Vár ránk Kuba – életművészeivel, a világhírűvé vált Buena Vista Social Club utcákat betöltő zenéjével, folytonos szerelésre szoruló régi autócsodáival, gyarmati korból származó épületeivel, katedrálisaival, tereivel. A retró Kuba és a modern Kuba. Bizonyára rabul ejt majd mindennapjait átjáró, régmúltot sóhajtó hangulata.

A dohányültetvényeket és a cukornádültetvényeket sem hagyhatom ki, és talán meglátogatom a szivargyárat, a rumgyárat és a cukorgyárat. (A cukornádat fehér aranyként is emlegetik, hozzá köthető a Trinidadot felvirágoztató és a Cukormalmok völgyében folyó cukornádtermesztés.) De további Világörökség helyszíneket sem hagyok ki. Megnézem a különleges sziklaformációiról híres Vinales-völgyet, Cienfuegos és Camagüey lenyűgöző városát. És Santa Clarában a Che Guevara emlékművet, Havannában meg a José Marti emlékművet. A mocsaras-mangroves Zapata-félszigetet sem hagyhatom ki, a madár-, teknős- és krokodilparadicsomot.

A kubai konyháról sok kecsegtetőt nem olvastam, de alig várom a friss kókuszlét, megkóstolom a cukornádlét, és bár nem vagyok a rum, a mojito, a guanabana és a daiquiri híve, sorra kóstolom a helyszínen mindet, talán még egy szivarra is rágyújtok a hedonista Hemingway nyomában. Megnézem, hol támaszkodik szobra a bárpultra, és hol áll kubai háza pompás könyvtárával és műtárgyaival.

De persze az építészeti és kulturális látványosságok mellett a sziget hófehér homokjára és türkiz vizére is kíváncsi vagyok, és lemerülök a vízfelszín alá is a korallok közé.

Az egyik ismerősöm egyszer az alábbi kérdéssel hozott zavarba a könyvespolcom előtt:

Te gyűjtöd a könyveket?

Hogyhogy gyűjtöm, kérdeztem vissza.

Megtartod őket?

Igen, megtartom, feleltem habozva.

Mert ezt megvenném, mutatott az egyik kötetre.

Kölcsönadom, feleltem.

Akkor kölcsönveszem, bólogatott hevesen.

Szeretem, ha körbevesznek a kedvenc könyveim. Szeretem kézbe venni őket és ágyba bújni velük, vagy beléjük lapozni – egyszerűen csak tudni, hogy ott vannak a közelemben.

Nehezen válok meg a könyveimtől, mert hozzám tartoznak. Tudatában vagyok az értéküknek, a kisugárzásuknak, de megértem azokat is, akik, miután elolvassák a könyvet, odaadják másoknak. Hiszen az élmény bennük él tovább, és tovább akarják adni az élmény hordozóját. Érdekesnek tartom azt az elgondolást, hogy bárhol ott hagyhatsz egy könyvet, hogy más megtalálja. Ahogy a Könyvhagyók Klubja írja:

„A könyvet szándékosan hagytam el, hogy Te megtaláld. Ez egy ajándék Neked. Olvasd el és utána hagyd el újra, hogy más is megtalálhassa.”

A könyv ajándék, akár „nekünk” hagyják el, akár nekünk címezik. Rengeteg örömet adtak kedvenc szerzőim, Hermann Hesse, Ljudmila Ulickaja, Szabó Magda, Füst Milán, Szerb Antal, Bodor Ádám és még sorolhatnám.

És számos kötet felfedezése vár még rám.

De nekem nehezemre esik megválni a szeretteimtől, sőt újabbakkal szeretem magam körülvenni. Inkább kölcsönzöm a könyvem, vagy egy újabb példányt veszek, és azt ajándékozom el.

Telem a könyvek jegyében telik, valódi könyvörömben.

Mert könyvet adni és kapni jó dolog, könyvet olvasni felemelő érzés.

„Különös érzés lehet könyvkerülőként, vagy éppen könyvgyűlölőként élni olyan országban, ahol ennyire kínálják mindenkinek a könyvet, mint a mi hazánkban. Ennyi könyvet látni napról napra, és menekülni előlük - olyan lehet, mint idegen, ellenséges országban élni és félni mindenki tekintetétől. A könyvek szinte utánunk nyúlnak...", olvasom Dezséry László Olvasni jó című könyvében (1958, Budapest: Kossuth Könyvkiadó). Ezt is ajándékba kaptam.

Néhány olvasmányélményem: baratno.com/rservice.php?akce=tisk&arclid=2012022202

Az értelmetlen rongálást sosem tudtam felfogni. Bár az, hogy mi az értelmetlen, nézőpont kérdése. A rongáló számára értelmes, legalábbis hasznos betörni, hiszen a feltehetőleg zsákmányolható holmikon pénzért túladhat. Számomra viszont felháborító, hogy valaki más tulajdonára tör, és azzal kereskedik.

Bérelünk egy mélygarázst egy közeli utcában, egy épület aljában és biztonságban tudtuk az autónkat. De egyik nap feltörtek több autót is, a miénkkel egyetemben. Ellopták többek közt a GPS-ünket. Persze miért kell a GPS-t a kesztyűtartóban tartani…

Felelősséget senki nem vállal, a kamera nem működik, a térfigyelő kamera sem, és a kárt is nekünk kell állnunk. Üveget kell rendelnünk, megfizetnünk, beszereltetnünk.

Gyakoriak az ilyen esetek, mondják a rendőrök, miközben ujjlenyomatokat vesznek. Valahogy ez sem vigasztal.

Apósom is örök búcsút vett tőlünk. Legyen békés az álma.

A napokban a mennyet fedeztem fel egy könyv lapjain. A borongós ősz az olvasás és a teázgatás ideje, többek közt ezért is szeretem ezt az évszakot. A Műfordítók Egyesületéből ajánlotta valaki a fórumon, és ha nem lenne egy kis feles időm, amikor önfeledten belemerülhetek a cselekménybe, akkor nem tudnám úgy falni, mint egykor diákkoromban. Sajnos olvasását egy-két megbízás miatt félbe kellett szakítanom, de alig vártam, hogy ismét kézbe vegyem, és engedjem, hogy mindenestül felfaljon.

Egy istenien megírt, emberi kötet, egy író nagy teljesítményének kézzel fogható remeke. Jól átgondolt, tartalmilag-szerkezetileg kidolgozott, logikus és lebilincselő, fordulatos cselekménnyel, frappáns párbeszédekkel, árnyalt jellemrajzokkal. A szerző olykor túlzásokba esik, tobzódik ötletben, hangulatteremtésben, bonyodalom-kerekítésben, de a mű harmonikus egésszé olvad. Legszívesebben idéznék belőle, de idézni lehetetlen, mert a sok aláhúzott rész közül képtelenség kiválasztani a kedvencemet.

Hálás vagyok ezért a könyvért. A történetét nem írom le, mert olyan szépen bontakozik ki az ember előtt, hogy nem fosztanék meg senkit a felfedezés örömétől.

Nekem is kéne alkotnom egy nagy művet, nem sok töredéket. De ilyen tudásanyagra, ilyen érzékre és ilyen következetességre szert tenni csak keveseknek adatik meg.

Télen remélhetőleg az olvasás és teázás mellett a zenehallgatás ideje is beköszönt. Beszerzem a kötetben említett zenéket.

Harry Mulisch, A menny felfedezése, Cartaphilus, Budapest, 2008, ford. Wekerle Szabolcs.

Sajnos nem ismerem a kép szerzőjét, de ilyen őszt képzeltem el...

Számos nagy kaliberű személyiség életét, munkásságát nem ismerem. Richter Gedeonról is vajmi keveset tudnék, ha nem jutottam volna el a Richter Múzeumba. Megtudtam, hogy édesanyja még abban az évben elhunyt, amikor ő megszületett, édesapja egy évvel később. Talán szülei korai halálának „köszönhetően” kezdett el a gyógyászattal foglalkozni és állt az emberek egészségének szolgálatába.

Parcellafelosztásokon és később a múzeum balkonjáról saját szememmel is láthattam azt a hatalmas épületkomplexumot, ami egy kis gyógyszertárból nőtte ki magát. Nyomon követhettem száz év történetét, képekkel, szövegekkel, grafikonokkal, fényképekkel, laboratóriumi eszközökkel, engedélyekkel, szabadalmakkal, számos készítmény dobozával szemléltetve. A gyár bevétele folyamatosan nőtt, a nyeresége viszont kevésbé, mert a bevételt visszaforgatták a kutatásba, a fejlesztésbe, új laboratóriumok, gyártóüzemek létrehozásába. Elcsodálkoztam, hogy egy gramm B12 a feltalálása idején annyit ért, mint egy gramm arany, de még érdekesebb volt számomra a tény, hogy szennyvízből állították elő. Egy kézzel tekert tablettakészítő készüléknél is elidőztem.

Dokumentumokkal alátámasztva láthattam, hogyan válhat valóra egy álom, hogyan ölt kézzelfogható formát, kezd egyre növekedni és kér helyet a valós világban. De feltettem magamban a kérdést, hogyan alakult volna a gyár sorsa, ha nem fosztják meg tulajdonosát mindattól, amit szeretett, ha nem tiltják ki a saját gyárából, és nem lövik a Dunába…

Gyerekkorom egyik kedvenc könyve került néhány hete a kezembe. Más szemmel néztem az újvári lakást, más tárgyakat fedeztem fel benne, mint korábban. Minden megváltozott, amióta üres a lakás. Beleborzongok egyrészt a hiányba, másrészt a többletbe. Nincs többé, aki várt, de megsokasodtak és elárasztottak az emlékek.

A polcokról gyerekkorom és ifjúságom világa köszön vissza. Hosszasan nézem a madarakat, virágokat, lepkéket ábrázoló, kissé giccses borítóképet, és felidéződik bennem az az időszak, amikor faltam a kötet lapjait. Nem szoktam kétszer elolvasni könyveket, csak kivételes esetekben (pl. Szerb Antal Utas és holdvilág című remekművét), de ifjúságom egypár napját felidéző kötetét ismét a kezembe vettem. Szeretem az ifjúsági regényeket, ahol barátságokról, a föld és az eső illatáról írnak, ahol valami titok lebeg. A Két Lottit vagy a Május 25-ét, vagy Lassie-t és a Tüskevárat.

A könyv két elkényeztetett, magára hagyott gyermek találkozását írja le, és a közönyös környezetükből való menekülésüket. Egy kislányét, akit elhanyagoltak és egy kisfiúét, akivel elhitették, hogy halálos beteg. Az egyik gyerektől meggyógyul a másik, meg a tavasztól és a kerttől. Mindkettejüket kitaszították, de együtt fel tudják fedezni a csodákat. A könyv számomra a titkos kert, ahova jó belépni. Kérdésekre ad választ: Hol a kert kulcsa és kapuja? És honnan származik az éjjelente felhangzó sírás?

A könyvet elhoztam magammal. Nyüzsgött körülöttem a főváros, de lélekben a titkos kertben jártam. Többek közt ezért is jó olvasni: hogy a könyv elrepítsen máshová.

F. H. Burnett, A titkos kert.

Ünnepélyes és felemelő volt, meg úgy is mondhatnám, hogy családias. Már maga az épület és a terem tekintélyt parancsoló. Magasztos érzés a pédumhoz lépés, a fogadalomtétel, a szenátus tagjaival való kézfogás.

És a virágok, a sütemények, a pezsgő, a séta, az étterem, mind emelte az est fényét. De leginkább szeretteim közelsége.

Holnapután lesz a doktorrá avatásom.
Időpont: 2012. november 22. (csütörtök) 14 óra.
Helyszín: ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, Egyetem tér 1-3., Aula Magna.

Örülök, hogy végre kimozdultam, két alkalommal is. Nehezen szedem rá magam, hogy itt hagyjam betűkkel teli, borongós magányom. Közép-európai volt mindkét rendezvény, tematikájában és az előadók, írók származását tekintve is. Egyik a Visegrádi Alap támogatásával létrejött ösztöndíj nyerteseinek felolvasása a PIM-ben, másik a Fáradhatatlan szavak című Rákos Péter-szimpózium a Cseh Centrumban. Érdemes volt, mert nem csak olvastam az irodalmat, hanem hallgattam is. Időnként nem árt hallani a leírt szavakat. És nem árt idegen nyelven is irodalmat hallgatni, csak a hangzásra figyelni, bár a lényeget többé-kevésbé az idegen nyelveken is értettem. Sok ismerős arc minkét helyszínen, sok elgondolkodtató vagy csak gyönyörködtető mondat.

Remélem, az idei tél is az olvasás jegyében fog telni, akár a tavalyi. És remélhetőleg az írás jegyében is, hiszen meg kell írnom a kötetem. Erre kell összpontosítanom, és minden zavaró elemet kizárnom. A lehetetlent megkísérelni nem lehetetlen.

Az idei Halottak napja nehezebb lesz a korábbiaknál. Immár nyolc éve és immár majdnem három hónapja... Már két gyertyát gyújtunk a sírnál.

Anyu, Anyu húga (én pólyában) és Apu

Kosztolányi Halottak

Volt emberek.
Ha nincsenek is, vannak még. Csodák.
Nem téve semmit, nem akarva semmit,
hatnak tovább.
Futók között titokzatos megállók.
A mély sötét vizekbe néma, lassú
hálók.
Képek,
már megmeredtek és örökre
szépek.
Nem-élők,
mindent felejtő, mindent porba ejtő
henyélők,
kiknek kezéből a haraszt alatt
lassan kihullt a dús tapasztalat.
Nem tudja itt Newton az egyszeregyet,
fejére tompa éjszaka borul,
Kleopatra a csókokat feledte,
és Shakespeare elfelejtett angolul.
Nem ismeri meg itt anya a lányát,
sem a tudós ezer bogos talányát.
Ábrándok ők, kiket valóra bűvöl
az áhitat, az ima és a csók.
Idézetek egy régi-régi műből,
kilobbant sejtcsomók.

Viráganyu

http://penzestimi-kalandozasai.blog.hu/2011/06/02/viraganyu

Halottak napja

http://penzestimi-kalandozasai.blog.hu/2011/10/31/halottak_napja_82

Apu önzetlen, csupa szeretet ember volt. Mindig nagy szeretettel várt haza bennünket. Bátran vette az élet akadályait, és Anyuka halála után egyedül is helytállt az élet viharaiban.

Nagyon közkedvelt volt tanítványai körében. Játékos feladatokkal tanított az anyanyelv szeretetére. Az országos nyelvi és irodalmi vetélkedők résztvevőitől számtalan köszönő levelet kapott.

Két héten át fogtuk a kezét, együtt meséltünk, felolvastunk neki, reményt adtunk egymásnak, felelevenítettük a régmúlt és a közelmúlt eseményeit.

Bíztunk abban, hogy Apu szervezete legyőzi a burjánzó sejteket. Olyan harcot vívott, mint egy maroknyi végvári vitéz a többszörös túlerővel szemben. Apu az utolsó percig méltósággal és emelt fővel küzdött.

http://www.televizio.sk/2012/08/elhunyt-paeddr-penzes-istvan/

Apuka, hősies küzdelem után, mára virradóan elhunyt.

A végtelen várakozások és reménykedések időszaka.

"Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom. Lehet prófétáló tehetségem, ismerhetem az összes titkokat és mind a tudományokat, hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt, odaadhatom a testemet is égőáldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem.

A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. S a szeretet nem szűnik meg soha.

A prófétálás véget ér, a nyelvek elhallgatnak, a tudomány elenyészik. Most megismerésünk csak töredékes, és töredékes a prófétálásunk is. Ha azonban elérkezik a tökéletes, ami töredékes, az véget ér. Gyermekkoromban úgy beszéltem, mint a gyerek, úgy gondolkoztam, mint a gyerek, úgy ítéltem, mint a gyerek. De amikor elértem a férfikort, elhagytam a gyerek szokásait. Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ismernek. Addig megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de közülük a legnagyobb a szeretet."

Szent Pál

Amikor a műtét előtt megtudtam, hogy péntek 13-át írunk, elűztem minden gondolatot a fejemből.

Infúzió csöpögött belém, életemben először. Aztán csak arra emlékszem, hogy erősen belém szúrtak valamit, meg valami maszkot mutattak. Felfújtak, és kicsi lyukakon bekukucskáltak és behatoltak a hasamba. Léggömb lett a hasam, de ezt már nem láthattam. Laparoscopia, chromopertubatio, endometriosis. Legalább kiderült, legalább megoldódott. Felébredtem, szerencsére nem műtét közben, hanem csak a szobán. A tapaszok alatt cérnák lógnak ki belőlem, a varratok kicsit fájnak, de panaszra semmi okom.

A műtét másnapján már a városban sétálgattam, megnéztem az új lakásunkat, és moziba mentem. Ki gondolta volna, hogy ilyen gyors a felépülés, szinte azonnali (a leépülés folyamatára nem is emlékszem). Estére fájdult csak meg őrülten a nyakam, mintha azt műtötték volna. Ilyen sokat életemben nem feküdtem egyhuzamban ágyban, ráadásul háton, mint ezekben a napokban. Pedig így lenne egészséges.

Kinyújtom a karom, vért vesznek. Egy üvegben leadom a vizeletet. Vizsgálatok, eredmények. Diagnosztizálnak és megoldásokat keresnek. Méhtükrözés, tüdőröntgen, ekg, hasi és kismedencei ultrahang, tvs, hogy ha az eredmények megfelelőek, sor kerülhessen az altatásra. Még sosem altattak. Sosem aludtam el gyógyszer parancsszavára. Úgy képzelem, hogy hirtelen tör rám az álmosság, mint a sunyi fáradtság, amikor a repülő ablaküvegén át bámulom a felhőket, és a habfelhős táj hirtelen az álmomban folytatódik tovább.

A vércsoportom is megtudtam, pedig korábban sem ártott volna tudnom, többek közt kirándulásaink során is hasznos lehetett volna, ha baj ér. De miért ért volna baj? Beoltattuk magunkat mindenféle kutyafüle ellen, a hastífusztól kezdve a sárgalázig, de azt, hogy „B” RH pozitív vagyok, most kell megtudnom. A B vércsoport gyakorisága Ázsiára jellemző, az A és a 0 többnyire Európára.

Lehet születési rendellenesség, vagy valamelyik betegségem, gyulladásom nem kezelték vagy kezeltettem ki. Hát eljött ennek is az ideje. Életemben először megműtenek. Az adataimat értékelő doktornő meglepődik. Soha eddig?

Keresem magamban a reakciókat. Hogyan viszonyulok az új élményhez. Félek-e. Várom-e az ismeretlent.

Az első lépés: a trombózis elleni injekciót magamnak kell beadnom. Képes leszek-e rá. Én, aki vérvételkor is elfordítom a tekintetem.

A műtét nem több: lehunyom a szemem, és amikor kinyitom, valószínűleg egy „helyrehozott” leányzó ébred fel.

A 2237 méter magas Királykő részben kifogott rajtunk, legalábbis a hosszan húzódó háta.

De az erdős részeket és a kőfolyásokat felfedeztük,

áthaladtunk néhány hófolton, még jégalagúton is

Ismét betértünk az Unesco Világörökség listás Segesvárba, amit a világért sem hagynék ki.

Ódon és ragyogó, színes és málló vakolatú.

Ismét falépcsőzés, Óratorony nézés, barna Silva sörözés, egy kis miccs, háztetők,

séta, séta és séta.

Belélegezzük a város hangulatát, és nem győzünk vele betelni.

Tíz napra kiruccantunk Erdélybe, egy hangulatos lakodalomba, majd ellátogattunk az Europa Nostra-díjas Torockóba, amely népviseletéről, faragott bútorairól, temetkezési szokásáról és farsangtemetéséről híres.

Jókai Mór házát is megtaláltuk, és a múzeumba is betértünk.

És a közeli Torockószentgyörgy szélén a 13. századi lovagvár maradványait is felfedeztük, akár a Brassai Sámuel emléktáblát.

Szállásunk udvaráról ráláttunk az alkonyati fényben úszó, 1129 méter magas Székelykőre, majd másnap megmásszuk...

Kissé megerőltető az út felfelé, de a kilátás kárpótol. Köves részeken, majd hegyi réten vezet utunk, végül erdőbe térünk be, és patak mellett legelésző nyáj mellett jutunk vissza a faluba.

Ügynökök, akták, fedőnevek, besúgók. Mostanában folyton belebotlom ebbe a témába. (Az ember, bizonyos időszakokban, attól függően, mi foglalkoztatja, felfigyel bizonyos „ismétlődő” dolgokra…) A Terror Házában, ahol lehallgató készüléket is láttam, akárcsak a Havel polgártárs című filmben. A Terror Házában átérezhettem a rendszert felnőtt fejjel is, egy időre a részévé válhattam. A megőrüléshez vezető csöpögő vízcsap. Ahogy a csengőfrászról beszélnek képernyőkön. Az összerezzenésekről. A félelemről.

A Havel polgártárs (Občan Václav Havel jede na dovolenou) című film hangulata már az első alkalommal meglepett. Milyen nyugodt hangnemben képesek az emberek beszélni arról a korról és azokról az emberekről, akik megkeserítették az életüket. Kissé az a nyugalom csengett ki belőle, mint Kertész Sorstalanság című kötetéből. Valóban gyógyít az idő? Valóban segít a távolság, teszem fel a kérdést, és csak bólogatni tudok. Vagy a megbocsátás képességéről van szó?

A szpartakiádos felvételek láttán a gondtalan diákkor jut az eszembe, amikor még nem fogtam fel, hogy az egyenruhás egyenmozgás az egyén helyett az arctalan, testtelen tömeget állítja középpontba, mint minden totalitárius rendszer. Tömeges testedzés. Barátnőkkel, színes ruhákban, hangos zenére, ennyit fogtam fel belőle. Tetszett, hogy karikákkal és szalagokkal alakzatokat formázunk meg.

http://jozefkuric.blog.sme.sk/c/220273/25-rokov-od-poslednej-spartakiady.html

Zárójelben jegyzem meg, hogy az Új Szó „Szpartakiád: a propaganda diadala” című írásában sok megdöbbentőt olvashatunk a szpartakiádról: „A szpartakiád csehszlovák specialitásnak számított – hasonló méretű és stílusú propagandista tömegdemonstrációkat egyik közép-európai kommunista államban sem szerveztek a diktatúra 40 éve alatt. (…) A szocialista ifjúság tagjai ötágú csillagot formáltak, aztán gázmaszkokban akadályt ugrottak, a program géppuskás gyakorlattal és csoportos ejtőernyősugrással ért véget. (…) A rendezvényt a hadsereg zárta, mely tankokkal és ágyúkkal vonult fel. (…) A kommunista megalománia egyik iskolapéldája a negyedmillió férőhelyes strahovi stadion.” A megalomániáról általában Ceasescu jut eszembe: http://penzestimi-kalandozasai.blog.hu/2010/11/08/bukaresti_setak_a_nep_haza.

A felvételeken feltűnik a prágai Bartolomějská ulice, ahol annyiszor megfordultam, és csak később szereztem róla tudomást, hogy titkosrendőrök székhelye volt. A régi szoci tévéhíradók. A képernyőn Gustáv Husák, „élőben”. Ott lógott évekig a tanterem falán.

Számomra gyerekkori emlékek, mások számára keserű évek. Nem sejtettem, milyen rendszerben élek.

Mindenkit ellenőriztek, akivel Havel kapcsolatba került, még az elárusítónőt is. Ám Havel nem mindig vette őket „komolyan”, vagy csak humanitárius volt? Például teát vitt a zuhogó esőben várakozó ávósoknak, vagyis az estébákoknak (StB csehül, azaz Státní bezpečnost és ŠtB szlovákul, azaz Štátna bezpečnosť), mert megesett rajtuk a szíve.

Feltáró próbálkozás Györe Balázs könyve is, a Barátaim, akik besúgóim is voltak. Felolvasásán elmesélte, hogy neki is meg kellett várnia, amíg elmúlik belőle a düh, mégis megkínozta a szöveg. Érthető módon. Átértékelődött számára a barát szó jelentése. Dedikáláskor sem írja le, hogy barátsággal. És a kötethez fűződő történetek: az egyik szereplő családtagja jelentkezett nála, hogy olvasta a könyvet, de a szereplő nem tud róla, hogy a családtagja olvasta, és azt sem, hogy ismeri a múltját. Hogy 3/3-as ügynök volt.

Kutatói engedéllyel kutatott. Nem engedték meg nekik, hogy folyóiratot alapítsanak, felolvasást szervezzenek. A kijátszásra ment el fél életük.

Az ügynöklisták Magyarországon nem kerültek nyilvánosságra. Csehországban és Szlovákiában igen. „Jelentős” emberek lepleződtek le.

És Szőnyei Tamás történész-levéltáros-újságíró könyve, a TITKOS ÍRÁS 1-2, Állambiztonsági szolgálat és irodalmi élet 1956-1990. A Történeti Levéltár anyagainak feldolgozása.

Nézem a filmet, hallgatom a felolvasást, olvasom az ismertetőket, és nehéz felfognom, hogyan lehet megbocsátani azoknak, akik tönkretették az életed, éjjel rád törtek, börtönbe dugtak? És máris ott a nyomában egy másik, merőben ellentétes kérdés: Egyáltalán nyilvánosságra kell-e hozni a kommunista felderítők, kémek, ügynökök nevét? Csak akkor, ha él az illető, vagy csak akkor, ha már meghalt? Csak akkor, ha aktív besúgó volt? Fényt kell deríteni az igazságra, teszem fel a kérdést, akárcsak Ibsen Vadkacsáját olvasva.

A szabadság igézete című könyvben olvasható tanulmányban Havel nincs meggyőződve arról, hogy feltétlenül meg kell tudni az igazságot embertársainkról. A múlt fáj, a múlt tönkretesz. Tönkreteheti a családok életét. Ezt állítja, miközben az ő életét is tönkretették.

„Többen vannak – mondta Havel -, akik nem is tudtak róla, hogy felkerültek a listára, sokan mások azért, mert elfogadták a titkosrendőrök meghívását egy étterembe, megint mások pedig azért, mert egy nehéz pillanatban (…) fizikailag és lelkileg meggyötörve, továbbá különféleképp megzsarolva, a leginkább olyasmivel, hogy gyermekeiket vagy rokonaikat baj fogja érni, aláírtak valamit.” „Miért kell kompromittálni már nem élő embereket, kik a történetüket magukkal vitték a sírba?” (39. oldal).

Állítja, hogy az aktív besúgók kisebbséget alkottak, és sokan nem adták oda lelküket, csak tartalmatlan, látszólagos beszélgetéseket folytattak a nyomozókkal.

Az egyetemi németórák jutnak az eszembe, ahol pro és kontra véleményeket kellett egy-egy szembenálló csoportnak megfogalmaznia. Attól függően kellett érvelni, melyik csoportba kerültünk. Nem vagyok túl tájékozott a témában, de most is tudnék érvelni mindkét csoportban.

Valószínűleg nem vettem volna kézbe Jo Nesbo könyvét, hacsak ajándékba nem kapom. Kiderült, hogy a szerző világhírű és a stílusa olvasmányos. Régen olvastam gyerekeknek szóló történeteket nagy fantáziával bíró, örökké kíváncsi gyerekekről. Mosolyt csalt az arcomra az olyan – két gyerek között zajló – párbeszéd, hogy: – Izgulsz? – Mint egy kisgyerek.

De a sorok közt, főként háttér-információként, megbújik a felnőttek szomorúsága is. Halál komoly mondatok hangoznak el mintegy mellékesként feltüntetve: az anya, aki még mindig többes számban beszél, pedig gyermeke apja elhagyta őket. Vagy amikor a zsákutcába költöző főszereplő várja, hogy valaki ugyanarra menjen, mint ő.

És egy teljesen más megközelítés a földrészek és szigetek kialakulásáról: a jégkorszakban Norvégiáról darabok szakadtak le, egy ilyen darab ma Amerika.

Történet gyerekekről és egy professzorról, találékony, kreatív és kíváncsi emberekről, illetve a butákról, a lustákról és a rosszindulatúkról. Bűntény és móka, feltalálás és a találmány ellopása.

A történetből kiszól a szerző, amikor a Szellemlyuk nevű börtönt említi: „a könyv szerzőjének meg kellett ígérnie a norvég kormánynak, hogy ennél többet nem ír erről a bizonyos matériáról.”

Kalandos helyzetek sora, szökés a börtönből a vécécsészén keresztül a csatornarendszeren. A professzor egyik félresikerült találmányának, a foszforeszkáló pornak köszönhetően a főhős a saját villanylámpája lesz. A csatornában élő anakonda hasában. Nemzeti ünnep és díszlövések, a találmánynak köszönhetően nem marad el a tűzijáték.

Könnyed és mély, ötletgazdag és üdítő, szívet melengető. Kellemes nyári olvasmány a norvég szerző egyik átütő sikerű műve.

Jo Nesbo. 2012. Doktor Proktor pukipora. Budapest: Kolibri, ford. Petrikovics E.

További könyvismertetések: http://www.baratno.com/view.php?arclid=2012022202

Nem lépünk már a lakásba, csak felmérni a helyzetet. A munkások végre átvették a terepet. Mától ők szedik fel a parkettát, tapétát, festéket. És rakják le a burkolólapokat, csempéket.

Parkettából farakás, rajta a hószerű fehérség tapétadarabok és festék

Betondarabok, tapétafecnik, munkáscigi. Ahogy kell.

A villanykapcsolók alatt megbúvó erezet

Falunk (nem falu, nem eszünk, hanem fal!), darabokban

Este hat körül jó sétálgatni, szépen megvilágítja az épületeket a fény, és a sok szép fényes épület mellett megbújik egy sörsátor is, nem is akármilyen sörökkel.

Most zajlik a Városháza Parkban az V. Budapesti Cseh Sörfesztivál (június 13.-17.) Kisvakonddal, egy nagy Becherovka üveggel, Skoda autókkal, családi sörfőzdék bemutatkozásával, könyves standdal, gyerekprogramokkal.

Nagyon mozgalmas, nyüzsgő a város!

Parlament

Néprajzi Múzeum

Szent István dóm

Zsinagóga

Postatakarékpénztár

A hetes busszal jöttem én címmel nyílt kiállítás a zöld növényzettel befutott Magyar Építőművészek Szövetségében; a Kós Károly terem megtelt irodalommal és zengzetes beszédekkel. Juhász Kati meghívására érkeztem, aki Mayer Évával állított ki. Több páros alkotott vers ihlette fényképet, grafikát, festményt, vagy fordítva. Sok jelentős név, számos jelentős alkotás. Érdemes ide betérni.

A friss Madách-díjas Rokkó is felbukkant az eseményen, városom szülötte.

És mire koccintottunk volna e jeles eseményre, a megnyitó örömére, mire véget értek a beszédek, a háttérben álldogálók elfogyasztották a megnyitóra szánt ételt-italt. Megesik, hogy a kiállításokra és felolvasásokra járó emberek „idő előtt” megéheznek és megszomjaznak…