjét kibérelte egykoron. Eszembe is jut a Keresztapa, a Gengszterkorzó és a Casino című remekművek, meg az összes gengszterfilm, amiket úgy szeretek.

Az autókölcsönző irodában kis várakozás után közlik, hogy a kocsink rendben lesz, de csak holnap foglalkoznak velünk érdemben.

Folytatjuk hát városnéző körutunkat. Elég felhős az ég, egész nap bujkált a nap, de nem zavar, jobb így kóborolni, mint hőségben. A városnézést a José Martí szobor és a Parque Central irányában folytatjuk, és lecövekelek egy kereszteződésnél, ahol egy-egy piros lámpánál számos veterán autócsoda gyűlik össze. Nem tudok elszakadni a hihetetlen látványtól. Már tegnap kaptunk ízelítőt a taxiban és a bárban, most azonban nagyobb számban sereglettek össze az amerikaiak Kubában hagyott járgányai. A kubai forradalomig (1953-59) Kuba volt az amerikai autók fő importőre, és mintegy ötven éve futkosnak ezek az autók alkatrész-utánpótlás nélkül az utakon. Azt hittem, sokkal kevesebb veteránautóhoz lesz szerencsém, de itt tömény oldtimer-gyönyörben lubickolhatunk! Attól is tartottam, hogy párom folytonosan figyelmeztet majd a szebbnél szebb Cadillac, Pontiac, Buick, Chevrolet és más mozgó múzeumi darabra, hogy ezt a kocsit nézd, és ez milyen gyönyörű, de be kell látnom, hogy én ujjongok gyakrabban egy-egy kocsicsoda láttán.

Nem sejtettem, hogy így odaleszek az autókért, de valójában esztétikai remekműveket, amolyan autókölteményeket vélek felfedezni ezekben a nagy képzelőerővel megtervezett és kivitelezett autókban. Akkor még nem kötötték a mérnökök kezét különféle gyorsulási és széndioxid-kibocsátási szabványok és egyéb paraméterek, és szabad utat engedhettek fantáziájuknak (a szaglásom alapján ez a pár tízezer kocsi annyi kipufogógázt termel, mint máshol a pár százezer). Ha ide is betör a kapitalizmus, bizonyára az autóállomány is felhígul új gyártmányokkal.

https://www.youtube.com/watch?v=0rrC-dpGTnI&list=UUaMjOt4ZHwHew-k-4Gi1d7Q&index=5

A Capitolio az úti célunk, de rá kell döbbennünk, hogy éppen felújítás alatt áll és nem látogatható, de azért itt is akad látnivaló, a két-két sávos út közepén húzódó parkoló sávban várakozó cabrio kocsigyönyörűségek, meg a színházépület (Gran Teatro de la Habana), a Kubai Nemzeti Balett háza, a galiciaiak egykori központja.

A felújított és rendbetett területek teljes szimbiózisban élnek Havanna szegényebb részeivel, ahol szinte korhadnak az ajtóként és ablakként szolgáló fakó deszkák és spaletták.

Hazafelé még beülnénk valahova, de az Ambos Mundos Hotel tetőteraszán erős szél fúj, hát a Cafe Parisban fogyasztjuk el son zenekörítésű, természetellenesen csudarózsaszín daiquirínket középen púposodó jégkásával és mentalevéllel. Az estét a tegnapi egyszerű bárunkban, a Castillo de Farnesben végezzük, ahol tegnap daiqirít és cubatát ittunk. Most mojitozunk, akárcsak délben. Az első vacsoránk rizses-halas paella, sült hal és mediterrán saláta. Evés közben nem szalasztjuk el az utcai történéseket sem. Egy férfi üzletközpontokból ismert bevásárlókocsit tol, ami elég fura látvány, nem lévén üzletközpontok az országban. Lábbal tekert bicitaxik is feltűnnek, meg sárga színű, tojás alakú, két személy szállítására alkalmas Coco taxik.

Még nem döntöttük el, holnap merre induljunk: az ország nyugati részébe, az UNESCO Világörökség listás Vinales-völgybe, az északkeleti tengerpartok irányába vagy a Zapata-félszigetre, ahol vízimadarak és korallzátonyok várnak ránk? Az biztos, hogy mindre sor kerül!

Fotó: Kádár István

(2013.01.30.–31.)

Kubáról sokat olvas és hall az ember, amikor azonban belekóstol mindennapjaiba, egy sokkal intenzívebb kép bontakozik ki előtte. A veterán autók művészi kidolgozottsága, a tépettségükben is fenséges városok terei, utcái, házai, a házak homlokzatai és balkonjai, az utcai lámpák, ajtó- és ablakrácsok rendkívüli stílus- és formagazdagsága olyan dinamikus kompozíciót tükröz, ami lépten-nyomon megállásra kényszerít. És mindez kiegészítve a balkonokon szárítókötélre aggatott fehérneművel, az utcák egyenetlen kövezetével, a házfalak szinte tetszetősen málló vakolatával, Che Guevarát ábrázoló fotókkal és festményekkel. De nemcsak a veterán autók, az építészeti remekek és az utcai művészet megnyilvánulásai, hanem a szigetország változatos vidéki tájai, dohány- és cukornádültetvényei, buja zöld hegyei, elefánthátként emelkedő dombjai, hosszan elnyúló völgyei, cseppkőképződményeket rejtő barlangjai, mélykék barlangtavai, robajló vízesései és lélegzetelállító tengerpartjai is varázslatosak. Akárcsak a zenéje. Képtelenség nem elmerülni a minden zegzugot betöltő dallamokban és ritmusokban. Meg az emberek arcának apró rezdüléseiben. Kubának, összességében és részleteiben egyaránt, semmihez sem fogható a hangulata. Magába szippant.

Az ország lépten-nyomon meglepetéseket tartogat, például szombat este Santa Clarában, a finom homár- és halvacsora után elsétáltunk a város főterére, ahol szó szerint szilveszteri hangulat fogadott. A nyüzsgő utcákon éjjel tíz órakor is zenés programokkal szórakoztatták a tömeget a gyerekek, és előbújtak otthonaikból a son, salsa és egyéb zene hangjaira kíváncsi idősebb emberek is. Mintha a város és a környék valamennyi lakója az utcára özönlött volna, hogy együtt ünnepelhessen – megtűzdelve néhány turistával –, mindenki hozzájárult a forradalmi város hangulatának növeléséhez (Che Guevara és társai itt fogtak el és siklattak buldózerrel egy páncélvonatot – ezt az eseményt a vonat vagonjaiból álló szabadtéri kiállítás őrzi, de itt emeltek a forradalmárnak szobrot, és itt helyezték el a mauzóleumban földi maradványait). Az egyik udvarba (talán a Mejunje clubba) bevonzott egy öttagú zenekar dallamos muzsikája, együtt egy idősödő párral. A férfi a zene ritmusára lépdelt, amikor felesége még nehézkesen követte, majd azt hittük, kényelmesen helyet foglalnak az egyik műanyag széken, de a feleségre átragadt a férje szívét-lelkét betöltő táncolhatnék, és máris együtt ropták a táncot:

Az 50-es évekből származó kopottas amerikai autócsodák, melyek zörögve-nyikorogva gördülnek, vagy teljes pompájukban suhannak Kuba utcáin:

A Katedrális teret (Plaza de la Catedral) az 1700-as évekből származó Szent Kristóf (San Cristóbal) katedrális uralja, de megjelentek a turisták szórakoztatását célzó (pénzére utazó) szolgáltatások is: betanított kutyákat, szivarral kószáló urakat és pompás ruhába öltözött hölgyeket fényképezhetünk le néhány pesoért:

A Forradalom terén Cienfuegos és Che Guevara skiccelt arcvonásai díszítik a szürke házfalakat, a tér közepén José Martí emlékműve:

A havannai Óváros tér (Plaza Vieja) gyarmati időket idéző színes árkádos házai és a város egyéb épületei a Camera Obscura (Cámara Oscura) tetejéről:

Az egykori cukornádültetvények fölé magasodó Manaca Iznaga őrtorony a Cukormalmok völgyében (Valle de los Ingenios):

Trinidad, az UNESCO Világörökség listás városa felülnézetből, a Museo Histórico Municipal tetejéről:

A Sierra del Escambray hegységben (ahol Che Guevara is táborozott) a Topes de Collantes természetvédelmi területen a Salto de Caburní vízesés:

Biciklis taxival Havanna szebb időket látott utcáin:

Egymás hegyén-hátán áll a nappaliban a sok pakolnivaló. Mindaz, amire szükségünk lehet az egzotikus szigetállamban. A vízumunkat elintéztünk, autót béreltünk és első éjszakára foglaltam szállást egy kubai családnál.

Szóval a szülinapomat Kubában töltöm.

Átböngésztem magyar, angol és német utazási irodák körutazásainak programját, megnéztem számos filmet és felvételt, két útikönyvet is átlapoztam, és élvezettel olvastam tapasztalatokon alapuló, személyes hangvételű, informatív élménybeszámolókat is, például az alábbit:

“Az amerikai autómatuzsálemekkel utunk végéig nem tudtam betelni. Az ország az autóipar Jurassic park-ja, mintegy 60.000 (a legtöbb ember számára csak fényképről vagy filmekből ismert), minimum 50 éves Buick, Oldsmobile, Mercury, Plymouth, (fecskefarkú) Cadillac stb. rója Kuba útjait. Nem népszerű hóbort ez, sokkal inkább gazdasági szükségszerűség, az elmúlt 50 évben ugyanis az autókereskedő számított a legnyugisabb foglalkozásnak – nem volt mit eladni. Nehéz elhinni, de Havannában valaha több autó volt, mint a nyugati félteke bármelyik nagyvárosában. A forradalom 1959-es győzelme után az országot sietve elhagyó amerikaiak itt hagyták országúti cirkálóikat (a slusszkulcsot legtöbben magukkal vitték) és a kereskedelmi embargó elkövetkező évtizedeiben - eltekintve a 70-es, 80-as években beáramlott Ladáktól, Moszkvicsoktól és Volgáktól - ezek képezték az autóállomány gerincét. Fidel Castro rendelete értelmében ezek az autók nemzeti kincsnek számítanak, így nem eladhatók. A kubaiak eséllyel pályázhatnának a világ legleleményesebb autószerelői címre, az eredeti alkatrészek teljes hiányában folyamatosan működőképes állapotban tudták tartani ezeket a letűnt dicsőségű veteránokat. Sok autóban ugyan már orosz traktormotor pöfög, de még mindig méltóságteljesen hömpölyögnek az utakon, a női csípőkkel egy ütemben ringatózva a mindenütt jelenlevő zenére.”

http://www.ongo.hu/elmenybeszamolok/2419

Szóval hajrá!

Kuba: 2013. január 30. – 2013. február 13.